Takaros szobában feküdt, a falak megnyugtató krémzöldek. A kékes neonfény kisértetiesre festette őket. Halványzöld papirokat is ragasztotak a falra, a nagyobb hányás és vérfoltokat eltakarandó. Csend volt, müszerek halk pittyegése, egy lélegeztetőgép zakatolása a folyosó másik végéről, de tompa, álmosító, untató csend. Elmondták, hogy mi baja, miért van itt, de nem értette. Ezért többször is elmondták. A végén már érezni lehetet, hogy nagyon fontos lenne szüleinek, hogy megértse, hogy mi is a baja, és miért van itt. Ezért azt mondta, érti, bár nem. De ahogy mondta, a szemén látszott, hogy mégsem. Akkor is, amikor újra megkérdezték, hogy tényleg-tényleg? és bólintot, hogy igen. Elhitték, mert nagyon fontos lett volna nekik, hogy megértse. És megmondták, hogy nem lesz semmi baj, és meg fog gyógyulni, a "halál" szó ki sem mászott a szájukon. Úgy gondolta, tényleg nem lesz semi baj, és meg fog gyógyulni. Ugyanakkor nem volt biztos benne, hogy ha TÉNYLEG baj lenne, akkor a szülei megmondanák. Lehet, hogy akkor hazudnának, és akkor is azt mondanák, hogy nem lesz semmi baj. De MOST, és ebben biztos volt, ténylg nem lesz semmi baj, hazaengedik, nemsokára, gyógyultan. Dacára a rendkivűl nyomasztó, hullazöld fal üzenetének.
Hárman jöttek be a szobába. A harmadikra egyáltalán nem emlékezett. Talán nő volt, és szőke, olyan háttérben álló, sápatag szőke, akire nem emlékszik az ember. A második kövérkés, fekete hajú nővér volt, mosolygós, kalácsképű. A legfontosabb alak egy orvos, legalább is fehér köpennyel és fonendoszkóppal rendelkezett, és gondosan félrefésült frizurája volt. Visszafogott színvilágú ingével és nyakkendője is erősitette orvos jellegét. Kék gumikesztyűje viszont meglepte: eddig itt még mindenkin csak fehéret látott. Itt meg kék volt mindegyiken, bár a talán szőkének a kesztyűjére sem emlékezett.
A doktorbácsi hangja kedves volt, csak kicsit olyan, amikor valakinek kiszáradt a szája, és még nem kapott egy pohár vizet. Elmondta, hogy mintát kell venniük. De nem vért, mint minden reggel. Ennek elöször örült, mert a vér mostanában nagyon nyomasztotta. Nem csak a szurkálás. Nem sokkal mielött behozták volna- talán pont az ideúton, gyakran az volt az érzése, pont, amikor jöttek befelé- látott egy földönfekvő embert az út közepén, mármint a kocsiablakból látta. Az ember körül egy motor volt méfg a földön, sok kis motordarab, meg mindenféle véres dolgok. Egy nő ült a földön, a vérben, a férfi bekötött fejét tartotta az ölében. A férfi beszélt valamit. Nagyon sok vér volt a földön, és nagyon furcsa volt, mennyire ízzik, mennyire világít a fekete aszfalton. Eltávolodva, oldalnézetből már egyetlen vibráló csík volt a hatalmas tócsa. Anya azt mondta, hogy ne nézd!
Szóval, azért csak elsőre volt jó ez a "nem vért" dolog. Mert hogy a likvor micsoda, azt a fene se tudja -az orvos pedig hülye lett volna "agyfolyadékot" mondani- de az a tény, hogy ezt ez ember hátából veszik, ez nem hangzott jól, még ha kerülték is a "gerinc" szót, a lumbálpunkciót pedig nem értette. Elkezdett sírni, hogy nem akarja, de ez a stratégia itt még egyszer sem vált be. Ezért hát követelte a mamát, aki most is csak a fél délutánra hagyta itt. Elmondták, hogy a vizsgálat sürgős, nem lehet vele megvárni, hogy visszajöjjön. A mama. Azért hisztizett, teljes joggal. Finom erőszakkal az oldalára fordították, kék kesztyüs puha kezek leszorították, és tényleg nem fájt, csak kellemetlen volt, és nagyon rémítő, ahogy érzte, valami hideg turkál a hátában nagyon mélyen. Utána vigasztalták, letörölték könnyeit, a kövér sötéhajú néni még az ölébe is vette. Aztán elmentek, olyanok, akiket hosszú ittléte alatt sem elötte, sem utánna nem látott itt az osztályon, vagy bárhol máshol.
A mamának elmesélte az esetet, aki csipőre tette a kezét, és elmesélte a papának, aki a fejét vakarta, meg rázta, de aztán beszélt a doktorral. a doktor az a másik doktor volt, akit olyan jól ismert, a dohányszagú jópofizó. A doktor halgatott, és a fejét rázta. A papa is lassan csipőre tette a kezét, de a doktor addig rázta a fejét, amig a papa újra vakargatni kezdte a sajátját. Majd bejöttek, az üvegfal túloldaláról, és gonosz fényű lámpával a szemébe világítottak, meg megkérdezték, finoman körbetapogatva, nem dilis-e esetleg egy picit, csak úgy átmenetileg, mert végül is érthető lenne. A dilis szót persze nem mondták ki. Általában, itt nem mondják ki, amire gondolnak.
Aztán hazaengedték, és ahogy a takarítónő lemosta az ágyat, egy apró fekete foltot nem bírt letörölni. Nem jött le. Megfogta a sokat tapasztalt szakember figyelmét. Merthogy bármennyire sikálta, akárhány vödör vizet festett feketére a lemálló festék, a folt nem lett kisebb, vagy halványabb. Ez az anyag, gyakorlatban végtelen higitásban is feketére szinezte a vizet. Ami ugyebár, lehetetlen. És ha a takarítónő ezt nem is gondolta át így, csodálkozott. Aztán leragasztotta leukoplasztal.
Furcsa fekete folt jelent meg a hátán, pár nappal késöbb. Pont ott, ahol mint kiderült, nem pungálták meg. Márhogy az orvos szerint. A folt terjedt, szépen, következetesen. És közben, a bőr, egész testén elkezdett szürkülni. Sokan megvizsgálták. Nem találtak semmit. Egészséges, mint még soha. Csakhogy szürke, meg fekete folt van a hátán. Okát nem lelték. Ahogy szürkült eredetileg nagyon is sápatag kis teste, egyre nagyobb lett a hátán a koromfekete folt is. És mire a folt körbefolyta a törzsét, éppen, amikor már mindenhová kiterjedt, addigra a maradék szürke felület is teljesen befeketedett. És így fekete lett. Teljesen. Más baja nem lett, még látott is, de korom fekete lett. Nem volt olyan erős fény, hogy bármi visszaverődött volna róla. Nagyon sokat akarták vizsgálni, de a szülei meglógtak, vele együtt, a tudományos világ szeme elől. Még a szeme fehérje is korom fekete lett. Sötétben csak gomolygó felhő. A szülei nem pereltek. Túl sok lett volnaa felhajtás, nem akarták. Végül is, akik normális emberk voltak, megszzokták így is. A maradék meg elmehetet a fenébe. Fekete árnyékként gomolygott a tájban, mintha egy képeslapból kivágnánk egy embersziluetett, és fekete kartonra tennénk a preparált képet. Vigyázni kellett, könnyen túlhevült, mert minden fényt elnyelt.
Lassan már attól féltek, ha egyszer elkezd fakulni, akkor óhatatlan csúf lesz, szürkén, foltosan. Semmi egzotikum -nem úgy, mint most -csak mint egy lápi hulla. De nem kell félni. A festék, amit azon a délutánon a gerincébe nyomtak, tényleg végtelenségig higítható, és mégis teljesen fekete marad.
