És rettenetesen szakadt az esö. A viharos szélben szétporló cseppek fehér füstként örvénylettek. Rossz lovagolni ilyen időben. Enyhébb szélben még segitett volna, hogy sürü erdőben vitt útja, de ebben az orkánban csak fokozta a veszélyt, a kidölő fák miatt. Rossz ilyen időben lovagolni. Rossz nehézkes sereslovon lovagolni, még ha meg is türi a hátán. De sietett. És nem akadt más ló. Fehéres körvonalú kékeszöld levelek látszotak a villámfényben a hatalmas koronán. Ahogy a hatalmas törzs keresztbezuhant az úton. Nem sokkal elöttük. A ló megállt, a lehulott leveleket szaglászta finnyásan. Van előnye a hidegvérü lónak. Bár lomha és nehézkes. Leszállt, kantáron vezetve kerülték a kidölt fát az erdőben. A kifordult gyökér hatalmas lyukat hagyott, sárlé kavargott benne. Nemsokára szennyes tavacska lesz. Hihetnénk, hogy millió rovarlárva nyüzsög majd benne, gőték és ebihalak paradicsoma lesz, békák kuruttyolnak a partján, sőt, olyan nagy a rettenet fa gyökere tépte lyuk, hogy az új tavacskát még vizimadarak is meglátogatják. De nem. Valaha sötét praktikákat űző mágus élt a várban, amelyből immárom semmi sem látszik, már a kőtörmeléket is benőtte a páfrány és a moha, ahol állt, a közeli hegyen. Sok emberöltőnyit nyomorgatta a környék népét. Gonosz tekintetü vénemberként emlékeztek rá, mindig is ilyennek látták, még a nagyapák nagyapái is csúfos vénségként irták le. Egyszerre -és nem tudni, hogy ez mindig is lehetséges volt, csak a gyávaság tartotta vissza a jámbor népet, vagy tényleg ráéreztek zseniálisan, hogy eljött az idő - az emberek fellázadtak egy különösen balzsamos koranyári éjszakán, és megfojtották a vénséget. Persze ki is rabolták, ha már ott tartott a dolog. Elásták az erdőben. És a fa, ami gonosz poraiból sarjadt, pont ezen a viharos éjszakán dölt ki. Így a tátongó lyukban kavardó sáros viz sosem lesz élettöl pezsgő. Sötét, halott és halgatag lesz, mig csak a sár el nem tömi, hogy furcsa, szürkés virágok nöjjenek a nyirkos erdőaljon.
Majd. De most még csak ömlött a sáros esőviz. Borzalmas szél tombolt, és villámlott. Még fák is kidőltek. Nagy, évszázados fák. Amelyik az útra dőlt, azt végül is kikerülték. Közben törött ágak és levelek záporoztak a fejükre. Majd vágtattak tovább, a nehézkes, izmos ló, és sápadt, girhes lovasa. Egy vizmosást keresztezett az erdei út. Általában vékony sárcsik jelezte, a vizmosás alján patakocska csörgedezik. Most hónaljig ért volna a víz. A lovon ülve. De nem próbálta ki. Vicsorogva hajtotta lefelé a lovat a szétázott avaron, a meredek hegyoldalon, a mohos törzsek között. A villámok cikázó szellemképekkel rajzolták tele a rengeteget. A sápadt ember végül áthajtotta a lovat az agyagsárga áradaton egy lankásabb részen, ahol csak szügyig ért. igy is majd elvitte az áradat az ötmázsás lovat, de hörgö lihegéssel, és mély nyeritésekkel étküzdötte magát. Ügyes ló!
És mentek tovább a viharban. Kis hegyi szerpentinné keskenyedett az út. Majd még keskenyebbé vált.Újnyivá. Az út többi része a hegy aljában hevert, jó száz méterrel lejjebb, majd függölegesen. Ahonnan a szél fújta fel az esöt. Nyirkos sziklákon taszigálták őket a szélrohamok, ahogy nagy nehezen megkerülték, tarajos sziklák között a szakadást. Egy jobb sorsa érdemes hiúz ázottan rájuk nyávogott, Isten tudja, mi dolga volt arrafele ilyenkor.
-Maga szerint nem abszurd az "analfabéta" szó leirva?
Esett. Hamu hulott az égből. Füstölgő kupacok mindenfelé, amerre a szem ellát. A füstölgő kupacok egy középpont felé küldik ködzászlóikat. Egy izzó középpont felé. Ahonnan fekete oszlop emelkedett a szürke égbe. Vörös por szállt, vasas vörös homok borított mindet. Apró tüzek égtek körben, vörös lángokkal. Égtek embert imitáló müanyagbábok,állatokat imitáló gumiállatok, házakat imitáló házak, autókat imitáló autók, és fákat imitáló fák. Apró tüzekben égtek szerteszét, mert apró darabpkra szakadtak. A kérdezett némikép felvonta szemöldökét, és végigmérte a kérdezőt. Elegáns öregúr, kötöt fehér pulóverben, szürke öltönynadrágban, mokaszincipóben. Fekete bajusz, jellegzetesen szétálló ősz haj.
-Bocsánat, nem is gondoltam volna, hogy rajtam kivűl jár valaki erefelé...ilyenkor.
-Bírom a sivatagot. Nem szeretem, de kibirom. Jobban szeretem az Északi tenger kikötőinek halszagú esőszitálását, a tompa ködkürtöt, vagy a rózsaillatú lugasokat mediterrán tavaszokon, de bírom a sivatagot is.Az öreg, megfáradt szerető is csak szerető. Az ilyen vidék is csak vidék.
-Remélem, megérti a meglepődésemet. Mi járatban itt, a pokol eme forró zugában?
-Már most egy ífjabb leányzó rugalmasan puha húsa, pihés-selymes bőre jobban lefoglalná a gondolataimat, mint egy minden csatát megjárt matróna még mindíg igéretes, de már lassan áldásait elapasztó öle. A tapasztalat nem minden. Az idő nem minden. Én már csak tudom.
Sóhajtott, leült. Régies ruhát viselt, bronzcsattos, gallér nélküli sötétzöld kabátot, krémzöld zsebnélküli nadrágot, kunkorodó, hegyes orrú cipőt. Karján vékony köpenyeget tartott, sötétkék, furcsa ákombákomokkal díszitett, drága selyem anyagból. Jobban megnézve a sötét alapszin millió szines szálbóláltt össze. Bélése sötétvörös. De senki nem nézte meg jobban. Nyakában fékony láncon aprócska homokóra lógott.
-Ördög...
-Hogyan?
-Soha nem hittem semmiféle ördögben. most sem hiszek, pedig az elmúlt pár évben igen sok új tapasztatot szereztem, olyanokat... De most ez a szó jutott eszembe. Ördög.
-Nem vagyok ördög- a furcsa ruhás idegen egy félig üveggéolvadt homokgolyót méregetett.
-De van magában sötétség. Sok. Látom.
-Van.
-Hogy lehet...
-...hogy itt vagyok?
-Mert én...
-...halott. Én nem. De már nemsokára. De most nem égek galacsinná.
-Egy eleven ember hogy lehet itt?
-Ahogy egy halott. Az sem ésszerübb. Csak hozzászokott...
-Kijöttem körbenézni... végül is, mindez miattam van. Miattam is.Haszon és kár.
-Borzalmas...milyen lehet a homoknak üveggé olvadni, gondoljon bele?! Még az élettelen anyagnak is fáj ez itt. Azt hiszi a vastól vörös itt minden? A fájdalom vöröslik.
-Azért nem tagadhatja a fejlődést. Létezik. Szellemi, politikai, művészeti, társadalmi forradalamak. Új lehetőségek. Jóra és rosszra.
-Nem hiszek a forradalmakban, és mindig is undorodtam a "fejlődéstől". Nem értem, mi a jó és rossz. Valaha nem tudtam, aztán megtanultam, de szerencsére sikerült elfelejtenem.
-A dolgok kára vagy haszna nem...
-Több mint fél évezredes életem során a leginkább arra vigyáztam: soha, de soha ne tegyek semmi hasznosat...
A sörösló farú ázott sörösló nehézkesen ügetett a sárban. Lassan elértek az orvos házához. Sajnos, az volt közelebb, és a körülményekre való tekintettel muszáj volt itt próbálkozni. Mert a körülmények aggasztóan voltak. Az évszázad viharán túl is.
-Nem!
Ennyit mondot a pirospozsgás, öreg orvos a kérésére. Mikor két fanyar szolgán, és egy harcias házvezetőnön keresztül bejutott hozzá.
-Ilyen időben nem, sajnálom, semmi pénzért!
Hát, a pénze az semmi volt. Visszapattant lassan már dühítően békés lova hátára, és elhagyta az orvos kétszintes kőházát.
A bábaasszony vajudott. Tapasztalt szülésznő nemigen akadt a környéken rajta kívül. Így felnőtt lánya segített. Gugolva szült, egy óriásszarvas megkövűlt aggancsába kapaszkodva. Vénséges vénnek, gyüröttnek, kövérnek hatott. Vöröss magzatvíz tócsájában gugolt a döngölt talajon, a sárkunyhó mohos galytetején becsorgott az eső. Egy törött csészében úszó kanóc remegő narancs fénye bűzölögte be a helyiséget. Zsinórra fűzve gombák száradtak, meg füvek. Porítva álltak mázatlan agyagedénykeben mindenféle csuda dolgok, akasztot ember kötelétől gőtefarkon át mumifikált csecsemőkézig minden, amit csak az öregasszony sajátos tudománya hatásos szerként ismert. Füvesasszony és szülésznő. Szülészi tevékénységéhez tartozott a lapos cserépedény, tele melegvízzel, meg mocskos rongyok. Tanáccstalan toporgó lányát utasítgatta. Ahogy a sovány, ázott éjszakai vendég belépett, arca elokomorodott.
-Korán vagy még, Mattheus, nagyon korán. Baj, ez, baj ez... Jáááj!
Ritmikusan ingott, és pár percre megosztottta figyelmét saját vajudása és egy másik aszony túl korai szerencséje - ilyenformán inkább szerencsétlensége között.
-Figyelj rám nagyon. Rossz idő, nagyon rossz idő...
-Elesett az asszony, leesett a létráról. Megindult a szülés. A szomszéd vénasszony van csak vele. Félek.
-Létráról... mi volt a kezében? Volt valami a kezében, hogy nem kapaszkodott.
-Tejesköcsög...
-A padlásra?
-Nem tudom, ott volt összetörve az edény...
-Jajjjh!!
Az anyányi lány remegő kézzel törölte meg az izzadt homlokot. A girhes lovas pálimkával szolgálta ki magát.
-Jól van. Figyelj rám...hmmm. Víz kell neked, nem is akármilyen.
-Hogy érted?
-Szedjél vizet onnnan, ahol nem szokott lenni, ahonan még senki nem mert. Ez az. Mosd meg azzal az asszonyod, ahogy vajudik, fürdesd meg abban a gyereket,akármi is legyen. Van ott egy kis gyöngy, abban a szelencében a tüzhely felett...
A szelencében asszott nyulbogyó árválkodott, első ránézésre legaláb is. Gyöngynek híre hamva sem, legalább is olyannak, amilyenekkkel puccos uri dámák feszítenek vasárnap a nagyvárosi templomban.
-Azt itasd meg porrá törve az asszonnyal, amint hazaértél, semmi mást, azt.
-Értem.
-Jó... Jaaaajh! Rendben lesznek a dolgok. Még annyi, pap ne lássa, szenteltvíz ne érje...
-Hogyan? azt nem lehet! abból baj lesz. Korai gyerek, azonnal meg kell holnap keresztelni, hóhér kezére adnak, ha kersztelés nélkül...
-Ne érje szentelt víz, bárhogy is alaku. Most semikép se. Késöbb... késöbb. Ne feledd a gyöngyöt, ne feledd a vízet.
Elment az utazó, elhaladt a gazdag orvos zárt kapus háza mellet, el a hiúz járta, földcsiszamlásos meredélyen,átgázolt a habzó áradaton, és ahogy kikerülte a kidőlt famatuzsálemet, eszébe jutott, hogy abból a vízből aligha mert még valaki.
-És írtunk közösen egy levelet az Elnöknek, hogy ne vesse be az Bombát...de a döntés már nem a tudósok kezében volt, hanem katonákéban, politikusokéban. De ez erőmüvek...
-Volt egy kiválló bajor uralkodó, a legtöbb családfán nem rajzolják ki a nevét, afféle oldalág, ami mintha nem is lett volna. Boldogtalan király volt, alegvoldogtalanabbak egyike. Kérte, segítsek neki nagy boldogtalanságában, mert ő mindent megpróbált. Vadászatok, lovagi tornák, kínzókamrák rémszínháza és nyilvános kivégzések, beteg érzékeket izgató bünbarlangok, a távoli kelet bóditó szerei... mindent megpróbált már. A házasélet örömeit, a megcsalás édes bűnét, az özvegység gyilkos kéjét a bánat álruhájában, szeretők hadát, kurvák, apácák, apródók behodoló seregét, De nem lett boldogabb. Építettem neki egy gyerekszobát, amilyet csak Taljánország leggazdagab úri csemetéi ismerhettek.Hintalóval, millió bábbal és babával, apró kocsikkal, hatalmas szines szoba milió sienes fügönnyel, szillogó kacatokkal, kitaláltnak vélt állatok furcsa szobraival szines kavicsokból, díszpárnák seregével, szönyegekkel, vánkosokkal, állattokat mintázó szinesfényü lámpákkal, némelyek forogtak a láng melegétől, és hosszú szines meséket vetítettek a selyemtapétás falakra. Csengő-bongó dobozkák hevertek mindenfelé, ha fedelül felpattant,bódult táncban ölelkező alakok pörögtek-forogtak keleties zenére.És furcsa, furcsa órák serege tik-takkolt a falakon, macskák, oroszlánok, medvék alakjában hirdették, hogy létezik valamiféle idő, ami létezik azon benyomásainkon túl, hogy éppenn ráérünk vagy sietünk, unatkozunk vagy sodródunk, bambulunk vagy rohanunk, valamely, valójában mindig homályos indíttatások alapján, mégha ezek kristálytisztának tünnek is zavaros pillanatainkban.
-Elnézést, de...
-És mindent úgy méreteztem, hogy ezek a tárgyak akkorák legyenek a királyhoz képest, mint amekkorák általában ezek a tárgyak a világban egy két-három éves gyerekhez képest. És a király bement a hálószobájába, és játszadozott hatalmas bábálatokkal a meghitt szobácskában, valójában hatalmas teremben, és kacagott, és meleganyatejet itattak vele legfinomabb borjúbörből varott hatalmas, formás emlőből, és tombolt és rombolt és mocskolt, de mégis tiszta volt a buja és rendetlen szoba, és a király boldog volt. És ahogy három nap után kijött , arca ragyogott, kacagva trónolt, és boldog lett a nép, és a folyókban nyüzsögtek a halak, és zsíros volt afű a legelőkön, édes és sűrü a tehenek teje, bőséges a tavaszi eső, és gyünyölcsérlelő a nyári nap mosolya, és a bányászok gazdag telléreket leltek a föld alatt, a komor bárkák majd elsülyedtek, ahogy terménytől roskadozva úsztak tova más országok piacai felé. De aztán elborult akirály arca, és tavaszi fagyok gyilkolták a gyümölcsfák gyenge virágait, és fekete lyukként ásított a meddő bányák szája, amelyek benyelték az egyre sápadtabb és ványadttabb bányászokat, de az áldozatért cserébe csak meddő közetett adtak fukarul. És ólomszürkémn tespedt a nyári ég, és kiégett a fű, és a sovány tehenek vízizű teje már nem pirosította-puffasztotta a gyermekarcokat, és a mágjahalált haló szüzek sikolya sem tudta jobb kedvre deríteni a királyt, a legrafináltabb örömlányok praktikái, vagy alegszentségtöröbb orgiák extázisa sem deritette fel minden eddiginél sötéttebb kedvét.És ekkor megépítettem újra a szobát, mert értettem, mi a baj. De most molyrágták voltak a bábok, zajosan jártak az órák,hamisan szóltak a zenélő dobozok, idomtalan volt a szobrok feje, foszlottak a dús kárpitok, molyok mohó serege kerengett a párnák hamvai felett. És némelyik játék döbbentesen nagy lett, némelyik meg észrevehetelen apró, és dőlt a padló, és vörösbor folyt egy kivénhedt bachánsnő szobrának szottyadt márványkebléből, ésa laterna magica félelmetes, rosszúl végződő, sötét szinű meséket mesélt életlenül vándorló képeivel.
-Ajh...
-És akkor a királynak csak két hét kellet, hogy boldogan és elégedetten felbukkanjon, és jobb király legyen, mint valaha, és minden jó lett, beleértve a gyümölcsöket, a halakat,a bányákat,a teheneket, meg ebből fakadóan a tejet is.
-Akkor, mégis csak tett valami értelmeset.
-A király reménytelen szerelembe esett gyönyörűséges unokatestvérével akit szenvedélyesen, bálványozva szeretett, és egy titkos légyotton a palota belső kertjében, egy különösen sűtétvörös színű, pompázatos virág megyszúrta a hátát, és meghalt vérmérgezésben. De AZ a fél év elötte, az tényleg aranykor volt.
-Fél év aranykor...az is aranykor.
-Na ja.
Nézték az eloszló füstöt. Az égen riadtan kerenget pár zavarodott felhő.
-A madarak ilyenkor megsülnek, vagy elhamvadnak?
-Távolság kérdése. Aki elég távol van, csak megvakul. Maga valamiféle ezermester? Tán varázsló?
-Órás vagyok. Fáradt, öreg svájci órásmester.Félezer éves.
A jólöltözött üregúr felhúzta vasalt ingének újját, és az órájára nézett. Szép, mives darab.
-Most márt céziumos atomórákat csinálnak. Olyan pontosak, amilyet álmodni sem mernénk.
-Egyszer én is csináltam órát egy atomból. Az elektronpályákhoz rögzítettem a mutatókat, a magot csavarva kellet felhúzni. Nem volt valami pontos, de úgysem lehetet leolvasni róla az időt, tehát tökmindegy. Kvarkokból még egy kakukkot is gyúrtam a tetejére, de nem lett túl élethű...
Végül világra jött a gyermek, mennydörgés közepette. A vízet, amit hozott, nem bírta felmelegíteni a tüzhely parazsánál. A gyöngy, amit kapott, nem oldódott fel sem vízben, sem a fanyar, gyenge fehérborban. Végül elrágta az asszony. Az ízze olyan volt, mint eg y nyúlbogyóbnak lehetne, ha tudnánk, milyen. De most ezekről a dolgokról nem olyan izgalmas mesélni. Hogy az anya nem élte túl a szülést, hogy a gyermek tetszhalott lett a jeges vízben fürdőzéstől, hogy el kellet menni messzi vidékre a hágóban meghúzodó kicsiny kunyhóból, egy másik hágó alján meghúzódó még nyomorúságosabb kunyhóba, mert így el lehetett titkolni, hogy a gyermek kereszteletlen, de amikor pár évvel késöbbmég is szenteltvízhez ért, szörnyethalt a pap, aki ott volt. Megállt a szive. Pedig semmi nem történt. Öreg, kövér pap volt. Egyébként jó ember. szerette híveit, a zsíros ételeket, meg a bort. Meg a vastag hangon kacagó, kivénhedt kéjnőket, a folyóparti elfüggönyözött házakban. A gyermek neve Manuell Glockenhart lett. Ha mégis visszatérünk születésének viharos éjszakájához, al kell mondNUNK, hogy a bábasszony aznap este leánygyermeknek adott életet, akiből egyszerű parasztlány lett, eseménytelen életét a kis faluban élte le. Az apró gyöngy nem mentette meg az anya életét, de az első szoptatásnál, mely utolsó cselekedete volt ebben az árnyékvilágban, valami varázsos erő mégis átment. Kellet hogy valami történjen, mert az addig rendszeresen merevgörcsbe ránduló, elkékülő, félhalott kis féregből egészséges pirospozsgás gyermek lett. Pedig sok szoptatós dajkája nem akadt, ahogy földönfutóvá lett apjával vándoroltak az Alpok zord erdejeiben.
Egyszer egy tó mellet tért nyugodni a sovány, sápadt vándor, szürke rongyokba csomagolt csecsemőjével.Éhesen álomba merült, a gyermeksírás sem ébtresztette. A gyermek lassan abba is hagyta asírást. Itt elidőzünk, ennél az éjszakánál egy kicsit, mert Manuel Glockenhart élete semmiképsem érthető, de ez az éjszaka legalább az érthetetlenség okaira rávilággit.
Képzeljünk el hatalmas hegyeket, égbetörő fekete bérceket, homlokunkon állandóan haragos fejkete felhők gyülekeznek, miközben dacosan elutasító oldlukon Kristályvízű patakok zubognak alá. Vízük hideg, mint a varászló sötét lelkétől feketéllő erdei tavacskáé. A hegyek sokkal magassabbak, minthogy mai ember képzelete megragadhtná. Magasabbak, mert nem mérte még meg őket senki, magasabbak, mert az emberek egy kicsit alacsonyabbról nézték, magasabbak, mert látták rajtuk mindazokat adémoni és szellemi lényeket, amelyek lakták. Mert ez valahogy ilyen. Egy rengeteget farkasok laknak, minnél msürübb és rejtélyesebb, annál nagyobbak, vadabbak, szemük borostyánsárgából ízzó vörösbe vált, hangjuk egyre várfagyasztóbb, vonyításuktól felfénylig a Hold, morgásoktól megremeg a Föld. És egyszerre jön egy tudós -akiről keveset tudunk, szinte semmit, mert nagyon sokféle lehet, d elegyünk bnn biztosak, hogy öltözködése konzervatív, megjelenése ápolt, szaga unalmas- és tudományos alapossággal megállapítja, hogy akutyafélék alapszabásának milyen mérettartomány felel meg, azonkivül a környezet eltartóképessége és egyéd körülmények alapján mekorák a farkasok. És méri is őket, meghatároz átlagot, átlagos szóródás, minimunot és maximumot, amelyeket trekordnak nevez.Ezt sokan persze azt hiszik, hogy egy valóságra vonatkozó állitások, és igazak, és ettől a farkasok farkasként hunyorgó, megvert kutyaként oldalgó loncsos szürke csvargók lesznek, akik ebbekekl torzsalkodna a szemétdombokon némi maradékért.És mi lesz a megmérhetetlen, felfoghatatlan méáretű, parázsló szemű erdőmélyi ordasokkal? na, elöször is: mi lesz az erdővel?Hát, kivágják! Hiszen már démoni lények gyüjtőhelye, varázshely és pokolvidék helyeettRosszab esetben faanyag, d ejobb esetben is élöhely, rekreációs hely, nagyszámú nem monetarizálható értékkel rendelkező terület, genetikai refugium. Na és mi lesz a farkasokkal, a legendák hatalmas farkasaival? Semmi különös. Emberbőrbe bújnak.Mert báránynak azér tsenki nem nézné őket. Embernek is csak a nagyon ostobák. Védelmükben szólva, ők tökéletes parázsló szemű démoni farkasok homályos ősi erdők mohos mélyén,hibátlanok, bűntelenek, szépek. Árvaházi nevelőként már kevésbé jók. Vagy hídőrnek, esteleg stricinek. Erre egy tudós azt mondaná, hiszen emberi démonok mindig is voltak akkor is, amikor még a szörnyek lápokban, katakombarendszerekben és erdők mélyén éltek, nem üzték őket ki papirra vetet számsorokkal, bántóan éles fénnyel és éles acéllal. És azt kérdezi, ha a jelen emberi lélekben lakozó árnyai a múlt mitoszokban rejlő démonai, akkor a múlt lélek árnyékai kicsidák is. És ezzel belekeveri a jelent meg a multat, és az egész értelmetlenné válik. Egy korban démonok kiüzése állapot, miközben a lélkben való jelenlétük folyamat. El tudjuk képzelni a következőt? Egy bordélyházzá átalakított vidéki villa szobája, csek szürke kő és vörös szövetek. Süppedős vörös bársonyszönyeg, vörös selyem ágytakaró, vörös szöttesek afalon, melyek bukolikus jelenetekete ábrázolnak avörös különböző árnyalataiban. A vörös ágy mellett csavaros lábú mahagóni asztal. azon vörösboros palack, vörösboros poharakkal. A gyűrött vörös selyem ágyneműn finom, puha hhavas táj, gyönyörű alabástromtestű leány hever, kacéran mosolyogva. Ölelést kívánóan kerkded és formás, bőrének illata...erre már nincsenek szavak. Békésen emelkeő sülyedő ülében egy tudós férfiú tar feje. Szürke kőkandallóban vörös tűz, lángok vörösre szinezte medvebőr. Vürüsboros pohár a tudós kézben. Sokadszorra ürü. Miközben kecses újjak kiváncsian sétálnak, neki-neki iramodnak, keresgélnek a nagytudású elme gyarló vázán. Semmi kihivó kacaj, csak halk pihegés, kristálycsengés, tűzpattogás. És ekkor megkérdezné bármely lélekkel rendelkező lén, vajh a tündérmesék csodalényeinek koponyája miért nincsen kiállítva sehol, egyetlen muzeumban sem? Na, megkérdezné? Na, ennyit afontos kérdésekről. Meg egy szobáról, alabástromfehér puha ölet köritő meghitten meleg, vörös -fehér szobáról.
A hegyek tehátt magasabbak voltak, semhogy bármilyen műszerrel meg lehetett volna mérni, mert túlnyultak a tudás és képzelet határán a sejtés homályába. Csodás éjszaka volt, és ezen az éjszakán a tavak, hegyek és erdők minden démonai, a föld allat kincset örző manók, hableányok és suhogó szélsárkányok mind örökbfogadták a gyermeket. És megáldották. mindebből semmi sem látszott. Csak egy nagyo szép, nagyin hideg, nagyon sok nehéz ilattal terhelt éjszaka volt. Egérke zörgött az avar alatt. A denevérek nesztelen repültek. És egyszerre csak a két vándor már nem fázott.
-Gyönyörű látvány. Miért ilyen gyönyörű látvány a pusztitás?
A földön kerengett és folyt avöröses füst, kis ízzó kupacokból kigyött elő.
-Az atomok szintjén nehéz értelmezni azt, hogy pusztítás.
-Az atomok szintjén azt is nehéz, hogy szép.
-Hmmm... Nézze, kedves...hogyan szólithatom?
-Manuel.
-Albert. Szóval hogyan lehetett maga félezer éve órás Svájcban? Akkor még nem virágzott ot taz óraipar, emlékeim szerint.
-Nem is. Mesterem szinpadi gépeket épített. Meg örökmozgóval próbálkozott. De elég rövid ideig működtek az örökmozgói.Órákat én kezdetm gyártani. Valami fölöslegeset akartem csinálni,mert enm hittem az időben. De nem jött össze. Szkepticizmusom nem érdekelt senkit. Legkevésbé az Időt.Még az örökmozgónak is sikeresen kevesebb értelme volt, mint az órának.
-Hát igen, a semmi róvására munkát végezni...
-A semmi az semmi. A Semmi pediglen nem szereti, ha bármi is az ő róvására történik. És hatlam aárat kér érte, ha egy kis örökmozgást kérünk tőle.Életeket kér érte. Amelyeket felél, nem elpisztit. Persze, emberi szempontból nem világos a különbség.
-Az örökmozgó. A szemfényvesztók nagy Szent Gráljai. Bölcsek köve, aranycsinálás, örökmozgó. Pertetu mobile.
-Tudja, az órákkal romlott el minden. Az örökmozgó is egy ilyen dolog. Furcsa szóvá vállik azörökké, ha egy mutatót követő tekintettel tartunk felé. Örökmozgót nem lehet úgy csinálni, hogy órával próbáljuk hozzá lemérni az örökkét, ameddig mozognia kéne.
-Szivesen hozzáfüzném a véleményemet...
-Számos örökmozgót épitettem mindenféle korok művészetrajongóinak. Teljes színházak mozogtak gépemberekkel, örökmozgó drámákat játszottak végtelenül. Zenéltek, táncoltak, mágikus képeket festetek vetitettek, fényjátékok... A lótuszevők barlangjában sem veszett el űgy az érzék és az értelem, mint az én örökmozgóim világában. De aztán...miden uralkodó elöbb utób örökmozgó mamokat, cséplőgépeket, építő és romoló gépezeteket akart, enni, építeni, háborúzni akartak. Azt hitték,az erő, emi képes háromszáz éven át kerengetni egy núbiai táncosnő megszólalásig eleven gépmását, az képes valami hasznosra is. De aaz egy szem bózát nem roppent meg, egy követ nem tesz a másikra, egy csepp vért nem fakaszt parancsra.
-...de attól tartok, ez nem az én türténetem.
-Egyszer megszökött egy fekete medvém egy germán mese kellékei közűl, és felfalt egy családot. Aztán berozsdásodott a sok vértől, és megszünt örökmozogni. Erre azt álmodta valamely herceg, hogy fekete medvék seregét szabadítja az elenséges hadsregre, zsírral gazdagon bekent alkatrészekkel bensejükben. Megépítettem neki a medvéket legjob tudásom szerint. Azok egyszerüen elrohantak az erdőbe, és málnát zabáltak örökkön örökké. De a málnakosyton még a gépmedvék sem élnek jól. Így egyre apróbbal lettek, évről évre, és végül egy leleményes olasz játékkereskedó, Theodocto Chiasinni meglelte őket, és rájött abennük rjlő piaci lehetőségben. Fura módon mégsem amechanikus, hanem a késöbb általa fejlesztett plüss változat őrizta meg a nevét. A plüs sverziót elev kicisnek kellet tervezni, hiszen azok nem képesek mozgásra, így nem esznek málnát, hogy atartós fehérjeszegénytápláléktól összezsugorodjanak.
-Ezt a történetet én máskpép ismerem Theodore Rooseveltel.Aki egy vadászata során árván maradt medvebocsot fogadott örökbe.
-Igen az a történet amerikai heliyi változata. Ninc sérdemi különbség. Párhuzamos igazságok.
-Hmmm...
Aztán feltatlátam a hangtalan furulyát. Ne nevesen nagyon nehéz azt anyamvadt facsövet gy megcsinálni, hogy SEMMI hang ne jöjjön ki belőle. Indiában nagy keletje volt... kigyóbüvőlésre. Egyszerü aképlet: a kígyó süket, tehát nem lehet elbűvölni. Süket állatnkak hangtalan zeneszerszám kell. A baj csak az, hogy valami bolond páli fülesboával próbálkozott, az meg persze megharapta. Még jó, hoyg nem mérges. De aztán megette. Így eljöttem indiából. Még Németországban is csináltam hangszereket. Egy kedves barátomnak egy furulyát. Patkányokat akart bűvölni. Szép zeneszerszám volt, a patkányok igényes népek. Al is csábítot jó sok patkányt.
Aztán megharagították. Erre a gyermeekeket is elbűvölte. Nem lehet olyan furulyát csinálni, ami a patkányokra biztosan hat, de az embereket nem érinti meg.
-Lassan mennem kell. Már kétszáz fok alá hült a hömérséklet, fázom. Tudja ahalál után már nem az igazi a termoreguláció.
-Lassan én is megyek. Elmegyek abba a völgybe, ahol már nincsenenk órási fekete farkasok, az erdő ültetett, és kifogták a tóbol a sellőket, a koboldokat meg kiírtotta jó negyven éve a DDT. Ha alszom ott egy éjszakát, visszakaphatom a halandóságomat. A Semminek meg végre megfizetem az adósságaimat. Elfáradtam. Erős fények nekem már ezek a mesterséges napok. Majd a Sztűx édes fekete víze meggyógyítja fáradt szememet. Úgy is ő volt a legkedveseb szeretőm, a legrejtéjesebb, a legszenvedélyesebb. Ezen a világon már nincs keresnivalóm. Megkeresem a sellőimet, koboldjaimat, óriásfarkasaimat, és a gyermeki lelkeket, akik még nevetnek és szörnyülködnek nyekeregve cammogó gépmedvéken. Meséket akarok újra hallani járhatatlan feket e rengetegekről, szálsárkányokról, hegyeket örző koboldokról, és gonosz varázsklókról. Fekete, mély vízekbe vágyom, a Sztüx fekete, mély ölébe. Soha többé... na, ez elment. Fura fickó.
Majd. De most még csak ömlött a sáros esőviz. Borzalmas szél tombolt, és villámlott. Még fák is kidőltek. Nagy, évszázados fák. Amelyik az útra dőlt, azt végül is kikerülték. Közben törött ágak és levelek záporoztak a fejükre. Majd vágtattak tovább, a nehézkes, izmos ló, és sápadt, girhes lovasa. Egy vizmosást keresztezett az erdei út. Általában vékony sárcsik jelezte, a vizmosás alján patakocska csörgedezik. Most hónaljig ért volna a víz. A lovon ülve. De nem próbálta ki. Vicsorogva hajtotta lefelé a lovat a szétázott avaron, a meredek hegyoldalon, a mohos törzsek között. A villámok cikázó szellemképekkel rajzolták tele a rengeteget. A sápadt ember végül áthajtotta a lovat az agyagsárga áradaton egy lankásabb részen, ahol csak szügyig ért. igy is majd elvitte az áradat az ötmázsás lovat, de hörgö lihegéssel, és mély nyeritésekkel étküzdötte magát. Ügyes ló!
És mentek tovább a viharban. Kis hegyi szerpentinné keskenyedett az út. Majd még keskenyebbé vált.Újnyivá. Az út többi része a hegy aljában hevert, jó száz méterrel lejjebb, majd függölegesen. Ahonnan a szél fújta fel az esöt. Nyirkos sziklákon taszigálták őket a szélrohamok, ahogy nagy nehezen megkerülték, tarajos sziklák között a szakadást. Egy jobb sorsa érdemes hiúz ázottan rájuk nyávogott, Isten tudja, mi dolga volt arrafele ilyenkor.
-Maga szerint nem abszurd az "analfabéta" szó leirva?
Esett. Hamu hulott az égből. Füstölgő kupacok mindenfelé, amerre a szem ellát. A füstölgő kupacok egy középpont felé küldik ködzászlóikat. Egy izzó középpont felé. Ahonnan fekete oszlop emelkedett a szürke égbe. Vörös por szállt, vasas vörös homok borított mindet. Apró tüzek égtek körben, vörös lángokkal. Égtek embert imitáló müanyagbábok,állatokat imitáló gumiállatok, házakat imitáló házak, autókat imitáló autók, és fákat imitáló fák. Apró tüzekben égtek szerteszét, mert apró darabpkra szakadtak. A kérdezett némikép felvonta szemöldökét, és végigmérte a kérdezőt. Elegáns öregúr, kötöt fehér pulóverben, szürke öltönynadrágban, mokaszincipóben. Fekete bajusz, jellegzetesen szétálló ősz haj.
-Bocsánat, nem is gondoltam volna, hogy rajtam kivűl jár valaki erefelé...ilyenkor.
-Bírom a sivatagot. Nem szeretem, de kibirom. Jobban szeretem az Északi tenger kikötőinek halszagú esőszitálását, a tompa ködkürtöt, vagy a rózsaillatú lugasokat mediterrán tavaszokon, de bírom a sivatagot is.Az öreg, megfáradt szerető is csak szerető. Az ilyen vidék is csak vidék.
-Remélem, megérti a meglepődésemet. Mi járatban itt, a pokol eme forró zugában?
-Már most egy ífjabb leányzó rugalmasan puha húsa, pihés-selymes bőre jobban lefoglalná a gondolataimat, mint egy minden csatát megjárt matróna még mindíg igéretes, de már lassan áldásait elapasztó öle. A tapasztalat nem minden. Az idő nem minden. Én már csak tudom.
Sóhajtott, leült. Régies ruhát viselt, bronzcsattos, gallér nélküli sötétzöld kabátot, krémzöld zsebnélküli nadrágot, kunkorodó, hegyes orrú cipőt. Karján vékony köpenyeget tartott, sötétkék, furcsa ákombákomokkal díszitett, drága selyem anyagból. Jobban megnézve a sötét alapszin millió szines szálbóláltt össze. Bélése sötétvörös. De senki nem nézte meg jobban. Nyakában fékony láncon aprócska homokóra lógott.
-Ördög...
-Hogyan?
-Soha nem hittem semmiféle ördögben. most sem hiszek, pedig az elmúlt pár évben igen sok új tapasztatot szereztem, olyanokat... De most ez a szó jutott eszembe. Ördög.
-Nem vagyok ördög- a furcsa ruhás idegen egy félig üveggéolvadt homokgolyót méregetett.
-De van magában sötétség. Sok. Látom.
-Van.
-Hogy lehet...
-...hogy itt vagyok?
-Mert én...
-...halott. Én nem. De már nemsokára. De most nem égek galacsinná.
-Egy eleven ember hogy lehet itt?
-Ahogy egy halott. Az sem ésszerübb. Csak hozzászokott...
-Kijöttem körbenézni... végül is, mindez miattam van. Miattam is.Haszon és kár.
-Borzalmas...milyen lehet a homoknak üveggé olvadni, gondoljon bele?! Még az élettelen anyagnak is fáj ez itt. Azt hiszi a vastól vörös itt minden? A fájdalom vöröslik.
-Azért nem tagadhatja a fejlődést. Létezik. Szellemi, politikai, művészeti, társadalmi forradalamak. Új lehetőségek. Jóra és rosszra.
-Nem hiszek a forradalmakban, és mindig is undorodtam a "fejlődéstől". Nem értem, mi a jó és rossz. Valaha nem tudtam, aztán megtanultam, de szerencsére sikerült elfelejtenem.
-A dolgok kára vagy haszna nem...
-Több mint fél évezredes életem során a leginkább arra vigyáztam: soha, de soha ne tegyek semmi hasznosat...
A sörösló farú ázott sörösló nehézkesen ügetett a sárban. Lassan elértek az orvos házához. Sajnos, az volt közelebb, és a körülményekre való tekintettel muszáj volt itt próbálkozni. Mert a körülmények aggasztóan voltak. Az évszázad viharán túl is.
-Nem!
Ennyit mondot a pirospozsgás, öreg orvos a kérésére. Mikor két fanyar szolgán, és egy harcias házvezetőnön keresztül bejutott hozzá.
-Ilyen időben nem, sajnálom, semmi pénzért!
Hát, a pénze az semmi volt. Visszapattant lassan már dühítően békés lova hátára, és elhagyta az orvos kétszintes kőházát.
A bábaasszony vajudott. Tapasztalt szülésznő nemigen akadt a környéken rajta kívül. Így felnőtt lánya segített. Gugolva szült, egy óriásszarvas megkövűlt aggancsába kapaszkodva. Vénséges vénnek, gyüröttnek, kövérnek hatott. Vöröss magzatvíz tócsájában gugolt a döngölt talajon, a sárkunyhó mohos galytetején becsorgott az eső. Egy törött csészében úszó kanóc remegő narancs fénye bűzölögte be a helyiséget. Zsinórra fűzve gombák száradtak, meg füvek. Porítva álltak mázatlan agyagedénykeben mindenféle csuda dolgok, akasztot ember kötelétől gőtefarkon át mumifikált csecsemőkézig minden, amit csak az öregasszony sajátos tudománya hatásos szerként ismert. Füvesasszony és szülésznő. Szülészi tevékénységéhez tartozott a lapos cserépedény, tele melegvízzel, meg mocskos rongyok. Tanáccstalan toporgó lányát utasítgatta. Ahogy a sovány, ázott éjszakai vendég belépett, arca elokomorodott.
-Korán vagy még, Mattheus, nagyon korán. Baj, ez, baj ez... Jáááj!
Ritmikusan ingott, és pár percre megosztottta figyelmét saját vajudása és egy másik aszony túl korai szerencséje - ilyenformán inkább szerencsétlensége között.
-Figyelj rám nagyon. Rossz idő, nagyon rossz idő...
-Elesett az asszony, leesett a létráról. Megindult a szülés. A szomszéd vénasszony van csak vele. Félek.
-Létráról... mi volt a kezében? Volt valami a kezében, hogy nem kapaszkodott.
-Tejesköcsög...
-A padlásra?
-Nem tudom, ott volt összetörve az edény...
-Jajjjh!!
Az anyányi lány remegő kézzel törölte meg az izzadt homlokot. A girhes lovas pálimkával szolgálta ki magát.
-Jól van. Figyelj rám...hmmm. Víz kell neked, nem is akármilyen.
-Hogy érted?
-Szedjél vizet onnnan, ahol nem szokott lenni, ahonan még senki nem mert. Ez az. Mosd meg azzal az asszonyod, ahogy vajudik, fürdesd meg abban a gyereket,akármi is legyen. Van ott egy kis gyöngy, abban a szelencében a tüzhely felett...
A szelencében asszott nyulbogyó árválkodott, első ránézésre legaláb is. Gyöngynek híre hamva sem, legalább is olyannak, amilyenekkkel puccos uri dámák feszítenek vasárnap a nagyvárosi templomban.
-Azt itasd meg porrá törve az asszonnyal, amint hazaértél, semmi mást, azt.
-Értem.
-Jó... Jaaaajh! Rendben lesznek a dolgok. Még annyi, pap ne lássa, szenteltvíz ne érje...
-Hogyan? azt nem lehet! abból baj lesz. Korai gyerek, azonnal meg kell holnap keresztelni, hóhér kezére adnak, ha kersztelés nélkül...
-Ne érje szentelt víz, bárhogy is alaku. Most semikép se. Késöbb... késöbb. Ne feledd a gyöngyöt, ne feledd a vízet.
Elment az utazó, elhaladt a gazdag orvos zárt kapus háza mellet, el a hiúz járta, földcsiszamlásos meredélyen,átgázolt a habzó áradaton, és ahogy kikerülte a kidőlt famatuzsálemet, eszébe jutott, hogy abból a vízből aligha mert még valaki.
-És írtunk közösen egy levelet az Elnöknek, hogy ne vesse be az Bombát...de a döntés már nem a tudósok kezében volt, hanem katonákéban, politikusokéban. De ez erőmüvek...
-Volt egy kiválló bajor uralkodó, a legtöbb családfán nem rajzolják ki a nevét, afféle oldalág, ami mintha nem is lett volna. Boldogtalan király volt, alegvoldogtalanabbak egyike. Kérte, segítsek neki nagy boldogtalanságában, mert ő mindent megpróbált. Vadászatok, lovagi tornák, kínzókamrák rémszínháza és nyilvános kivégzések, beteg érzékeket izgató bünbarlangok, a távoli kelet bóditó szerei... mindent megpróbált már. A házasélet örömeit, a megcsalás édes bűnét, az özvegység gyilkos kéjét a bánat álruhájában, szeretők hadát, kurvák, apácák, apródók behodoló seregét, De nem lett boldogabb. Építettem neki egy gyerekszobát, amilyet csak Taljánország leggazdagab úri csemetéi ismerhettek.Hintalóval, millió bábbal és babával, apró kocsikkal, hatalmas szines szoba milió sienes fügönnyel, szillogó kacatokkal, kitaláltnak vélt állatok furcsa szobraival szines kavicsokból, díszpárnák seregével, szönyegekkel, vánkosokkal, állattokat mintázó szinesfényü lámpákkal, némelyek forogtak a láng melegétől, és hosszú szines meséket vetítettek a selyemtapétás falakra. Csengő-bongó dobozkák hevertek mindenfelé, ha fedelül felpattant,bódult táncban ölelkező alakok pörögtek-forogtak keleties zenére.És furcsa, furcsa órák serege tik-takkolt a falakon, macskák, oroszlánok, medvék alakjában hirdették, hogy létezik valamiféle idő, ami létezik azon benyomásainkon túl, hogy éppenn ráérünk vagy sietünk, unatkozunk vagy sodródunk, bambulunk vagy rohanunk, valamely, valójában mindig homályos indíttatások alapján, mégha ezek kristálytisztának tünnek is zavaros pillanatainkban.
-Elnézést, de...
-És mindent úgy méreteztem, hogy ezek a tárgyak akkorák legyenek a királyhoz képest, mint amekkorák általában ezek a tárgyak a világban egy két-három éves gyerekhez képest. És a király bement a hálószobájába, és játszadozott hatalmas bábálatokkal a meghitt szobácskában, valójában hatalmas teremben, és kacagott, és meleganyatejet itattak vele legfinomabb borjúbörből varott hatalmas, formás emlőből, és tombolt és rombolt és mocskolt, de mégis tiszta volt a buja és rendetlen szoba, és a király boldog volt. És ahogy három nap után kijött , arca ragyogott, kacagva trónolt, és boldog lett a nép, és a folyókban nyüzsögtek a halak, és zsíros volt afű a legelőkön, édes és sűrü a tehenek teje, bőséges a tavaszi eső, és gyünyölcsérlelő a nyári nap mosolya, és a bányászok gazdag telléreket leltek a föld alatt, a komor bárkák majd elsülyedtek, ahogy terménytől roskadozva úsztak tova más országok piacai felé. De aztán elborult akirály arca, és tavaszi fagyok gyilkolták a gyümölcsfák gyenge virágait, és fekete lyukként ásított a meddő bányák szája, amelyek benyelték az egyre sápadtabb és ványadttabb bányászokat, de az áldozatért cserébe csak meddő közetett adtak fukarul. És ólomszürkémn tespedt a nyári ég, és kiégett a fű, és a sovány tehenek vízizű teje már nem pirosította-puffasztotta a gyermekarcokat, és a mágjahalált haló szüzek sikolya sem tudta jobb kedvre deríteni a királyt, a legrafináltabb örömlányok praktikái, vagy alegszentségtöröbb orgiák extázisa sem deritette fel minden eddiginél sötéttebb kedvét.És ekkor megépítettem újra a szobát, mert értettem, mi a baj. De most molyrágták voltak a bábok, zajosan jártak az órák,hamisan szóltak a zenélő dobozok, idomtalan volt a szobrok feje, foszlottak a dús kárpitok, molyok mohó serege kerengett a párnák hamvai felett. És némelyik játék döbbentesen nagy lett, némelyik meg észrevehetelen apró, és dőlt a padló, és vörösbor folyt egy kivénhedt bachánsnő szobrának szottyadt márványkebléből, ésa laterna magica félelmetes, rosszúl végződő, sötét szinű meséket mesélt életlenül vándorló képeivel.
-Ajh...
-És akkor a királynak csak két hét kellet, hogy boldogan és elégedetten felbukkanjon, és jobb király legyen, mint valaha, és minden jó lett, beleértve a gyümölcsöket, a halakat,a bányákat,a teheneket, meg ebből fakadóan a tejet is.
-Akkor, mégis csak tett valami értelmeset.
-A király reménytelen szerelembe esett gyönyörűséges unokatestvérével akit szenvedélyesen, bálványozva szeretett, és egy titkos légyotton a palota belső kertjében, egy különösen sűtétvörös színű, pompázatos virág megyszúrta a hátát, és meghalt vérmérgezésben. De AZ a fél év elötte, az tényleg aranykor volt.
-Fél év aranykor...az is aranykor.
-Na ja.
Nézték az eloszló füstöt. Az égen riadtan kerenget pár zavarodott felhő.
-A madarak ilyenkor megsülnek, vagy elhamvadnak?
-Távolság kérdése. Aki elég távol van, csak megvakul. Maga valamiféle ezermester? Tán varázsló?
-Órás vagyok. Fáradt, öreg svájci órásmester.Félezer éves.
A jólöltözött üregúr felhúzta vasalt ingének újját, és az órájára nézett. Szép, mives darab.
-Most márt céziumos atomórákat csinálnak. Olyan pontosak, amilyet álmodni sem mernénk.
-Egyszer én is csináltam órát egy atomból. Az elektronpályákhoz rögzítettem a mutatókat, a magot csavarva kellet felhúzni. Nem volt valami pontos, de úgysem lehetet leolvasni róla az időt, tehát tökmindegy. Kvarkokból még egy kakukkot is gyúrtam a tetejére, de nem lett túl élethű...
Végül világra jött a gyermek, mennydörgés közepette. A vízet, amit hozott, nem bírta felmelegíteni a tüzhely parazsánál. A gyöngy, amit kapott, nem oldódott fel sem vízben, sem a fanyar, gyenge fehérborban. Végül elrágta az asszony. Az ízze olyan volt, mint eg y nyúlbogyóbnak lehetne, ha tudnánk, milyen. De most ezekről a dolgokról nem olyan izgalmas mesélni. Hogy az anya nem élte túl a szülést, hogy a gyermek tetszhalott lett a jeges vízben fürdőzéstől, hogy el kellet menni messzi vidékre a hágóban meghúzodó kicsiny kunyhóból, egy másik hágó alján meghúzódó még nyomorúságosabb kunyhóba, mert így el lehetett titkolni, hogy a gyermek kereszteletlen, de amikor pár évvel késöbbmég is szenteltvízhez ért, szörnyethalt a pap, aki ott volt. Megállt a szive. Pedig semmi nem történt. Öreg, kövér pap volt. Egyébként jó ember. szerette híveit, a zsíros ételeket, meg a bort. Meg a vastag hangon kacagó, kivénhedt kéjnőket, a folyóparti elfüggönyözött házakban. A gyermek neve Manuell Glockenhart lett. Ha mégis visszatérünk születésének viharos éjszakájához, al kell mondNUNK, hogy a bábasszony aznap este leánygyermeknek adott életet, akiből egyszerű parasztlány lett, eseménytelen életét a kis faluban élte le. Az apró gyöngy nem mentette meg az anya életét, de az első szoptatásnál, mely utolsó cselekedete volt ebben az árnyékvilágban, valami varázsos erő mégis átment. Kellet hogy valami történjen, mert az addig rendszeresen merevgörcsbe ránduló, elkékülő, félhalott kis féregből egészséges pirospozsgás gyermek lett. Pedig sok szoptatós dajkája nem akadt, ahogy földönfutóvá lett apjával vándoroltak az Alpok zord erdejeiben.
Egyszer egy tó mellet tért nyugodni a sovány, sápadt vándor, szürke rongyokba csomagolt csecsemőjével.Éhesen álomba merült, a gyermeksírás sem ébtresztette. A gyermek lassan abba is hagyta asírást. Itt elidőzünk, ennél az éjszakánál egy kicsit, mert Manuel Glockenhart élete semmiképsem érthető, de ez az éjszaka legalább az érthetetlenség okaira rávilággit.
Képzeljünk el hatalmas hegyeket, égbetörő fekete bérceket, homlokunkon állandóan haragos fejkete felhők gyülekeznek, miközben dacosan elutasító oldlukon Kristályvízű patakok zubognak alá. Vízük hideg, mint a varászló sötét lelkétől feketéllő erdei tavacskáé. A hegyek sokkal magassabbak, minthogy mai ember képzelete megragadhtná. Magasabbak, mert nem mérte még meg őket senki, magasabbak, mert az emberek egy kicsit alacsonyabbról nézték, magasabbak, mert látták rajtuk mindazokat adémoni és szellemi lényeket, amelyek lakták. Mert ez valahogy ilyen. Egy rengeteget farkasok laknak, minnél msürübb és rejtélyesebb, annál nagyobbak, vadabbak, szemük borostyánsárgából ízzó vörösbe vált, hangjuk egyre várfagyasztóbb, vonyításuktól felfénylig a Hold, morgásoktól megremeg a Föld. És egyszerre jön egy tudós -akiről keveset tudunk, szinte semmit, mert nagyon sokféle lehet, d elegyünk bnn biztosak, hogy öltözködése konzervatív, megjelenése ápolt, szaga unalmas- és tudományos alapossággal megállapítja, hogy akutyafélék alapszabásának milyen mérettartomány felel meg, azonkivül a környezet eltartóképessége és egyéd körülmények alapján mekorák a farkasok. És méri is őket, meghatároz átlagot, átlagos szóródás, minimunot és maximumot, amelyeket trekordnak nevez.Ezt sokan persze azt hiszik, hogy egy valóságra vonatkozó állitások, és igazak, és ettől a farkasok farkasként hunyorgó, megvert kutyaként oldalgó loncsos szürke csvargók lesznek, akik ebbekekl torzsalkodna a szemétdombokon némi maradékért.És mi lesz a megmérhetetlen, felfoghatatlan méáretű, parázsló szemű erdőmélyi ordasokkal? na, elöször is: mi lesz az erdővel?Hát, kivágják! Hiszen már démoni lények gyüjtőhelye, varázshely és pokolvidék helyeettRosszab esetben faanyag, d ejobb esetben is élöhely, rekreációs hely, nagyszámú nem monetarizálható értékkel rendelkező terület, genetikai refugium. Na és mi lesz a farkasokkal, a legendák hatalmas farkasaival? Semmi különös. Emberbőrbe bújnak.Mert báránynak azér tsenki nem nézné őket. Embernek is csak a nagyon ostobák. Védelmükben szólva, ők tökéletes parázsló szemű démoni farkasok homályos ősi erdők mohos mélyén,hibátlanok, bűntelenek, szépek. Árvaházi nevelőként már kevésbé jók. Vagy hídőrnek, esteleg stricinek. Erre egy tudós azt mondaná, hiszen emberi démonok mindig is voltak akkor is, amikor még a szörnyek lápokban, katakombarendszerekben és erdők mélyén éltek, nem üzték őket ki papirra vetet számsorokkal, bántóan éles fénnyel és éles acéllal. És azt kérdezi, ha a jelen emberi lélekben lakozó árnyai a múlt mitoszokban rejlő démonai, akkor a múlt lélek árnyékai kicsidák is. És ezzel belekeveri a jelent meg a multat, és az egész értelmetlenné válik. Egy korban démonok kiüzése állapot, miközben a lélkben való jelenlétük folyamat. El tudjuk képzelni a következőt? Egy bordélyházzá átalakított vidéki villa szobája, csek szürke kő és vörös szövetek. Süppedős vörös bársonyszönyeg, vörös selyem ágytakaró, vörös szöttesek afalon, melyek bukolikus jelenetekete ábrázolnak avörös különböző árnyalataiban. A vörös ágy mellett csavaros lábú mahagóni asztal. azon vörösboros palack, vörösboros poharakkal. A gyűrött vörös selyem ágyneműn finom, puha hhavas táj, gyönyörű alabástromtestű leány hever, kacéran mosolyogva. Ölelést kívánóan kerkded és formás, bőrének illata...erre már nincsenek szavak. Békésen emelkeő sülyedő ülében egy tudós férfiú tar feje. Szürke kőkandallóban vörös tűz, lángok vörösre szinezte medvebőr. Vürüsboros pohár a tudós kézben. Sokadszorra ürü. Miközben kecses újjak kiváncsian sétálnak, neki-neki iramodnak, keresgélnek a nagytudású elme gyarló vázán. Semmi kihivó kacaj, csak halk pihegés, kristálycsengés, tűzpattogás. És ekkor megkérdezné bármely lélekkel rendelkező lén, vajh a tündérmesék csodalényeinek koponyája miért nincsen kiállítva sehol, egyetlen muzeumban sem? Na, megkérdezné? Na, ennyit afontos kérdésekről. Meg egy szobáról, alabástromfehér puha ölet köritő meghitten meleg, vörös -fehér szobáról.
A hegyek tehátt magasabbak voltak, semhogy bármilyen műszerrel meg lehetett volna mérni, mert túlnyultak a tudás és képzelet határán a sejtés homályába. Csodás éjszaka volt, és ezen az éjszakán a tavak, hegyek és erdők minden démonai, a föld allat kincset örző manók, hableányok és suhogó szélsárkányok mind örökbfogadták a gyermeket. És megáldották. mindebből semmi sem látszott. Csak egy nagyo szép, nagyin hideg, nagyon sok nehéz ilattal terhelt éjszaka volt. Egérke zörgött az avar alatt. A denevérek nesztelen repültek. És egyszerre csak a két vándor már nem fázott.
-Gyönyörű látvány. Miért ilyen gyönyörű látvány a pusztitás?
A földön kerengett és folyt avöröses füst, kis ízzó kupacokból kigyött elő.
-Az atomok szintjén nehéz értelmezni azt, hogy pusztítás.
-Az atomok szintjén azt is nehéz, hogy szép.
-Hmmm... Nézze, kedves...hogyan szólithatom?
-Manuel.
-Albert. Szóval hogyan lehetett maga félezer éve órás Svájcban? Akkor még nem virágzott ot taz óraipar, emlékeim szerint.
-Nem is. Mesterem szinpadi gépeket épített. Meg örökmozgóval próbálkozott. De elég rövid ideig működtek az örökmozgói.Órákat én kezdetm gyártani. Valami fölöslegeset akartem csinálni,mert enm hittem az időben. De nem jött össze. Szkepticizmusom nem érdekelt senkit. Legkevésbé az Időt.Még az örökmozgónak is sikeresen kevesebb értelme volt, mint az órának.
-Hát igen, a semmi róvására munkát végezni...
-A semmi az semmi. A Semmi pediglen nem szereti, ha bármi is az ő róvására történik. És hatlam aárat kér érte, ha egy kis örökmozgást kérünk tőle.Életeket kér érte. Amelyeket felél, nem elpisztit. Persze, emberi szempontból nem világos a különbség.
-Az örökmozgó. A szemfényvesztók nagy Szent Gráljai. Bölcsek köve, aranycsinálás, örökmozgó. Pertetu mobile.
-Tudja, az órákkal romlott el minden. Az örökmozgó is egy ilyen dolog. Furcsa szóvá vállik azörökké, ha egy mutatót követő tekintettel tartunk felé. Örökmozgót nem lehet úgy csinálni, hogy órával próbáljuk hozzá lemérni az örökkét, ameddig mozognia kéne.
-Szivesen hozzáfüzném a véleményemet...
-Számos örökmozgót épitettem mindenféle korok művészetrajongóinak. Teljes színházak mozogtak gépemberekkel, örökmozgó drámákat játszottak végtelenül. Zenéltek, táncoltak, mágikus képeket festetek vetitettek, fényjátékok... A lótuszevők barlangjában sem veszett el űgy az érzék és az értelem, mint az én örökmozgóim világában. De aztán...miden uralkodó elöbb utób örökmozgó mamokat, cséplőgépeket, építő és romoló gépezeteket akart, enni, építeni, háborúzni akartak. Azt hitték,az erő, emi képes háromszáz éven át kerengetni egy núbiai táncosnő megszólalásig eleven gépmását, az képes valami hasznosra is. De aaz egy szem bózát nem roppent meg, egy követ nem tesz a másikra, egy csepp vért nem fakaszt parancsra.
-...de attól tartok, ez nem az én türténetem.
-Egyszer megszökött egy fekete medvém egy germán mese kellékei közűl, és felfalt egy családot. Aztán berozsdásodott a sok vértől, és megszünt örökmozogni. Erre azt álmodta valamely herceg, hogy fekete medvék seregét szabadítja az elenséges hadsregre, zsírral gazdagon bekent alkatrészekkel bensejükben. Megépítettem neki a medvéket legjob tudásom szerint. Azok egyszerüen elrohantak az erdőbe, és málnát zabáltak örökkön örökké. De a málnakosyton még a gépmedvék sem élnek jól. Így egyre apróbbal lettek, évről évre, és végül egy leleményes olasz játékkereskedó, Theodocto Chiasinni meglelte őket, és rájött abennük rjlő piaci lehetőségben. Fura módon mégsem amechanikus, hanem a késöbb általa fejlesztett plüss változat őrizta meg a nevét. A plüs sverziót elev kicisnek kellet tervezni, hiszen azok nem képesek mozgásra, így nem esznek málnát, hogy atartós fehérjeszegénytápláléktól összezsugorodjanak.
-Ezt a történetet én máskpép ismerem Theodore Rooseveltel.Aki egy vadászata során árván maradt medvebocsot fogadott örökbe.
-Igen az a történet amerikai heliyi változata. Ninc sérdemi különbség. Párhuzamos igazságok.
-Hmmm...
Aztán feltatlátam a hangtalan furulyát. Ne nevesen nagyon nehéz azt anyamvadt facsövet gy megcsinálni, hogy SEMMI hang ne jöjjön ki belőle. Indiában nagy keletje volt... kigyóbüvőlésre. Egyszerü aképlet: a kígyó süket, tehát nem lehet elbűvölni. Süket állatnkak hangtalan zeneszerszám kell. A baj csak az, hogy valami bolond páli fülesboával próbálkozott, az meg persze megharapta. Még jó, hoyg nem mérges. De aztán megette. Így eljöttem indiából. Még Németországban is csináltam hangszereket. Egy kedves barátomnak egy furulyát. Patkányokat akart bűvölni. Szép zeneszerszám volt, a patkányok igényes népek. Al is csábítot jó sok patkányt.
Aztán megharagították. Erre a gyermeekeket is elbűvölte. Nem lehet olyan furulyát csinálni, ami a patkányokra biztosan hat, de az embereket nem érinti meg.
-Lassan mennem kell. Már kétszáz fok alá hült a hömérséklet, fázom. Tudja ahalál után már nem az igazi a termoreguláció.
-Lassan én is megyek. Elmegyek abba a völgybe, ahol már nincsenenk órási fekete farkasok, az erdő ültetett, és kifogták a tóbol a sellőket, a koboldokat meg kiírtotta jó negyven éve a DDT. Ha alszom ott egy éjszakát, visszakaphatom a halandóságomat. A Semminek meg végre megfizetem az adósságaimat. Elfáradtam. Erős fények nekem már ezek a mesterséges napok. Majd a Sztűx édes fekete víze meggyógyítja fáradt szememet. Úgy is ő volt a legkedveseb szeretőm, a legrejtéjesebb, a legszenvedélyesebb. Ezen a világon már nincs keresnivalóm. Megkeresem a sellőimet, koboldjaimat, óriásfarkasaimat, és a gyermeki lelkeket, akik még nevetnek és szörnyülködnek nyekeregve cammogó gépmedvéken. Meséket akarok újra hallani járhatatlan feket e rengetegekről, szálsárkányokról, hegyeket örző koboldokról, és gonosz varázsklókról. Fekete, mély vízekbe vágyom, a Sztüx fekete, mély ölébe. Soha többé... na, ez elment. Fura fickó.
