...és ekkor eljött északról, nagyobb magasabb volt a legmagasabb fánál, súlyosabb a leghatalmasabb szürke sziklánál, mindennél, mindennél nagyobb volt. Átgázolt a tavakon, átlépte a hegyeket, elfújta homlokáról a felhőket, nevetése mennydörgés volt, lépte földrengés, sóhaja vihar. Teste maga volt a fenyegető, sötét égbolt, lábai mérhetetlen oszlopok vagy hatalmas esőpászmák, hajnali lehelete köd, s ha őszi estéken végigsimított erdő-rengeteg szakállán, másnapra zúzmarától fehérlett a táj.
Az emberek-mert voltak már emberek akkoron-rettegve néztek az elsötétedő égre, földkunyhóikba és barlangjaikba menekültek Napokon és éjszakákon át tanácskoztak a tüzeknél, hogy mit tegyenek, ha ennek az új veszedelemnek bőrét nem fogja a szekerce, tűz nem kezdi ki, s a legjobb is íjász ha a derekáig fel tud lőni... És a harcosok a vállukat vonogatták, és szemében még annak is a félelem kormos sárga lángja égett, amelyik puszta tőrrel rontott rá a legnagyobb medvére. És tanácskoztak éjjeleken és nappalokon át, örült és nagyzoló terveket szőttek arról, hogy a messzi délen élő városok néphez hasonlatosan agyafúrt szerkezeteket építenek, s mint egy erőd bástyáit, fogják megrohanni a rettenet láb-oszlopokat. De az öregek csak ingatták borzas-ősz fejüket, és legyintettek. Sem ostromtornyok, sem kővetők, sem lángoló dárdákat hajigáló szerkezetek nem kezdenek semmit ekkora ellenséggel szemben. És összehívták a druidákat, sámánokat, ráolvasókat és vajákosokat tíz napi járóföldről, és azok összegyűltek az ötszáz éves tölgy alatt. Főzetek forrtak a zöldes kérgű üstökben, ráolvasások és varázsigék visszhangoztak a sűrűben, áldozati állatok panaszos bőgése hallatszott, és a kicsorduló vér vörhenyes iszappá áztatta a fekete talajt.S a hatalmas árny nem mozdult, az ősök minden áldása és átka semmi volt. Millió szem csillagként vibrált az eget átívelő testén, értő közönnyel pislogva a rettegő és küszködő emberekre.
És végül a legvénebbek és legbölcsebbek kimondták: el kell innen menni. Az átokként rájuk települő óriás legyőzhetetlen, elűzhetetlen. A tudók tudni vélték, hogy egy ekkora lény életének hossza, is méretéhez hasonlatosan beláthatatlan. Rettegtek, mert ez a vad erdős vidék volt a hazájuk, ameddig csak az emlékezet visszanyúlni képes, mondáik és meséik mind erről szóltak, az idők kezdetétől tanyáztak ezen sötét vizek partján. De ha menni kell, hát menni kell. Összekésziteték avittas kő és mindennél drágább bronz szerszámaikat, fegyvereiket, ékszereiket, repedezett csont amuletteket és mázatlan agyag házibálványokat, kötegekbe kötve összehordták a bőröket és prémeket, komoran méregették a rúnákkal telerótt sziklákat, melyekt legfeljebb szívükben vihettek magukkal, míg a tünékeny emlékezet elveszejti az igéket.
Szomorú, nagy ünnepet csaptak, még utoljára,, legutoljára. Némán nézték a lobogó ünnepi máglyákat, és lassan majszolták a fejedelmi szarvashúst, lazacot, fajdot.
És ekkor, vakmerőn, kéretlen előállt a törzsfőnök épp felcseperedő fia, és kérdezett, olyan butaságot, amely még ifjú korához is méltatlan volt.Miszerint, hoyg miért is mennek el. És aki kérdez, az választ is kap, így van már csak ez ezen a kegyetlenül igazságos világon... Íyg elmondták neki, hoyg az óriás, és belakta a világukat, árnyéka betakarta a napot, lépteitől sötét sebek szakadtak a földön, lehelletétöl dér borítja a tájat, nappal tekintete ízzó aranytényér, éjszaka hidegen figyelő apró szemek mírádjai. És mindezért az óriás, mely belaktat világukat, imárom mindehol ott van, és legyőzhetetlen, mind fegyvereik, mind messzi déli népek furmányos háborús masinái által, és a vidék összes varázslójának minden bűvidége, ráolvasása, fehér és feketemágiája ne segít, és így hát nem marad más választásuk, minthogy elmenjenek messzi vidékekre, elvivén mindent, ami mozdítható, és itthagyván mindent, ami nem, a tűnékeny emlékezetre bízva, hoyg megőrízze, még az idő kegyetlen sodra el nem málasztja mindazt a történelmet, tudást és fortélyt, mely elmozdíthatalan ide tartozik.És az ífjú ere íyg felelt: de nem látjátok, hogy az óriás teste egünk lett, lábai éltető esőpászmák, vagy léptei nyomán mely sötét üregek támadnak, azok mélyén víz fakad, s halban gazdag tengerszem lesz ott, és lehelete lett a hajnali harmat, ésa dér, és tekintete nappal a nap melege, éjjel megy az éji sötét hideg szikrái, és így az órás nem erdejeik, tavaik, napfényes deleik és ködös hajnalaik ellene lett, hanem világszerű, maga a világ lett. És a bölcsel elküldték az okoskodó legényt, mert a bölcsek természete már csak olyan, hoyg csak saját bölcsességüket halják meg, meg a hasonszőrűek helyeslését, és ilyenformán kevés tévesebb dolog van, mint az efféle bölcseket bölcsnek nevezni, de mégis ez a szokás mindefelé.De voltak nem bölcsek, harcosok, vadászok, bolondok és nyomorékok, mindeféle népség, akik nagyon is értették, mit mondott a fiú. És másnap vaélahogy a nagy ünnep kába másnapján annyira, de annyira nem ment a készülődés... fölösleges elmesélni, mit morogtak a bölcsek, okoskodtak az okosok, kötekedtek a kötekedők és aggódtak az anyák... végül maradtak hát, halásztak az óriás lába nyomában, nézték hajnalban a leveleken csillogó leheletét, vacogtak és izzadtak szemei fénysugarában. És ahogy teltek az évek, dekádok és sázadok, lassan elfeledték a népek az északról jött óriást, már nem tudták, hogy a tavak léptei nyomát őrzik, hogy a köd és a dér a lehelete, hogy teste az ég, és tekintete a milliárd égitest. S mivel annak idején az óriás is átadta magát az emberek képzeletének, vágyainak, babonáinak, ő sem volt már független a hittől, mely először léte puszta következménye volt, de késöbb fenntartója, sőt létének oka lett, ahoyg az emlékezett rögös útjai kivezettek a múlt homályos történeteiből a jelen unalmasan biztos szürke tudásához. De mélyen, az elmocsarasodott tavakban, az elaggott, dudvás erdőkben, az elmosodott faragású kövekben még ott élt az óriás. Megidézhetetlenül, láthatatlanúl, de nyugtalanitóan érezhető volt jelenléte, aki elöszőr maga a Világ volt, majd a világgá lett.
Kevés monda őrizte meg az óriás emlékét, és csak a leghomályosabbak tartalmaztak valamit az igazságból. Legtöbbet egy jóslat, miszerínt ha dögvész, vagy fekete halál pusztítana a vidéken, vagy más sötét veszedelem támadna a világ valamely sötét zugából, akkor ezen rejtélyes vidéken végezhető minden engesztelő áldozat és bűbáj, mely megszabadítja a világot a veszedelemtől. És eljött a Veszedelem, szenvtelen gonoszsággal, hamisan szóltak a harangok, a kisdedek gőgicsélése émelyítő sivalkodássá lett, a papok zsolozsmája értelmetlen rikácsolás, a farkasok üvöltése meg túlságosan is közeli Holddagasztó vonítás a kertek alatt. Elfagytak a gyümölcsfák virágai, és a kevés megmaradt termés is lehullott éretlen, ha csak férgek lakomájává nem lett. Romlott tejet adtak a tehenek, és a disznók húsában gonoszul mosolyogtak a kis hólyagocskák, féregbölcsők. Az embereket pedig komor őrület szánta meg, és elővették a legelesettebbeket, leggyengébbeket, hogy bűnbakokká tegyék őket, és a mágják füstje elkeveredett a hegyeken komoran ülő felhőkkel. ÉS míg az urolkodók, bölcsek és tudók rendeltetésükhöz hüen a zavarból káoszt csináltak, a kétségbeesésből reménytelenséget, a tévedésből bűnt, erkölcsöt idéző szavakkal és nemes gesztusokkal tolva Bafometh szekerét, a kocsmatöltelékek és bolondok, csodabogarak és számkivetettek között terjedt a hír, hogy semmi más módon meg nem állítható mindez a vész, csak ha valaki vállalkozó szellemek-elnézve a körülményeket, sokkal inkább őrültek, mint bátrak- elindulnak, s egy elfeledet, isten háta mögötti vidéken, órás lábnyomából fakadó tavakkal tarkított ködös erdőségben, lekopott rúnák titkait őrző kövek között csatangolva kiállják mindazon értelmetlennek tűnő, nyomasztó és borzalmas próbatételeket, melyeket az Út hoz, elviszik a Bolond Képét az Óriáson túlra, s ott minden átokkal megterhelve, melyet óhatatlan összeszedtek kalandozásaik során, meglelik a Jelképek helyes sorát. Mindezen sületlenséget persze nem értette senki, de a legalávalóbb, legélhetetlenebb és legrokonszenvesebb elemek még össszeáltak, az átoksúlytotta birodalom három városában, mindannyian magukhoz ragadták a vészterhes talizmánt, és elindultak az útra. ÉS a legmocskosabb, legsötétebb bűntanya mélyén, a zsibárus, aki az egyik képet átadta valamely éhenkórász szerencselovag csapatnak, lassan elaludt az asztal gyalulatlan deszkáin. Lustán csapongtak a denevérek a düledező kémény körül, és a halkuló részeg zsongásban gyengén éledezett a remény, törékeny szárnyat bontogatva az áradó mocsokban.
