2009. október 14., szerda

De hát, és én...

Olyan szép nap volt! Igazi vénasszonyok nyara. Csak azt bánta, hogy nem tud fütyörészni. Meg azt, hogy ilyen rohadt, rohadt messze van a következő meló. Amikor kiosztották a címeket, gondolta, megínt ír egy panaszlevelet, de hát minek... Már bánta, hogy megint nem volt ideje megolajozni a láncot, beállítani a feszességet, kipucolni az agyváltót...erh, térjünk vissza arra, milyen szép idő volt. S ha már nem tudott fütyülni, hát dúdolt, rekedt torokhangon. Bágyadt, meleg őszi fények, hulló sárga levelek, finom illat a levegőben. Szakadozott ködfoszlányok az árokban. Már nem is nyikorgott a lánc. Mintha az örökkévalóság óta a végtelen pusztákon vágtatna, örökké sürgető munkája felé, de mindíg megcsodálva mindazt a szépet, amivel a Párkák szötte kusza fonadékot követve találkozott. Tulajdonképpen így is volt. De régeben lóval járt, aztán kidőlt az a vén gebe, és modernizálás címén nem egy újabb gebét kapott, hanem egy, mondjuk úgy, drótgebét. Ösöreg, rozsdás fekete biciklit, még hórihorgas termetéhez mérten is túl nagyot. Nyikorogva-csikorogva gördülő, nehézges, de megbizható jószág. Csak hát, az egyre több munka, meg ez a kopott vacak, amit modernizálás képpen kapott. Ez, modernizálás, az ürtúrizmus korában...! De jobb is így. Jobban illik hozzá ez az özönvíz elötti drótszamár mint bármilyen hangosan puffogó, hivalkodó csoda. És jobbára így is odaér időben minden munkájához, hiszen az Idő neki dolgozik. Csak lenne már ideje egy kis karbantartásra...
De nem, ilyenkor nem szabad panaszkodni, hiszen ünnep közeleg, legkedvesebb ünnepe, tréfás, vidám de mégis kissé komor. Olyan, mint ez a bágyadtan napsütötte táj, ahol az ég alján acálszürke felhők gubbasztanak, hasukban sok fehér hóval, hogy dermedt jégvilágot csinálhassanak a most még gyenge fényben fürdöző vidékből. Emlékeztetőnek csücsülnek a hegyek tetején, s talán talán már holnap fehér ruhát huznak mindenre, talán dolguk végezetlen távoznak, de akkor is visszatérnek, holnap, jövő héten, vagy jövő hónapban, és elhozzák a zimankós Telet. Szörnyű is lenne, ha nem lenne így. Ezerszeresére növeli minden finoman csiklandozó kis fénysugár értékét a tornyosuló szürkeség. És növeli az ünnep hangulatát, nem is olyan bágyadt fényét.
Lassan telítődött mindazzal a gyönyörrel, amit láthatott. Hiába jó barát az idő, néha bizony kicsit hosszúra nyúlik se feje, se farka ösvénye.
Így újra eszébe jutottak bosszúságai, az ésszerütlenül nagy távolság a rossz munkamegosztás miatt, a karbantartási- pontosabban karbantartatlansági - problémák. Nem beszélve a túl lekiíísmeretes hatóságról. Persze túlajdonképpen egy rendes fickó volt. Nem a nagyvárosi, üzött vad tekintetű, hivataloskodó alak. Hanem a pocakós, tanárbácsisan korholó, ráérős változat. Kedves, de végtelenül idegesítő. Közölte, hogy a láthatósági mellény ilyenkor ősszel már elkel, ha kimegy a faluból, hiszen bármikor jöhet köd vagy eső. Legalább a táskájában legyen egy. Persze táskája nem volt. Most mondhatta volna, hogy egyenruhája előítrásszerüen sötét, hivalkodó szinek nélkül, de úgysem értették volna. Fejcsóválást kapott, amiért éles eszközt szállít, mindenféle védelem nélkül, mert ez aztán tényleg nem biztonságos. Azon kivűl hitetlenkedő tekintettel méregette az özönvíz elötti viharlámpát, amit első világításként használt. Ez különösen bosszantotta, mert az kedves barátjától, a vénséges vén Révésztől kapta, neki öreg ladikján már nem volt rá szüksége, hályogos szemeit már a pislákoló fény is zavarja. Szerencsére a hátsó lámpa egy vadiúj Cateye volt, frissen töltött aksikkal, így végül elengedte a közeg. Még jó, hogy nem kérte el a személyijét, mert akkor nem is tudja, mit csinált volna. Még elmenőben megjegyezte a rendőr, hogy a régimódi, karos elsőfék egyáltalán nem biztonságos, és nagyon vigyázzon, főleg lejtőn, mert ha ezzel az ócskasággal el talál esni, így sisak nélkül, még meg is halhat. Na, erre már tényleg nem tudott mit mondani, csak nézett hülyén, búcsút intett, és eltekert. Ez se nézi meg, kivel baszakszik! Na... végül is, rendes volt, a maga kispolgári hivatalnok módján, meg hát, eljön még az idő... de ezt inkább elhesegette, az ember nem kever a munkába érzelmeket, az amatőr dolog.
Újra a táj szépsgeire figyelt. Két őz szaladt el mellette réten, fehér fenekük még a távolból is fel-fel villant. Egy holló illedelmesen rákárrogott, köszönés képpen. Fekete csukjáját hátratolva kacsázott az enyhe lejtőn, tar fején a pár ősz szálacskát a szél újjai vidáman borzolták. Jókedvében majdnem felnevetett, de aztán inkább mégsem. Tekert tovább, a lánc panaszosan nyöszörgött egy kis olajért.
A kivetkező dombra igazi gonosz emelkedő vitt fel. Az a fajta, am elöször nem tünik nehéznek, aztán mind hosszab és merdekebb, mintha egy láthatatlan kéz húzná és emelné makacs rosszindulattal. de egyszer csak felért. Hogy lássa, még vagy két tüdököptető van a falu elött, ahová tart. Reményei szerint. Elkezdte előguberálni csuhája mélyéről a munkalistát, amikor hatalmas ütést érzett, majd berepült az árokba. A szivén csüngő nagy fekete varangy majd lepottyant, úgy megijedt(tek). Eddig vállán lifegő kaszája elrepült. Éles motorsivítás hallatszott, amely köhécselésbe fulladt, majd csend lett. Most jött rá, hogy már egy ideje halotta maga mögött a pöfögö kismotort, csak saját lihegésére, meg a lejtő legyőzésére koncentrálva nem igazán fogta fel, hogy jönnek mögötte. Na, felállt, kárfelmérés, kárcsökkentés. Nyilván rajta egy karcolás sem esett.
A bicónak nagy baja nem esett, csak a nyolcas lett még egy picit nagyobb a hátsó kerekében. A kasza éle bírta, de le kell mosni az egészet. Mindegy, volt nála kaszamosó folyadék, meg kaszatörlő rongy, anélkül soha nem indult útnak. Mondhatjuk, ez normál használatban is kezelendő probléma. A kismotor jól összetört, de ez annyir nem rérdekelte, viszont a tulaj annál inkább. A fönökségen rossz néven veszik az eféle önkényes aratást. Idösödő bácsika hevert a földön, rondán megvágta a melkasát. Elöször majdnem pánikba esett, aztán egy elrebbenő vörösbegy visszazökkentette. Elég öreg volt már ahhoz, hogy bizzon a végzetben. kis szerencsével megúszhatja, hogy több tonna papírt kell legyártson, a csúnya leszidást a fönökségen, meg az egész procedúrát. Előhuzta azt a nyomorúlt munkalistát, végigböngészte az ákombákom sorokat. A test mellé térdelt, és egyeztette az adatokat. A végén hatalmasat sóhajtot. Mázli. Megint összejött a megfelelő időben, a mgefelelő helyen dolog. Megtörölte izzadni képtelen homlokát. Ekkor vette észre, hogy összetört a derekán lógó, örökké lepergett homokóra. Kicsit bánta, mert rég megszokott, kedves tárgyról volt szó, de mindegy. Ha valaki tudja, milyen fontos az elengedés erénye, hát ő biztosan. A hátralevő részt gyorsan lezavarta. A haldokló szája fölé tette a kezétt, és óvatos, finom mozdulatokkal kicsalogatta finoman remegő, apró, pihés fénygömböt, óvatosan simogatva feje fölé emelte, míg az ég kék kárpítján vakítóan fényes rés nyílt - mennyei méretű punci alakját mutatva- s az egyre vakítóbbban ízzó golyó angyalszárnyakat növesztve berepült a fénybe. Éteri csilingelés hallatszott, és néhány mámorító illatú rózsaszirom hulott alá. Aztán minden olyan lett, mint elötte, csak csendesebb, és dermedtebb.
Az Öreg Ember kipipálta végtelen listája következő tételét, felült ócska kerékpárjára, és nekiindult a lejtőn visszafelé. Közben torokhangon dúdolt, mivel asszot, lila ajkaival fütyülni nem tudott.

2009. október 6., kedd

Mézeskalács

Télapó leszált szöges gumis tracking gépéről, és betolta a szánkó mellé. Ilyen feszült időkben különösen szüksége volt mozgásra. Legjobban a hóvihart utálta, olyankor görgőzött a nappaliban, és szemrehányóan nézett a kinnt tomboló fergetegre, ami pedig máskor gyönyörködtette. De szerencsére csendes idő volt. Felnézett a hidegen szikrázó csillagokra. Lehelete zuzmaraként hullott a földre. Szép volt az éjszaka, tényleg szép... de most kicsit unta. Beletúrt piros köpenye zsebébe, és nagy nehezen megtalálta a távirányítót. Felkapcsolta a sarki fényt. Kicsit gondolkodott állítsa -e narancsra, aztán maradt a zöldeskéknél. Leült, és térdig érő fekete csizmája talpából kikaparta a havat. Nem akarta, hogy az SPD csatlakozójából hólé folyjon a padlóra. Ilyenkor az asszony úgy is feszült. Megsimogata a fészerben békésen szundikáló jegesmedvét, és a ház felé fordult. Aztán mégis inkább az istállóba ment.
Hát, a személyzet nem volt hivatás a magaslatán. A rénszarvasok nagy része elment NatGeo forgatásra, nem szégyelvén magukból hülyét csinálni a statisztáknak járó szánalmas éhbérért. Vezetőjük, Rudolf magában üldögélt piros orrával. Egy tuba nagyságú bongot szívott, közben reggie ment a táskarádióban. Lassan hajolgatott, szemei furcsán szétáltak. Amikor Télapó kb. tíz perce állt elötte, észrevetet.
-Szia, főnők!-kicsit akadt a nyelve- tudod, már évek óta clean vagyok, ez csak egy kis legálcucc...rénszarvaszúzmó, sarki fűz kérge, és rozsomáksajt. Kérsz?-büntudatosan próbálta a bongot előrenyújtani, de nem bírta el, és majdnem vörös orrára esett. Az öreg nagy sóhajtással segítette neki visszadölni a szalmabálára, és betakarta. Megvakargatta a füle tövét, megsimogatta a vörös nózit, majd elsétált. A legjobb kollégának is lehetnek rossz periódusai...
Mégegyszer elmen a szánhoz, és megnézte, alkalmas állapotban van -e a másnapi strapás munkára. A rock-shock lengéscsilapítókat már ideje lett volna felfújni, az olajfürdőkben megdermedt az olaj. A légterelő szárnyak csapágyazása kattogott, és foszladozott a zselés ülés is. "Még egy alkalmat elbír", morfondírozott magában. De jövöre megcsinálja! Megfogadta. Tavaly is. Kicsit szamárfüles volt a matrica a szán hátulján: "Egy repülővel kevesebb!" Visszasimította a leváló félben levő sarkot. Sóhajtott, és besétált a házba. Kicsit bonyolúlt volt a bejutás, mert álcaháló takarta, a műholdak meg a repülők miatt. A régi szép időkben elég volt pár jegesmedve, meg a segítőőkész eszkimók által terjesztett rémmese, hogy ne járjanak errefelé gyanús alakok.
Ahogy belépett , rögtön jobb kedve lett. Olyan volt az egész, mint egy mesekönyvben. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz, melegfényű gyertyák világítottak, vidám zsivaly töltött be mindent. Egy manó majd elcsapta, ahogy triciklijével elszáguldott. Télapó a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Végül is még gyerek, alig 90 éves az ebadta! Szép, faragott tömörfa bútorok, havas tájakat ábrázoló olajfestmények, meghitt, kedves tárgyak, már-már giccsbe hajló, de mégis öszintén barátságos. Öreg recsegő hintaszék, öreg kövér kandúr, minden csak arra csábít, hogy a lágyan doromboló macskával az ölében bóbiskoljon, lábát melengetve a pattogó tüznél, közben a gramofonból halkan szól a "stille nacht"...jajj! De nem, rettenet munka és idegeskedés vár rá, mert holnap szentesete, és milliárd dolgot kell még elintézni, amire persze lett volna 364 nap, de hát...
Télanyó sürgött forgott a konyhában, kis angyalkák röpködtek, rohangáltak körülötte. Készült a finom mézes süti, bejgli és mákoskalács. Csak attól hízni lehetett öt kilót, ha valaki mély levegőt vett. és sült a hal... télapó nagyon nem örült neki, hogy nem pulykát esznek, hanem halat. Egész gyermekkorában hallal tömték, és ha vendégségbe ment eszkimó barátaihoz, hát mi mást kapott volna ebédre, mint fókazsírban sült halat, esetleg fókazsírban sült fókát, ami rettenetesen halizzű, esetleg nyárson sült halat, füstölt halat vagy hallevest. Ezt kínálták neki halszagú iglukban halszagú kezükkel barátai. Néha-csemge gyanánt- szereztek neki egy kis kaviárt, a messzi délről.
Szóval, boldoggá lehetett volna tenni szegényt egy igazi jó házi nevelésü pulykával, finom gesztenyés töltelék aszalt szilvával, ahogy a mézbarnára pirult bőrt felvágják, és elötünnek a gyönyörőséges fehér rostok. Fel alá járt az ádámcsutkája, ahogy elképzelte. De nem kapott. Karácsonykor hal volt. Télanyó csak húsvétkor volt hajlandó pulykát csinálni. Női önkény. Magyarázatot sosem kapott.
Anyó ideges volt, mint ilyenkor mindig. Több tucat angyalka, manó, rénszarvas, törpe és fekete macska számára kellett ünnepi ebédet készteni.
Télapó átballagott az irodába, hogy összesítse az ajándéklistákat, a kérések alapján. A tudós manó már előválogatást végzett, a lehetetlen, ostoba és veszélyes kérdéseket kiszórta. Udorral méregette a hegyekben álló leveleket. Csupa elektromos ketyere, eldobható, idióta vacakok, meg büdös gumi meg műanyag vacakok, amelyeket azért raknak össze rosszúl szellőztetett, sötét gyárakban nyomorult gyerekek, hogy a világ más tájain más gyerekek gyorsan szemetet gyártsanak belőlük. Ezen ajándékok kiosztásást már rég automatizálták, különben az öreg becsavarodott volna. De sajnos a felülvizsgálatot személyesen kellet végezni. A lelkierőt még gyüjteni kellet ehhez. Így Télapó lesétált gyönyörű, alpesi tipusú házának pincéjébe. Lesétált a báboskorlátos recsegős falépcsőn, végigsimítota az öreg, pókhálós lomokat, hajókoffert, csontszigonyhegyeket, viking hajók faragott orrdíszeit, Yma Sumac plakátgyüjteményét rejtő ébenfaládákat.
Maj egy rozsdamentes acél ajtó félrehúzódott, és beszált a liftbe, a hideg, kék fénnyel bevilágított, szürke acél liftbe. Bennt egy rendkivűl rosszarcú müszakis állt, kopott vén manó, szerszámövvel a derekán. A mágneses pólus vándorlása miatt gyakran meghibásodtak az elektromos berendezések errefelé, Télapó utálta is mindet. Csak úgy volt hajlandó liftbe szállni, ha egy szerelő is vele ment.
Egyszerre csak a "Diótötő" motivuai hangzottak föl a hangszóróbol, kb. polifonikus mobilhang minőségben. Fülére tapasztott kézzel meredt a kis gnómra, aki kárrogva magyarázta:
-Az új liftet nem lehet háttérzene nélkül rendelni. Gondoltam, mégis ez a zene áll a legközelebb a cég profiljához...
A gépzene felismerhetetlen recsegéssé torzult, majd elhalgatott, ahogy az övtáskából kiragadott csavarhuzó hegye szétroncsolza a membránt, és a mágnest.
-Íg aligha lesz érvényes garancia-jegyezte meg a müszaki személyzet, ahogy visszakapta a szerszámot. Egy jeges pillantás belefolytotta a további megjegyzéseket. Leértek a böszme nagy raktárba, az autómata robotkarok rengetegébe. Fenyegető szemekként pislákoltak a központi számítógép lámpácskái. Halkan zugott a semmi. Télapó vécére ment. Ebben a hideg környezetben szüksége volt valami komfortcselekvésre. Aztán végighalgatta valami halálunalmas házi troll kiselőadását, hogy mennyire klafa az egész. Jó, nincs mese, vissza kellet menni átnézni a nyüves leveleket. A sok szaros digitális csodát, számítógépes játékokat, mobil játékkonzolok, maroktelefonok szines kavalkádját áhitó ákombákom betükkel írt levélcsodák.
Vissza a meghitt öreg házba, az időtől megfeketedett, szuvas, barátságos íróasztal mellé. Elolvasni 63534819 levelet. Pesrsze amint nekilátott, befutott egy vendég. Elöszőr iszonyatos, égrengető recsegés hallatszott, ahogy a tetön lebzselő norvég kék fjordpapagájok riadtan rebbentek föl. Hangos dörömbölés hallatszot az ajtón. Teljesen fölösleges volt a dörmögő kérdés:
-Ki az?
-Knecht Rupprecht!- a hang minden elképzelhetőnél mélyebb volt. Télapó dörmögése bakfislány sipákolásának hatott mellette. Az ajtó kinyilt, ott állta Krampusz, elegáns Boss öltönyében, fekete selyemingben, bíborszin nyakkendőben.
-Szevasz, öreg!-hosszú, szörös karjaival átölelte Télapó fatörzsnyi derekát. Marékszám alkoholos bonbonakat szórt az odasereglő manók, törpék és anygyalkák közé, majd bevetettte magát a jakszőr takaróval letakart kanapéra.
-Muszáj mindíg valami rettenet lármás és büdös jószággal jönnöd?-rosszallóan ráncolta homlokát a házigazda.
-Naná, kíváncsi vagyok, idén mi lesz!
Ugyanis szokásban volt, hogy a kis házitrollok minden évben csináltak valamit Krampusz járművel. Elöző évben jégcsapot dugtak Corvettjének kipufogójába, azelött meg jetitaknyot kentek a Hummer kerekeire, amitől a kocsi teljesen megőrült, és összevissza felmászott a gleccserekre, fittyet hányva a kormánykerék utasításaira.
Mivel szolgálhatok?-a kérdés elhangzása közben már felbukkant a konyhaajtóban egy kis puttó, abszintosüveggel a kezében. Különösen utalátos volt, hogy ilyenkor mindig kiszabadúlt az abszinttündér apalackból, és hatalmas zavart kavart. 63534819 levelet átnézni...ajjaj, ezt a kakukkos óra fogja bánni.
Az abszinttündér kokettált, csábitgatott, Krampusz bambán vigyorgot, az átlag 150 éves törpék, manók, koboldok éretlen gyermekként kacarásztak, Télanyó csak rosszalló hátát mutatta a konyhából, Télapó meg aranyozott dióval dobálta a szobában fel-alá egykereküző angyalkákat. Akit eltalált, kiesett, és egy tucat süteményt kellet formával kivágnia, mielött visszamehetett volna játszani. Persze az angyalkák csaltak, mivel a legtöbben nem is egykereküztek, csupán röpködtek egykereküvel a lábuk között. Végül, végre, nem volt már hátra más, mint felált, adalépett a kopott, ronda, giccses kakukkosórához, és kötőtűt szúrt a számlapba, közvetlen a percmutató elé. A mutató megakadt, az idő-mit tehetett volna mást -megált. A repdeső birkozó, futkározó alalkok megdermedtek, a kandalló és a mécsesek lángjai, az éppen kiöntött tea csepjei a levegőben, mind megdermedtek.
-Beszarok! Ahányszor ezt megcsinálod, assziszem, beszarok. állati, öregem! Nincs még egy ilyen órád?
-Nincs, Krampusz, tudod, hogy nincs...na segíts, sok dolgunk van.
-Szóval segítsek...
-Aha, gyere!
-Ha száz évig tart, addigra talán kész leszek én is!-kiabált ki Télanyó a konyhából.
Bementek a szobába, a rémületes halom levelet a padlásról lehetett leengedni egy csövön.
-Akkor én nézem a társasjátékokat, a fajátékokat, könyveket, szabadtéri sporteszközöket és kerékpárokat, neked jut a számítástechnika, az autós játékok meg a divatos ruhák, jó?
Krampusz nyerítve röhögött, rágyújtott egy rettenet büdös szivarra, és nekilátak. Közben édes, fahéjas narancsos karácsonyi teát ittak. Repültek. Millió színes levél kerengett végtelen örvényben a szemük elöt, a végtelen űr volt a háttér, szines csillagok mirádjai sziporkáztak a dermedt időben. Az nem csak megakadt, hanem meg is állt, így minden korok csodalényei, melyek túllépték az idő illuziójának korlátait, ott kerengtek körülöttük. Gyönyörű pegazus szárnyalt el mellettűk komótosan, fergetegként elzúgó szénfekete sárkány hányta lángnyelv villámait, homokszemcsék viharában Földanya táncolt furcsa táncot. Folyamistenek gyönyörű nimfákkal fonódtak össze világokat megtermékenyítő ölelésben, a Tejút belölük fakadó hófehér áradata lüktető élettel töltött meg mindent. Hatalmas, kékesen felsejlő gondos kezet simították végig a végtelen tremtés szines kavalkádját. A leveleket elnyelte a semmi, hogy értéktelen, furcsa kacatok szülessenek, és ha az idő hatalmának visszatértével értelmet nyer a holnap, ennek a holnapnak fagyos éjszakáján számos múló és esetleges, mégis életeket jelentő és jelző érzéseket gerjessszen. Újra az otthonos szobában heveretek, és nagyon, nagyon közelről nézték s a szönyegen kavargó csillagokat, sárkányokat, szárnyas lovakat és örvényeket. A kandalló finom szürke hamúja hűvösen halgatott.
Télanyónak még segitettek befejezni a mézeskalácsházikót. A morgós öreglány arcán akkor terült szét elöször boldog elégedettség, és piros foltok gyúltak két oldalon. Ezt látva az ablak elött logó jégcsapok halványszürkéből ezüstfehérre váltották szinüket. A kövér fekete kandur száját nyalogatva nézegette a sütőben piruló halat.
Hagyták újraindulni az órát, és a türelmetlenűl feszengő lángok újra vidám táncba kezdhettek. Krampusz kaján vigyorral a zsebébe nyúlt, és egy ébenfa dobozt vett elő. A doboz fedele felpattant és kipattant belőle...no nem egy Jancsibohóc, hanem egy boszorkány. De nem is a vasorrú, vénasszonyos fajta. Levegőbe szökkenő vicsorgó feje hirtelen testet növesztett, és teljesen pompájába ott állt az ámuló sereg elött egy gyönyörű ébenfekete nő, egy száll fűszoknyában, emberi csontokból készült nyaklánccal a nyakában, izzó-sóvár szemekkel, villogó hófehér fogakkal. Ideje volt behozni a gamofont. Swinget hallgattak, ropták rá túláradó vidámsággal, csokit ettek, és ittak, majd ittak és csokit ettek. Jó volt. Télanyó úgy táncolt, hogy jajongot a jó öreg tölgyfapadló. Krampusz is megrakta vele rendesen, mig Télapó tangózni tanította az éébenfekete boszorkányt. Aztán jött az ünnepi vacsora, halat ettek, Télapó még soha életében nem evett ilyen hihetetlenül finom halat, a lágyan omló, szálkátlan, zamatos fehér hús ízzét már-már kibirhatatlanságig fokoza a citromos mártás. Szó nem esett, csak mohó nyeldekléssel pusztították a krőzusi lakomát. Ezután csendes heverészés a meleg fényű nappaliban, nézték a piramisok lassú forgását, és a gondos munkával faragott füstölő emberkék száján kibukó illatos füstöt. Már öreg este volt, amikor Krampusz egy fazékfedőn dobolni kezdett, és a gyönyörű fekete boszorkány táncra perdült. Ritmusosan rángva, karjait kígyószerüen csavarva pörgött forgot, bőrén levő apró izzadságcseppekben millió gyertya fénye táncolt. És ahogy a füszoknya lerepült, és meztelen testének egyetlen éke a csontnyaklánc maradt, a dermedten ülő manók szemében a csillogás mély izzásra váltott.

Hajnalban télapó kimászott a jó meleg dunnából, Télanyó nőieseen tellt, sültalmaillatú testét nehezen hagyta ott. Az nappaliban rettenetes rendetlenség volt, Krampusz és a boszorkány a jakszőr takarón hevertek. A koboldok, manók, angyalkák és törpék a karácsonyfára csimpaszkodva aludtak, dísznek teteve magukat, ahogy szokták. Télapó cinikus félmosollyal kiemelt egy szivart Krampusz fogason lógó zakójából, és kiment rágyújtani. A sarki fény narancssárgában derengett. Szakállában pár szál elszenesedett, amikor Krampusz elöző este égő puncsot ivott, és a lángot fülein fújta ki.
Két manócska, kiknek szemét elkerülte az álom, éppen nagy óvatosan sárkányvért öntöttek a sugárhajtású szán tankjába. Ettől majd kékeszöld lángok csapnak ki a fúvókábol, zöld füst borítja be tájat, és jót kacagnak...
-Mikor nőnek már fel?!-nagyon mély és rekedt volt Krampusz hangja, ahogy Télapó vörös köntösében kisétált.
-Szóljak?
-Á, hagyjad, had örüljenek-ő is szivarra gyújtott, a másik parazsáról.
-Hosszú, hosszú nap lesz.
-Na ja.
-De ilyenkor mégis úgy érzem, nekem a legjobb széles e Világon - Télapó hunyoritva nézte az ég allján káprázó színorgiát. Krampusz kivette a szájából a szivart, tenyerébe fektetve méregette.
-Karácsony-mormogta, és újra pöfékelni kezdett.

2009. október 5., hétfő

Régi kép, az öreg házban

Wieene van Deamur nagybátyám hagyatékának rendezése közben találtam a képet. Bájos, igazi giccs. Álmodozó tekintetű, metrózbluzos kisfiú játszott egy teljesen pülásállatszerű fehér cicával. Rengeteg lom gyült össze Deaumo bácsi romos házában. Isten háta mögötti helyen álló faszerkezetes épület volt, mandzárdszobás, kis fatornyos, penészes romhalmaz. Valaha szürke lehetet, de most már nem volt értelmezhető színe a falaknak, évszázadok mocskával borítva. Birtokát sűrü, sötét erdő övezte. Azt csak északról a fenyegetően elterülő mocsár szakította meg. Megközelíteni a telket egy ősi temető maradványai között kanyargó saras utacskán lehetett. Esős napokon néha megsüllyedt a föld, és félreérthetetlen alakú lyukak támadtak a saras talajon. Már csak ezért sem szivesen járkált arra senki esős éjszakákon. Amúgy sem.
Egy okból szúrt szemet a képecske a rengeteg kacat között. Kevés vidám életérzést sugárzó dolog akadt mogorva nagybácsim mogorva lakában. Bizonyára ezért is vettem kezembe a kopott aranykeretet. Ezért forgattam, nézegettem, elmélkedtem, ilyen finom és meghitt tárgy hogy kerül ebbe a nyirkos remetelakba. Talán ezért is fordítottam meg. A hátoldalon néhány szikkadt rovarbáb csüngött, pókhálók, de úgy néztem, koszon kivűl még valami felirat is akad a vászon hátoldalán. Megtisztogattam óvatosan-a keretből egy néhai rágcsáló apró csontjai szóródtak ki-hogy jobban szemügyre vehessem. Latin betükkel írták, régimódi kézirással, talán még lúdtollal. Így szólt: "Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne." Sokat nem mondott elsőre. A képen nem volt név vagy évszám, hogy azonosítani lehessen. A stílus alapján azt mondtam volna, hogy 17.sz. Németalföld, de amennyire értek hozzá, lehetett egy korai Picasso is. Minden esetre lefényképeztem. Tovább pakoltam a régi lomokat, ki tudja hány emberöltő alatt összegyült mindenféle, emlékektöl terhes, szú vagy rozsdaette tárgyakat. Találtam féltucat hiányos húsdarálót, repedt faszenes vasalót, szétmállot bilincset, vélhetően sosem használt rózsamintás porcelán bilit. Egy dobozban egy tekercs szögesdrótot, szétmállot papírja nem árulta már el, mikor, ki, kinek húzta a keritést, amelyből szármozott. És millió ruhát, meg az enyészet által teljesen elpusztitott, felismerhetetlen tárgyakat, feketés földet.
A felírat érdekelt. Másnap körbekérdeztem a közeli városban, ki tudna segíteni megfejteni valamely ismeretlen nyelven írt írást. Cédulára firkantva a furcsa szöveget muogattam fűnek-fának, de a legokosabb sem tudott többet mondani, minthogy valami németféle nyelv lehet, de vélhetően holt nyelv. Ami segítséget jelentett, hogy elhangzott egy név, többször is. Ariel Samuelson nyugdíjas nyelvészprofesszor és hivatásos különc. Persze a város legtávolabbi, legrégebbi, legocsmányabb részében lakott, így másnapra halasztottam a felkeresését. Az éjszakám elég nyugtalan volt az ócska házban- hisz ot aludtam, bölcsen megspórolva a szálodaköltségeket ittlétem alatt- rengeteg apró nesz nyomasztott. Még külön tudtam választani az ősi faszerkezet recsegését, a szúpercegés zaját, a kuvik hangját a sötét lombkoronákból, a távoli kutyaugatást és a békakuruttyolást a mocsárból. A pincéből jövő neszezést patkányoknak tulajdonítottam, de megmagyarázhatatlan és idegesitő volt a padlásról jövő kopogás, pont, mintha fatalpú cipóben járkálna valaki fel, s alá. Óhatatlanul is azon töprengtem, vajon ány ember halálos ágya lehetett az a hatalmas, rozoga alkotmány, melyben heverészek, eredménytelenül várva a megváltó álmot. Reggel, ahogy derengeni kezdett, jelezvén, hogy az erdőkön úl már szikrázó fény táncol mindenhol, utnak indultam. Gyorsan még egy polaroid képet készitettem a kép hátoldaláról.
Ariel Samuelson mogorva vénember volt, a fiatalabb fajtából. Lakása rendkivül rendetlen könyvraktárnak tünnt. Tünődve nézegette a másolt írást, kis kerek szemüvegén keresztül. Tanácstalanságát látva közöltem, hogy van nálam egy fénykép is. ránézett, egy ocsmánny hörrenéssel visszaadta, majd újra a papirt kezdte tanulmányozni. Megnéztem azt a nyomorult fényképet, de futólag csak annyit láttam rajta, hogy valami egészen mást ábrézol. Nem értettem, hol cserélhettem el. Az öreg végül is szükszavúan kért egy levélcímet, majd lerázott azzal, hogy meglátja. Hogy mikorra várhatok választ arra csak a vállát vonogatta, és kikisérni is csak a kopott szőrű, félig vak vizsla kisért ki. Igaz, ő nagyon kedves volt.
Egy közeli kávéházban megnéztem alaposan a fényképet, és kezdtem ideges lenni. A kép nem elcserélődőtt. A kép volt rajta, de elég érdekesen. Látszott haloványan a felirat, és egy kép is hátulról. Élőben semmit nem láttam a képből, a fénykép persze néha olyat is lát, ait a szem nem képes... Ami igazán nyomasztó volt, hogy nem az EREDETI kép volt az ábrán. Ahogy nézegettem a sötét, életlen polaroidot, egyre nyilvánvalóbbnak tünnt, hogy valami döbbenetes torzulást szenvedett az eredeti: a képen démoni tekintetú, ocsmány vénember állt, a halál kapujában, kezében valami ronda mumifikált állattetemmel. Ruhája foszladozó lepel.
Alkonyba hajlott a délután, mire hazaértem. Az alkonyi fényben a temető talaján levő benyomódások kis fantáziával mezittelen lábak nyomainak tüntek. Olyan fonnyadt mezittelen lábaktól szármozóknak. Bezárkoztam. Reméltem, kizártam, amit ki kell, ha van a közelben olyan. Néha jó lenne, ha az ember meg tudná zabolázni a fantáziáját.
Persze, hogy azt csináltam! Lefényképeztem a képet elölről, hátulról, vakuval, vakú nélkül, ahogy csak eszembe jutott. A rakás poaroid képet nézegetve nem lettem okosabb, csak rémültebb.Elölről nézve a rendes képet lehetett látni, minden részletében, trükkök nélkül. Hátulról meg azt a rémületes másikat az elöző fordított, ocsmány torzképét. Világosn egy vénember volt, valami ocsmány döggel. Gondolkodtam, vajon lehet-e ennek a bájos gyermeknek az arca olyan sok évtizeddel késöbb, mint azé a rettent vénemberé. De nem tudtam megmondani. Ahogy nézegettem a képet, még a bájos fiúcska arcán is valami gunyorors félmosolyt véltem felfedezni...
Egy percre nem hunytam le éjszaka a szememet. Az elöző éjszakai zajokhoz még valami ocsmány cuppogás is társult, ami a ház körüli részről érkezett. Kisgyermekkorom óta nem hevertem így z ágyben, fejemre húzott paplannal, verejtékben úszva, remegve.
Amikor, egy fél élettel késöbb, eljött a reggel, nem voltak semmi nyomok a ház körül. Átnáztem az összes képet a házban, le is fényképeztem jópárat, feliratot nem letem gyiknak a hátulján sem. A fényképek sem mutattak semmi érdekeset, sem elől, sem hátul, csak elfogyott a film.
Másnap, a szállodából jövet, ahola ludtam, vettem még pár csomag polaroidot. De semmi érdekeset nem leltem az ocska házban, még több nyomasztó, szétrohadt lomon kivűl. Több képet nem leltem. És a régieg sem segítettek. Nagyon nyomasztott már a vén rom, gondoltam, a hagyaték felémérését másnap befejezem. De ez a furcsa ügy még befejezetlen volt. Gondos elővigyázatosággal, még napfénynél távoztam.
A következő nap volt az utolsó, amelyet rejtélyes bácsikám titkainak kikutatására szántam. A képekre figyeltem, a többi nem érdekelt. Nagyítóval nézegettem, fényképezgettem őket, kerestem aközös vonásokat azzal a furcsa portréval. Jobbára érdektelen, vacak tájképek voltak, meg ügyetlen portrék rég holt emberekről, zsibvásárba valók. Az egyik azért többször szemet szúrt, jobb minősége, és kellemes témaválasztása révén. Gótukus templomromot ábrázolt, hóval borított, sivár tájon álló puszta falakat és magányos oszlopcsonkokat. De ez is csak sokadszorra tudott rávenni arra, hogy tényleg alaposan megvizsgáljam. És közben ment az idő, a hatalmas állóóra a sarokban ingerült ingacsapkodásával hajtotta. Aztán csak nött a feszültség, ahogy a mocsár páráján át besütő nap egyre leposabban, egyre melegebb fénnyel világította meg a penészes falakat, szúrágta gerendákat. És ekkor, amikor már tényleg késő volt, és kockázatos volt bármibe belekezdeni, akkor, végre, megnéztem alaposan a képet. Igen, a furcsaság a gyürött, löttyedt vászon volt. Nem feszült rendesen a kereten. A hátoldalon viszont feszes volt. Ha a megfigyelés helyes, úgy két vászon fesül egy kereten. Megnézve oldalt a szögeket, bizonyosnak tünnt, hogy így van. Ezt a képet nyilván, nem fényképeztem le, a nagy kutatás közben. Nyilván, mivel nem volt rajta ember. A hátulján, a kosz alatt elkenődött tintanyomok, akár korábban valami felirat is lehetett rajta, hasonlóan a másik képhez. A megoldás egyszerű: honom alá kapom a képet, és fütyörészve, a biztonságos fényben elsétálok, hogy amodern városi szállloda összkonfortos szobájában alaposan megvizsgáljam. Nyilván. Öt perccel késöbb már kíhuztam a szegeket, a jobb sorsra érdemes felső festmény a földön hevert, és én az alsót szemléltem.
Senki nem képes olyan mély átérzéssel, szakmaisággal szemlélni egy füstzászlót, mint egy tűzoltó. Szakértő szemmel, érdeklődve nézték a fák mögűl előgomolygó feketés felleget, az allján vörös ízással. Talán még beszélték is egymás között, hogy ez bizony jó régi, szuvas, korhadt fagerendák tüze, mert mennyire máskép ég a modern impregnált fa, a rétegelt lemez, vagy a pozdorja. Pláne e müanyag.
Mint mondták, nehéz járműveik nem bírnak végigmenni a szűk, saras úton. Így csak nézni tudják, nehogy továbbterjedjen. Bár a nedves erdőben aligha terjed tovább, jegyezték meg cigarettázva. A háznak meg mindegy. Már.

A kép allati kép halott öregembert ábrázolt. Talán másikat, mint az elöző képen, ki tudja. A holttest valami fertelmes kamrában hevert, korhadt deszkák halmazán, a falakról hosszú szállú fekete penész csorgott. A hült testet rongyok takarták valamennyire, szemek már csak ocsmány kocsonyagömbökként ültek a besüllyedt üregükben. Nem volt éppen friss a test, és hosszú betegség, és egy nagyon hosszú, nyomorúlt élet nyomait viselte magán a majdnem pőre test. Lefényképeztem. A kép hátulját. A nap már rácsücsült a dombok tetejére, és egészséges gömteste alúlról lapulni kezdett. A képet rázogattam, nézegettem, és ami feltünt, hát...
Ronda szoba, ronda összetákolt otromba ágy, az ágyban mocskos ágynemű, az ágyneműben egy fiatalember hever, vélreérthetetlenül holtan. A szoba a hálószóba eben az elátkozott házban, az ágy az özönvíz elötti ócska ágy, az ágynemű is ismerős, a benne heverő pedig...hát, az én voltam, amennyire meg lehetet mondani, semmivel nem idősebb a képen ott, mint a jelen való pillanatban. Csak halott.
A korhadt falak hihetetlenül gyorsan lángrakaptak az olajos vesztővásznakról, és én eszementként rohantam át az erdőn, a fák között átvilágló vörös fény foltjaiban próbálván lépkedni. Rémületemben oly sok mindent láttam, hogy még atörténtek fényében sem hiszem el, hogy nem csak felzaklatott képzeletem üzött velem csúfos tréfát.
Nem kérdeztek szinte semmit a a hatóságok, kitöltöttem a papirokat, s akadékoskodás nélkül elengedtek. Szerintem örültek, hogy az a mocskos ván ház leégett.
Hetekkel késöbb, otthonomban átirányított lebvelet kaptam. Nagybácsikám rosszemlékü címéről küldték. Ariel Samuelson küldte, de ez csak tartalmából derült ki, mert se feladó, s emegszólítás, sem kommentár , sem aláírás, sem semmi más nem volt a borítékon, vagy a klevélpapírként használt ktyanyelven. Csak ennyi állt rajta, nagy, ceruzával írt ákombákom betükkel:

"Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne."

"A tükör a falon nem ablak, nem látod rajta a túloldalt. Csak enmagad kifordított képét szemlélheted benne."