Olyan szép nap volt! Igazi vénasszonyok nyara. Csak azt bánta, hogy nem tud fütyörészni. Meg azt, hogy ilyen rohadt, rohadt messze van a következő meló. Amikor kiosztották a címeket, gondolta, megínt ír egy panaszlevelet, de hát minek... Már bánta, hogy megint nem volt ideje megolajozni a láncot, beállítani a feszességet, kipucolni az agyváltót...erh, térjünk vissza arra, milyen szép idő volt. S ha már nem tudott fütyülni, hát dúdolt, rekedt torokhangon. Bágyadt, meleg őszi fények, hulló sárga levelek, finom illat a levegőben. Szakadozott ködfoszlányok az árokban. Már nem is nyikorgott a lánc. Mintha az örökkévalóság óta a végtelen pusztákon vágtatna, örökké sürgető munkája felé, de mindíg megcsodálva mindazt a szépet, amivel a Párkák szötte kusza fonadékot követve találkozott. Tulajdonképpen így is volt. De régeben lóval járt, aztán kidőlt az a vén gebe, és modernizálás címén nem egy újabb gebét kapott, hanem egy, mondjuk úgy, drótgebét. Ösöreg, rozsdás fekete biciklit, még hórihorgas termetéhez mérten is túl nagyot. Nyikorogva-csikorogva gördülő, nehézges, de megbizható jószág. Csak hát, az egyre több munka, meg ez a kopott vacak, amit modernizálás képpen kapott. Ez, modernizálás, az ürtúrizmus korában...! De jobb is így. Jobban illik hozzá ez az özönvíz elötti drótszamár mint bármilyen hangosan puffogó, hivalkodó csoda. És jobbára így is odaér időben minden munkájához, hiszen az Idő neki dolgozik. Csak lenne már ideje egy kis karbantartásra...
De nem, ilyenkor nem szabad panaszkodni, hiszen ünnep közeleg, legkedvesebb ünnepe, tréfás, vidám de mégis kissé komor. Olyan, mint ez a bágyadtan napsütötte táj, ahol az ég alján acálszürke felhők gubbasztanak, hasukban sok fehér hóval, hogy dermedt jégvilágot csinálhassanak a most még gyenge fényben fürdöző vidékből. Emlékeztetőnek csücsülnek a hegyek tetején, s talán talán már holnap fehér ruhát huznak mindenre, talán dolguk végezetlen távoznak, de akkor is visszatérnek, holnap, jövő héten, vagy jövő hónapban, és elhozzák a zimankós Telet. Szörnyű is lenne, ha nem lenne így. Ezerszeresére növeli minden finoman csiklandozó kis fénysugár értékét a tornyosuló szürkeség. És növeli az ünnep hangulatát, nem is olyan bágyadt fényét.
Lassan telítődött mindazzal a gyönyörrel, amit láthatott. Hiába jó barát az idő, néha bizony kicsit hosszúra nyúlik se feje, se farka ösvénye.
Így újra eszébe jutottak bosszúságai, az ésszerütlenül nagy távolság a rossz munkamegosztás miatt, a karbantartási- pontosabban karbantartatlansági - problémák. Nem beszélve a túl lekiíísmeretes hatóságról. Persze túlajdonképpen egy rendes fickó volt. Nem a nagyvárosi, üzött vad tekintetű, hivataloskodó alak. Hanem a pocakós, tanárbácsisan korholó, ráérős változat. Kedves, de végtelenül idegesítő. Közölte, hogy a láthatósági mellény ilyenkor ősszel már elkel, ha kimegy a faluból, hiszen bármikor jöhet köd vagy eső. Legalább a táskájában legyen egy. Persze táskája nem volt. Most mondhatta volna, hogy egyenruhája előítrásszerüen sötét, hivalkodó szinek nélkül, de úgysem értették volna. Fejcsóválást kapott, amiért éles eszközt szállít, mindenféle védelem nélkül, mert ez aztán tényleg nem biztonságos. Azon kivűl hitetlenkedő tekintettel méregette az özönvíz elötti viharlámpát, amit első világításként használt. Ez különösen bosszantotta, mert az kedves barátjától, a vénséges vén Révésztől kapta, neki öreg ladikján már nem volt rá szüksége, hályogos szemeit már a pislákoló fény is zavarja. Szerencsére a hátsó lámpa egy vadiúj Cateye volt, frissen töltött aksikkal, így végül elengedte a közeg. Még jó, hogy nem kérte el a személyijét, mert akkor nem is tudja, mit csinált volna. Még elmenőben megjegyezte a rendőr, hogy a régimódi, karos elsőfék egyáltalán nem biztonságos, és nagyon vigyázzon, főleg lejtőn, mert ha ezzel az ócskasággal el talál esni, így sisak nélkül, még meg is halhat. Na, erre már tényleg nem tudott mit mondani, csak nézett hülyén, búcsút intett, és eltekert. Ez se nézi meg, kivel baszakszik! Na... végül is, rendes volt, a maga kispolgári hivatalnok módján, meg hát, eljön még az idő... de ezt inkább elhesegette, az ember nem kever a munkába érzelmeket, az amatőr dolog.
Újra a táj szépsgeire figyelt. Két őz szaladt el mellette réten, fehér fenekük még a távolból is fel-fel villant. Egy holló illedelmesen rákárrogott, köszönés képpen. Fekete csukjáját hátratolva kacsázott az enyhe lejtőn, tar fején a pár ősz szálacskát a szél újjai vidáman borzolták. Jókedvében majdnem felnevetett, de aztán inkább mégsem. Tekert tovább, a lánc panaszosan nyöszörgött egy kis olajért.
A kivetkező dombra igazi gonosz emelkedő vitt fel. Az a fajta, am elöször nem tünik nehéznek, aztán mind hosszab és merdekebb, mintha egy láthatatlan kéz húzná és emelné makacs rosszindulattal. de egyszer csak felért. Hogy lássa, még vagy két tüdököptető van a falu elött, ahová tart. Reményei szerint. Elkezdte előguberálni csuhája mélyéről a munkalistát, amikor hatalmas ütést érzett, majd berepült az árokba. A szivén csüngő nagy fekete varangy majd lepottyant, úgy megijedt(tek). Eddig vállán lifegő kaszája elrepült. Éles motorsivítás hallatszott, amely köhécselésbe fulladt, majd csend lett. Most jött rá, hogy már egy ideje halotta maga mögött a pöfögö kismotort, csak saját lihegésére, meg a lejtő legyőzésére koncentrálva nem igazán fogta fel, hogy jönnek mögötte. Na, felállt, kárfelmérés, kárcsökkentés. Nyilván rajta egy karcolás sem esett.
A bicónak nagy baja nem esett, csak a nyolcas lett még egy picit nagyobb a hátsó kerekében. A kasza éle bírta, de le kell mosni az egészet. Mindegy, volt nála kaszamosó folyadék, meg kaszatörlő rongy, anélkül soha nem indult útnak. Mondhatjuk, ez normál használatban is kezelendő probléma. A kismotor jól összetört, de ez annyir nem rérdekelte, viszont a tulaj annál inkább. A fönökségen rossz néven veszik az eféle önkényes aratást. Idösödő bácsika hevert a földön, rondán megvágta a melkasát. Elöször majdnem pánikba esett, aztán egy elrebbenő vörösbegy visszazökkentette. Elég öreg volt már ahhoz, hogy bizzon a végzetben. kis szerencsével megúszhatja, hogy több tonna papírt kell legyártson, a csúnya leszidást a fönökségen, meg az egész procedúrát. Előhuzta azt a nyomorúlt munkalistát, végigböngészte az ákombákom sorokat. A test mellé térdelt, és egyeztette az adatokat. A végén hatalmasat sóhajtot. Mázli. Megint összejött a megfelelő időben, a mgefelelő helyen dolog. Megtörölte izzadni képtelen homlokát. Ekkor vette észre, hogy összetört a derekán lógó, örökké lepergett homokóra. Kicsit bánta, mert rég megszokott, kedves tárgyról volt szó, de mindegy. Ha valaki tudja, milyen fontos az elengedés erénye, hát ő biztosan. A hátralevő részt gyorsan lezavarta. A haldokló szája fölé tette a kezétt, és óvatos, finom mozdulatokkal kicsalogatta finoman remegő, apró, pihés fénygömböt, óvatosan simogatva feje fölé emelte, míg az ég kék kárpítján vakítóan fényes rés nyílt - mennyei méretű punci alakját mutatva- s az egyre vakítóbbban ízzó golyó angyalszárnyakat növesztve berepült a fénybe. Éteri csilingelés hallatszott, és néhány mámorító illatú rózsaszirom hulott alá. Aztán minden olyan lett, mint elötte, csak csendesebb, és dermedtebb.
Az Öreg Ember kipipálta végtelen listája következő tételét, felült ócska kerékpárjára, és nekiindult a lejtőn visszafelé. Közben torokhangon dúdolt, mivel asszot, lila ajkaival fütyülni nem tudott.
De nem, ilyenkor nem szabad panaszkodni, hiszen ünnep közeleg, legkedvesebb ünnepe, tréfás, vidám de mégis kissé komor. Olyan, mint ez a bágyadtan napsütötte táj, ahol az ég alján acálszürke felhők gubbasztanak, hasukban sok fehér hóval, hogy dermedt jégvilágot csinálhassanak a most még gyenge fényben fürdöző vidékből. Emlékeztetőnek csücsülnek a hegyek tetején, s talán talán már holnap fehér ruhát huznak mindenre, talán dolguk végezetlen távoznak, de akkor is visszatérnek, holnap, jövő héten, vagy jövő hónapban, és elhozzák a zimankós Telet. Szörnyű is lenne, ha nem lenne így. Ezerszeresére növeli minden finoman csiklandozó kis fénysugár értékét a tornyosuló szürkeség. És növeli az ünnep hangulatát, nem is olyan bágyadt fényét.
Lassan telítődött mindazzal a gyönyörrel, amit láthatott. Hiába jó barát az idő, néha bizony kicsit hosszúra nyúlik se feje, se farka ösvénye.
Így újra eszébe jutottak bosszúságai, az ésszerütlenül nagy távolság a rossz munkamegosztás miatt, a karbantartási- pontosabban karbantartatlansági - problémák. Nem beszélve a túl lekiíísmeretes hatóságról. Persze túlajdonképpen egy rendes fickó volt. Nem a nagyvárosi, üzött vad tekintetű, hivataloskodó alak. Hanem a pocakós, tanárbácsisan korholó, ráérős változat. Kedves, de végtelenül idegesítő. Közölte, hogy a láthatósági mellény ilyenkor ősszel már elkel, ha kimegy a faluból, hiszen bármikor jöhet köd vagy eső. Legalább a táskájában legyen egy. Persze táskája nem volt. Most mondhatta volna, hogy egyenruhája előítrásszerüen sötét, hivalkodó szinek nélkül, de úgysem értették volna. Fejcsóválást kapott, amiért éles eszközt szállít, mindenféle védelem nélkül, mert ez aztán tényleg nem biztonságos. Azon kivűl hitetlenkedő tekintettel méregette az özönvíz elötti viharlámpát, amit első világításként használt. Ez különösen bosszantotta, mert az kedves barátjától, a vénséges vén Révésztől kapta, neki öreg ladikján már nem volt rá szüksége, hályogos szemeit már a pislákoló fény is zavarja. Szerencsére a hátsó lámpa egy vadiúj Cateye volt, frissen töltött aksikkal, így végül elengedte a közeg. Még jó, hogy nem kérte el a személyijét, mert akkor nem is tudja, mit csinált volna. Még elmenőben megjegyezte a rendőr, hogy a régimódi, karos elsőfék egyáltalán nem biztonságos, és nagyon vigyázzon, főleg lejtőn, mert ha ezzel az ócskasággal el talál esni, így sisak nélkül, még meg is halhat. Na, erre már tényleg nem tudott mit mondani, csak nézett hülyén, búcsút intett, és eltekert. Ez se nézi meg, kivel baszakszik! Na... végül is, rendes volt, a maga kispolgári hivatalnok módján, meg hát, eljön még az idő... de ezt inkább elhesegette, az ember nem kever a munkába érzelmeket, az amatőr dolog.
Újra a táj szépsgeire figyelt. Két őz szaladt el mellette réten, fehér fenekük még a távolból is fel-fel villant. Egy holló illedelmesen rákárrogott, köszönés képpen. Fekete csukjáját hátratolva kacsázott az enyhe lejtőn, tar fején a pár ősz szálacskát a szél újjai vidáman borzolták. Jókedvében majdnem felnevetett, de aztán inkább mégsem. Tekert tovább, a lánc panaszosan nyöszörgött egy kis olajért.
A kivetkező dombra igazi gonosz emelkedő vitt fel. Az a fajta, am elöször nem tünik nehéznek, aztán mind hosszab és merdekebb, mintha egy láthatatlan kéz húzná és emelné makacs rosszindulattal. de egyszer csak felért. Hogy lássa, még vagy két tüdököptető van a falu elött, ahová tart. Reményei szerint. Elkezdte előguberálni csuhája mélyéről a munkalistát, amikor hatalmas ütést érzett, majd berepült az árokba. A szivén csüngő nagy fekete varangy majd lepottyant, úgy megijedt(tek). Eddig vállán lifegő kaszája elrepült. Éles motorsivítás hallatszott, amely köhécselésbe fulladt, majd csend lett. Most jött rá, hogy már egy ideje halotta maga mögött a pöfögö kismotort, csak saját lihegésére, meg a lejtő legyőzésére koncentrálva nem igazán fogta fel, hogy jönnek mögötte. Na, felállt, kárfelmérés, kárcsökkentés. Nyilván rajta egy karcolás sem esett.
A bicónak nagy baja nem esett, csak a nyolcas lett még egy picit nagyobb a hátsó kerekében. A kasza éle bírta, de le kell mosni az egészet. Mindegy, volt nála kaszamosó folyadék, meg kaszatörlő rongy, anélkül soha nem indult útnak. Mondhatjuk, ez normál használatban is kezelendő probléma. A kismotor jól összetört, de ez annyir nem rérdekelte, viszont a tulaj annál inkább. A fönökségen rossz néven veszik az eféle önkényes aratást. Idösödő bácsika hevert a földön, rondán megvágta a melkasát. Elöször majdnem pánikba esett, aztán egy elrebbenő vörösbegy visszazökkentette. Elég öreg volt már ahhoz, hogy bizzon a végzetben. kis szerencsével megúszhatja, hogy több tonna papírt kell legyártson, a csúnya leszidást a fönökségen, meg az egész procedúrát. Előhuzta azt a nyomorúlt munkalistát, végigböngészte az ákombákom sorokat. A test mellé térdelt, és egyeztette az adatokat. A végén hatalmasat sóhajtot. Mázli. Megint összejött a megfelelő időben, a mgefelelő helyen dolog. Megtörölte izzadni képtelen homlokát. Ekkor vette észre, hogy összetört a derekán lógó, örökké lepergett homokóra. Kicsit bánta, mert rég megszokott, kedves tárgyról volt szó, de mindegy. Ha valaki tudja, milyen fontos az elengedés erénye, hát ő biztosan. A hátralevő részt gyorsan lezavarta. A haldokló szája fölé tette a kezétt, és óvatos, finom mozdulatokkal kicsalogatta finoman remegő, apró, pihés fénygömböt, óvatosan simogatva feje fölé emelte, míg az ég kék kárpítján vakítóan fényes rés nyílt - mennyei méretű punci alakját mutatva- s az egyre vakítóbbban ízzó golyó angyalszárnyakat növesztve berepült a fénybe. Éteri csilingelés hallatszott, és néhány mámorító illatú rózsaszirom hulott alá. Aztán minden olyan lett, mint elötte, csak csendesebb, és dermedtebb.
Az Öreg Ember kipipálta végtelen listája következő tételét, felült ócska kerékpárjára, és nekiindult a lejtőn visszafelé. Közben torokhangon dúdolt, mivel asszot, lila ajkaival fütyülni nem tudott.
