Wieene van Deamur nagybátyám hagyatékának rendezése közben találtam a képet. Bájos, igazi giccs. Álmodozó tekintetű, metrózbluzos kisfiú játszott egy teljesen pülásállatszerű fehér cicával. Rengeteg lom gyült össze Deaumo bácsi romos házában. Isten háta mögötti helyen álló faszerkezetes épület volt, mandzárdszobás, kis fatornyos, penészes romhalmaz. Valaha szürke lehetet, de most már nem volt értelmezhető színe a falaknak, évszázadok mocskával borítva. Birtokát sűrü, sötét erdő övezte. Azt csak északról a fenyegetően elterülő mocsár szakította meg. Megközelíteni a telket egy ősi temető maradványai között kanyargó saras utacskán lehetett. Esős napokon néha megsüllyedt a föld, és félreérthetetlen alakú lyukak támadtak a saras talajon. Már csak ezért sem szivesen járkált arra senki esős éjszakákon. Amúgy sem.
Egy okból szúrt szemet a képecske a rengeteg kacat között. Kevés vidám életérzést sugárzó dolog akadt mogorva nagybácsim mogorva lakában. Bizonyára ezért is vettem kezembe a kopott aranykeretet. Ezért forgattam, nézegettem, elmélkedtem, ilyen finom és meghitt tárgy hogy kerül ebbe a nyirkos remetelakba. Talán ezért is fordítottam meg. A hátoldalon néhány szikkadt rovarbáb csüngött, pókhálók, de úgy néztem, koszon kivűl még valami felirat is akad a vászon hátoldalán. Megtisztogattam óvatosan-a keretből egy néhai rágcsáló apró csontjai szóródtak ki-hogy jobban szemügyre vehessem. Latin betükkel írták, régimódi kézirással, talán még lúdtollal. Így szólt: "Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne." Sokat nem mondott elsőre. A képen nem volt név vagy évszám, hogy azonosítani lehessen. A stílus alapján azt mondtam volna, hogy 17.sz. Németalföld, de amennyire értek hozzá, lehetett egy korai Picasso is. Minden esetre lefényképeztem. Tovább pakoltam a régi lomokat, ki tudja hány emberöltő alatt összegyült mindenféle, emlékektöl terhes, szú vagy rozsdaette tárgyakat. Találtam féltucat hiányos húsdarálót, repedt faszenes vasalót, szétmállot bilincset, vélhetően sosem használt rózsamintás porcelán bilit. Egy dobozban egy tekercs szögesdrótot, szétmállot papírja nem árulta már el, mikor, ki, kinek húzta a keritést, amelyből szármozott. És millió ruhát, meg az enyészet által teljesen elpusztitott, felismerhetetlen tárgyakat, feketés földet.
A felírat érdekelt. Másnap körbekérdeztem a közeli városban, ki tudna segíteni megfejteni valamely ismeretlen nyelven írt írást. Cédulára firkantva a furcsa szöveget muogattam fűnek-fának, de a legokosabb sem tudott többet mondani, minthogy valami németféle nyelv lehet, de vélhetően holt nyelv. Ami segítséget jelentett, hogy elhangzott egy név, többször is. Ariel Samuelson nyugdíjas nyelvészprofesszor és hivatásos különc. Persze a város legtávolabbi, legrégebbi, legocsmányabb részében lakott, így másnapra halasztottam a felkeresését. Az éjszakám elég nyugtalan volt az ócska házban- hisz ot aludtam, bölcsen megspórolva a szálodaköltségeket ittlétem alatt- rengeteg apró nesz nyomasztott. Még külön tudtam választani az ősi faszerkezet recsegését, a szúpercegés zaját, a kuvik hangját a sötét lombkoronákból, a távoli kutyaugatást és a békakuruttyolást a mocsárból. A pincéből jövő neszezést patkányoknak tulajdonítottam, de megmagyarázhatatlan és idegesitő volt a padlásról jövő kopogás, pont, mintha fatalpú cipóben járkálna valaki fel, s alá. Óhatatlanul is azon töprengtem, vajon ány ember halálos ágya lehetett az a hatalmas, rozoga alkotmány, melyben heverészek, eredménytelenül várva a megváltó álmot. Reggel, ahogy derengeni kezdett, jelezvén, hogy az erdőkön úl már szikrázó fény táncol mindenhol, utnak indultam. Gyorsan még egy polaroid képet készitettem a kép hátoldaláról.
Ariel Samuelson mogorva vénember volt, a fiatalabb fajtából. Lakása rendkivül rendetlen könyvraktárnak tünnt. Tünődve nézegette a másolt írást, kis kerek szemüvegén keresztül. Tanácstalanságát látva közöltem, hogy van nálam egy fénykép is. ránézett, egy ocsmánny hörrenéssel visszaadta, majd újra a papirt kezdte tanulmányozni. Megnéztem azt a nyomorult fényképet, de futólag csak annyit láttam rajta, hogy valami egészen mást ábrézol. Nem értettem, hol cserélhettem el. Az öreg végül is szükszavúan kért egy levélcímet, majd lerázott azzal, hogy meglátja. Hogy mikorra várhatok választ arra csak a vállát vonogatta, és kikisérni is csak a kopott szőrű, félig vak vizsla kisért ki. Igaz, ő nagyon kedves volt.
Egy közeli kávéházban megnéztem alaposan a fényképet, és kezdtem ideges lenni. A kép nem elcserélődőtt. A kép volt rajta, de elég érdekesen. Látszott haloványan a felirat, és egy kép is hátulról. Élőben semmit nem láttam a képből, a fénykép persze néha olyat is lát, ait a szem nem képes... Ami igazán nyomasztó volt, hogy nem az EREDETI kép volt az ábrán. Ahogy nézegettem a sötét, életlen polaroidot, egyre nyilvánvalóbbnak tünnt, hogy valami döbbenetes torzulást szenvedett az eredeti: a képen démoni tekintetú, ocsmány vénember állt, a halál kapujában, kezében valami ronda mumifikált állattetemmel. Ruhája foszladozó lepel.
Alkonyba hajlott a délután, mire hazaértem. Az alkonyi fényben a temető talaján levő benyomódások kis fantáziával mezittelen lábak nyomainak tüntek. Olyan fonnyadt mezittelen lábaktól szármozóknak. Bezárkoztam. Reméltem, kizártam, amit ki kell, ha van a közelben olyan. Néha jó lenne, ha az ember meg tudná zabolázni a fantáziáját.
Persze, hogy azt csináltam! Lefényképeztem a képet elölről, hátulról, vakuval, vakú nélkül, ahogy csak eszembe jutott. A rakás poaroid képet nézegetve nem lettem okosabb, csak rémültebb.Elölről nézve a rendes képet lehetett látni, minden részletében, trükkök nélkül. Hátulról meg azt a rémületes másikat az elöző fordított, ocsmány torzképét. Világosn egy vénember volt, valami ocsmány döggel. Gondolkodtam, vajon lehet-e ennek a bájos gyermeknek az arca olyan sok évtizeddel késöbb, mint azé a rettent vénemberé. De nem tudtam megmondani. Ahogy nézegettem a képet, még a bájos fiúcska arcán is valami gunyorors félmosolyt véltem felfedezni...
Egy percre nem hunytam le éjszaka a szememet. Az elöző éjszakai zajokhoz még valami ocsmány cuppogás is társult, ami a ház körüli részről érkezett. Kisgyermekkorom óta nem hevertem így z ágyben, fejemre húzott paplannal, verejtékben úszva, remegve.
Amikor, egy fél élettel késöbb, eljött a reggel, nem voltak semmi nyomok a ház körül. Átnáztem az összes képet a házban, le is fényképeztem jópárat, feliratot nem letem gyiknak a hátulján sem. A fényképek sem mutattak semmi érdekeset, sem elől, sem hátul, csak elfogyott a film.
Másnap, a szállodából jövet, ahola ludtam, vettem még pár csomag polaroidot. De semmi érdekeset nem leltem az ocska házban, még több nyomasztó, szétrohadt lomon kivűl. Több képet nem leltem. És a régieg sem segítettek. Nagyon nyomasztott már a vén rom, gondoltam, a hagyaték felémérését másnap befejezem. De ez a furcsa ügy még befejezetlen volt. Gondos elővigyázatosággal, még napfénynél távoztam.
A következő nap volt az utolsó, amelyet rejtélyes bácsikám titkainak kikutatására szántam. A képekre figyeltem, a többi nem érdekelt. Nagyítóval nézegettem, fényképezgettem őket, kerestem aközös vonásokat azzal a furcsa portréval. Jobbára érdektelen, vacak tájképek voltak, meg ügyetlen portrék rég holt emberekről, zsibvásárba valók. Az egyik azért többször szemet szúrt, jobb minősége, és kellemes témaválasztása révén. Gótukus templomromot ábrázolt, hóval borított, sivár tájon álló puszta falakat és magányos oszlopcsonkokat. De ez is csak sokadszorra tudott rávenni arra, hogy tényleg alaposan megvizsgáljam. És közben ment az idő, a hatalmas állóóra a sarokban ingerült ingacsapkodásával hajtotta. Aztán csak nött a feszültség, ahogy a mocsár páráján át besütő nap egyre leposabban, egyre melegebb fénnyel világította meg a penészes falakat, szúrágta gerendákat. És ekkor, amikor már tényleg késő volt, és kockázatos volt bármibe belekezdeni, akkor, végre, megnéztem alaposan a képet. Igen, a furcsaság a gyürött, löttyedt vászon volt. Nem feszült rendesen a kereten. A hátoldalon viszont feszes volt. Ha a megfigyelés helyes, úgy két vászon fesül egy kereten. Megnézve oldalt a szögeket, bizonyosnak tünnt, hogy így van. Ezt a képet nyilván, nem fényképeztem le, a nagy kutatás közben. Nyilván, mivel nem volt rajta ember. A hátulján, a kosz alatt elkenődött tintanyomok, akár korábban valami felirat is lehetett rajta, hasonlóan a másik képhez. A megoldás egyszerű: honom alá kapom a képet, és fütyörészve, a biztonságos fényben elsétálok, hogy amodern városi szállloda összkonfortos szobájában alaposan megvizsgáljam. Nyilván. Öt perccel késöbb már kíhuztam a szegeket, a jobb sorsra érdemes felső festmény a földön hevert, és én az alsót szemléltem.
Senki nem képes olyan mély átérzéssel, szakmaisággal szemlélni egy füstzászlót, mint egy tűzoltó. Szakértő szemmel, érdeklődve nézték a fák mögűl előgomolygó feketés felleget, az allján vörös ízással. Talán még beszélték is egymás között, hogy ez bizony jó régi, szuvas, korhadt fagerendák tüze, mert mennyire máskép ég a modern impregnált fa, a rétegelt lemez, vagy a pozdorja. Pláne e müanyag.
Mint mondták, nehéz járműveik nem bírnak végigmenni a szűk, saras úton. Így csak nézni tudják, nehogy továbbterjedjen. Bár a nedves erdőben aligha terjed tovább, jegyezték meg cigarettázva. A háznak meg mindegy. Már.
A kép allati kép halott öregembert ábrázolt. Talán másikat, mint az elöző képen, ki tudja. A holttest valami fertelmes kamrában hevert, korhadt deszkák halmazán, a falakról hosszú szállú fekete penész csorgott. A hült testet rongyok takarták valamennyire, szemek már csak ocsmány kocsonyagömbökként ültek a besüllyedt üregükben. Nem volt éppen friss a test, és hosszú betegség, és egy nagyon hosszú, nyomorúlt élet nyomait viselte magán a majdnem pőre test. Lefényképeztem. A kép hátulját. A nap már rácsücsült a dombok tetejére, és egészséges gömteste alúlról lapulni kezdett. A képet rázogattam, nézegettem, és ami feltünt, hát...
Ronda szoba, ronda összetákolt otromba ágy, az ágyban mocskos ágynemű, az ágyneműben egy fiatalember hever, vélreérthetetlenül holtan. A szoba a hálószóba eben az elátkozott házban, az ágy az özönvíz elötti ócska ágy, az ágynemű is ismerős, a benne heverő pedig...hát, az én voltam, amennyire meg lehetet mondani, semmivel nem idősebb a képen ott, mint a jelen való pillanatban. Csak halott.
A korhadt falak hihetetlenül gyorsan lángrakaptak az olajos vesztővásznakról, és én eszementként rohantam át az erdőn, a fák között átvilágló vörös fény foltjaiban próbálván lépkedni. Rémületemben oly sok mindent láttam, hogy még atörténtek fényében sem hiszem el, hogy nem csak felzaklatott képzeletem üzött velem csúfos tréfát.
Nem kérdeztek szinte semmit a a hatóságok, kitöltöttem a papirokat, s akadékoskodás nélkül elengedtek. Szerintem örültek, hogy az a mocskos ván ház leégett.
Hetekkel késöbb, otthonomban átirányított lebvelet kaptam. Nagybácsikám rosszemlékü címéről küldték. Ariel Samuelson küldte, de ez csak tartalmából derült ki, mert se feladó, s emegszólítás, sem kommentár , sem aláírás, sem semmi más nem volt a borítékon, vagy a klevélpapírként használt ktyanyelven. Csak ennyi állt rajta, nagy, ceruzával írt ákombákom betükkel:
"Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne."
"A tükör a falon nem ablak, nem látod rajta a túloldalt. Csak enmagad kifordított képét szemlélheted benne."
Egy okból szúrt szemet a képecske a rengeteg kacat között. Kevés vidám életérzést sugárzó dolog akadt mogorva nagybácsim mogorva lakában. Bizonyára ezért is vettem kezembe a kopott aranykeretet. Ezért forgattam, nézegettem, elmélkedtem, ilyen finom és meghitt tárgy hogy kerül ebbe a nyirkos remetelakba. Talán ezért is fordítottam meg. A hátoldalon néhány szikkadt rovarbáb csüngött, pókhálók, de úgy néztem, koszon kivűl még valami felirat is akad a vászon hátoldalán. Megtisztogattam óvatosan-a keretből egy néhai rágcsáló apró csontjai szóródtak ki-hogy jobban szemügyre vehessem. Latin betükkel írták, régimódi kézirással, talán még lúdtollal. Így szólt: "Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne." Sokat nem mondott elsőre. A képen nem volt név vagy évszám, hogy azonosítani lehessen. A stílus alapján azt mondtam volna, hogy 17.sz. Németalföld, de amennyire értek hozzá, lehetett egy korai Picasso is. Minden esetre lefényképeztem. Tovább pakoltam a régi lomokat, ki tudja hány emberöltő alatt összegyült mindenféle, emlékektöl terhes, szú vagy rozsdaette tárgyakat. Találtam féltucat hiányos húsdarálót, repedt faszenes vasalót, szétmállot bilincset, vélhetően sosem használt rózsamintás porcelán bilit. Egy dobozban egy tekercs szögesdrótot, szétmállot papírja nem árulta már el, mikor, ki, kinek húzta a keritést, amelyből szármozott. És millió ruhát, meg az enyészet által teljesen elpusztitott, felismerhetetlen tárgyakat, feketés földet.
A felírat érdekelt. Másnap körbekérdeztem a közeli városban, ki tudna segíteni megfejteni valamely ismeretlen nyelven írt írást. Cédulára firkantva a furcsa szöveget muogattam fűnek-fának, de a legokosabb sem tudott többet mondani, minthogy valami németféle nyelv lehet, de vélhetően holt nyelv. Ami segítséget jelentett, hogy elhangzott egy név, többször is. Ariel Samuelson nyugdíjas nyelvészprofesszor és hivatásos különc. Persze a város legtávolabbi, legrégebbi, legocsmányabb részében lakott, így másnapra halasztottam a felkeresését. Az éjszakám elég nyugtalan volt az ócska házban- hisz ot aludtam, bölcsen megspórolva a szálodaköltségeket ittlétem alatt- rengeteg apró nesz nyomasztott. Még külön tudtam választani az ősi faszerkezet recsegését, a szúpercegés zaját, a kuvik hangját a sötét lombkoronákból, a távoli kutyaugatást és a békakuruttyolást a mocsárból. A pincéből jövő neszezést patkányoknak tulajdonítottam, de megmagyarázhatatlan és idegesitő volt a padlásról jövő kopogás, pont, mintha fatalpú cipóben járkálna valaki fel, s alá. Óhatatlanul is azon töprengtem, vajon ány ember halálos ágya lehetett az a hatalmas, rozoga alkotmány, melyben heverészek, eredménytelenül várva a megváltó álmot. Reggel, ahogy derengeni kezdett, jelezvén, hogy az erdőkön úl már szikrázó fény táncol mindenhol, utnak indultam. Gyorsan még egy polaroid képet készitettem a kép hátoldaláról.
Ariel Samuelson mogorva vénember volt, a fiatalabb fajtából. Lakása rendkivül rendetlen könyvraktárnak tünnt. Tünődve nézegette a másolt írást, kis kerek szemüvegén keresztül. Tanácstalanságát látva közöltem, hogy van nálam egy fénykép is. ránézett, egy ocsmánny hörrenéssel visszaadta, majd újra a papirt kezdte tanulmányozni. Megnéztem azt a nyomorult fényképet, de futólag csak annyit láttam rajta, hogy valami egészen mást ábrézol. Nem értettem, hol cserélhettem el. Az öreg végül is szükszavúan kért egy levélcímet, majd lerázott azzal, hogy meglátja. Hogy mikorra várhatok választ arra csak a vállát vonogatta, és kikisérni is csak a kopott szőrű, félig vak vizsla kisért ki. Igaz, ő nagyon kedves volt.
Egy közeli kávéházban megnéztem alaposan a fényképet, és kezdtem ideges lenni. A kép nem elcserélődőtt. A kép volt rajta, de elég érdekesen. Látszott haloványan a felirat, és egy kép is hátulról. Élőben semmit nem láttam a képből, a fénykép persze néha olyat is lát, ait a szem nem képes... Ami igazán nyomasztó volt, hogy nem az EREDETI kép volt az ábrán. Ahogy nézegettem a sötét, életlen polaroidot, egyre nyilvánvalóbbnak tünnt, hogy valami döbbenetes torzulást szenvedett az eredeti: a képen démoni tekintetú, ocsmány vénember állt, a halál kapujában, kezében valami ronda mumifikált állattetemmel. Ruhája foszladozó lepel.
Alkonyba hajlott a délután, mire hazaértem. Az alkonyi fényben a temető talaján levő benyomódások kis fantáziával mezittelen lábak nyomainak tüntek. Olyan fonnyadt mezittelen lábaktól szármozóknak. Bezárkoztam. Reméltem, kizártam, amit ki kell, ha van a közelben olyan. Néha jó lenne, ha az ember meg tudná zabolázni a fantáziáját.
Persze, hogy azt csináltam! Lefényképeztem a képet elölről, hátulról, vakuval, vakú nélkül, ahogy csak eszembe jutott. A rakás poaroid képet nézegetve nem lettem okosabb, csak rémültebb.Elölről nézve a rendes képet lehetett látni, minden részletében, trükkök nélkül. Hátulról meg azt a rémületes másikat az elöző fordított, ocsmány torzképét. Világosn egy vénember volt, valami ocsmány döggel. Gondolkodtam, vajon lehet-e ennek a bájos gyermeknek az arca olyan sok évtizeddel késöbb, mint azé a rettent vénemberé. De nem tudtam megmondani. Ahogy nézegettem a képet, még a bájos fiúcska arcán is valami gunyorors félmosolyt véltem felfedezni...
Egy percre nem hunytam le éjszaka a szememet. Az elöző éjszakai zajokhoz még valami ocsmány cuppogás is társult, ami a ház körüli részről érkezett. Kisgyermekkorom óta nem hevertem így z ágyben, fejemre húzott paplannal, verejtékben úszva, remegve.
Amikor, egy fél élettel késöbb, eljött a reggel, nem voltak semmi nyomok a ház körül. Átnáztem az összes képet a házban, le is fényképeztem jópárat, feliratot nem letem gyiknak a hátulján sem. A fényképek sem mutattak semmi érdekeset, sem elől, sem hátul, csak elfogyott a film.
Másnap, a szállodából jövet, ahola ludtam, vettem még pár csomag polaroidot. De semmi érdekeset nem leltem az ocska házban, még több nyomasztó, szétrohadt lomon kivűl. Több képet nem leltem. És a régieg sem segítettek. Nagyon nyomasztott már a vén rom, gondoltam, a hagyaték felémérését másnap befejezem. De ez a furcsa ügy még befejezetlen volt. Gondos elővigyázatosággal, még napfénynél távoztam.
A következő nap volt az utolsó, amelyet rejtélyes bácsikám titkainak kikutatására szántam. A képekre figyeltem, a többi nem érdekelt. Nagyítóval nézegettem, fényképezgettem őket, kerestem aközös vonásokat azzal a furcsa portréval. Jobbára érdektelen, vacak tájképek voltak, meg ügyetlen portrék rég holt emberekről, zsibvásárba valók. Az egyik azért többször szemet szúrt, jobb minősége, és kellemes témaválasztása révén. Gótukus templomromot ábrázolt, hóval borított, sivár tájon álló puszta falakat és magányos oszlopcsonkokat. De ez is csak sokadszorra tudott rávenni arra, hogy tényleg alaposan megvizsgáljam. És közben ment az idő, a hatalmas állóóra a sarokban ingerült ingacsapkodásával hajtotta. Aztán csak nött a feszültség, ahogy a mocsár páráján át besütő nap egyre leposabban, egyre melegebb fénnyel világította meg a penészes falakat, szúrágta gerendákat. És ekkor, amikor már tényleg késő volt, és kockázatos volt bármibe belekezdeni, akkor, végre, megnéztem alaposan a képet. Igen, a furcsaság a gyürött, löttyedt vászon volt. Nem feszült rendesen a kereten. A hátoldalon viszont feszes volt. Ha a megfigyelés helyes, úgy két vászon fesül egy kereten. Megnézve oldalt a szögeket, bizonyosnak tünnt, hogy így van. Ezt a képet nyilván, nem fényképeztem le, a nagy kutatás közben. Nyilván, mivel nem volt rajta ember. A hátulján, a kosz alatt elkenődött tintanyomok, akár korábban valami felirat is lehetett rajta, hasonlóan a másik képhez. A megoldás egyszerű: honom alá kapom a képet, és fütyörészve, a biztonságos fényben elsétálok, hogy amodern városi szállloda összkonfortos szobájában alaposan megvizsgáljam. Nyilván. Öt perccel késöbb már kíhuztam a szegeket, a jobb sorsra érdemes felső festmény a földön hevert, és én az alsót szemléltem.
Senki nem képes olyan mély átérzéssel, szakmaisággal szemlélni egy füstzászlót, mint egy tűzoltó. Szakértő szemmel, érdeklődve nézték a fák mögűl előgomolygó feketés felleget, az allján vörös ízással. Talán még beszélték is egymás között, hogy ez bizony jó régi, szuvas, korhadt fagerendák tüze, mert mennyire máskép ég a modern impregnált fa, a rétegelt lemez, vagy a pozdorja. Pláne e müanyag.
Mint mondták, nehéz járműveik nem bírnak végigmenni a szűk, saras úton. Így csak nézni tudják, nehogy továbbterjedjen. Bár a nedves erdőben aligha terjed tovább, jegyezték meg cigarettázva. A háznak meg mindegy. Már.
A kép allati kép halott öregembert ábrázolt. Talán másikat, mint az elöző képen, ki tudja. A holttest valami fertelmes kamrában hevert, korhadt deszkák halmazán, a falakról hosszú szállú fekete penész csorgott. A hült testet rongyok takarták valamennyire, szemek már csak ocsmány kocsonyagömbökként ültek a besüllyedt üregükben. Nem volt éppen friss a test, és hosszú betegség, és egy nagyon hosszú, nyomorúlt élet nyomait viselte magán a majdnem pőre test. Lefényképeztem. A kép hátulját. A nap már rácsücsült a dombok tetejére, és egészséges gömteste alúlról lapulni kezdett. A képet rázogattam, nézegettem, és ami feltünt, hát...
Ronda szoba, ronda összetákolt otromba ágy, az ágyban mocskos ágynemű, az ágyneműben egy fiatalember hever, vélreérthetetlenül holtan. A szoba a hálószóba eben az elátkozott házban, az ágy az özönvíz elötti ócska ágy, az ágynemű is ismerős, a benne heverő pedig...hát, az én voltam, amennyire meg lehetet mondani, semmivel nem idősebb a képen ott, mint a jelen való pillanatban. Csak halott.
A korhadt falak hihetetlenül gyorsan lángrakaptak az olajos vesztővásznakról, és én eszementként rohantam át az erdőn, a fák között átvilágló vörös fény foltjaiban próbálván lépkedni. Rémületemben oly sok mindent láttam, hogy még atörténtek fényében sem hiszem el, hogy nem csak felzaklatott képzeletem üzött velem csúfos tréfát.
Nem kérdeztek szinte semmit a a hatóságok, kitöltöttem a papirokat, s akadékoskodás nélkül elengedtek. Szerintem örültek, hogy az a mocskos ván ház leégett.
Hetekkel késöbb, otthonomban átirányított lebvelet kaptam. Nagybácsikám rosszemlékü címéről küldték. Ariel Samuelson küldte, de ez csak tartalmából derült ki, mert se feladó, s emegszólítás, sem kommentár , sem aláírás, sem semmi más nem volt a borítékon, vagy a klevélpapírként használt ktyanyelven. Csak ennyi állt rajta, nagy, ceruzával írt ákombákom betükkel:
"Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne."
"A tükör a falon nem ablak, nem látod rajta a túloldalt. Csak enmagad kifordított képét szemlélheted benne."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése