Nybbas

Murans városa békésen húzodfott meg egy vőlgyben, fekhők főlé nyúló hegyek őlelésében.Életét a egyen átvezető ut jelentette, az egyetlen hágo k, m elyátvezetett e sőtéten tornyosuló kőoriésok kőzőtt. Fogadók, , kocsmák és bordélyok várták a megfáradtutazókat. Enek, nomeg a rengeteg portékát kináló puiacnak kőszőnhetően kazdag és élettel teli város volt, dacára a fukaron term kőves főldnek, és a barétségtlan időjéárásnak. Bordélyai és sőntései dac éra őrizte e tisztes polgári lát látszatát, napal tiszta és rendezett arcét mutatta a véros. Az éjszakék is csak a szük, kanyargos mellékutcáklban voltak zajosak és veszélyesek, mocskuk és kormuk hagyta fehéren ragyogni a mindig frissen meszelt fkatedréélis falait. A telek zordak voltak a a hegyekről lezuduló jeges fergeteg miatt, mikor vad szál süvitett a néptelen utcákon, a szikrázó fényü, ém sosem forro nyarak viszont bőséges kárpótlást nyujtotak. Jól nevelt, mértéktartóan tisztességes népek lakták a várost, tisztess jómódban, amit kiváltságos helyzete nyujtott. Tisztességes kereskedő, csempész, zarándok, vilagutazó vagy hegyi rabló, mind ott hagyta a vámját. Egyszer aztán, amikor a város már javakorabeli volt, emlékek ültekmminden árnyákos sarokban, és a gyontatószék fája fekete és vetemedett volt a megvallott bünők szennyétől, eljőtt egy démon a hegyről, hogy elragadjon valami értékeset. Az érték Lucinda volt, a város legszebb hajadonja, akinek minden jobbmodu polgárfiú udvarolt. Győnyőrü, szőzies téremtés. Észveszejtő látvány volt, ahogy a keszkelábú, embertestü rőt szőrnyeteg rohant felfelé a sziklás meredélyen, szájában a nemrég még oly bájos és kivánatos, de immár főrtelmesen megcsonkitott testtel. A lélekért szóltak a fennséges tornyokban a harangok, de a temetésen üres koporsót engedtek a dermesztően hüvös, sovány földbe. Döbbenet töltötte el az emberek szivét. Már csak pár évtizednyi idő volt addig, hogy vonattfütty hasitson fel a völgyből, szerették volna a mesék és a távoli mult világába szémüzni a démonokat és ördögöket. De amaz éppen most jött, és eszébe sem jutott távozni. Rételepedett a Vvérora, s rendszeresen ragadta el istenfélő polgárait. Ritkán csufat és öreget, de szépet és fiatalt annál gyakrabban. Az üregek ésbölcsek tudták, nagyon rövid az idő, ami adatott a teljs pusztulásig. Minden elragadott ember, minden elköltöző család, minden utazó, aki rémült tekintettel atrohant a városon, az elharapodzó romlésrésze volt. A város tól nyugatra meredő kőfalra mér casak rettenettel és utálattal néztek az emberek. Nagyon is jól látható volt rajta az az apró fekete klyuk - közelebbről hatalmas barlang bejárata ahol arém tanyát ütött. Reménykedő, majd lassan szemrehányó tekintettel méregették a keleti falat, amelyen úsi sziklakolostor szunnyadt szerényen. Tulságosan is szerényen. A vénéges vén apát csak egy tanácsot adott: "csak, ki mentes minden büntől, győzhei le a démont, és mentheti meg a várost a pusztulástól." Akire a legjobban illett a leírás maga az agg volt, de ő még hordszékben sem élte volna túl az utat a barlanghoz. Helyettese és reményteli utódja nekivágott az útnak. Párnapig fogyó reménnyel, némán várakozott az egész város. Majd a démon szurokfekete, csípős szagú ürülékében- ami egyre sürübben borította a város kózeli sziklákat- megpillantották csuhájának cafatait és rózsafüzérét. Ezek után nem akadt ember a városban, aki elég tisztánek érezte volna magát a probálkozáshoz. Akadtak viszont csodatevők és vándorprédikátorok, alkalmi szentek és áhítatra bármikor kaphatók. A legtöbb előleget kért volna tisztasága bizonyításához, de mivel azt nem kapott- évszázadok óta kereskedelemmel foglalkozott a város, hogy is remélhették- általában egy két ingyen itóka és szállásnál többet kiügyeskedni nem tudván, az éj leple alatt távoztak a számonkérés elől, ha sikerült. A romlás jelei mindenhol felütötték fejüket. Az emberek rájöttek, hogy azon dolgok, amik eddig kicsit furcsák, megmosolyogtatóak vagy enyhén zavaróak voltak, valójában bosszantóak, sőt felháborítóak és erkölcsteklenek. Szomszédok jöttek rá, hogy valójában utálják egymást, és egyre többen érezték úgy, hogy számos hagyomány, kedves szokás és meghitt hóbort valójában gyermekded játszadozás és bárgyú babonaság. Egyre többen intézkedéseket sürgettek, hogy a lányon ne nevesenek kacéran a templomtéren, hogy a kurvákat tegyék még nyomorultabbá, mint amilyenek amúgy is, hogy az utcákon mezitláb szertelen rohangáló lurkók ne legyenek olyan hangosan és vidámak, idejekorán legyenek boldogtalanok, szertartásosak és álszentek, legszivesebben még a kisdedek boldog gügyögését is betiltották volna, csak ürügyet nem leltek rá. Mások harcos ellenállásal probálkoztak, fegyvereket és fegyvereseket vásároltak, hogy elveszejtsék a démont. Az sokszor egyszerüen eltünt, és még arra sem méltatta a vérére ácsingozókat, hogy elpusztítsa őket. Éjszaka pedig megint fekete árnyékként gomolygott a girbegurba utcákon, és elragadta azokat, akiket önkényében megkívánt. Bár sokan úgy vélték, a démon csak kegyetlenebb lesz egy egy sikertelen irtóhadjárat után, nem lehetet megakadályozni, hogy újra és ujra megpróbálják a reménytelent. Pár honappal a rettenet felbukkanása útán a ráncos arcú, beesett szemű mindentudó vének már látták, hogy a büszke gótikus tornyok fehérje megtört. Továbbá nem volt elég erőő, hogy ne kenje össze a tavernák fekete füstje, a nyomortanyák sötét, nehéz bűze, a hegyekről leszálló szürkés pára, az ártatlanok sötét kéregbe összeálló vére. Soha ilyen sok mésszel, ilyen alaposan nem meszelték az ősi templomot, és soha ilyen szürkének nem tünt.Az emberek szivébe befészlkelődözzz akétej, ami edig bizton helyes volt, az már csak egy lehetséges út, az ügyeskedés csalás lett, a határozottság makacsság. És ahogy mindenkit jobban marcangoltak démonai, egyre jobban vádolták egymást azzal, amit magukban utáltak.
A szerencspróbálók seregében érkezet egy sötét tekintetű, mogorva vándor. Vásári mutatványos, sovány, már-már girhes, furcsa tűzzel a szemében. Sok babér nem termett neki a gyászos piactéren, ilyen időkben nem szívesen szórtak pénzt az emberek mindenféle csepürágóknak és eféle népeknek. Estére betért valamely kocsmába, és rögvest megtudott mindent a város szerencsétlen sorsáról, amit rebesgetni már a piacon is hallott. Aznap este sekély alazsmizsnájából leítta magát, és spórolt kevéske pénzéből egy csúf, de bájos lánykától vásárolt egy órát, valamely vörös rongyokkal teleagatott, mocskos bordélyban, nyirkos szürke falak között, szalmazsákon. Másnap felkereste a városházát, és felajánlotta, hogy egy bizonyos összegért megszabadítja a várost a vörös rettenettől, ami rátelepedett. A tanács már hozzászokott az efféle ajánlatokhoz, pár dolgon mégis meglepődtek a bölcs urak: az ajánlkozó méga megszokottnál is kevésbé bialomgerjesztő külseje, az összeg csekélysége, és hogy nem kért előleget, némiképp furcsa volt. Elhajtották azzal hogy sem rettenhetetlen harcosnak, sem teljesen tisztaszivű és büntelen megszabadítónak nem tűnik. Így aznap is kézen járt a vásárban, kígyóemberként furcsábbnál furcsább csomókba tekeredett. Este egy másik kocsmát és egy másík lányt keresett fel. Következő nap röviden újra megtett ajánlatát, majd miután elzavarták, újfennt a piacon próbált szerencsét. Aznap este viszont nem kocsmázott és kurvázott, mivel lopással vádolta az egyik pénzváltó, és tömlőcbe vetették. Könnyen rosszúl végződhetett volna adolog, ilyen gyülölködő és hirtelen haragvó időkben, de a bíró higgadt férfiú volt, és másnap kiengedték, mivel sem tárgyi bizonyíték, sem tanú nem akadt. A vándor első útja a városházára vezetett, és megtette ajánlatát, hogy adott pénzért megszabadítja avárost, ha engedik. Az atyák rövid ideig tanácskoztak. Könnyű és gyors módja volt a küldetés, hogy megszabaduljanak a vándortól. Büntelenűl. Hát megígérték, hogy megfizetik, és útjára küldték.
Másnapra visszatért, kezében gyermekfej méretű bűzös förmedvény, egy hatalmas fekete szív. A démon szive. Senki nem hitt neki. Mikor három napig nem bukkant föl a szörny, és az ocsmány valamire sem tudtak jobbat kitalálni, minthogy tényleg valamiféle szörny szive, néhány bátrabb férfiú- a vándor vezetésésvel - felmentek a barlanghoz, és megtekintették a feltépett mellkasú, förmegvényes tetetmet, amelyre még a döglegyek sem voltak hajlandóak rászálni. Olajjal leöntötték, és felgyujtották, majd sietősen távoztak.
Így négy köztíszteletben álló férfiú eskü alatt tanusította, hogy a démon halott, és annak a szivét hozta el a vándor. Így a vándor megkapta bérét, mert tisztességgel kifizették - ünnepelni mégsem akarták a gyanús, rejtélyes figurát- s ő megindult, neki a hágónak, folytatni útját. A kapú elött elélépet a város püspöke, meglepően fiatal és energikus ember. Ő volt, akitől a leginkább várták volna, hogy tisztaszívűként megszabadítsa a várost, vagy legalább is megpróbálja, de nem tette. Ő is csak egy szürke folt volt a ragyogóan fehér templomfalon.
-Hogy lehet, hogy a legerényesebbek és legtisztábbak elbuktak, te meg sikerrel jártál?
-Hogy lehet, hogy mások, szerények és kedvesek, elbuktak, te meg, mogorva és pökhendi, megoldottad?
-Hogy lehet, hogy mások, erényesek és tiszták, elbuktak, te meg, élvhajhász, parázna és mocskos, gyözedelmeskedtél?
-Hogy lehet, hogy számos tisztességes és szorgos halálát lelte, te meg, tolvaj - mert tudjuk, tolvaj is vagy -és léha, diadallal tértél vissza?
-Mond meg, hogy lehet ez?
Csípőre tettt kézzel, fenyegetően tornyosult a pap föléje, az emberek kiváncsi körben álltak. Nagyon, sötét, nagyon gúnyos farkasmosoly jelent meg a pengevékony ajkakon.
-Ha megmagyaráznám, az egész olyan lenne, mint egy tanmese- majd félretorta a reverendás hústornyot és elment.