Fenék

"Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?"

Persze vicceslett volna smúzolni. De rohadtúl nem voltam hangulatban. Elnézve a helyet és az időt, nem is tudom, mihez lett volna kedvem. Hideg, száraz idő, aszondják. Tegyük hozzá, inkább kurvahideg. Olyan jó kis csontigható. Aszondják, jó, mert ilyenkor nem fertőznek a vírusok. Nem bírják a száraz hideget. Remek. Akkor bizonyára a Góbi sivatagban soha nem náthásak. De az is lehet, hogy egyszerüen megfagynak a figurák, mielött kiderülne, hogy állati betegek. Szóval, semmi vígasztaló nincs ebben a rohadt időben. Még az sem, hogy legfeljebb teveinfluenzát kaphatnék. Nem dromedárost, kétpuput. Mindenestre félretoltam az akadékoskodó hölgyikét, és kisiettem a boltból. Nem fizethet az ember minden kurva doboz cigiért, amit elszív. Én sem szarom a pénzt, kezicsókolom!
Álltam a mocskos megállóban, és vártam a büdös buszt. Bár püffedt arcú kishivatalnok, cirkuszsátor méretű házinéni, húgyszagú csöves, meg nyúzott arcú Gyeremekét Egyedül Nevelő Anyuka kisklambóval. Egész cuki kölyök, mintha valami vad kakakadú próbált volna fészket rakni a fején. Sötétszöke, így estefelé. Gyürött arcú anyuka nagyon csúnyán nézett, hogy ott füstölgök a fejébe. Azt szerencsére nem szúrta ki, hogy belehamuztam a kiskölyök kapucnijába. Aztán el kellet dobni, mer' kurva morc egy kaller volt a buszon. Így is nehéz volt neki elmagyarázni, hogy most se jegyem, se kedvem fizetni, meg egyébként is. Valahogy csak sikerült elbájcsevegni három megállót, és már ott is voltam. Mindenki csúnyán nézett nagyon. Nem tudom, ilyen hidegben honnan van ilyesmire kakaó bennük. Még a buszsofőr is nyújtogatta a nyakát mint valami etetésre váró liba. Bár azokat tömik, aszondják.
Még két cigire volt a bár. A pultos rámköszönt, bementem hátra.
-Oltsd el, légyszives!
Jurij. A megszokott hideg, kimért hang. Olyan tanáros, meg hülyeanyás. Öröm volt nézni az arcát, ahogy lassan elkentem a dekket a rózsamintás tapétán. Barna, rózsamintás tapétán.
-Késtél!
Az orromban kezdtem turkálni. Bármit mondanak az okosok a száraz hidegről, azért volt mit termelni rendesen. Élvezet a barnásszürke golyócskákat szétgörgetni a szönyegen.
-Hagyd abba, undorító!
Folytattam. Semmi esélye. Elövett egy aktát fiókból. Bizonyára megnyugtató mozdulat ez számára. Mint normál embernek, ha a farkát markolássza. Citromsárga akta. Nem szivesen adta oda. Tudta, ronda fekete újnyomok lesznek minden oldalon. Bezzeg az ő finom kacsói! Gyakraban jár pedikűröshöz, mint ahogy normál ember fogat mos. Fontoskodva forgatta a lapokat, és pofázott.
-Ez valami felolvasóest? Akkor kérek kávét, meg ezüstkanalat kavargatni!
Erre persze odaadta. Kicsit éretlen, zöldes-citromsárga akta. Zavart, hogy pofázott, miközben olvasni próbáltam, leugattam. Nagyon szemrehányóan szedte a levegőt. Seggfej.
Az ügy a legkisebb mértékben sem volt sima, pedig azt igérte. Mondjuk, lehet, csak én vagyok béna, ezért nehezebb mindig, mint ahogy beharangoza. Nyavajgós alak. Nyakláncot kéne csinálni az újperceiből. Még akart valamit, mondtam akkor hallgatom, ha ad valami töményet. Elküldött.
Sikerült valami elfogadhatóan trágya helyen aludni. Nem volt kedvem kimenni, amig le nem megy a nap. Biztos hívogatott a szépkezű, hogy mi a lófasz van, de ki voltam kapcsolva. Ébredéskor egy lendülettel töröltem minden SMS-t, hangpostafiók meg úgy sincs. Így szép ez...
Valami internetkávézóban próbáltam összevakarni, amit tudnom kéne. Persze, itt sem volt dohányzó részleg. De leglább betompultam némi kis kiszerelésű aromás krumpliszesztől. Ha egyszer elvihetném az a nyamvadt aktát, nem szívnék mindig a lyukas memóriám miatt. De az ott marad a nőisen puha, és férfiatlanúl puhány kezek között. Vitaminos kézkrém szívódik fel lapjaiba, kárpotlásul a miattam elszenvedett olajos mocsokért.
Végre elért, és sírt egy sort, hogy már csak húsz órám van, s igazán, és ha most (is) elszúrom, akkor soha többé. Így végre megvolt az időpont, anélkül, hogy magyarázkodó, bocsánatkérő kérdezgetésbe kellet volna bocsátkoznom. Megjegyzendő, sosem szúrtam el. Legfeljebb futni kellet néhány plussz kört. De azokat én futottam. Elöször kínai negyedbe kellett mennem, ami nagyon nehéz egy ilyen városban, ahol nincs ilyen.
Csan úrnak hívták, ami kicsit közhelyíesnek hatott. Egyszerű európai ruhát viselt, kevés szavú, illedelmes, zárkózott. Nem nagyon oldotta a sztereotípiákat. Tíz perc alatt ki is derült, hogy nem tud segiteni, mert kifogyott. Lí asszonyt ajánlotta. Gondoltam, ez se lesz egy kétméteres vörös Brünhilda, jégkék szemekkel. Hát nem, töpörödött asszonyka, a magaelénézve-fogatlanmosolygó típus. Aki gyakran füzi össze kezeit, és olyan a tekintete, mintha legalább félig vak lenne. Étterme volt, ahogy lehetett szecsuáni patkányt enni illatos-omlós galambbal. Biztam benne, hogy ilyen fontos ügyben járó vendégnek nem számlázza fel azt a kevés szójalében úszó állatkadarabot. Végül meghozta rongyba csomagolva azt a feltünően banánalakú, nehéz fémtárgyat. Meg hozzá a kis müanyagbobozt, a csengő kis bigyuszokkal. Fizettem. Persze kiszámlázta a szerveshulladékot is, miután jól megfejt a cuccért. Nem adtam borravalót. Sosem adok. Sok meló nem maradt következő estéig. A napocska is elkezdett feljönni. Visszahúzodtam a hotelnek nevezett fizetős csövesszállóra. Félek a világosban. Jobb dolgom nem akadt. Hiába. Aki utál udvarolni, ne legyen finnyás a kurvákhoz. Még átnéztem a tervet, és rajzoltam pár tervrajzot. Mármit vázlatot. Pontosabban leginkább nagyon hosszú tacskókról rajzoltam karikatúrákat, meg kerecbezárt majmokat. Ezeket igen nehéz úgy megrajzolni, ha a ráccsal kezded, és a majmokat csak szeletekben rajzolod a rácsok között. Nem is ment. Az lattam levő melóskocsmából lakodalmas rock és részeg diskurzus zaja szürődött fel. Olcsó szállás. Egyszer megpróbáltam ilyen egyéni füldugót csináltatni, de nem jött össze a dolog. Amikor az öntvénymintát kivették a fülemből -ami alapján kelelt volna önteni a kis szilikonbigyót- olyan alakja volt, mint valami nagyon fura ősi polipháznak. Szentem a fazon is erre gondolt ott a boltban, ahogy méregette, de nem merte kimondani. Pedig jó poén lett volna. Attól mondjuk még orrba nyomtam volna, az tuti. De már így is félt. Csak azok nem félnek, akiknek kéne. Sajnos nem várhattam meg, amíg sötét lesz, mert bezárt volna a kertészet. Vettem kétszer ötven liter szerves trágyát. Marhát. Nyilván. Tízre kelelt a sarkon lennem. Ott is voltam, jó fél órával korábban. Hiába, öregszem. Túl sokat rinyált már a szépkezű Jurij a pontatlanságok miatt. Ahogy ot állok, meg szívok, meg iszom, meg minden más hagyományos módon próbálom elfoglalni magam, hát a gyürött arcú anyuka jön, meg a hamutartós kapucnijú kisklambó, mondjuk, most más dszekiben. Szép kölyök, szó mi szó. Vigyorogtam, meg integettem, de anyuka elfordította a fejét, és az első sarkon elfordult balra. Vitte magával a kölyök kezét, így ment utánna az egész. Szépen vagyunk. Szóval kiöntöttem a marhatrágyát, aztán a banán alakú kis fémtárgyból-úgy néz ki, mint valami fura régi lőportartó-port öntöttem rá. A trágyahalomra amit tessék-lássék olyan föemlősformára szórtam. A por nem puskapor. Zölden izzik, ahogy kifolyik, és vörös szikrák pattognak szerteszét, ahogy földet ér. Ettől aztán az egész halom kékes lesz-logikus, nem?

Ilyenkor mindíg úgy látom, hogy lassan változik a lámpák fénye, és kicsit recseg ez a furcsa dobozdíszlet, ami örökké változó, hol szűk, hol tág világ gyanánt körbevesz. A müanyag dobozt is elövettem a fém biszbaszokkal. Mindig kiváncsi vagyok, mi ez. Mindíg fém. Ma elökelő vad lesz a nemáldozott áldozat: két igen elegáns mandzsettagomb. Volt már térdprotézis és orpierszing is. A két gombot belenyomtam a nagyjából forma majdnem karjába. Hálálra is kelt, minthogy sosem élt. Előkelő úr feküdt hirtelen a földön, marhatrágyából folyt egy tömbbé teste, amiből penésszerű rétegként nött ki az Armani öltöny. A föld pórusaiból szívta fel a nedvességet. Torkából a vér hosszú csikban folyt be a csatornába, gyorsan törlesztett. Szép hulla lett, dermedt húsa formát öltött, sárteste lassan eljutott az élet kapujáig. tolatva. Be nem ment. Innen csak előre van út. Megjárva az igazságügyi orvostani intézet boncasztalát, nemsokára por lesz. Esetleg sár. Ha a soha nem volt embert családja felismeri, és rendes temetésben részesíti. Ez a kísérlet, már vagy századszorra. Juri sem tudja, miért csináljuk. De azt állítja, valószinüleg megbízásból teszi. Beteszünk egy hullát a sors bonyolult szövetébe. Egy végállomást, amihez nem vezet út. Elhelyezzük a bizonyítékát egy sosem volt életnek. Az elöttem levő hulla nemrég még cseh gyártmányú marhatrágya volt, szennyvíz, meg liofilizált jakgeci, rádioaktív izotópokkal, vagy mettom én mi, de biztos nem ember. Ja, meg két mandzsettagomb. Most meg egy tökéletes emberi holtest, lassan hül, vére hosszú csikban alvad. Elhelyeztük a Szövedékben. Most heteken keresztül követhető lesz, ahogy a sors fonalai visszafelé nönek, az emlékek, tárgyi bizonyítékok labirintusában megteremtődik egy élet. Valahol most hever egy büdös zokni, ami pár hét múlva ennek az embrenek a múltját alkotja. Lehet, hogy akad bánatos özvegye, de lesz anyakönyve, éretségi tablóképe, bánatos barátai, akik emléke ürügyén jól berugnak egy középkategóriás italmérés füstöt spotlámpafénypászmái alatt a pultnál, lesz befektetése, szakmája, állása, talán hobbiállata, és kisírt szemű kendős parasztnéni öreganyja. Furcsa játék. És ha van egy másik föld, egy másik utcával, ami pont ilyen, ahol ugyanilyenek a lámpafények, a sarokkal félig eltiport kutyaszarok és az éjjelnappali bolt piszkosfehér vibráló fénye, ahol mindnen ugyanilyen, és még talán én is itt vagyok, és kétháztömbnyire innen fáradtarcu anyuka siet fájókarú kölykével, szóval minden ilyen, csak egy átvágott torkú Armani öltönyös hulla hibádzik, aki lassan hül a hirdetőoszlop árnyékos oldalán. Akkor ez nem csak játék, hanem kísérlet is. Egy világ, egy kísérlet. Így csak ámulva figyelhetjük, hogy növeszti vissza a múltba a gyökereit egy élet, és hogy lesz valami sohasem volt ugyanolyan létező, mint bármi más, ami tényleg volt. Ha méhg hihetünk ebben ezek után. Álláson, koszos zoknin, síró parasztanyán és befektetési papirokon kívül még valamije lehet egy ilyen embrenek: gyilkosa. Így sietős léptekkel távoztam, és a "hívjon valaki rendőrt, Úristen, segítség!" már csak a metrólejáróban ért utol. Most megyek Jurihoz, aki elmondja, hogy rohadtúl elcsesztem, mert a bánatos anya kelelt volna meglelje a hullát, de megint késön voltam. Nem gondolnám. Szerintem így volt tökéletes a megoldás. Jurij nem kért cigarettát, csak veszekedett tovább. Nagyon szép és ápolt a keze. Milyen szép emlékként élhet egy ilyen kéz egy valaha volt szerettünkről! Elegáns, finoman vésett aranygyürű a bal kisújján. Hehe. Valami fém mindig kell.