Leányanya törvénytelen gyermeke. Mégis sokra vitte. És nagyon büszke volt rá. Jogal, egy leányanya törvénytelen gyermekeként. A közgazdászdiplomájára, a professzorátusára, a millióira. Dollárban. És nem kevés millió. A tengerentúlon hatalmas ház, vaskos bankszámla, válságálló befektetések, kényelmes, nagy, előkelő autó (mondjuk, egy szép nagy Bentley). Az autót át is hozatta, hajón. Sokkal drágább volt, mint itt bérelni egyett, de ez az övé volt, és ő így szerette. Saját autó, saját sofőr. Szép öltöny, a nyugati part legmenőbb celebszabójától. Nem feltünően csicsás, kicsit régimódi. Ha valaki ránéz, rögtön látja, hogy ez egy olyan öltöny, amiről nem nyilvánvaló, hogy nagyon drága, pedig az. És akkor örül, hogy olyan okos, hogy rájött, miközben mások nem jönnek rá, mert nem nyilvánvaló. Így lesz mindenki boldog ettől az öltönytől. De nem annyira, mint a viselője. Aki ült drága öltönyében, drága autóában, amit jól fiztett sofőrje vezetett, kanyargós hegyi úton, szülővárosa felé, ahol négy évtizeddel ezelött világra jött, egy leányanya törvénytelen gyerekeként.
Az első tizenhárom év igen kemény volt, amíg ki nem vándoroltak. Például elég gyakran megverte a többi gyerek, abból a megfontolásból, hogy nekik van törvényes apjuk, és anyjuk sem bakfislány. Maguktól nyilván nem érezték volna, hogy ez annyira fontos különbség, de a törvényes apák és nagyapák, a nem bakfish anyák és nagyanyák ezt megfelelően hangsúlyosan, és sokszor mondták, hogy a hülye is értse, a gyerekek meg nem voltak hülyék, csak gyerekek, hát pláne értették. Nagyon is. Így meg is verték gyakran, ha nem éppen csak gúnyolták, vagy a táskájából szórták ki szegényes cuccait, sárbataposás céljából. És ha meg is verték, át ott ült a sárban, arcán meg csorgott a könny, a takony, és a nyál, ami csak részben jött az ő szájából... És közben a többi gyerek körberohangált körülötte a fejére csapott, űvöltött és köpött, és az ablakok fügönyei mögül háztartásbéli nők és nyugdíjas öregek lestek szótlanul, és tétlenül. Rezzenéstelen szürke arcok a félhomályban, pislogásmentes fáradt tekintettel. Mag a másfelé siető emberek hátai az utcákon. Ahányszor bántották, mindig csak a hátát látta a járókelöknek. Soha egy tekintetet, egy közömbös, szánakozó vagy akár kárörvendő tekintetet nem látott könyfüggönye mögűl, mindig csak görnyedő hátat, felhúzott vállakat és lehajtott fejet.
Egyszer, amikor túlméretes kabátjának újjainál fogva odakötözték egy fenolkkátránytól ragadós villanyoszlophoz, miután, mielött és miközben elverték, leköpték és gyalázták, ez egyszer segített valaki. A rémítő vénasszony, falubolondja, kilncven évesen is éjfeket szöghajjal, kisántikált vályogviskójából -a gyerekek rémülten szétrebbentek – és eloldozta, miközben értelmetlen szavakat morgott korholó hangsúllyal, csak úgy a világba. Majd megkínálta pálinkával. Az öreglány a következő télen halt meg, megfagyott az út menti árokban heverve.
Ebbe a városba tartott tehát, gazdagon, drága öltönyébn és autójában, vastag pénztárcával és bosszúsóvár szívvel.
Bosszújának eszköze nyilván vastag pénztárcája volt. Lehetősége pedig szülővárosának elszegényedése. Mert a rendszerváltás után szép lassan bezárt a gyár, majd a bánya, majd a feldolgozóüzem. Maradtak a magas erkölcsi elvárások, a füthetetlen hatalmas gázbeton családi házak, a nyárspolgári allűrök és a kocsmapult alól árult kisüsti. De eltüntek a díszletek mögűl a jólét valódi kellékei, eltüntek a kiadós vasárnapi ebédek a fogadóban, és eltüntek a fiatalok, akik a jólét díszletei közötti nyomorúság helyett valami hitelesebbet, de legalább valami élhetőbbet kerestek. Máshol.
Így nem is lehetett ífjú arcokat látni, amikor a polgármester (volt járási párttitkár) bevezette a művelődési ház dísztermébe, hogy díszpolgárrá fogadják. Nem mintha olyan díszes lett volna annak idején, villanyoszlophoz kötve és nyállal borítva, de mivel több levélben és telefonbeszélgetésben megpendítette a „befektetés”, „tökeínjekció” „kultúrális és gazdasági fejlesztés” és egyéb mámorítóan csábos szavakat, a „kis fattyúból” gyorsan „városunk neves polgára”, „idegenbe szakadt hazánkfia” lett. Nem csinált titkot vagyonának méretéből. A városka vezetői meg nem tudtak titkot csinálni belőle, mennyire ácsingóznak morzsákra, még inkább falatokra ebből a vagyonból.
Mintegy ötven ember, a teljes vezetés és polgári elit volt jelen a díszteremben. A két papból csak az egyik, a katolikus papot nem hívták meg, mióta szinte csak cigányok voltak katolikusok, erről tanúskodtak a „régi” - értsd katolikus – temetőben a szegényes léckersztek, és hogy az elmúlt két évtizedben sem közpénzeket, sem közmunkát nem fordítottak karbantartására. Szebb is volt úgy fásan-gyomosan, a repkényben elvesző kopott fekete kövekkel – tanúsítván, hogy régebben megbecsült polgárok is voltak pápisták – mint az „új” temető puccos műkő-művirág kavalkádja.
Szóval, ültek a teremben, kb. ötvenen, és átlag kb. hetven évesen (jobbára a szülei azoknak a lurkóknak, akik oly csúfosan, és oly sokszor elbántak vele annak idején.) De voltak ott régi gyötrői közül is páran. Fiatalabbak nem voltak a teremben, mert nem voltak a városban. De majd most, ha... ha.
És elkezdődött a beszéd a polgármester beszédje. Szólt mindez erdőröl, mezőröl, bezárt gyárak helyén épülő szállókról, újranyító vasúti állomásról, az ország legnagyobb fedett játszóteréről, ami a volt bánya méretelosztójából készül, sípályákról a törmelékes hegyoldalban, a várhegy feltárásából, felújjításáról, újraépítéséről, a welnsszállóról, ami majd benne épül, mert ha végre lesz pénz a próbafúrásokra, akkor biztos találnak gyógyminőségü termálvizet -hogy ne találnának, hisz az hazánk földjén evidencia, hogy akad, mindenhol.
És beszélt mindezek következményeiről, a felvirágzásról, a visszatérő fiatalokról és betelepülő fiatalokról -no, nem bevándorlókról, nyilván -a végre létjogosultságot nyerő iskoláról, és az újranyitó gimnáziumról. Főiskola lehetőségét nem említette, de benne volt ez is a levegőben. Ahogy az optimizmus is. Ot lebegett, lélegezték ki-be, szuszogták, beszélték. Reméltek, és a Remény végül is, bár ledér nőszemély, de nem feltétlen veszélyes, ráadásul nélkülözetetlen. Aztán emlegették az Igazságot is, na az már egy ordas kurva, és a hétköznapi léthez nem is szükséges. De az optimuzmust lihegő szuszogó, köhögő, krákogó tömeg ideidézte. Bár már egy helyen régóta ott gubbasztott vélelme: úsjütetű milliomosunk fejében. Ahogy ment a polgármester beszéde a reménykedés édes tészta és fahéj illatú légkörében, lassan mindenki berugott a röpködő wellneszközpontok, kórházszállók és túristafelvonók látványától. Még az elhízott német nyugdíjas túristák egyébként magyar szívnek oly kevéssé kellems látványa is csábítónak tünt, ha a viszeres oszloplábak Visa Gold kártsák cipelése alat rogyadoznak. Szép, szép. Az egyetlen ember, akinek optimuzmusa más forrásból táplálkozott -és ennek illata inkább a frissen szeletelt hús és a fokhagymával sülő vér ilatát idézte -a díszvebdék, és reményteli díszpolgár volt. Aki még várt.
Tudta, hogy amikor beszélni kezd, fontos, hogy értsék, és komolyan vegyék. Ezért várt. Arra várt, hogy becsukódjon az ajtó. Bacsukódjon anélkül, hogy szólnia, vagy bárhogy jeleznie kéne. Mert, ha ebben kitalálják kimondatlan vágyát, akkor fontosabb dolgokban is megértik ha szavakba önti óhaját.
Eljött a pillanat, amikor a polgármester titkára- érzése szerint bocsánatkérő pillantást vetve felé – becsukta az ajtót. Remek. Öt perc alatt el is csemdesedett a tömeg, maradt akarácsonyi süteményszag, tovább röpködött a ledér ruhás remény, lábait terpesztve hanyatvágta magát Kusticia is a pulpituson, ami templomfelújjítások esetén ökomenikus oltárasztalként is szolgált.
És ekkor a díszpolgár beszélni kezdett. Hangja elöször remegett, meg inni sem mert,hangja rekeddtségét csökkentendő, sőt elöször még a tekinteteket kerülve a alevegőbe beszélt, de ahogy érezte a figyelmem csendjét dermedt csenddé fagyni, és az ünnepi konyha illatát kriptaszag váltotta föl, nekibátorodva folytatja, újra és újra elismételve mondanivalóját, kereste a zavarodottan menekülő tekinteteket, hangja öblösen bezengte a termet, ahol még Kádár-barokkból maradt domború bőrképek, és a városról készült, utószinezett légifelvételek szinezték a falat.
„...nézetetek és nem tettetek semmit, mert ti magatok is törvénytelenk vagytok, fattyak és jövedékek. Csak nektek papirotok van arról, hogy nem vagytok azok, akik valójában vagytok. Még nyárspolgárnak is csak paródiának vagytok jók. Kik voltatok hatvan éve? Uradalmi cselédek, írástudatlan földtúrók, falusi firkászok és hivatásos senkik. Igen, ti voltatok azok, és nem őseitek, mert ők maguk vagytok ti, megállva az idő forgatagában, változva kint, ahogy a szar változik, ha aranyport hintenek rá, de változatlanok bennt. Egyetlen erényetek az álhatatos változatlanság lenne, ha oka a szilárdság, és nem a tehetetlenség lenne, ha amit ez a változatlanság őriz, bármi érték, és nem az emberi elkorcsosulás rémítő tárháza lenne, nyakon öntve proli gőggel. Ez vagytok ti! Ez voltatok, és ez lesztek ti, még ha a nevek változnak is a névtáblákon, és gyarapodnak a sírköveken. Silótaposó parasztok, akiknek még a Gucci cipőben is ganajos a lábújja, pénzsóvár szatócsok, akik a bérelt szmokinghoz szandált vesznek teniszzoknival. Legjobb esetben lecsúszott dzsentrik, akik még a kutyabőrt is elitták, elkártyázták, elkurvázták. Vagy még azt sem, csak simán elvesztették, míg a kocsma melletti árokban heverve elmásztak mellettetek a közömbös évek, évtizedek, akár évszázadok, teljesen mindegy, hiszen aki nem változik, az közömbös az idővel szemben, ahogy az időt sem érdekli őt. Hiszena változás az időben történik, de a szar szar marad, nem szárad, nem pállik, még a trágyagiliszta sem költ bele, csak büdös szar, az mard mindig, az vagytok mindig. Szar. Akik bántottatok engem, mert borzalmasan örültetek, hogy vagyok, mert elmondhattátok mindazt a rosszat magatokról, ami bántott benneteket, és rám hánytátok, mert akkor legalább egy pillanatig levegőt kaptatok, és nem saját szarszagotokban fuldokoltatok, és persze utána csak bántóbb volt a szar, és még gonoszabbak lettetek, de nem lehettetek olyan gonoszak, hogy ne lengjen benneteket körül a rettenetese szarszag, hiszen gonoszságotokból táplálkozik ez a szag. És ezért hiába lőttétek magatokat az erőszak és a közöny szarszagriasztó heroinlöketeivel, a bűz csak még borzalmasabb lett, míg csak megszöktem én töletek, mint gonosz játékotok eszköze, és nem fulladtatok bele önmagatokba, ami persze nem csoda, hiszen ti nem változtok, a halál magasztos lehetősége nem adatott meg nektek...szarok!”
Hosszan ivott poharából, miközben a szürke, sárga és fehér arcokat nézte. Elégedettségére egyetlen pirospozsgásat sem látott, legfeljebb egy-két borvirágosat.
„Tulajdonképpen elég büntetés lenne nektek, hogy itt vagyok. Elmentem innen, kiléptem az Időtlen szarból” melyben léteztek, tenyésztek, amik vagytok, és változtam, és lettem valaki. Elég lenne ha idejönnék, láthatnátok, milyen vagyok, mivé lettem, nyállammal ahomlokotokra tapasztanék egy olyan vaskos csekket, hogy a benentek élő kufár elnyomná a bennetek élő nyárspolgár cicomás felháborodását, és elmennék. Elég lenne, mert még jobban fulldokolnátok a szagtól, amelyben éltek, és amelytől nem menekülhettek, hiszen lényetek legbelsejéből párolog. Űde nekem nem elég, mert gazdag vagyok, hatalmas, és bosszúszomjas. És nem bírom ki, hogy ne tegyem meg azt, amit megtehetnék. Mert kicsit még olyan vagyok, mint ti: alattomos, és bosszúvágyó. Csak veletek ellentétben már megvan bennem az erő, hogy többet is tegyek, minthogy az út sarába tapossak egy csenevész kölyköt. Apropó, út... aszfaltozni is kéne, nem? Ezt még nem kalkuláltuk bele a költségvetésbe, ugyebár... még száz milla...? Hm...? Na? Semmi válasz...? Na, nézzük át: van akkor a taplóvár, a parasztfürdő, a prolijátszótér és a bunkószálló, kell még szartaposóút, baromszállító vonat, fosfelvonó és köcsögcsuszka...ááá...fárasztó ennyit számolni? Tudja valaki, mit jelent, hogy eseti finanszírozás? Hmm? Hmm... Hmmmhmmm... Na...”
Próbálta kellemetlen hosszúra nyúlni a csendet. Persze mindent elszúr, ha valaki beszól, csak óvatosan. Nyúljon, de némán, amíg némán bír, és érezni kell, hogy a csendet ő törje meg, ha már törik.
[…]
„Naszóval, esetünkben az eseti finanszírozás, haha, azt jelntené, hogy nem számolnám a részleteket a ganéjmenyország kivitelezésére, hanem felajánlanék egy összeget, amiből maguk annyit valósítanak meg székletláágváras álmukból, amennyit akarnak, és annyit lopnak, amennyit nem szégyelnek. Innentől vélhetően az egészet ellopják, d eez nem zavar, sőt, céljaimnak tökéletesen megfelel. Az összeg:...”
És kimondta. És örömmel látta, hogy az arcok, amelyek lassan kezdtek a csúfolódó szarozás hatására elvörösödni, újra elsápadtak, mert az összeg, az annyira,de annyira magas volt...
„Most még egy kérdés, és egy kérés van hátra. A kérdés egyszerű: miért most jöttem? Miért nem egy-kettő-három-öt éve, vagy egy-kettő-három-öt év múlva? Na? A pénz már megvan egy ideje? Na? Senki többet harmadszor? Szóval, a „fattyellő”, a „szuka”, a „ribanc” halott. Úgy vélem ráismernek saját szóhasználatukra, és rájönnek, kiről beszélek. Édesanyám elment. Ő sosem viselte volna, hogy idejöjjek, és olyan gonoszságot műveljek, amilyet fogok. De már nincs. Nincs fék, moralista barátaim, hogy megakadályozzon abban, hogy olyan erővel, olyan mélységben bizonyítsam önök számára saját végtelen erkölcstelenségüket, hogy még vak szemük is meglássa, süket fülük is meghallja, és végül, végre, belefulladjanak saját ocsmány szareszagukba, moralista barátaim.
Most, hogy feltettem kérdésemet, és meg is válaszoltam, itt az ideje, hogy kérdésemet kérésem kövesse. Eze gyyetlen feltétele, hogy a nevezett összeget átutaljam a polármasteri hivatal alapítványának bankszámlájára, minden megkötés nélkül.”
Újra megnevezte az összeget, lassan tagolva. Megint vágni lehetett a csendet. Hiába, hatásos szám volt, bőven elég egy kisváros felvirágoztatásához. Lopással együtt is. Felfoghatatlan összeg. De próbálták.
„Szóval, a kérésem, pontosabban a feltételem, egyszerű érthető, moralista farizeus barátaim: valaki önök közül, meg kell öljön valakit önök közül, két héten belül. Nem érdekel, hogy ki, és kit. Én, én nem számítok már önök közül valónak, ezt ne gondolják. De ha én élek, és önök közül valaki elveszett egy másikuk keze által, akkor átutalom az összeget. Itt az ügyvéd által ellenjegyzett nyilatkozat. Higgyék el, nem volt könnyű erre ügyvédet találni. Tulajdonképpen lehetetlen. De pénz beszél, kutya ugat. Mint most is látni fogjuk. Vagy nem. És akkor szegények maradnak. Szóval, átadom letétbe ezt az ügyvédek serege által ellenjegyzett nyilatkozatot. Mi van még? Szóval, gyilkosság, az elkövető, és az áldozat is lehet felnőtt, gyerek, öreg, szegény, gazdag, proli, tapló, tirpák, parazt, dzsentri, tetszés szerint... Ennyi. Két hét. Nekem nem esik bántódásom. Valami még? Ja, öngyilkosság nem ér, nyilván. Abortsuz sem... Ja, és külön kitétel vonatkozik arra, hogy terhes nő öngyilkossága sem ér. A módszer szabad, csak szándékos emberölés legyen, igazolhatóan. Nem vágyom egzotikus mérgekre és furcsa balesetekre. GYILKOSSÁGRA VÁGYOM! Ennyi! Lehetnek erkölcstekenűl és hazug módon szegények, vagy erkölcstelenül és őszinte módon gazdagok. Ami jól hangzik, de beledöglenek. De ez nem akadáyl, mert olyan mohók, hogy attól még megteszik. Vagy nem teszsik meg, és abba döglenek bele. Beszééltem a halál nemes aktusáról, ha visszalépnének az időbe. De maguk nem zt teszik. Csak beledöglenek a aszarjukba, magukba. Lehet, nem logikus, de igaz. Na... kérdés?”
Hátradőlt, nézett, élvezett. Olyan beteg módon. Mégis ő tünt a legkevésbé betegnek. Csend volt, szürke sápadt vágható néma csend. Betegség. Szar és vérszagú, beteges csend.
[...]
Ült a sok öreg lárvaarc, fekete lyukak a szemek helyén. Két hét... Úgy nézett ki, mint ha ezt a két hetet ebben a teremben készülnének végig űlni, szürke némaságban. Moccanatlan. Aztán mégis mozdult. Egy. Öregúr. Olyan úriemberféle, talán nyugalmazott főerdész, ránézésre se proli, se paraszt, se lecsúszott dszentri, hanem afféle vidéki öregúr, szarvasos nyakkendőben, zöld vadászkabátban- Ferenc Jóska udvari vadásza is ilyesmit hordhatott – a stüccikalap viselésétől megmentette jó ízlése. Szarvasaggancsos botján méltóságteljesen kisántikált, pua arcának jóindulatú ráncai tokájába folytak. Finoman mosolygott, bogárzöld szemeiben kifejezéstelen kedvesség. Szabad kezében kicsit gyűrött cetli. Letette az asztalra, az Igazság vélelmezhető széttárt combjai közé, és komótosan visszaballagot helyére, a második sor szélére, ahol, ahogy még nem mondtam, ült.
Idegenbeszakadt hazánkfia kicsit zavartan kicsomagolta a papírt, mert a csend, bosszantó módon, rideg és dermedt helyett már olyan oldottnak hatott, minta egy kis karácsonyszag visszamászott volna. Kicsomagolta a papírt, amin egybeírt, hosszú számsor volt olvasható, nagy estlen, de szabályos számjegyekel.
Csend, még mindig csend.
-Mi ez? -aki kérdez, gyenge. Igazi hatalom bírtokosai legfeljebb szónoki kérdéseket tesznek fel. Igazit nem. Mert az igazi kérdés feltevője gyenge. Választ vár. Valamit akar, már-már kér. Igazi vezető még akkor is úgy kérdez, mint ha költöi kérdés lenne, ha a kérdés valódi. Kifejezi, hogy nem függ a választól, a válasz milyenségétől. Hatalmának eszköze a kérdés, nem kérés. De ez valódi kérdés volt, és a csend egész borzalmasan elromlott tőle. Figyelő, sőt, gúnyos csend lett. Válasz nélküli csend. Majd csendes válasz.
-A városi alapítvány bankszámlaszáma.
Irdatlan dörrenés hallatszott, amit fülcsengés és mozgolódás követett. Fájdalmas, borzalmas, hatalmas csattanás. Villanás, füst. Az elegáns, vadászias úr előtt ülő idős hölgy zsákként lenyaklott székéről, és elterült. A szék hátán lyuk. Az idős úriember füstolgő mordályt dugott vissza hónaljtokjába, zöld vadászkabátja alá. Csípős lőporszag. A néni testéből vörös szalag szaladt ki a szürkésfehér linóleumra.
A gyülekezet a teremben finoman felmorajlott. Körülbelűl, mint egy jól nevelt közönség egy színházi előadás után, amikor kitapsolván magát, készülődni kezd. Pakolászik, sutyorog, félhangos elnézéskérések közepette kioldalog a sorokból, odabiccent ismerőseinek, majd pont annyira sietős léptekkel, hogy az még ne legyen illetlen, kitipeg a kitárt kapun.
Köszönés nélkül, hátra se nézve. Megdöbbentően gyorsan kiürült a terem, a csendes, látszólag lassú mozgás dacára. Ekforduló tekintetek, görnyedt hátek, felhúzott vállak. Távozás. Nem menekülés, nem megfutamodás, csak célzott távozás, ha valakinek már nincs dolga, hát elmegy. Ennyi. Utoljára a lekész maradt, kopogó fekete lakcipőjében kimért léptekkel távozott. De az ajtóban megállt, és úgy, hogy megmaradjon a tekintet hiánya, a közömbös hát és a minden érzuést és felelősséget lerázó hát, ennyit mondott fahangon, személytelenül, a semmibe, a senkinek:
-Itt sohasem győzhetsz. Soha!
Elment. Csak ketten maradtak a díszteremben: a vagyona nagy részét elvesztett újsütetű díszpolgár, és egy szürkekabtos nénike, mozdulatlan fekve a szürkésfehér padlón, a nyakából több méteres vörös szallag futott ki, szétágazva.
Az első tizenhárom év igen kemény volt, amíg ki nem vándoroltak. Például elég gyakran megverte a többi gyerek, abból a megfontolásból, hogy nekik van törvényes apjuk, és anyjuk sem bakfislány. Maguktól nyilván nem érezték volna, hogy ez annyira fontos különbség, de a törvényes apák és nagyapák, a nem bakfish anyák és nagyanyák ezt megfelelően hangsúlyosan, és sokszor mondták, hogy a hülye is értse, a gyerekek meg nem voltak hülyék, csak gyerekek, hát pláne értették. Nagyon is. Így meg is verték gyakran, ha nem éppen csak gúnyolták, vagy a táskájából szórták ki szegényes cuccait, sárbataposás céljából. És ha meg is verték, át ott ült a sárban, arcán meg csorgott a könny, a takony, és a nyál, ami csak részben jött az ő szájából... És közben a többi gyerek körberohangált körülötte a fejére csapott, űvöltött és köpött, és az ablakok fügönyei mögül háztartásbéli nők és nyugdíjas öregek lestek szótlanul, és tétlenül. Rezzenéstelen szürke arcok a félhomályban, pislogásmentes fáradt tekintettel. Mag a másfelé siető emberek hátai az utcákon. Ahányszor bántották, mindig csak a hátát látta a járókelöknek. Soha egy tekintetet, egy közömbös, szánakozó vagy akár kárörvendő tekintetet nem látott könyfüggönye mögűl, mindig csak görnyedő hátat, felhúzott vállakat és lehajtott fejet.
Egyszer, amikor túlméretes kabátjának újjainál fogva odakötözték egy fenolkkátránytól ragadós villanyoszlophoz, miután, mielött és miközben elverték, leköpték és gyalázták, ez egyszer segített valaki. A rémítő vénasszony, falubolondja, kilncven évesen is éjfeket szöghajjal, kisántikált vályogviskójából -a gyerekek rémülten szétrebbentek – és eloldozta, miközben értelmetlen szavakat morgott korholó hangsúllyal, csak úgy a világba. Majd megkínálta pálinkával. Az öreglány a következő télen halt meg, megfagyott az út menti árokban heverve.
Ebbe a városba tartott tehát, gazdagon, drága öltönyébn és autójában, vastag pénztárcával és bosszúsóvár szívvel.
Bosszújának eszköze nyilván vastag pénztárcája volt. Lehetősége pedig szülővárosának elszegényedése. Mert a rendszerváltás után szép lassan bezárt a gyár, majd a bánya, majd a feldolgozóüzem. Maradtak a magas erkölcsi elvárások, a füthetetlen hatalmas gázbeton családi házak, a nyárspolgári allűrök és a kocsmapult alól árult kisüsti. De eltüntek a díszletek mögűl a jólét valódi kellékei, eltüntek a kiadós vasárnapi ebédek a fogadóban, és eltüntek a fiatalok, akik a jólét díszletei közötti nyomorúság helyett valami hitelesebbet, de legalább valami élhetőbbet kerestek. Máshol.
Így nem is lehetett ífjú arcokat látni, amikor a polgármester (volt járási párttitkár) bevezette a művelődési ház dísztermébe, hogy díszpolgárrá fogadják. Nem mintha olyan díszes lett volna annak idején, villanyoszlophoz kötve és nyállal borítva, de mivel több levélben és telefonbeszélgetésben megpendítette a „befektetés”, „tökeínjekció” „kultúrális és gazdasági fejlesztés” és egyéb mámorítóan csábos szavakat, a „kis fattyúból” gyorsan „városunk neves polgára”, „idegenbe szakadt hazánkfia” lett. Nem csinált titkot vagyonának méretéből. A városka vezetői meg nem tudtak titkot csinálni belőle, mennyire ácsingóznak morzsákra, még inkább falatokra ebből a vagyonból.
Mintegy ötven ember, a teljes vezetés és polgári elit volt jelen a díszteremben. A két papból csak az egyik, a katolikus papot nem hívták meg, mióta szinte csak cigányok voltak katolikusok, erről tanúskodtak a „régi” - értsd katolikus – temetőben a szegényes léckersztek, és hogy az elmúlt két évtizedben sem közpénzeket, sem közmunkát nem fordítottak karbantartására. Szebb is volt úgy fásan-gyomosan, a repkényben elvesző kopott fekete kövekkel – tanúsítván, hogy régebben megbecsült polgárok is voltak pápisták – mint az „új” temető puccos műkő-művirág kavalkádja.
Szóval, ültek a teremben, kb. ötvenen, és átlag kb. hetven évesen (jobbára a szülei azoknak a lurkóknak, akik oly csúfosan, és oly sokszor elbántak vele annak idején.) De voltak ott régi gyötrői közül is páran. Fiatalabbak nem voltak a teremben, mert nem voltak a városban. De majd most, ha... ha.
És elkezdődött a beszéd a polgármester beszédje. Szólt mindez erdőröl, mezőröl, bezárt gyárak helyén épülő szállókról, újranyító vasúti állomásról, az ország legnagyobb fedett játszóteréről, ami a volt bánya méretelosztójából készül, sípályákról a törmelékes hegyoldalban, a várhegy feltárásából, felújjításáról, újraépítéséről, a welnsszállóról, ami majd benne épül, mert ha végre lesz pénz a próbafúrásokra, akkor biztos találnak gyógyminőségü termálvizet -hogy ne találnának, hisz az hazánk földjén evidencia, hogy akad, mindenhol.
És beszélt mindezek következményeiről, a felvirágzásról, a visszatérő fiatalokról és betelepülő fiatalokról -no, nem bevándorlókról, nyilván -a végre létjogosultságot nyerő iskoláról, és az újranyitó gimnáziumról. Főiskola lehetőségét nem említette, de benne volt ez is a levegőben. Ahogy az optimizmus is. Ot lebegett, lélegezték ki-be, szuszogták, beszélték. Reméltek, és a Remény végül is, bár ledér nőszemély, de nem feltétlen veszélyes, ráadásul nélkülözetetlen. Aztán emlegették az Igazságot is, na az már egy ordas kurva, és a hétköznapi léthez nem is szükséges. De az optimuzmust lihegő szuszogó, köhögő, krákogó tömeg ideidézte. Bár már egy helyen régóta ott gubbasztott vélelme: úsjütetű milliomosunk fejében. Ahogy ment a polgármester beszéde a reménykedés édes tészta és fahéj illatú légkörében, lassan mindenki berugott a röpködő wellneszközpontok, kórházszállók és túristafelvonók látványától. Még az elhízott német nyugdíjas túristák egyébként magyar szívnek oly kevéssé kellems látványa is csábítónak tünt, ha a viszeres oszloplábak Visa Gold kártsák cipelése alat rogyadoznak. Szép, szép. Az egyetlen ember, akinek optimuzmusa más forrásból táplálkozott -és ennek illata inkább a frissen szeletelt hús és a fokhagymával sülő vér ilatát idézte -a díszvebdék, és reményteli díszpolgár volt. Aki még várt.
Tudta, hogy amikor beszélni kezd, fontos, hogy értsék, és komolyan vegyék. Ezért várt. Arra várt, hogy becsukódjon az ajtó. Bacsukódjon anélkül, hogy szólnia, vagy bárhogy jeleznie kéne. Mert, ha ebben kitalálják kimondatlan vágyát, akkor fontosabb dolgokban is megértik ha szavakba önti óhaját.
Eljött a pillanat, amikor a polgármester titkára- érzése szerint bocsánatkérő pillantást vetve felé – becsukta az ajtót. Remek. Öt perc alatt el is csemdesedett a tömeg, maradt akarácsonyi süteményszag, tovább röpködött a ledér ruhás remény, lábait terpesztve hanyatvágta magát Kusticia is a pulpituson, ami templomfelújjítások esetén ökomenikus oltárasztalként is szolgált.
És ekkor a díszpolgár beszélni kezdett. Hangja elöször remegett, meg inni sem mert,hangja rekeddtségét csökkentendő, sőt elöször még a tekinteteket kerülve a alevegőbe beszélt, de ahogy érezte a figyelmem csendjét dermedt csenddé fagyni, és az ünnepi konyha illatát kriptaszag váltotta föl, nekibátorodva folytatja, újra és újra elismételve mondanivalóját, kereste a zavarodottan menekülő tekinteteket, hangja öblösen bezengte a termet, ahol még Kádár-barokkból maradt domború bőrképek, és a városról készült, utószinezett légifelvételek szinezték a falat.
„...nézetetek és nem tettetek semmit, mert ti magatok is törvénytelenk vagytok, fattyak és jövedékek. Csak nektek papirotok van arról, hogy nem vagytok azok, akik valójában vagytok. Még nyárspolgárnak is csak paródiának vagytok jók. Kik voltatok hatvan éve? Uradalmi cselédek, írástudatlan földtúrók, falusi firkászok és hivatásos senkik. Igen, ti voltatok azok, és nem őseitek, mert ők maguk vagytok ti, megállva az idő forgatagában, változva kint, ahogy a szar változik, ha aranyport hintenek rá, de változatlanok bennt. Egyetlen erényetek az álhatatos változatlanság lenne, ha oka a szilárdság, és nem a tehetetlenség lenne, ha amit ez a változatlanság őriz, bármi érték, és nem az emberi elkorcsosulás rémítő tárháza lenne, nyakon öntve proli gőggel. Ez vagytok ti! Ez voltatok, és ez lesztek ti, még ha a nevek változnak is a névtáblákon, és gyarapodnak a sírköveken. Silótaposó parasztok, akiknek még a Gucci cipőben is ganajos a lábújja, pénzsóvár szatócsok, akik a bérelt szmokinghoz szandált vesznek teniszzoknival. Legjobb esetben lecsúszott dzsentrik, akik még a kutyabőrt is elitták, elkártyázták, elkurvázták. Vagy még azt sem, csak simán elvesztették, míg a kocsma melletti árokban heverve elmásztak mellettetek a közömbös évek, évtizedek, akár évszázadok, teljesen mindegy, hiszen aki nem változik, az közömbös az idővel szemben, ahogy az időt sem érdekli őt. Hiszena változás az időben történik, de a szar szar marad, nem szárad, nem pállik, még a trágyagiliszta sem költ bele, csak büdös szar, az mard mindig, az vagytok mindig. Szar. Akik bántottatok engem, mert borzalmasan örültetek, hogy vagyok, mert elmondhattátok mindazt a rosszat magatokról, ami bántott benneteket, és rám hánytátok, mert akkor legalább egy pillanatig levegőt kaptatok, és nem saját szarszagotokban fuldokoltatok, és persze utána csak bántóbb volt a szar, és még gonoszabbak lettetek, de nem lehettetek olyan gonoszak, hogy ne lengjen benneteket körül a rettenetese szarszag, hiszen gonoszságotokból táplálkozik ez a szag. És ezért hiába lőttétek magatokat az erőszak és a közöny szarszagriasztó heroinlöketeivel, a bűz csak még borzalmasabb lett, míg csak megszöktem én töletek, mint gonosz játékotok eszköze, és nem fulladtatok bele önmagatokba, ami persze nem csoda, hiszen ti nem változtok, a halál magasztos lehetősége nem adatott meg nektek...szarok!”
Hosszan ivott poharából, miközben a szürke, sárga és fehér arcokat nézte. Elégedettségére egyetlen pirospozsgásat sem látott, legfeljebb egy-két borvirágosat.
„Tulajdonképpen elég büntetés lenne nektek, hogy itt vagyok. Elmentem innen, kiléptem az Időtlen szarból” melyben léteztek, tenyésztek, amik vagytok, és változtam, és lettem valaki. Elég lenne ha idejönnék, láthatnátok, milyen vagyok, mivé lettem, nyállammal ahomlokotokra tapasztanék egy olyan vaskos csekket, hogy a benentek élő kufár elnyomná a bennetek élő nyárspolgár cicomás felháborodását, és elmennék. Elég lenne, mert még jobban fulldokolnátok a szagtól, amelyben éltek, és amelytől nem menekülhettek, hiszen lényetek legbelsejéből párolog. Űde nekem nem elég, mert gazdag vagyok, hatalmas, és bosszúszomjas. És nem bírom ki, hogy ne tegyem meg azt, amit megtehetnék. Mert kicsit még olyan vagyok, mint ti: alattomos, és bosszúvágyó. Csak veletek ellentétben már megvan bennem az erő, hogy többet is tegyek, minthogy az út sarába tapossak egy csenevész kölyköt. Apropó, út... aszfaltozni is kéne, nem? Ezt még nem kalkuláltuk bele a költségvetésbe, ugyebár... még száz milla...? Hm...? Na? Semmi válasz...? Na, nézzük át: van akkor a taplóvár, a parasztfürdő, a prolijátszótér és a bunkószálló, kell még szartaposóút, baromszállító vonat, fosfelvonó és köcsögcsuszka...ááá...fárasztó ennyit számolni? Tudja valaki, mit jelent, hogy eseti finanszírozás? Hmm? Hmm... Hmmmhmmm... Na...”
Próbálta kellemetlen hosszúra nyúlni a csendet. Persze mindent elszúr, ha valaki beszól, csak óvatosan. Nyúljon, de némán, amíg némán bír, és érezni kell, hogy a csendet ő törje meg, ha már törik.
[…]
„Naszóval, esetünkben az eseti finanszírozás, haha, azt jelntené, hogy nem számolnám a részleteket a ganéjmenyország kivitelezésére, hanem felajánlanék egy összeget, amiből maguk annyit valósítanak meg székletláágváras álmukból, amennyit akarnak, és annyit lopnak, amennyit nem szégyelnek. Innentől vélhetően az egészet ellopják, d eez nem zavar, sőt, céljaimnak tökéletesen megfelel. Az összeg:...”
És kimondta. És örömmel látta, hogy az arcok, amelyek lassan kezdtek a csúfolódó szarozás hatására elvörösödni, újra elsápadtak, mert az összeg, az annyira,de annyira magas volt...
„Most még egy kérdés, és egy kérés van hátra. A kérdés egyszerű: miért most jöttem? Miért nem egy-kettő-három-öt éve, vagy egy-kettő-három-öt év múlva? Na? A pénz már megvan egy ideje? Na? Senki többet harmadszor? Szóval, a „fattyellő”, a „szuka”, a „ribanc” halott. Úgy vélem ráismernek saját szóhasználatukra, és rájönnek, kiről beszélek. Édesanyám elment. Ő sosem viselte volna, hogy idejöjjek, és olyan gonoszságot műveljek, amilyet fogok. De már nincs. Nincs fék, moralista barátaim, hogy megakadályozzon abban, hogy olyan erővel, olyan mélységben bizonyítsam önök számára saját végtelen erkölcstelenségüket, hogy még vak szemük is meglássa, süket fülük is meghallja, és végül, végre, belefulladjanak saját ocsmány szareszagukba, moralista barátaim.
Most, hogy feltettem kérdésemet, és meg is válaszoltam, itt az ideje, hogy kérdésemet kérésem kövesse. Eze gyyetlen feltétele, hogy a nevezett összeget átutaljam a polármasteri hivatal alapítványának bankszámlájára, minden megkötés nélkül.”
Újra megnevezte az összeget, lassan tagolva. Megint vágni lehetett a csendet. Hiába, hatásos szám volt, bőven elég egy kisváros felvirágoztatásához. Lopással együtt is. Felfoghatatlan összeg. De próbálták.
„Szóval, a kérésem, pontosabban a feltételem, egyszerű érthető, moralista farizeus barátaim: valaki önök közül, meg kell öljön valakit önök közül, két héten belül. Nem érdekel, hogy ki, és kit. Én, én nem számítok már önök közül valónak, ezt ne gondolják. De ha én élek, és önök közül valaki elveszett egy másikuk keze által, akkor átutalom az összeget. Itt az ügyvéd által ellenjegyzett nyilatkozat. Higgyék el, nem volt könnyű erre ügyvédet találni. Tulajdonképpen lehetetlen. De pénz beszél, kutya ugat. Mint most is látni fogjuk. Vagy nem. És akkor szegények maradnak. Szóval, átadom letétbe ezt az ügyvédek serege által ellenjegyzett nyilatkozatot. Mi van még? Szóval, gyilkosság, az elkövető, és az áldozat is lehet felnőtt, gyerek, öreg, szegény, gazdag, proli, tapló, tirpák, parazt, dzsentri, tetszés szerint... Ennyi. Két hét. Nekem nem esik bántódásom. Valami még? Ja, öngyilkosság nem ér, nyilván. Abortsuz sem... Ja, és külön kitétel vonatkozik arra, hogy terhes nő öngyilkossága sem ér. A módszer szabad, csak szándékos emberölés legyen, igazolhatóan. Nem vágyom egzotikus mérgekre és furcsa balesetekre. GYILKOSSÁGRA VÁGYOM! Ennyi! Lehetnek erkölcstekenűl és hazug módon szegények, vagy erkölcstelenül és őszinte módon gazdagok. Ami jól hangzik, de beledöglenek. De ez nem akadáyl, mert olyan mohók, hogy attól még megteszik. Vagy nem teszsik meg, és abba döglenek bele. Beszééltem a halál nemes aktusáról, ha visszalépnének az időbe. De maguk nem zt teszik. Csak beledöglenek a aszarjukba, magukba. Lehet, nem logikus, de igaz. Na... kérdés?”
Hátradőlt, nézett, élvezett. Olyan beteg módon. Mégis ő tünt a legkevésbé betegnek. Csend volt, szürke sápadt vágható néma csend. Betegség. Szar és vérszagú, beteges csend.
[...]
Ült a sok öreg lárvaarc, fekete lyukak a szemek helyén. Két hét... Úgy nézett ki, mint ha ezt a két hetet ebben a teremben készülnének végig űlni, szürke némaságban. Moccanatlan. Aztán mégis mozdult. Egy. Öregúr. Olyan úriemberféle, talán nyugalmazott főerdész, ránézésre se proli, se paraszt, se lecsúszott dszentri, hanem afféle vidéki öregúr, szarvasos nyakkendőben, zöld vadászkabátban- Ferenc Jóska udvari vadásza is ilyesmit hordhatott – a stüccikalap viselésétől megmentette jó ízlése. Szarvasaggancsos botján méltóságteljesen kisántikált, pua arcának jóindulatú ráncai tokájába folytak. Finoman mosolygott, bogárzöld szemeiben kifejezéstelen kedvesség. Szabad kezében kicsit gyűrött cetli. Letette az asztalra, az Igazság vélelmezhető széttárt combjai közé, és komótosan visszaballagot helyére, a második sor szélére, ahol, ahogy még nem mondtam, ült.
Idegenbeszakadt hazánkfia kicsit zavartan kicsomagolta a papírt, mert a csend, bosszantó módon, rideg és dermedt helyett már olyan oldottnak hatott, minta egy kis karácsonyszag visszamászott volna. Kicsomagolta a papírt, amin egybeírt, hosszú számsor volt olvasható, nagy estlen, de szabályos számjegyekel.
Csend, még mindig csend.
-Mi ez? -aki kérdez, gyenge. Igazi hatalom bírtokosai legfeljebb szónoki kérdéseket tesznek fel. Igazit nem. Mert az igazi kérdés feltevője gyenge. Választ vár. Valamit akar, már-már kér. Igazi vezető még akkor is úgy kérdez, mint ha költöi kérdés lenne, ha a kérdés valódi. Kifejezi, hogy nem függ a választól, a válasz milyenségétől. Hatalmának eszköze a kérdés, nem kérés. De ez valódi kérdés volt, és a csend egész borzalmasan elromlott tőle. Figyelő, sőt, gúnyos csend lett. Válasz nélküli csend. Majd csendes válasz.
-A városi alapítvány bankszámlaszáma.
Irdatlan dörrenés hallatszott, amit fülcsengés és mozgolódás követett. Fájdalmas, borzalmas, hatalmas csattanás. Villanás, füst. Az elegáns, vadászias úr előtt ülő idős hölgy zsákként lenyaklott székéről, és elterült. A szék hátán lyuk. Az idős úriember füstolgő mordályt dugott vissza hónaljtokjába, zöld vadászkabátja alá. Csípős lőporszag. A néni testéből vörös szalag szaladt ki a szürkésfehér linóleumra.
A gyülekezet a teremben finoman felmorajlott. Körülbelűl, mint egy jól nevelt közönség egy színházi előadás után, amikor kitapsolván magát, készülődni kezd. Pakolászik, sutyorog, félhangos elnézéskérések közepette kioldalog a sorokból, odabiccent ismerőseinek, majd pont annyira sietős léptekkel, hogy az még ne legyen illetlen, kitipeg a kitárt kapun.
Köszönés nélkül, hátra se nézve. Megdöbbentően gyorsan kiürült a terem, a csendes, látszólag lassú mozgás dacára. Ekforduló tekintetek, görnyedt hátek, felhúzott vállak. Távozás. Nem menekülés, nem megfutamodás, csak célzott távozás, ha valakinek már nincs dolga, hát elmegy. Ennyi. Utoljára a lekész maradt, kopogó fekete lakcipőjében kimért léptekkel távozott. De az ajtóban megállt, és úgy, hogy megmaradjon a tekintet hiánya, a közömbös hát és a minden érzuést és felelősséget lerázó hát, ennyit mondott fahangon, személytelenül, a semmibe, a senkinek:
-Itt sohasem győzhetsz. Soha!
Elment. Csak ketten maradtak a díszteremben: a vagyona nagy részét elvesztett újsütetű díszpolgár, és egy szürkekabtos nénike, mozdulatlan fekve a szürkésfehér padlón, a nyakából több méteres vörös szallag futott ki, szétágazva.
