Egy
Szóval, rögtön az elején szeretném leszögezni, szerintem is gáz, hogy a történet egy boncteremben kezdődik. Most komolyan, hogy lehet ebből jól kijönni? Mert ha még egy napfürdette réttel, vagy egy pláza színes-szagos játékboltjával indítanánk, és esetleg közben lesnénk be egy efféle komor hely fehér festékkel hiányosan befröcskölt ablakán, hát istenem, abból még kijöhet valami egész kellemes dolog. De ha rögtön a legelején ott van a boncasztal, a rengeteg köszörüléstől elvékonyodott pengéjű agykés, a koponyafűrész és a sarokba állított funér koporsóalj, hogy a fekete fóliával letakart horpadt bádoglavórokról ne is beszéljünk… na szóval ilyenkor a hülye is tudja, hogy a végén nem szól túl nagyot a happy end, és nem lovagol be a naplementébe a cowboy ölében a kedvesével, meg ilyenek. De ha elfogadjuk, hoyg itt ez a kezdet, és szemügyre vesszük a helyet, akkor egy igazán takaros kis termecskét látunk, ugyebár ilyen krómasztalokkal, egyiken szépen összevart sápadt test, a falon kellemesen sötétlő penészfoltok, a szomszédban zörög a hűtő klímája, derengő zöld fény jelzi a menekülés útvonalát, és a legsötétebb sarokban vörösen izzó szempár. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az eredetileg Magyar Királyi Posta tulajdonában álló Villamos Óra a falon kettőt mutatott, és ez hajnali kettő volt, bizony. Az egyetlen jó az egész dologban, hogy a legsötétebb sarok-ajtó-én háromszög legrövidebb oldala az én-ajtó volt, míg a kettő jóval hosszabbnak, és nagyjából egyformának tűnt. Így lehetségesnek tünt a fenyegetően parázsló szemek-illetve azok sötétben rejtező tulajdonosa- elől meglógni. Hajrá!
Mentetek már neki teljes bikával befelé nyíló ajtónak, mert azt hittétek, azt kifelé teszi? Döbbenet nagyot szól. Miközben elterültem a padlón, röviden azon elmélkedtem, hogy célszerűen az ajtók arrafelé nyílnak, amerre nagyobb eséllyel kell menekülni, tehát pl. középületek vészkijáratai pl. kifele, mert nagyon ritkán állati sürgős berohanni mondjuk egy plázába. Ez alapján érdekes eszejárása lehetett annak, aki szerint a boncterem az a hely, ahová bemenni sürgősebb. Mindegy, landoltam. Közben a sötét sarok elindult felém, úgy szemestől. Nem, nem a zölden ízzó szemek, az egész sötétség. Másodszorra már jó irányba nyitottam az ajtót, és nekiiramodtam a folyosónak.
A folyosó van hivatva összekötni a korbonctani intézetet a kórházzal, áthalad néhány kisebb magáningatlan és egy hatsávos főútvonal alatt. A világítást ráccsal burkolt lámpák biztosították, amilyenek épitkezéseken szoktak lenni, csak ezeknek még rozsdásodó vas volt a rácsan, nem műanyag, mer ilyen lámpák még száz éve szoktak volt lenni az építkezéseken. Szóval ezen futottam, nem túl gyorsan, mert nem tudok. A lámpákról még tudni érdemes, hogy mind működtek, ami elég fura, de hát így volt. Mocskosak voltak, pókhálósak, rozsdásak, de mindegyikben ott ízzott a 20 wattos körte, boldog tudatlanságban afféle modern ostobaságokról, mint kompakt fénycső, meg ledízzó. Loholás közben hátranézve viszont konstatáltam, hogy olyan tíz lámpányit látok csak hátrafelé, a távolabbiak sötétbe burkolóznak. Némi loholást követően észrevettem, hogy a távolság már csak öt lámpa, és kellemetlen sárga szemek ízzanak az engem követő feketeség közepén. Más is nyugtalanított. Már legalább fél kilométert szaladtam, miközben a folyosó kétszáz méter hosszú ismereteim szerint. A mindenkori legfélelmetesebb színű szemek pedig már a sarkamban loholtak, lelki háti csupasz idegvégződéseimmel pedig már éreztem a belém vájó árnyékot. Furcsa fényt pillantottam az alagút végén. Furcsa volt, mert nem erre a fényre vártam az alagút végén. Ezen a végén. Nem is ez a vége volt. Hanem az. Ki volt írva, hogy „Boncterem”. Bent meg tiktakkolt a Királyi Villamos Óra. Nekiugrottam az ajtónak, majd hatalmas döndüléssel visszapattantam róla, mert ugyebár kifelé nyílt. Basszki.
Ahogy ott ültem, orrom vérét látva mindenfelé, a dolog, a sötétben búvó, ízzó szemű dolog lassítva közeledett. Gondoltam, mondani kéne valamit. Valami mantrát. Mondjuk olyat, hogy „ez csak egy állom, fel akarok ébredni”. De jobbat, mert ez sosem működik. Végül is olyan ötletszerűen jött az ötlet: „Semmi, de semmi nincs az elmémen kívül, amitől félnem kéne.” Kicsit blöffnek tűnt, de a gonoszul húzott, ízzó szemek megálltak. „Nincs semmi, amitől félnem kellene, ha elmém nem teszi félelmetessé.” Erre elkerekedtek a kis kék szemek, és zavart hörrenés hallatszott. „Nincs semmi rajtam kívül, amitől félnem kéne” Kihunytak a kis rózsaszín szemek, a fekete köd is felszállt. Béke, nyugalom, fényes folyosó, mindkét irányba nyíló boncterem lengőajtókkal. Maga a csuda béke meg nyugalom. Kivilágított kétszáz méteres folyosóval, aminek a másik végén a másik vége van. Király.
Csak aztán valami nagyon furcsa érzés töltött el, ahogy valami nyákos valami kimászot azagyamból az öreglyukon át. Ilyesmi nem nagyon történt meg még mással, ezért röviden leírnám: borzalmas. Elöször is avalami nagyon nagy volt, ezért igen nehezen furta ki magát, közben mindeféle igegeket elnyomott, a legfurcsább testérzeteket keltve. Egyik pillanatban shatland póni sörénye csavarodott lábujjaim között, a következőben forró medvevas csapódott a karomra. Gyomrom hangyák csatatere lett, köldökömből pedig minden idők legtüskésebb kaktusza nőtt ki. Mármint csak érzésre, de érzésnek egész borzalmas volt. Úgy éreztem. Özben a valami kijutott koponyámból, gerinccsatornámon haladt végig, szétpattintva a csigolyákat. Bénultam hevertem közben, a kelelmetlen testérzeteim megszüntek, a többivel együtt, mert teljesen lezsibbadtam. Közben véremmel és szöveteimmel összekent hatalmas fekete gyík mászott ki a hátamon, gorombán széthajtva pár bordámat. Recsegtek. A gyík az a megjegyezhetetlen nevű mexikói fajta volt, amelyik olyan ragadozó, és az alsó álkapcsában zömök, gonosz méregfogak ülnek. Nyelvét nyújtogatta a sárgás linóleumon, aranypettyes szemeit nem vette le rólam. Majd belemart a lábamba-szomorúan tapasztaltam, hogy érzékeim újra működnek, ellentétben mozgási képességemmel- és teli szájjal ennyit mondott: „Legközelebb valami jobbal próbálkoznék” aztán rágott tovább.
Mentetek már neki teljes bikával befelé nyíló ajtónak, mert azt hittétek, azt kifelé teszi? Döbbenet nagyot szól. Miközben elterültem a padlón, röviden azon elmélkedtem, hogy célszerűen az ajtók arrafelé nyílnak, amerre nagyobb eséllyel kell menekülni, tehát pl. középületek vészkijáratai pl. kifele, mert nagyon ritkán állati sürgős berohanni mondjuk egy plázába. Ez alapján érdekes eszejárása lehetett annak, aki szerint a boncterem az a hely, ahová bemenni sürgősebb. Mindegy, landoltam. Közben a sötét sarok elindult felém, úgy szemestől. Nem, nem a zölden ízzó szemek, az egész sötétség. Másodszorra már jó irányba nyitottam az ajtót, és nekiiramodtam a folyosónak.
A folyosó van hivatva összekötni a korbonctani intézetet a kórházzal, áthalad néhány kisebb magáningatlan és egy hatsávos főútvonal alatt. A világítást ráccsal burkolt lámpák biztosították, amilyenek épitkezéseken szoktak lenni, csak ezeknek még rozsdásodó vas volt a rácsan, nem műanyag, mer ilyen lámpák még száz éve szoktak volt lenni az építkezéseken. Szóval ezen futottam, nem túl gyorsan, mert nem tudok. A lámpákról még tudni érdemes, hogy mind működtek, ami elég fura, de hát így volt. Mocskosak voltak, pókhálósak, rozsdásak, de mindegyikben ott ízzott a 20 wattos körte, boldog tudatlanságban afféle modern ostobaságokról, mint kompakt fénycső, meg ledízzó. Loholás közben hátranézve viszont konstatáltam, hogy olyan tíz lámpányit látok csak hátrafelé, a távolabbiak sötétbe burkolóznak. Némi loholást követően észrevettem, hogy a távolság már csak öt lámpa, és kellemetlen sárga szemek ízzanak az engem követő feketeség közepén. Más is nyugtalanított. Már legalább fél kilométert szaladtam, miközben a folyosó kétszáz méter hosszú ismereteim szerint. A mindenkori legfélelmetesebb színű szemek pedig már a sarkamban loholtak, lelki háti csupasz idegvégződéseimmel pedig már éreztem a belém vájó árnyékot. Furcsa fényt pillantottam az alagút végén. Furcsa volt, mert nem erre a fényre vártam az alagút végén. Ezen a végén. Nem is ez a vége volt. Hanem az. Ki volt írva, hogy „Boncterem”. Bent meg tiktakkolt a Királyi Villamos Óra. Nekiugrottam az ajtónak, majd hatalmas döndüléssel visszapattantam róla, mert ugyebár kifelé nyílt. Basszki.
Ahogy ott ültem, orrom vérét látva mindenfelé, a dolog, a sötétben búvó, ízzó szemű dolog lassítva közeledett. Gondoltam, mondani kéne valamit. Valami mantrát. Mondjuk olyat, hogy „ez csak egy állom, fel akarok ébredni”. De jobbat, mert ez sosem működik. Végül is olyan ötletszerűen jött az ötlet: „Semmi, de semmi nincs az elmémen kívül, amitől félnem kéne.” Kicsit blöffnek tűnt, de a gonoszul húzott, ízzó szemek megálltak. „Nincs semmi, amitől félnem kellene, ha elmém nem teszi félelmetessé.” Erre elkerekedtek a kis kék szemek, és zavart hörrenés hallatszott. „Nincs semmi rajtam kívül, amitől félnem kéne” Kihunytak a kis rózsaszín szemek, a fekete köd is felszállt. Béke, nyugalom, fényes folyosó, mindkét irányba nyíló boncterem lengőajtókkal. Maga a csuda béke meg nyugalom. Kivilágított kétszáz méteres folyosóval, aminek a másik végén a másik vége van. Király.
Csak aztán valami nagyon furcsa érzés töltött el, ahogy valami nyákos valami kimászot azagyamból az öreglyukon át. Ilyesmi nem nagyon történt meg még mással, ezért röviden leírnám: borzalmas. Elöször is avalami nagyon nagy volt, ezért igen nehezen furta ki magát, közben mindeféle igegeket elnyomott, a legfurcsább testérzeteket keltve. Egyik pillanatban shatland póni sörénye csavarodott lábujjaim között, a következőben forró medvevas csapódott a karomra. Gyomrom hangyák csatatere lett, köldökömből pedig minden idők legtüskésebb kaktusza nőtt ki. Mármint csak érzésre, de érzésnek egész borzalmas volt. Úgy éreztem. Özben a valami kijutott koponyámból, gerinccsatornámon haladt végig, szétpattintva a csigolyákat. Bénultam hevertem közben, a kelelmetlen testérzeteim megszüntek, a többivel együtt, mert teljesen lezsibbadtam. Közben véremmel és szöveteimmel összekent hatalmas fekete gyík mászott ki a hátamon, gorombán széthajtva pár bordámat. Recsegtek. A gyík az a megjegyezhetetlen nevű mexikói fajta volt, amelyik olyan ragadozó, és az alsó álkapcsában zömök, gonosz méregfogak ülnek. Nyelvét nyújtogatta a sárgás linóleumon, aranypettyes szemeit nem vette le rólam. Majd belemart a lábamba-szomorúan tapasztaltam, hogy érzékeim újra működnek, ellentétben mozgási képességemmel- és teli szájjal ennyit mondott: „Legközelebb valami jobbal próbálkoznék” aztán rágott tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése