Csoda

Ibn Ahai Mohamed Ommar a sivatag közepén üllt. A nap gyilkos sugarrakkal tűzött le rá. Pillanatnyilag két lehetőség forgott fenn. Az egyik, hogy egy órán belül szomjan hal. A másik...nos, a másik lehetőség egy elsőosztályú csoda lett volna.
-Hahó-kiáltott egy hang a háta mögött.

Ommar azzal a reménnyel indult útnak, hogy hatalmas vagyonra tesz szert. Húsz tevét pakolt meg Jemenben, Afrika minden kincsével, elefántcsonttal, szikrázó fényű gyémántokkal, smaragdokkal és rubinokkal, drága illatszerek esszenciáit tartalmazó szines üvegcsékkel, nemesfa faragványokkal, ritka állatok gyönyörű szörméivel, és ritka erős mérgeket rejtő kis fekete tégelyekkel. Pár gyönyörű feketebőrü szüzet is kívánt vinni a távoli Bagdadba, de ők a hajóút során egy-két vérmes tengerész miatt komoly minőségromlást szenvedtek, így inkább túladott rajtuk még a kikötőben. Így nemesurak háreme helyett mocsos bordélyokba jutottak, ahonnan pár év után -valamilyen betegség, vagy csaak egy durva vendég eröszakossága miatt-haleledelként folytatják nyomorúságos útjukat.
Így hát Omar útnak indult karavánjával, hajcsárokkal és fegyveres kisérőkkel, a távoli Bagdad felé. Még csak három napja voltak úton, mikor rettenet förgeteg szakadt rájuk, s mire elült, a megfogyatkozott kisérők ép hogy bírtak a tizenhat tevével, akik szerencsétlenebb társaik maradványait hátrahagyva újra nekiindultak a viharban átrajzolódottt végtelen homoktengernek.

Ommar tehát a jó üzlet reményében folytatta útját, ahogy tették ősei időtlen idők óta, ugyanezeken az utakon. Pontosabban, vélhetően ugyanezeken az utakon, mert a rettenet vihar minden nyomot felismerhetetlenné tett. Így az égtájak alapján tájékozódva a nagyjából tartották az irányt, de ismerős helyeket nem lelve nem tudták a pontos utat, és fogyatkozó vízkészlettel elvétették a kivetkező karavánszerájt. A legénység körében lázadás tört ki, egy csapat, sötét tekintetű vezetőjük által feltüzelve, kivállt, az álltaluk biztonságosnak vélt irányba. ez az irány sajnos nem egyezett a kereskedő terveivel. Így kénytelen-kelletlen kifizette a fenyegető tekintetű hajcsárokat és őröket, majd boldogtalanul nézte a zsugorodó porfelhőt, amerre távozott a had.

Omar a haszon reményében folytatta útját, kilenc evéjével. Mivel nem volt elegendő embere, pár tevét már nem tudtak tovább hajtani. Így tevehús készletük jelentősen megnőtt, ami viszont sajnos nem pótolta a vizet. Így arcán komor gőggel, szivében viszon erösödő kétséggel hajtotta seregét tovább, amerre Bagdadot, illetve az útba eső vízvételi helyeket sejtette. Szerencsével is járt, mert egy megbúvó kis völgyben zöldelő foltot leltek. A zöldelő folt közelebbről pálmacsoportnk bizonyolt, amely apró tavat övezett. Az apró tavat hüsvizű forrás táplálta, melyből pótolhatták készleteiket. A hegyi rablók, akik a közelben álltak lesbe, nagyon erős tűz alá vették őket. A megfogyatkozott sereg derekasan védekezett, de végül csak részben tudtak elmenekülni.

Omar a kis veszteség reményében folytatta útját, összeráncolt homlokkal, sötét gondolataiba mélyedve. Három tevéje és maradék kisérője szintén nem volt valami beszédes. Sajnos a forrás megigézően tiszta, friss vize meglepő sebességgel megposhadt, a hasmenés meg olyan vízpazarlást jelent, amely ezen az éghajlaton megengedhetetlen. Szerncsére résen volt, így nem esett áldozatul emberei végső elkeseredésének és igazságtalan bosszúszomjának.

Omar megmaradt tevéjén, és egy csomagban legértékesebb árúival, erössen megfogyatkozott lőszerkészlettel, a hazatérés reményében folytatta útját. Miután az utolsó csepp iható vizet is megitta, egyre elhatalmasodó kétéségbeeséssel szívében kutatta az utat, melyet már régóta nem lelt. Tevéje nemsokára-étel és víz híjján-egyszemélyes engedetlenségi mozgalmat szervezett.

Omar immárom gyalogosan, a túlélés halványuló reményével szívében folytatta útát. Pontosaban kereste. A napsugarai maradék erejét is kiszívták, és így végül ott üllt a milliárd homokdűne valamelyikének oldalában, és várta a csodát. Vagy a halált.
-Hahó-mondta egy hang a háta mögött. Maradék erejét felhasználva megfordult. A homokfalon aláereszkedő alak kövér, kopasz, homokszin figura volt. Szája hatalmas füléig húzodott, ahogy vigyorogva integetett. Böre úgy nézett ki, mint kiszáradt pocsolya fenekén a homokkéreg. És ez a kéreg bizony kihasadt, könyökén térdén kisebb repedések voltak. Hatalmas pocakja meg hosszában felrepedt, és a résekből finom homok folyt. A homokba. Lábfejei belesülyedtek a dűne oldalába, és ahogy felemelte, pergő szemcsék örvénye hulott alá bokájából, egy pillanatra sem szakadt el a vele egyszinű, egynemű sivatagtól. Keleties vonásű szemeiben vidáman szikráztak a homokszemcsék.
-Üdv nékes utazó!-mély, öblös hangja volt. -Látom, segítségre szorulsz. Mi bánatod van?
-Vizet!-alig bírta kinyitni cserepes ajkait. Nyelve száraz volt, mint egy tapló. Szemei szárazon égtek. A kövér figura felkacagott:
-Vizet? Hová gondolsz, hát úgy nézek én ki, mint akinek bármi köze van a vízhez? No de várj, van itt valami a számodra -kinyitotta tányérnyi tenyerét, és a benne örvénylő homokból egy fehéres korong emelkedett ki, pénzérményi.-Tessék!
-Ez micsoda?-szinte semmi hangja nem volt, eröltetve préselte ki a szavakat.
-Hát mi lenne? Vizet kértél, nem? Orvosság ez a szomjúság ellen. Lenyeled, és elmúlik. Napokig nem is kivánod a vizet, a legnagyobb melegben sem. Izzadsz, mint a ló, és annyit is pisálsz. Nincs ennél jobb, hidd el!Csak vedd be!
Omar nem igazán hitte, amit ez a vágottszemű homoklakó mondott, de sok vesztenivalója nem volt. Kinyújtota a kezét, a másik meg sajátos módszerrel adta oda a csodaszert: nem megfordította a tenyerét, hanem hagyta áthullani rajta. Szájába vette a fehér korongot, de némi szenvedés után kiköpte. Száraz és kemény volt, nem bírta lenyelni.
-Na, mi van?-a hatalmas tökfej közelhajolt hozzá, finom por szállt ki a száján.
-Víz kéne!-suttogta a kalmár. A másik megint kacagni kezdett, egész teste porzott belé.
-Mondtam már, hogy ez jobb! Nincs vizem, honnan lenne? Nyeld csak le, meglásd, jó lesz!
-Nem bírom lenyelni, víz kéne hozzá!-most elöször tünnt el a mosoly a széles arcról.
-Márpedig valahogy le kell nyelned-mondta halkabban, komoly hangon-le kell nyelned!-megfordult, és nekivágot a homoktengernek. Ahogy felért egy düne tetejére, viszafordult , és újra nevetve szólt:
-Nyeld le! És ne csodálkozz, ha sós izze van! Nyeld le, és segíteni fog!-felkacagott, intett, és eltünt.

Kicsit fájt

Furcsa dolog a félelem. Megbénít, elveszi azt, amit a helytelen cselekvés miatti aggodalomból hagyunk elenyészni. Különös eset, ha más rettegése miatt mi kényszerülünk dermedt várakozásra. A másik nevetséges, gyáva félelmei miatt pattanásig feszült inakkal várunk, az idegességtől remegve. Egy felvilágosult korban, ami a habókosok mulatságává alacsonyította a múlt babonáit, amikor atomi méretü betűket raknak ki zseniális fizukusok, amikor tudós fők a Mars kolnizálásának realitásáról beszélnek, akkor még mindíg, tisztes polgári házak frissen festett, tiszta falain belül még mindíg sötét babonaság és bomlott zürzavar lappang. Ami persze örület, és betegség. És gátol másokat is. Nevezetesen engem.

Armand van Sceolen szerette magát biztonságban érezni. Félelmei egy gyermekkori emlékből táplálkoztak, egy téli estén leküldték a pincébe szénért. Lázában félrebeszélve elhebegett töredékmondatokból próbálták kihámozni, mi lehet iszonyatos rémületének, ájulásának és hetekig tartó lázas rémálmainak oka, de csak valami értelmetlen rémmese kerekedett ki belőle, a szénporból elősejlő vörösen izzó szemekről, és egy hatalmas árnyalakról, torzonborz alak, fején göcsörtös szarvakkal. A pincében semmit leltek, s így rövidesen megállapították, hogy az ijedelem és a rémképek már a betegség első tünetei lehettek. Sceolen félig-meddig maga is elhitte, hogy mindez pusztán tévképzet volt, de attól kezdve életében egyre nagyobb teret nyert a babonás félelem, és a folyamatos harc mindenféle arctalan fenyegetéssel. Persze, nem azt tette, ami a legegyszerübb lett volna, miszerint beköltözik valami modern, zsúfolt város újjépitésű lakásába, modern, unalmas környéken, távol minden árnyéktól és rejtett zugtól. A régi, nyomasztó történettekkel terhes tanyán éllt, ahol felnőtt, sürü erdő szomszédságában, a ház mögött irdatlan, bűzös mocsár, a közelben ősrégi temető, máladozó sirkövekkel, összedőlt kriptákkal. Sokat sejtető szabálytalan üregek éktelenkedtek összevissza, a nedves föld helyenként megsülyedt, s a támadó repedésekben napvilágra kerülő leletek a legtöbb embert távoltartották ettől az átokverte helytől.

Nehéz megmondani, mivel a legkönyebb valakit kihozni a sodrából. Vannak dolgok, amelyek majd mindenkinél bevállnak. Szinte bárkit ki lehet hozni azzal a sodrából, ha az orra elött van valami, amire vágyakozik, folyamatosan incselegve és ingerelve őt. Föleg, ha ez egy igazából fontos dolog. Például ennivaló.

Mániákus aprólékossággal alakitótta eröddé a tanyát.. A rosszemlékű pince szénlerakójában gyermekkar vastagság rácsok állták útják bármilyen behatolásnak, az ismeretlen rendeltetésű folyosókat és ásott járatokat befalazta, betemette. Az ablakokat négyújjnyi tölgyfaspaletták védték. Az ajtón egy elefánt sem birt volna betörni, ha a három keresztvasat beakasztották. A padlást is megerösítette: a tetőt aládeszkázta, a padláslejárót lezáró mindkét ajtót megvasalta. Végül a ház egyetlen vályogfalát lebontotta, és kőböl újrahúzta. Minden olyan tér, amiben napkelte és napnyugta között ember tartózkodott, vastag falak által öveztetett, megvasalt, erős ajtók és ablaktáblák védték.

A legbosszantóbb, ez az elvakult, szélsőséges félelem a sötéttől. Mit retteg valaki ennyire ettől az egy dologtól? Valamennyire biztonságban érzi magát pirkadat és alkonyat között, de amint szürkeség terül szét a réteken, kimászva a fák alatti árnyakból birtokba véve a szabad tereket, bezárkózik otromba erődőcskéjébe. Miért gondolja, hogy minden rettenet a sötétben lappang? Hisz fényes nappal, szikrázó fényben is történnek szörnyű dolgok. Ez a bolond még nappal is kerülte a sötét barlangokat, meggyözödve arról, hogy minden szörnyet a sötétség rejt. Nem értem. Én pont a sötétben bízom jobban.

Miután mindent megtett, hogy gyakorlatban megakadályozzon bármiféle rosszindulatú támadást, más módon is védekezni próbált. Szent tárgyak, igék, ráolvasások, átkok és áldások védték a lakóház minden zegét-zugát. Furcsa, hogy bolondériái dacára is akadt olyan kedves és rendes lány, aki hozzáment, és két jólsikerült gyermeket szült. A leányzó valószinüleg biztonságban érezte magát.

Rettenetes az a ház. Megfulladnék egy ilyen börtönben. A lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében körbejár, aggodalmasan méregetve a sötétedő árnyákokat, minden spalettát megrángat, minden falat megtapogat, résnyire húzott szemekkel kutakodik gyanús jelek után. Mondhatom, szánalmas. De ezzel a bárgyú játszadozással elrontja más jó mulatságát. Például az enyémet. Bekefáradtam, untam, be akartam fejezni.

Van Sceolen végül is játékos örömét lelte a biztonság örök keresésében. És, nem mellékesen, tényleg gyakorlatilag bevehetetelen eröddé változtata a házát. Ami megnehezítete rokonai életét, hogy alkonyattól pirkadatig nem lehetett elhagyni a házat, vagy bejutni. Mindenki kitalálta, hogyan képes normális életet élni ehhez alkalmazkodva.

Ha valaki annyira retteg a sötéttől, hát adjunk neki fényt. Megfogja kapni a fényt, de úgy hogy elvehessem bármely pillanatban, hogy leszedhessem a napját at égről. Mert nekem az nem jó. Szemeim nem bírnak semmi fényt, ami erösebb a teliholdnál, bőrömet égetik a kiméletlen sugarak, ráadásul véralvadási zavaraim is támadnak az UV sugárzástól. Egyszóval végzetes a napfény. De csak napfénynél hajlandó előbujni az odújából ez a nyomoronc. Nekem meg rendeznivalóm van vele. Jó három évtizede. Amióta abban a poros pincében meglógott előlem, megszégyenitett az a taknyos kölyök. Pedig a sötét pincében gyermekelragadás rutinmunkának számít. Nem úgy, egy gyanakvó, ravasz, életerős férfit elcsípni, aki a sötétet soha nem várja meg szabad ég alatt, vagy védtelen helyen. Évtizedek várakozása után-hiszen mindig vártam, még ha közben másfelé is jártam, de mindíg szálka maradt a talpamban ez az emlék- muszáj rendeznem ezt a számlát. Visszatérve kedvenc helyemre.
Hogy mindez sikerüljön, semmi más nem kellett, minthogy van Sceolen jobban higyen a szemének, mint az órájának. Az éj leple alatt hatalmas reflektorokat lopok, melegszinű szövetet feszítek ki az ablaka elött, és ha kis szerencsénm van, kitárja az ablakot, ahogy teszi minden reggel, és én már régóta figyelem éhesen és sóvárogva, föld és avar alatt lapítva. Ezt sem tehetném meg, ha nem lennének olyan zseniális találmányok ezekben a modern időkben, mint hegesztőszemüveg. A terv három fontos lépésből áll. Elöször is a kutyák nem szabad ugassanak. Ezt el lehet intézni, éás előételnek sem lesznek utolsók. Második lépés, hogy megfelelően el kell helyezni a vásznat és a reflektort, hogy a hálószóoba egyetlen-keletre nyiló-ablakán a reggeli nap játszadozó sugarait imitálja. Ha jól sikerül, a réseken beszűrödő fény elég meggyöző lesz. Persze, szemrehányóan ránéz az órájára miért nem csörgött, és az valami kora hajnali időpontot mutat. Ekkkor kell valami meggyőzze, hogy mégis kinyissa az abakot. Például a baromfiudvar felől jövö gágogás, és kukorékolás, esetleg a postakocsi dudája. Dudát már szereztem, tehát csak fell kell ébreszteni a kacsákat, meg a kakast. Az csak nem ébreszt gyanút, hogy a kutyák teljesen csendben vannak, biztos jobb, mint veszélyt jelző, veszett csaholásuk. És aztán, ahogy kinyílik az ablaktábla (ezt csak hallani fogom, mert a vakító reggelt imitáló fényt még messziről sem bírom nézni), hirtelen megszakad az áramkör, és mielött felfogá, drágálatos napja hová tünnt, már ott vagyok. Hmmm. Nézni akarom a szemét, ahogy kiszorítom belőle a lelket. És minden helyreáll.

Hónapokig téma volt a környéken a rémség, ami a van Sceolen háznál esett. Soha nem jöttek rá, mi is történt ott voltaképpen. Senki nem értette, hogy a városi színház raktárából hogy kerültek oda reflektorok, miféle rettenet szabadult rá a három szelindekre, amelyek megcsonkított teteme fölött az állatorvos döbbenten állt. A ház a lángok martaléka lett, de a gyermekeket és asszonyt még kimentették, miközben a gazda eszelős kacagással, anyaszült meztelen rohangált összevissza. A legérthetetlenenb az egész történetben egy jelenség volt: egy a felismerhetetlenségig összeégett tetem hevert a az udvaron kuszán tekergő elektromos kábelekbe csavarodva. Embernél nagyobb, elszenesedett tömeg. Két patát és szarvtöredékeket találtak a megüvegesedett csontszilánkok között. Sajnos mire megérkeztek a szakemberek, akiknek tisztje lett volna azonosítani a valamit, néhány helybéli, az öreg lelkész irányitásával eltüntette a maradványokat, vélhetően a régi temetőben kaparták el, bár azt állították adögkútba szorták. A kérdésekre csak annyit váloszaltak: rugott borjú volt, és a dög vélhetően fertözött volt. Ez a magyarázat persze nem elégítet ki senkit, de nem volt mit tenni, így feszült hallgatásba burkolózva távoztak a kiváncsiskodók.


A tanya helyén könnyüszerkezetes luxus hétvégi ház épült. Hatalmas üvegtáblás ablakokal és ajtókkal. A tulajdonos szeretni élvezni a természet közelségét, nyáron minden tárva nyilva, csak moszkitóhálok védik a bejáratokat. Egy spániel örzi az alvók álmát. Az egytelen gyermek igazi különc. Éjszakánként ellóg szobájábóll, és hosszú, magányos sétákat tesz a közeli temető mohos sirkövei között. Rokonszenves kis fickó, szivesen találkoznék vele. Csak elöször még össze kell szedjem magamat. Ami elöbb utóbb sikerülni fog, itt a jó sötétben, kedves sirboltom hideg ölelésében.

Gekkópörkölt

Vaszilij Ivanovicsot leültették a székre. Ronda müanyagborítású asztalka volt elötte. Az asztalon ronda műanyag tányér. a tányérben sok kis tapadókorongos lábacska, zöldes szószban. Gekkólábpörkölt. Vaszilijnak eszébe sem jutott megenni. Így beletömték. Lefogták, és beletömték. Az egész tányért. Öklendezett. Szétküldték a katonákat, hogy a város minden második háza elé menjenek el, és dobolják ki, hirdessék: Vaszilij Ivanovics rossz ember, gonosz ember, gazember, hiszen gekkópörköltet eszik.
Ezután...Vaszilij Ivanovics elé letették a második tál gekkópörköltet. Magába roskadva ült, eszébe sem jutott, hogyan védekezhetne. Csak azt tudta, hogy nem szeretne gekkót enni. De belegyűrték másodszorra is, erőnek erejével. Émelygett. Senkit sem érdekelt. Őt sem nagyon. Csak azt tudta, hogy nem szeretne több gekkót enni. Eddig sem akart. Elküldték a katonákat, hogy az ország minden második portáján dobolják ki, hogy Vaszilij Ivanovics tehet minden rosszról és bajról, ami az elmúlt időben esett- és ez nem kevés- hiszen gekkót evett.
A harmadik tányér betömésénél is csak makacs tétlenséget mutatott. A kis lábacskák ezreit beerőszakolták az ajkak közé. Gyorsan ment. Aztán fejbelőtték. Mert gekkópörköltet evett.