Ibn Ahai Mohamed Ommar a sivatag közepén üllt. A nap gyilkos sugarrakkal tűzött le rá. Pillanatnyilag két lehetőség forgott fenn. Az egyik, hogy egy órán belül szomjan hal. A másik...nos, a másik lehetőség egy elsőosztályú csoda lett volna.
-Hahó-kiáltott egy hang a háta mögött.
Ommar azzal a reménnyel indult útnak, hogy hatalmas vagyonra tesz szert. Húsz tevét pakolt meg Jemenben, Afrika minden kincsével, elefántcsonttal, szikrázó fényű gyémántokkal, smaragdokkal és rubinokkal, drága illatszerek esszenciáit tartalmazó szines üvegcsékkel, nemesfa faragványokkal, ritka állatok gyönyörű szörméivel, és ritka erős mérgeket rejtő kis fekete tégelyekkel. Pár gyönyörű feketebőrü szüzet is kívánt vinni a távoli Bagdadba, de ők a hajóút során egy-két vérmes tengerész miatt komoly minőségromlást szenvedtek, így inkább túladott rajtuk még a kikötőben. Így nemesurak háreme helyett mocsos bordélyokba jutottak, ahonnan pár év után -valamilyen betegség, vagy csaak egy durva vendég eröszakossága miatt-haleledelként folytatják nyomorúságos útjukat.
Így hát Omar útnak indult karavánjával, hajcsárokkal és fegyveres kisérőkkel, a távoli Bagdad felé. Még csak három napja voltak úton, mikor rettenet förgeteg szakadt rájuk, s mire elült, a megfogyatkozott kisérők ép hogy bírtak a tizenhat tevével, akik szerencsétlenebb társaik maradványait hátrahagyva újra nekiindultak a viharban átrajzolódottt végtelen homoktengernek.
Ommar tehát a jó üzlet reményében folytatta útját, ahogy tették ősei időtlen idők óta, ugyanezeken az utakon. Pontosabban, vélhetően ugyanezeken az utakon, mert a rettenet vihar minden nyomot felismerhetetlenné tett. Így az égtájak alapján tájékozódva a nagyjából tartották az irányt, de ismerős helyeket nem lelve nem tudták a pontos utat, és fogyatkozó vízkészlettel elvétették a kivetkező karavánszerájt. A legénység körében lázadás tört ki, egy csapat, sötét tekintetű vezetőjük által feltüzelve, kivállt, az álltaluk biztonságosnak vélt irányba. ez az irány sajnos nem egyezett a kereskedő terveivel. Így kénytelen-kelletlen kifizette a fenyegető tekintetű hajcsárokat és őröket, majd boldogtalanul nézte a zsugorodó porfelhőt, amerre távozott a had.
Omar a haszon reményében folytatta útját, kilenc evéjével. Mivel nem volt elegendő embere, pár tevét már nem tudtak tovább hajtani. Így tevehús készletük jelentősen megnőtt, ami viszont sajnos nem pótolta a vizet. Így arcán komor gőggel, szivében viszon erösödő kétséggel hajtotta seregét tovább, amerre Bagdadot, illetve az útba eső vízvételi helyeket sejtette. Szerencsével is járt, mert egy megbúvó kis völgyben zöldelő foltot leltek. A zöldelő folt közelebbről pálmacsoportnk bizonyolt, amely apró tavat övezett. Az apró tavat hüsvizű forrás táplálta, melyből pótolhatták készleteiket. A hegyi rablók, akik a közelben álltak lesbe, nagyon erős tűz alá vették őket. A megfogyatkozott sereg derekasan védekezett, de végül csak részben tudtak elmenekülni.
Omar a kis veszteség reményében folytatta útját, összeráncolt homlokkal, sötét gondolataiba mélyedve. Három tevéje és maradék kisérője szintén nem volt valami beszédes. Sajnos a forrás megigézően tiszta, friss vize meglepő sebességgel megposhadt, a hasmenés meg olyan vízpazarlást jelent, amely ezen az éghajlaton megengedhetetlen. Szerncsére résen volt, így nem esett áldozatul emberei végső elkeseredésének és igazságtalan bosszúszomjának.
Omar megmaradt tevéjén, és egy csomagban legértékesebb árúival, erössen megfogyatkozott lőszerkészlettel, a hazatérés reményében folytatta útját. Miután az utolsó csepp iható vizet is megitta, egyre elhatalmasodó kétéségbeeséssel szívében kutatta az utat, melyet már régóta nem lelt. Tevéje nemsokára-étel és víz híjján-egyszemélyes engedetlenségi mozgalmat szervezett.
Omar immárom gyalogosan, a túlélés halványuló reményével szívében folytatta útát. Pontosaban kereste. A napsugarai maradék erejét is kiszívták, és így végül ott üllt a milliárd homokdűne valamelyikének oldalában, és várta a csodát. Vagy a halált.
-Hahó-mondta egy hang a háta mögött. Maradék erejét felhasználva megfordult. A homokfalon aláereszkedő alak kövér, kopasz, homokszin figura volt. Szája hatalmas füléig húzodott, ahogy vigyorogva integetett. Böre úgy nézett ki, mint kiszáradt pocsolya fenekén a homokkéreg. És ez a kéreg bizony kihasadt, könyökén térdén kisebb repedések voltak. Hatalmas pocakja meg hosszában felrepedt, és a résekből finom homok folyt. A homokba. Lábfejei belesülyedtek a dűne oldalába, és ahogy felemelte, pergő szemcsék örvénye hulott alá bokájából, egy pillanatra sem szakadt el a vele egyszinű, egynemű sivatagtól. Keleties vonásű szemeiben vidáman szikráztak a homokszemcsék.
-Üdv nékes utazó!-mély, öblös hangja volt. -Látom, segítségre szorulsz. Mi bánatod van?
-Vizet!-alig bírta kinyitni cserepes ajkait. Nyelve száraz volt, mint egy tapló. Szemei szárazon égtek. A kövér figura felkacagott:
-Vizet? Hová gondolsz, hát úgy nézek én ki, mint akinek bármi köze van a vízhez? No de várj, van itt valami a számodra -kinyitotta tányérnyi tenyerét, és a benne örvénylő homokból egy fehéres korong emelkedett ki, pénzérményi.-Tessék!
-Ez micsoda?-szinte semmi hangja nem volt, eröltetve préselte ki a szavakat.
-Hát mi lenne? Vizet kértél, nem? Orvosság ez a szomjúság ellen. Lenyeled, és elmúlik. Napokig nem is kivánod a vizet, a legnagyobb melegben sem. Izzadsz, mint a ló, és annyit is pisálsz. Nincs ennél jobb, hidd el!Csak vedd be!
Omar nem igazán hitte, amit ez a vágottszemű homoklakó mondott, de sok vesztenivalója nem volt. Kinyújtota a kezét, a másik meg sajátos módszerrel adta oda a csodaszert: nem megfordította a tenyerét, hanem hagyta áthullani rajta. Szájába vette a fehér korongot, de némi szenvedés után kiköpte. Száraz és kemény volt, nem bírta lenyelni.
-Na, mi van?-a hatalmas tökfej közelhajolt hozzá, finom por szállt ki a száján.
-Víz kéne!-suttogta a kalmár. A másik megint kacagni kezdett, egész teste porzott belé.
-Mondtam már, hogy ez jobb! Nincs vizem, honnan lenne? Nyeld csak le, meglásd, jó lesz!
-Nem bírom lenyelni, víz kéne hozzá!-most elöször tünnt el a mosoly a széles arcról.
-Márpedig valahogy le kell nyelned-mondta halkabban, komoly hangon-le kell nyelned!-megfordult, és nekivágot a homoktengernek. Ahogy felért egy düne tetejére, viszafordult , és újra nevetve szólt:
-Nyeld le! És ne csodálkozz, ha sós izze van! Nyeld le, és segíteni fog!-felkacagott, intett, és eltünt.
-Hahó-kiáltott egy hang a háta mögött.
Ommar azzal a reménnyel indult útnak, hogy hatalmas vagyonra tesz szert. Húsz tevét pakolt meg Jemenben, Afrika minden kincsével, elefántcsonttal, szikrázó fényű gyémántokkal, smaragdokkal és rubinokkal, drága illatszerek esszenciáit tartalmazó szines üvegcsékkel, nemesfa faragványokkal, ritka állatok gyönyörű szörméivel, és ritka erős mérgeket rejtő kis fekete tégelyekkel. Pár gyönyörű feketebőrü szüzet is kívánt vinni a távoli Bagdadba, de ők a hajóút során egy-két vérmes tengerész miatt komoly minőségromlást szenvedtek, így inkább túladott rajtuk még a kikötőben. Így nemesurak háreme helyett mocsos bordélyokba jutottak, ahonnan pár év után -valamilyen betegség, vagy csaak egy durva vendég eröszakossága miatt-haleledelként folytatják nyomorúságos útjukat.
Így hát Omar útnak indult karavánjával, hajcsárokkal és fegyveres kisérőkkel, a távoli Bagdad felé. Még csak három napja voltak úton, mikor rettenet förgeteg szakadt rájuk, s mire elült, a megfogyatkozott kisérők ép hogy bírtak a tizenhat tevével, akik szerencsétlenebb társaik maradványait hátrahagyva újra nekiindultak a viharban átrajzolódottt végtelen homoktengernek.
Ommar tehát a jó üzlet reményében folytatta útját, ahogy tették ősei időtlen idők óta, ugyanezeken az utakon. Pontosabban, vélhetően ugyanezeken az utakon, mert a rettenet vihar minden nyomot felismerhetetlenné tett. Így az égtájak alapján tájékozódva a nagyjából tartották az irányt, de ismerős helyeket nem lelve nem tudták a pontos utat, és fogyatkozó vízkészlettel elvétették a kivetkező karavánszerájt. A legénység körében lázadás tört ki, egy csapat, sötét tekintetű vezetőjük által feltüzelve, kivállt, az álltaluk biztonságosnak vélt irányba. ez az irány sajnos nem egyezett a kereskedő terveivel. Így kénytelen-kelletlen kifizette a fenyegető tekintetű hajcsárokat és őröket, majd boldogtalanul nézte a zsugorodó porfelhőt, amerre távozott a had.
Omar a haszon reményében folytatta útját, kilenc evéjével. Mivel nem volt elegendő embere, pár tevét már nem tudtak tovább hajtani. Így tevehús készletük jelentősen megnőtt, ami viszont sajnos nem pótolta a vizet. Így arcán komor gőggel, szivében viszon erösödő kétséggel hajtotta seregét tovább, amerre Bagdadot, illetve az útba eső vízvételi helyeket sejtette. Szerencsével is járt, mert egy megbúvó kis völgyben zöldelő foltot leltek. A zöldelő folt közelebbről pálmacsoportnk bizonyolt, amely apró tavat övezett. Az apró tavat hüsvizű forrás táplálta, melyből pótolhatták készleteiket. A hegyi rablók, akik a közelben álltak lesbe, nagyon erős tűz alá vették őket. A megfogyatkozott sereg derekasan védekezett, de végül csak részben tudtak elmenekülni.
Omar a kis veszteség reményében folytatta útját, összeráncolt homlokkal, sötét gondolataiba mélyedve. Három tevéje és maradék kisérője szintén nem volt valami beszédes. Sajnos a forrás megigézően tiszta, friss vize meglepő sebességgel megposhadt, a hasmenés meg olyan vízpazarlást jelent, amely ezen az éghajlaton megengedhetetlen. Szerncsére résen volt, így nem esett áldozatul emberei végső elkeseredésének és igazságtalan bosszúszomjának.
Omar megmaradt tevéjén, és egy csomagban legértékesebb árúival, erössen megfogyatkozott lőszerkészlettel, a hazatérés reményében folytatta útját. Miután az utolsó csepp iható vizet is megitta, egyre elhatalmasodó kétéségbeeséssel szívében kutatta az utat, melyet már régóta nem lelt. Tevéje nemsokára-étel és víz híjján-egyszemélyes engedetlenségi mozgalmat szervezett.
Omar immárom gyalogosan, a túlélés halványuló reményével szívében folytatta útát. Pontosaban kereste. A napsugarai maradék erejét is kiszívták, és így végül ott üllt a milliárd homokdűne valamelyikének oldalában, és várta a csodát. Vagy a halált.
-Hahó-mondta egy hang a háta mögött. Maradék erejét felhasználva megfordult. A homokfalon aláereszkedő alak kövér, kopasz, homokszin figura volt. Szája hatalmas füléig húzodott, ahogy vigyorogva integetett. Böre úgy nézett ki, mint kiszáradt pocsolya fenekén a homokkéreg. És ez a kéreg bizony kihasadt, könyökén térdén kisebb repedések voltak. Hatalmas pocakja meg hosszában felrepedt, és a résekből finom homok folyt. A homokba. Lábfejei belesülyedtek a dűne oldalába, és ahogy felemelte, pergő szemcsék örvénye hulott alá bokájából, egy pillanatra sem szakadt el a vele egyszinű, egynemű sivatagtól. Keleties vonásű szemeiben vidáman szikráztak a homokszemcsék.
-Üdv nékes utazó!-mély, öblös hangja volt. -Látom, segítségre szorulsz. Mi bánatod van?
-Vizet!-alig bírta kinyitni cserepes ajkait. Nyelve száraz volt, mint egy tapló. Szemei szárazon égtek. A kövér figura felkacagott:
-Vizet? Hová gondolsz, hát úgy nézek én ki, mint akinek bármi köze van a vízhez? No de várj, van itt valami a számodra -kinyitotta tányérnyi tenyerét, és a benne örvénylő homokból egy fehéres korong emelkedett ki, pénzérményi.-Tessék!
-Ez micsoda?-szinte semmi hangja nem volt, eröltetve préselte ki a szavakat.
-Hát mi lenne? Vizet kértél, nem? Orvosság ez a szomjúság ellen. Lenyeled, és elmúlik. Napokig nem is kivánod a vizet, a legnagyobb melegben sem. Izzadsz, mint a ló, és annyit is pisálsz. Nincs ennél jobb, hidd el!Csak vedd be!
Omar nem igazán hitte, amit ez a vágottszemű homoklakó mondott, de sok vesztenivalója nem volt. Kinyújtota a kezét, a másik meg sajátos módszerrel adta oda a csodaszert: nem megfordította a tenyerét, hanem hagyta áthullani rajta. Szájába vette a fehér korongot, de némi szenvedés után kiköpte. Száraz és kemény volt, nem bírta lenyelni.
-Na, mi van?-a hatalmas tökfej közelhajolt hozzá, finom por szállt ki a száján.
-Víz kéne!-suttogta a kalmár. A másik megint kacagni kezdett, egész teste porzott belé.
-Mondtam már, hogy ez jobb! Nincs vizem, honnan lenne? Nyeld csak le, meglásd, jó lesz!
-Nem bírom lenyelni, víz kéne hozzá!-most elöször tünnt el a mosoly a széles arcról.
-Márpedig valahogy le kell nyelned-mondta halkabban, komoly hangon-le kell nyelned!-megfordult, és nekivágot a homoktengernek. Ahogy felért egy düne tetejére, viszafordult , és újra nevetve szólt:
-Nyeld le! És ne csodálkozz, ha sós izze van! Nyeld le, és segíteni fog!-felkacagott, intett, és eltünt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése