Bei mir bist du schoen...

A Nagy Ember homlokát ráncolva hajolt a térképabrosz fölé. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vízzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetett homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Majd holnap sminklenek a hidradó előtt, Léni úgy is szól. Most másról kell szóljon az este. A vezérkar már eltávozott - ki a családjához, a facérok a Szalonba- és még voltak tisztázatlan pontok az elkövetkező hadmozdulatok kapcsán. Így a hatalmas asztal fölött állt, fürkésző tekintetével a hadosztályokat jelképező bábokat méregette, máskor oly határozottan lendülő karja most óvatosan nyúlt, finom újjai bizonytalanul tologatták a hadoszlopokat, már már szeretettel simogattak végig egy-egy fa tank vagy repülő makettet. Majd hosszú perceken keresztül állt, mint egy szobor, csak fel-alá táncoló szembogara jelezte a kutató értelem működését, a figyelmet. Aztán megmozdul, becéző újbegyeivel megtol egy kis tankot, repülőt, gyalogost, vagy a tinktakék papírtengeren ringatozó hajócskát. Összevont szemöldökkel szemléli, majd- a legtöbbsztör - visszateszi eredeti helyére, és hosszan, súlyosan sóhajt. Néha viszont pár percnyi vizslatás után jónak találja az új pozíciót, ilyenkor elégedetten bólint, csak bólint, fegyelmezetten, gyorsan, nehogy a láthatatlan közönség elbizakodottnak vagy önteltnek gondolhassa. Hátralép, netán el is fordul, kortyol egyet a citromos vízből, majd visszatér az asztalhoz, élő szemű szoborként tovább vizslatni, mi a Helyzet. Sokszor addig tart a fegyelmezett, mégis lázas munka, míg ezüstös csií nem húzodik a keleti égen, és a Vezér alvás nélkül veti bele magát a következő nap forgatagába. De bírja mindezt, hittel, álhatatosan, az ő népéért.
Kopogtatnak a hatalmas tölgyfaajtón. Olyan erössen, hogy még a belső bársonypárnázat sem képes elnyelni a kongást. A hang végigverődik a tanácsterem évszázados falai között, az egyetlen embert ábrázoló képeken csapódik összevissza, hogy elhaljon a csarnok égbe törő boltívei között. Kevés ember van, igazából egyetlen ember van, aki egyszerüen bekopoghat, így éjnek évadján. Akit nem valamely strázsa jelent be hivatalosan felfelé meredő tekintettel a semmibe kiabálva, hanem egyszerűen beront.
Hatalmas ember, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, kemény arcán barátságos, már már behódoló mosoly.
-Ma nem, Hermann! -erre a már üdvözlésre lendülő kéz megmered a levegőben. A nagy ember nagy arca tanácstalan.
-Hisz azt beszéltük...-sötét felhők árnyékolják vonásait. Sóhajt. Leül, pedig a nagy betűs Nagy Ember áll. Ezt sem sokan tehetik meg...
-Vagy a stratégiai megbeszélésre jött ily késői órán? Tudja, hogy afrikai hadtestünk helyzete több, mint aggasztó. Holnap naggyülés lesz, forgatás, este újabb haditanács, készülődés a dísszemlére... és még a legújjabb fegyvereink tervrajzát sem láttam... Hanyatveti magát egy vörös bársonyszéken, és kölnis zsebkendőt (hogy honnan került az elő?!) terít drámai mozdulattal az arcára.
-Két napja nem aludtam, Hermann...ez így nem mehet tovább-hangja gyerekes, már-már sírós. Még a legnagyobbak is elgyengűlhetnek. Persze ezt csak a legbelsőbb kör bizalmi emberei láthatják, ha egyáltalán valaki.
-Akkor?-furcsa látvány, ahogy egy tagbaszakadt, idösődő ember egyik lábáról a másikra áll feszengve.
-Kérlek,hagyjál magamra...sok még a dolgom...majd máskor...
-Értem-szemei kissé opálossá válnak-akkor...talán holnap?
-Nem tudom, érted!? Nem tudom! Annyi dolgom van. Ne egyed te is az életemet. Még TE IS!
Pár percig néma csend. Sértet, kapkodó pihegés. Két torokból is.
-Majd értesítelek. Most távozz, kérlek-ez egy magasrangú hivatalnok stílusa, affektáló, magas hang. Nem így búcsuzunk egy baráttól, vagy akár kedves ismerőstől.
Az széles arcon most már nem ború, hanem csalódottság. sőt, kimondani is megdöbbentő, de harag! Lassan megfordult, és kimért, kongó léptekkel a párnázott ajtó felé indult. Ahogy a kilincsre teszi a kezét, megállt, hosszan merdve a semmibe. Mintha mondani szeretne valamit. Nyel, ádámcsutkája fel-alá mozog. Majd sóhajt és lenyomja a kilincset.
Kis fémmütyür, ébenfa tokban. Zenélő dobozka. Finoman csilingelő hangja kedves, érzelgős. A dalam sem ismeretlen . "Bei mir bist Du schein" A hatalmas kéz megakad a kilincsen. Megkönnyebült sóhajt vernek vissz a bársonytapétás, borvörös falak.
Finoman a válán végigsimít egy kéz. Remeg az örömtől.
-Mi van,te meschüge, tényleg azt hitted, hogy csak úgy elmehetsz?!-hangja behízelgő, játékos,a másik sarkonfordul ,arcán megjátszott haraggal leplezett öröm, megkönnyebülés, és egy pici igazi harag.
-TE...-de az fürge úját ajkára szorítja. Majd mosolyogva, felhúzott könyökkel, kisterpeszben az bárpulthoz fut, hogy rejtekajtót nyisson rajta. Rejtekajtó mögött kincsesbánya. Mohó tekintettel szedi elő a kincseket. Lemezjátszó, szépen metszett kristálypoharak, ehhez illő palack. A lemejátszón amár jól ismert dallam. De elötte még kortyolnak a jófajta sligovicából. Koccintanak. Isznak. Annyira még most sem felszabadultak, hogy kitalálják, és kimondják, hogy mire. Aztán táncolnak.

 Bei mir bist du schoen, please let me explain
Bei mir bist du schoen means you're grand
Bei mir bist du schoen...

A nagybetüs Nagy Ember-a kisebb- vezet. Táncolnak,az örömtől megrészegülve. Swing. Extázis.Nagyokat sóznak egymás tomporára. Kacagnak, mint a bakfishek. Ahogy lejárt a lemez, a nagy ember már kezdené elölről, de a Nagy Ember türelemre inti. Hatalmas láda áll a sarokban, császárokat szolgált, erről tanuskodik a kopott aranyozású címer. Kinyítja, és átöltöznek.
Öt perc múlva újra táncolnak, most már a Nagy Embert vezetik.

I could say bella, bella, even say wunderbar
Each language only helps me tell you how grand you are
I've tried to explain, bei mir bist du schoen
So kiss me...

Piros flamenkóruhában ropja, mezétláb, fején usánka. Selymesen csillognak röpködő fodrai az aranyozott bronzkandelláberek meleg fényében. Partnere galuskatestén fekete lakbőr nadrág feszül, ibolyszín selyeminge köldökig-kútmélységü köldökéig-kigombolva. Lábán mamúsz, veszettűl csúszik a mintás parkettán, és ahányszor elesik, magával rántja a másikat, elterülnek a padlón, fetrengenek, kacagnak. Csók csattan. Megint lejár a lemez. A sercegés csak fokozza a csend érzését. Mélyen egymás szemébe néznek. Csend. Hirtelen felpattannak, és újra a ládához rohannak. Konga, füszoknya, szőke paróka, ébenfa gerely, szőke paróka, vörös csíkos faragott maszk, törtfehér kombiné, csontfülbevalók, csont orkarika, rúzs, és egy nagy tégely fekete csirizes valami. Már nem kacarásznak, hanem hiénaként vihognak. A nagy emberre kerül a fűzoknya -pontosabban ágyékkötő-a csontékszerek, melyeket elfed a rémítő harci maszk, kezében kelevéz, teste fekete a mézgaszerű festéktől. A Nagy Ember riadt szüzet játszik, hosszú szőke műloboncával rohangál fehér alsóneműben, szűziesen sikongatva emelgeti könyörgő kezeit a fekete ember felé. Az felhagy az üldözéssél, és dobol egy ideig. Amásik tetetett rémülettel a kijáratot keresi, az ablakkilincset rángatja, az ajtón dobol. Az őr nem nyit be, tudja, hogy akkor halál fia. A dobolás egyre veszettebb, reng a padló, fekete izzadtság folyik a hordónyi mellkason. A rémült menekülés rángatozó vonaglássá lesz, majd ősi, szabálytalan, őrjöngő táncba csap át. A dob döngése folyamatos robajjá olvad össze, majd egy hatalmas csattanással elrepül a nehéz fa alkalmatosság. A fogócska újrakezdődik, a hatalmas glóbusz, a térképasztal, a vörös bársonyszékek között. Mély hangon morog az üldöző, visongva -kacagva rohan az üldözött. Majd utoléri. Vísítás, öblös kacaj. Faragott harci maszk csúszik a földön. Finom szövet reccsen, szakadt kombiné hullik az egyik bársonyszékre. Kéjes sikoly. Ágyékkötö darabjai repkednek. Majd dugattyú zubogása. Hosszan. Lihegés. Lassan megnyugvó légzés. Csend. Sóhaj.
Hajnal. Üres sligovicás üveg cserepein csillog a nap fénye. Ruhák, furcsa tárgyak mindenfelé. A nagy ember lassan éledezik. A Nagy Ember kombinéjának rongyival törli föl a földről a fekete festékkel elkevert izzadtságot, miegyebet. Majd összeborzolt haját fésüli vissza jellegzetes frizurájává, apró bajszát kis kefével igazgatja. Társa is eszméletre tér, a fekete festék maradványait törli testéről. Visszakerül titkos búvóhelyére a lemezjátszó, az épen maradt kellékek és ruhák, a maradékok a "Szigorúan titkos iratok, kizárólag égetésre!" feliratú zsákba kerülnek. Lassan kezd úgy kinézni a tanácsterem, mint ahol egy Nagy Vezér töprengte végig lázas igyekezetben az éjszakát, és nem úgy, mint...
Felöltöznek. A ruhák gallérja takarja a kiszívott nyakakat. Szertartásos búcsú. Gyors, fegyelmezett, bajtársias.
A nagydarab komoran megy végig a folyóson, arca sápadt. Egyszerre már nem bírja tovább, keres egy zugot, apró ampullát vesz elő a zsebéből. Ereibe most nem lőheti be az enyhet adó morfiumot, gyoran felhörpinti hát. Kicsit ül még, kezeibe temetve a fejét, majd-mielött meglátná valaki így- újra nekiindúl, gögősen, emelt fővel.
A tanácsterem magányában áll a Vezér, a kevés alvástól sápadtan, beesett szemmel vizslatja a térképasztalt. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vizzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetet homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Halkan dúdol valami dalocskát. Aztán elhallgat. Jobb ha nem. Még rászokik.

Bóvli

A késői gótikát nevezik lángoló gótikának is. Erre a korszakra jellemző, hogy az épitészek igyekeztek minden esszközzel a magasság, az égbetörés hangulatát erösíteni. A hosszában bordázott oszlopok, a lángszerüen hegyesedő ívek, a finoman ívelő ornamentika a középkori építőmüvészet utolsó fellángolásainak egyike, mielött porráégett volna a felvilágosodás és humanizmus kiványszian vizslató fényénél. A felszabaduló hatalmas szellemi energia csodálatra késztet, és meghatározza a nyugati ember gondolkodását, világképét. Kiváncsi lennék, hányan gondolkoznak azon, hogy ha lázadás volt a szikra, mi volt a tüzelő?
Nelli a körmét reszelte. Ez karácsony elött elég ritka jelenség egy ruhaboltban. Egy népszerű bevásárlóközpont egyik ruhaboltjában. De Nellli jó érzékkel választott munkahelyet. Az előkelősködő, de mégsem elég hivalkodó ruhák, a csillagászati árak, a bolt rossz elhelyezkedése, no meg a kiszolgálók ellneszenves magatartása távoltartotta a minden más üzletet elárasztó tömeget. Így maradt idő körömreszelésre. A gondosan lakkozott, rémítő karmok íve középkori katedrális üvegablakát idézte, csak szomorú arcu mártírszentek helyett apró csillagok voltak rajta.
-Te, ez má' megint itt van!- mély reszelős hnagja volt, millió cigaretta korhasztotta hangszállait. Kolléganője felnézett az újságból, és csücsörített a szájával.

Képzeljünk el egy szerlőcsarnokot, írdatlan méretűt, van olyan pontja, ahonnan egy fala sem látszik, és hogy sötét teteje nem az éjszakai égbolt, csak onnan tudjuk, hogy arra aligha függeszthették fel a hideg kék fényt árasztó lámpákat. Futószallagok, robotkarok, gépek sorai, zakatolás, gépzsír, rozsda. És ketrecek. Nagy, zsúfolt ketrecek.

Minderről nem tud semmit az ember, aki már megint itt van. Ahogy azt sem tudja, hogy egy körömreszelő és egy újságolvasó bámulják tarkóját, amit idegesen simogat. Egy piros gombot néz, merdten. A piros gomb egy piros dobozban található, melynek teteje vékony üveg. Vékony, hogy könnyen be lehessen törni, és meg lehessen nyomni a gombot, ha esetleg tűz lenne. Mert ez egy tüzjelző gomb. Meredten bámulja, homlokán hideg veríték. Kezeit háta mögött összefűzi, de náha nem bírja, rázogatja, tördeli őket, tarkóját simogatja, homlokát törli. Arca folyamatosan ráng, néha a feje is meg-megrándul. És motyog, érthetetlenül. Már többször elment agombtól, sétálgatott az áradatban, finoman lökdösődött, próbálta nézegetni a kirakatokban a sok csilivili kacatot, a mosolygó plakátfugurákat, és a mellbimbó és nemiszerv nélküli kirakatbábukat. De csak semmitmondó, életlen fényjátéknak tünt az egész. Mint egy kaleidoszkóp. Csak azt nehezebb megunni.

A ketrecek teleszúfolva meztelen emberekkel. Hihetelen sok ketrec, a végtelenbe vesző csarnokban. Egy álványon síndarú csuszkál fel alá, néha acélkarmos markolóját beleengedi egy ketrecbe, és kimarkol egy-egy vergödő testet. Néha három-négyszer is markol, mire kibír emelni valakit. Ha a test nem vergődik, ha élettelen, megvettő nyikorgádssal viszi egy kemence vöröslő szájához- kemencék is szép számmal vannak- és belédobja finnyásan. Még jó, hogy a véres acélmancs egyik karma nem ál el, mint a csészét markoló kávéházi nénike kisújja. De ha az áldozat él, nagy fekete korongra hullik. A korong remeg, hullámzik, millió aprótüskéből áll fekete lapja. Ha szökni próbálna a szerencsétlen, megdől, forog allatta, és a közepére hullik vissza, bárhogy menekülne. Újra és újra elesve egyre nehezebben ál fel, tehetetlen rángatózik, miközben alatta örökké rángó, hullámzó tüskék gyötrik. Már nem is látszik, hogy ő maga kapálózik-e, vagy a tüskék kényszerítik akaratlan táncra testét.

De mindíg itt állt újra a kapcsoló elött, kényszeríteni próbálja magát, hogy ne érjen hozzá, ne simítsa meg, ne képzelje el, milyen lehet egyetlenegy hirtelen mozdulattal áttörni a vékonyka lemezt, és jól tövig nyomni azt a ronda gombot, hogy azután...

A fekete korong furcsa vonaglása a fáradó ember fölött átveszi az uralmat, a test ráng, mint egy gyorsított felvételen a tetem, ahogy a gyászbogarak elrendezik tagjait mielött eltemetik. És bármit is tett eddíg, most egy írányba tart a folymat: hátára fordúl, lábait összezárja, karjait oldalra kinyújtja, mered a láthatatlan fekete plafon felé, a hideg fényben kékesen világít teste a fekete korongon. és akkor egy hatalmas, borvörös kar rátesza formát. Van, aki látván a forma közeledtét, újra vitustáncba kezd, és akkor ismétlődik a dőlés, a forgás, a rángás. A végén a forma akkor is ráillik, a borvörös kar végén.

Egyszerre vonzó és rémítő fantáziálni arról, mileny lenne, ha benyomná a gombot. Lökdösődés, rohanás, pánik, majd- nyilván - lebukás, számonkérés, megalázás, büntetés. Semmi értelme nem lenne. De annyira szeretné megnyomni a gombot, itt táncol a határán, meg sem nyomja, el, se megy, csak ráng, én nem csinál semmit, de valalmi leköti a figyelmét... na jó, döntött, elmegy.

A forma ha rákerül egy testre, az már nem képes megváltoztatni pozicióját, beletapad, felszívja , és a kar futószalagra emeli. A futószalag a hegesztőkarok és kohók írányából érkezik, fényezőkorongok szorgoskodó seregén át. Rajta csillodó, egyszerű, tiszta acélkeresztek. Szabályosak, egyszerüek, kecsesek. Tökéletesen egyformák, csak az oldalukon levő hétjegyű szám változik. A forma ráteszi a testet, szépen. Akkor jön egy kisebb kar, sárga. Aforma plexi, jó vastag, opálos már a sok használattól. de vannak rajta lyukak. Négy, mert annyi elég. Két boka, két csukló. Villan a tompa vég, a kigyózé vég a következő nyilást keresi, miközben a mozgó kersztre szoritja a mozgó forama testet. És mind a négy ponton villan, mire eltünne hatóköréből a test. A negyediknél már nyujtózkodik. Akkor már a forma is felemelkedik, immár fölösleges. Négy csillogó acélszegecs rögzití a csuklókat és bokákat, a kereszt hátoldalán kibukkanó végüket amegfelelő ellentag szétnyitotta, ki nem csúszhat. A robotkor sokat tud, elkerüli a vastag ereket és a csontokat az elvérzés nem kívánatos. A forma a kerszt, minden,mindíg pontosanillszkedik atest méretéhez. Most zöld lézersugarak tapogatják le a fejet, fürge fémcsápok szögesdrótkoszorút fonnak, pont méretre, a következő sárga kar szerepe, hogy az olomszürke térben, a kékes, kiszögezett emberre felhelyezze a töviskoronát. A szemet nem szabad kiszúrnia. Itt rossz szemmel nézik a selejtes munkát. Majd jön a csarnok legbonyolultabb berendezése. Fogaskerekek, himbák, láncok, zsíjak bonyolúlt rendszere, melyek egy szuperszámítógéphez kapcsolódnak. A gép kompjutertonográfiával feltérképezi a testet, különös tekintettel a lábra. Beméri, milyen erejű, irányú, erösségü ütés alkalmas a sípcsont eltörésére, hogy aza lehető legtökéletesebb legyen, pont középen, a lehető legkisebb környező szövetet roncsolva, biztosan eltörje. A mechanika lehetővé teszi a törést bármilyen szögből, sebességgel, erővel, a legkülönbözöbb formájú és alakú élekkel. Miután minden számítást elvégzett és ellenörzött a gép, nem töri el a lábat, továbbmegy a kereszt.

Visszajött a vécéről. Az emelten éppen takarítottak, ezért kénytelen volt a másodikon levő vécét használni. Még örült is, hogy végre oka van elsétálni meszebbre, nem csak annyi, hogy a kirakatokkal próbálja szórakoztatni magát. Arra gondolt, ha nő lenne, még sorba is álhatna a mellékhelység elött. De a piszoároknál nem volt várakozás. Kerlőúton ment vissza. A gombbal szembeni butikban két nöci üldögélt, körmöt reszelt az egyik, újsággal legyezte magát a másik, és bámulták. Egy kicsit zavarta, de aztán megfeledkezett róluk. Agyán átfuttoo a kérdés, valyon hány ugyanilyen gomb lehet ebben az áruházban, de valójában mindegy volt, őt ez a gomb érdekelte.

Most jön a legtöbbre értékelt szakasz. az alany még egyén. Lehet bármilyen korú, nemnű, tartozhat bármely rasszba, lehet akármilyen ember. Ruhája, mozgásszabadsága már nincs, hangját elnyomja a csarnok milliónyi zaja, de teste, arca, szenvedésének grimaszai még egyéniek. A végtelen magasságból lelógó lámpák követik útjúkon a kersztrefeszítetteket. És órákon át vándorol így, kékes fénykörében a test, a tárgy. Végtelen futószalagrendszer kanyarog összevissza, látszólag egyetelen értelme, hogy végtelenségig nyújtsa a vándorlást, a szenvedést, a bámulást. A keresztek ezrei fel és alá utaznak, foronak, sorbarendeződnek, karok felemelik őket, hogy kampókra akasztva sorjázzanak, majd újra fekve vándorolnak, acélizületekből álló folyamon, kegyetlen szimetriában.
Aztán jön a faragás. Fémszinü karok gyúrják, nyomkodják, gyürik, faragják a testet. Magas, karcsú férfi alakjába nyomják, nemes vonású, keskeny sémi arc, inas végtagok, kiálló bordák. Azon keveseket, akik eleve így néznek ki, elöször kövér nő alakjára gyűrik, hogy aztán gyúrhassák a kivánt egyenformára. Aztán vörös ágyékkötőt csavarnak rájuk más karok, és már csak egy dolog kell, ami miatt fontos, hogy még éljenek a megfeszítettek, legalább részben. ezek a könnyek. A könnyek müanyagból vannak, és gép ragasztja őket az arcra. Elötte egy másik gép letisztitja az arcot, és megszáritja, miközben apró tűk piciny müanyag dugokkal elzárják a könnycsatornákat. A ragasztó nem tapad nedves felületen. A végső állomás a festés, vastag müanyag réteggel bevonják a testet, legyen sápadt, minden részlet durva és elnagyolt lesz, majd a sápadt alapfestésre jön színhibás felfestés, kicsit elcsúszva, helyenként megfolyik.

Majdnem megnyomta a gombot, de aztán mégsem. Rossz érzéssel ment el. Magától talán örökké itt állt volna, de dolga volt, várták, megígérte. Megnyomni is rossz, otthagyni is. Kicsit sántítva járt, fejét félrebillentette, arca rángott, jobb kezével mintha láthatatlan zongorán játszott volna. Az emberek félreáltak előle, furcsálkodva, undorodva, rémülten méregették. Egyszer csak betör egy üveget, és megnyom egy gombot.

Aztán jön a Tüske. Jobb oldalt beleszúr a testbe, úgy alsó tüdőcsúcs táján, és vizet lövel be. Így garantáltan vérrel keveredett víz fröccsen ki. Innentől kezdve az egész már nem érdekes. avégtelen csarnok végén feneketlen verem, mely már félig megtellt a belehullott feszületekkel, a feszületeken töredezet müanyagba burlkolt, meggyötört holttestekkel. A végtelen termből a feneketlen terem csemközti falába alagút vastagságú kábel nyúlik. Ott háztómb nagyságú villásdogó cstlakozik egy aljzatba. Mellette a főkapcsoló. Végén kötél. S a kötél egy csigán átfordul, s elvész a sötétben fölfele. Ha fönnt valaki megrántaná... ki tudja, mekkorát kéne rántani, hogy a hatalmas kar megmozduljon? Emberi erővel lehetetlen. de mi van, ha fönnt újabb csigán fordul a kötél, s másik végén hatalmas súly? És a hatalmas súlyt egy kar tartja, s a kart egy pöcök. És rettenet erővel szorul a pöcök. De van egy kisebb súly, ami kimozdítaná a pöcköt, ha megindula, és rázuhanna a pöcökre. A kiseb súlyt tartó pöcök viszint már emberi erővel megmozdítható. Nem kell hozzá több, mint amikor valaii megnyom agy nagy gombot. Jó erössen. És akkor a kis súly lezuhan, mert nem tartja a pöcök. kiüti a nagy súly nagy pöckét, a nagy súly hatalmasat zuhan, és megrántja a kötelet, a kötél átfordulva lerántja akapcsolót, és ninc stöbbé áram a végtelen csarnokban. És senki nem tudja, hogy akkor mi lesz. Most se tudjuk, miért van, ami van. De a változás lehetősége mindenkép nyugtalanító. Jobb ezért egy ilyen gombot-ha már van - legalább egy üveggel védeni, nehogy már bárki arrajáró csak úgy nyomogassa.

Ruhi kudusz

"Ha a macska a talpát nyalja, valaki be fog rúgni."

Szürke kalapos úr üldögélt a Vencel téren, galambok között. Akiket nem szabad etetni. Ki is volt írva, több nyelven. És le is kopott, több nyelven. Csak angolul maradt olvasható"Don'tfeed the pigeons!"
-Elég szörnyű!- az elöbb a szomszédos padon totyogó galamb helyén öreg nénike üldögélt, szomorúan, szürkén, nagyon vastag szarukeretes szemüveggel. Fején kerek kötött sapkácska, rózsaszin.
-Hogyan, kérem?-az úriember torkát köszörülte, hogy ne ragadjanak be a szavak.
-Nincs rendjén, ez kérem, mért nem lehet csehül is kiíírni!?
-Ki volt írva, csak lekopott-mutogatot a tábla felé fordulva az úriember
-Hiba, hogy nincs kiírva! Milyen épeszű emberer tiltja egyáltalán? Talán ő sosem éhes?
-Ne, haragudjon, hölgyem, de milyen összefügg...- csilingelő kacagás zavarta össze. A padon már nem az anyóka ült, hanem csillogó szemü fiatal lány, elegáns zöld kabátban. Olyan szép volt! Ruhája ódivatúnak hatott, pont ilyen lehett az anyóka ugyanezen a padon, udvarlójára várva. Hatvan éve. Egy nagyon más Vencel téren. Galambokal. A szürke kalap tulajdonosa szemüveget törölt. Ahogy visszakerült az orrára, a fiatal lány még mindig ott üt, szemében játékos-veszélyes tüzzel.
-Ismerem a kisasszonyt? -zavarát mosoly mögé próbálta rejteni, de a mosoly is elég zavart volt.
-Csacsi-egy csilingelő kacaj közben a kalap lekerült a ritkás, deresedő főről, izgága újjak borzolták össze a hajat. Mielött tiltakozhatott-vagy talán helyeselhetett- volna, nagyon komoly, idősödő végzet asszonya állt, elötte, magas, arisztokratikus jelenség, szürke nagyestélyiben, kezében a szipkás cigaretta-valljuk be- kicsit kurvás volt.
-Mért ne lehetne etetni a galambokat? Mert sokan vannak, és betegek? Nézzen rájuk!Beteggé teszi öket a város, nyomorultak, túlszaporodva mindent guanóval borítanak, betegek és betegségeket terjesztenek,nyomorultúl élnek és pusztulnak!-mély, bársonyos hangja volt.
-Hát, őőő, pont ezért talán?
-Vagy mert ha rászoknak az etetésre, akkor mér egy sósperecet nem lehet nyugodtan megenni a téren, mert pofátlan tolakodóan kuldulnak százszámra?
-Igen, ez is lehetséges, de drága hö...
-Pimasz hazugság! Igen, igaz mindez, de mégsem helyes. Nem ez az igazi válasz, és nem helyes tiltani! Nézze meg, mennyi mocsok marad a kiöntöt kenyér után!
-Jajj, kéreem...
-És miért nincs rendesen kiirva? Talán csak a túristák ne etessenek, ha már tilos?
-Nem értem.
-Mit nem ért?-közben az elöte álló alak már nem elegáns hölgy volt, hanem ezüsttollú, rézkarmú madárasszony, izzó teekintettel.
-Én kérem, semmit sem értek- a kiméra szárnyra kapott, egy gyors kört irt le a tér fölött, majd hóbagoly formájában röppent a rémüldöző-csodálkozó ember vállára. A bársonyos hang bizalmasan duruzsolt a fülbe.
-Egyszer Nikti, az eszkimó fiú társaival Grönland végtelen jégmezejein vadászott. Fiatalos hevében ügyességét akarta fitogtatni, és egy szökellés közben megcsúszva egy lékbe csúszott. Nem is lékbe, jégbarlang száján bucskázott be, hogy a fenekén sötétlő víz elnyelje. Kékesen világító falú körtőben merült alá, nem csak a garavitáció vonzotta, láthatatlan áramlatok húzták a jégpáncél alá, a fekete víz örjöngő sebességell vitte lejjebb és lejjebb izzó körvonalú lények serege közepette, a mélységbe, a halálba. Sem hideget, sem légszomjat nem érzett, dermedt és bágyadt volt, pislákoló tudatában még felmerült, egész könnyen megússza ezt a halál dolgot, bár tagadhatatlan idejekorán. De egyszerre csak a jéghideg késként kezdte hasogatni, lelkébe rettegés költözött. Már a mélység jött felé, nem ő sülyedt tovább. Felfoghatalan tömeg közeledtét érezte. Valami tisztában volt az ő jelenlével, és kiváncsi lett rá. Baljós érdeklődés. Már nem valami személytelen mélység akarta elnyelni, hanem valami nagyon is élő, rengeteg nagy, és a legkevesbé sem emberi. Irdatlan kösziklaként derengett elő, minden eddiginél jegesebb áramlatokat kavarva felemelkedése közben, Vöröslö pont jelezte szemét. A körbevevő mindenséget vitte örvénylő táncba mozgásával, és az a malström Niktiért jött, középpontjában a firtató vörös ponttal.
Pontokkal. Egyész sor haloványabb pont húzodott végig az irdatlan testen, látóhatártól látóhatárig parázsló patakká olvadtak össze, ahogy elérték a fiút. Ekkor a pontsor órási sebbé nyílt, és vérvörös fénybe öltöztette a világot. Ami gigászi méretü lénynek tünt, valójában egyetlen szem volt. Mérete meghaladta a felfogóképesség határait, már félelmetes sem volt. Csak hihetetlen.
Egy focipálya méretű szemlencsére tapadt Nikit. Apró, halványszürke foltocska lehetett a lény látómezejében, bár lehet, hogy ezzel túlbecsültük hatását. És beolvadt a kisbolygónyi gömbbe. Furcsa nyákos labirintusban lebegett, és nem volt légszomja. Arra gondolt, ez bizonyára halálközeli élmény. Kérdés, hogy melyik oldalról közelít.
Becsukódtak a szemhéjak. Mikor újra kinyiltak, hajók allja látszott, mocskos, szürke vízben himbálóztak, millió beszakadt horgony, italosüvegek és megkéselt tengerészek hevertek a fenéken. Egy kikötő. Egy nagyon gazdag város kikötője. Ami egy nagyon gazdag és szép ország fővárosa. Egy szigetországé. Földjei termékenyek, éghajlata csodás. Egzotikus termékei keresettek, az utazók is szivesen keresik fel végtelen fehér homokos partjait. Vizei halakban gazdagok. Földi paradicsom. Hogy mindez hogyan derült ki furókagylós, telt feneküket himbáló hajók látványából, azt nehéz megmagyarázni. De egyértelmü, hogy így van. Csak a szigeteken gond az édesvíz. Talajvíz gyakorlatilag nincsen. És ahogy egyre mélyebre fúrnak a fekete, már már ruganyoasan kemény sziklába, egyszer csak felfakad. De nem víz jön, hanem zsír. És az emberek örvendeznek, és még gazdagabb lesz az ország, meséshíre bejárja a világot. Nem kőolaj jön aföldből, hanem tiszta szír, nem csak világítani, sütni-főzni is jó. És az emberek további kutakat fúrnak, mert még több gazdagságra vágynak. Szegények ezrei pusztulnak el a rettenetes munkában, ahogy a kemény fekete kőben lyukakat vájnak. És egyszerre csak legmélyebb kútból nem zsír jön, hanem vér. Magasabbra szökel a sudár pálmáknál, a gyönyörű katedrális legmagasabb tornyánál, magasabbra a legmagasabb hegynél. Az égig fröccsen a sugár, és vérpermet hull vissza, megfesti a fehérre meszelt házfalakat, az asszonyok ruháját, gyerekek félmeztelen, sovány testét. Vörösek lesznek a termés alatt roskadozó gyümölcsfák, a hatalmas gabonafödek, a széles, sima utak, a hajóvitorlák vászna. És az örök törtetők, a mohók és kapzsik döbbenten merednek a vérzivatarba. Akik korábban földrészeket szerettek volna lámpaolajjal ellátni, most nem gondolkodnak a vérsajtkereskedelem fellendítésében. Félnek. És a sziget remegni kezd. Nem földrengés, ütemes dobolás. Dobogás. Egy hatalmas állat szívének egyre erösödő robaja. A vér pedig lemosatik a gyönyörű országról, lemosatik telhetetlen gazdag, és nyomorultan szegény lakóiról. Lemossa a sós víz. Elsülyed. Az irdatlan sziget úszni kezd, s elmerül. S ahogy alábukik, pislog egyet.
Gigászi szörny úszik szemközt, ahogy újra világosodik a kép. Ősengerek falánk ragadozója, a valaha élt legnagyobb húsevő... Gőgösen vonul el a hatalmas szem elött. Majd örvény támad, a legmélyebb óceánok feneke is felkavarodik,az elöbb még oly erős test elsorvad és csontjaira hullik. S támad millió másik örvény, a tölcsér-csápok móhón szívják magukhoz az élőlényeket, az életet. A napkürűl motollaként pergő földön az ég elfeketedett, az élőlények milliárdjai porrá hullottak, megkövesedett csontjaik fölött vad szél süvített, ahogy energiájukat egy pontba rántotta ellenálhatatlanul. Néha enni kell... és ahogy véget ért, és csend lett, a hatalmas szem ismét becsukódott. És csend lett.
Újra fény. Véres vágott seb a látótérben, csontszilánkok állnak ki belőle. Egy bárd nyoma. Egy delfin tarkóján. És még sok delfin hever, tele van velük egy több hektáros tér. Betonján vér. Megint vér. A tér tele delfintetemekkel, katonás sorban hevernek ezerszám, X alakban felvágott hassal- belek a földön- bevágott tarkóval. Így nem eszik ki a halakat szegény halászok hálójából. Nem bizony. A dögök között egy rizskalapos, sárga férfi sétál, hatévesforma gyerekét kézenfogva vezeti. A kölyök egyszerre kirántja a kezét, legugol, megböki azt a fénytelen szemet. Majd összerezzen. A férfi odalép, halkan csitítja, megsimogatja a fekete üstököt, továbbmennek. A zselében lassan megszünt az ujjacska támasztotta örvénylés. A szem lecsukódik, egy varjú húzza le...
Halovány derengés. Halak. Kékesen világító, áttetsző testtel. Néha színt váltanak. Hatalmas sziklatornyok zugaiban kergetőznek, de egyszerre csaló módon átusznak a barlangok falán és a köveken. Apró ízó labdacsok táncolnak körülöttük, meg bennük, ahol a gyomrot sejtené az ember. Milió formában cikáznak, néha kettő eggyé olvad, vagy egy test bomlik hirtelen rajjá. Belőlük nem lesz soha csont és por. A lényeg pedig láthatatlan. Főleg eonokkal késöbb. Tiszta élet vibrál körös-körül. Minden sallang nélkül. A fények egyre erösebbek, minden létező színben játszik a nyüzsgő haltömeg. És sötét.
Ahogy felnyilik a szem, gazdag ház nappalija látszik, akváriumüvegen keresztül. Az üvegben haloványan tépett uszonyú aranyhal tükröződik. A nappaliban ingújban újságot olvas egy férfi. Felesége óvatosan teszi elé az ételt, nehogy megzavarja. Alázatosan hátralép, köténye elött összefüzi kezeit, majd, hogy a másik nem szól semmit, maga is szótlanul távozik. A következő pillanatban az akvárium már gömbalakú, szines gyeremkbútoron áll. A tükröződésben eltorzult fekete halacska. Az elöbbi nő látszik, egy szőke kisfíút korhol véghetetlen, komor, szomorú szemekkel, könyörtelenül, magányosan. Keserű cseppek hullanak a száján, meddővé téve mindent, amire ráhullik, Közben kényszeresen kötényébe törli kezeit. A gyerek lehajtott fejjel hallgat. Nem tudja, hogy tehetne valamit. De talán majd egyszer legalább gondoli meri, hogy ez igazsátalan, ami történik. És nem fullad bele ki nem sírt könnyeibe.
Fény. Nagyon sok fény. Az akváriumi hal ismét országnyi szörnyeteg lett, irdatlan méretű összörnyeteg. Egy fehér tenyérben fickándozik. Nagyon sok a fény. Fehér alak térdel a világóceán közepén, és finoman simogatja, terelgeti, hasát csikandozza, miközben a felhők magasságából nevetés hallatszik. Örökkévalóságig nyújtott délután, míg tart a jaték. Önfeledt és vidám. A játék a legfontosabb, a játék a teremtés, a teremtés játék. A hatalmas kezek hatalmas horgot kovácsolnak majd, szigonyt, bárdot, eljön majd az idő. A nevetés ettől még őszinte. A hatalmas kezek hol végtelenül óvatosan, hol csak látszólag durván, de igazából óvatosan játszanak. A rettenet nagy hal egyszer csak világot körbeérő kígyóvá nyúlik, miközben a felhők fölött fehéren világító szempár fele kialszik, s csak egy gyenge, sarki nap dereng az égen erőtlen fénnyel. A kígyó nyugton hever, miközben teste minden tenger fenekét behálózza, fejét saját farkán nyugtatja, és vár.
Nikti vár,de nem változik semmi jó ideig. Akkor annyit szól:
-Nem értem! - erre egy pillanatra szürke szárnyak suhogása hallatszik, majd a szürkészöld derengést sivatagi napfény váltja fel. Gyönyörű fekete lány sétál ágyékkötőben, semmi másban. Fagyizik. Eltévedt. Felmerül a kérdés, hogy lehet végzetesen eltévedni egy sivatagban, rekkenő hőségben, anélkül, hogy elolvadna a fagyi... És egyáltalán, soha nem látott senki fagylaltosbódét, vagy fagylaltoskocsit errefelé. Mindegy, akkor is eperfagyit nyalogatot a leány, egyre inkább aggódó tekintettel méregetve az üres horizontot. Nagyon-nagyon meleg volt. Mellbimbói körül gyűrűben apró izzadságcseppek gyöngyöztek, hogy aztán patakban leszaladjanak ébenfekete testének lágy ívein.
Akkor porfelhő tünnt fel a horizonton, és szédítő sebességgel rohanó hatalmas szörny tünnt elő. Négylábú jószág, szürkésfehér bunda borította izmos testét. Megnyúlt pofájában hatalmas agyarak ültek, rózsaszín nyelve hosszan kinyúlt, lompos nagy farkával a földet söpörte. Hegyes füleit hátracsapta, szemeiben ravasz, kicsit sunyi tekintet ült. Ahogy a lány elé ért, hátsó lábaira űlt, fejét az égre szegte, és íszonytatóan vonyítani kezdett. Az még sosem látott ehhez hasonló szörnyet. Miután abahagyto a vonyítást, odasomfordált, megszaglászta a rémülten remegő testet hatalmas orrával, majd megnyalta a poros lábakat.
-Kicsit mint a csoki-mély, morgó hangon szólt, közben borostyán szemeivel a másik tekintetét kutatta- nagyon finom!-lelkesen nyalogatta a finom lábujjakat, míg az lábait kapkodva nevetni nem kezdett.
-Ne csikizz!
Üldögéltek ketten a forró homokban, a kislány a hatalmas mancsokat méregette, melyeket sebek csúfították a bokarésznél.
-Ez mitől van?
-Kötél nyoma. Eltéptem, és elszöktem.
-Miért kötözttek meg?
-Féltek tőlem, féltek, mert erősebb vagyok mindnél. Most hogy megszöktem, azt hiszik, vége a világnak. De azért....
-De?
-Ááámh....bocsánat! Szóval, nem eszik olyan forrón a kását- nyelve komiukusan felcsavarodtt ásítás közben.
-Eltévedtem.
-Nem is a beteg nagymamádat mész meglátogatni?
-Mi van?! Nem is beteg a nagymama!
-Hagyjuk, csak egy hülye vicc volt.
-Ja, értem. Illetve nem értem... de mindegy. Ott tartottunk, hogy eltévedtem, és az itt nagyon rossz- épp az utolsó darabját majszolta a fagyistölcsérnek- tudsz nekem segíteni?
-Hát éppenséggel tudok...
-De...?
-De teljesen ingyen nem vagyok hajlandó. Megtehetem, de nem.
-Nem lehet csak úgy?
-Néha lehet. De ma nem. Nem olyan nap van.
-Most szabadultál, azt mondtad! Ez nem ok a nagylelküségre?
-KISZABADÍTOTTAM MAGAM! Nagyon hosszú idő után, és rengeteg... á, hagyjuk.
-Mit segítsek? Kezd nagyon meleg lenni, és szomjas is vagyok.
-Hát lássuk csak...a talpamban nincs szálka...
-Jaj, hagyd már!
-Ez az! Leszel szives alaposan megvakarni a fülem tövét. És, hmm, közben az államat is simogathatnád kicsit, úgy finoman, szőrmentén- és kéjes vicsoral elnyúlt a homokban. A kislány meg jó alaposan megvakargatta füle tövét, megsimogatta, még meg is dögönyözte hordónyi mellkasát. Az kutyaként halkan nyüszögött, majd elsülyedt a homokban. A lánynak még meglepődni sem volt ideje, feldúposodott alatta a föld, és hatalmas sárga hát emelkedett ki, s egy pillanat allatt hatalmas, bozontos sörényű oroszlán hátán üllt. Rohantak a sivatagon át faluja felé, nem is bírt ülve maradni a hatalmas háton, hanem a sörénybe kapaszkodva úszott a levegőben.
És így legenda született, egy gyönyörű lányról, késöbb királynőröl, dinasztialapítóról és anyaistennőrőll, aki egyszer elveszett a sivatagban, s elefántnyi oroszlán hátán érkezett vissza, hamisan csillogó jade-szemű állat istenség repítette haza. A fagyiról nem esett említés.
A hatalmas szemből megint a tengermély monoton szürkéskékje látszott. Nikti már nem lebegett, magatehetetlen, mint egy uborkakarika a kocsonyában, hanem úszott a sürű folyadékban. Bebarangolta a hatalmas barlangot, az óriási csepkőképzödményeket- talán a látáshoz szükséges hatalmas érzéksejteket, ki tudja- megcsodálta erek vörösen pulzáló hatalmas hálózatát, igegsejtek kusza szövevényében kerenget, ahol szikázó villámkötegek futkároztak, lilás pókokként. Végtelen nagy és idegen volt a tér, felfoghatatlan minden, amit a lény szemén keresztűl látott. Visszafelé úszott a pupillához, hatalmas rozettának tünnt a szivárványhártya, ahogy sugaras rostjai szerteágaztak a rés körül. A szív távoli dobbanásának ütemére vonaglott a szem belsejét alkotó hatalmas barlang. A fiú hirtelen érezte, ahogy sokkal, sokkal gyorsabban ver az ő szíve is, halántékában és nyakán érezte szapora, gyenge verését. Egyik szemhéja is szívének ütemére rezgett. Apró, szürke foltok táncoltak szeme elött. Hirtelen meleg lett, röviden barátságos és befogadó, majd fullasztó, nyomasztó, elszürkült megint a világ.
Ahogy magához tért, egy szánon feküdt, szorosan meleg bundákba csavarva, s a szánnal társai hajtattak veszetten a meleget, életet adó házak felé, ahol majd a varázsló gondoskodik a majd vízbefúlt ifjú vadászról. Soha még senkit nem adottvissza élve az óceán mélye. De Iktut egy hatalmas hullám kiemelte, s majdnem a keresők lába elé tette.
A hóbagoly öreg nénikévé válva ült a padon, zavartan turkált zöld műbör táskájában. Pedig már a padon hevert a lényeg: vastag hegyű, lemoshatatlan festékű filctoll. A szürke kalapos úr a filccel a kezében a táblához lépett, a kifakult, rozsdacsíkozta felületre felírta: "A galambokat etetni tilos". Szép szabályosan írta a betűket, jól megvastagítva, mintha az erdeti felfestés lenne. Elégedetten nézte, még pár helyen megígazította, majd távozni készült. Ekkor észrevette, hogy a szürke ruhás nénike vaksin méregeti vastag szemüvegén keresztül, kezében nagy zacskó madárszotyival. Majdnem rémülten kérdezte:
-Meg fognak büntetni?
Az úriember bátorítóan megmarkolta a ráncos, hideg kezet, és a homályos szemekbe mosolygott.
-Dehogy is, néni! Nagyon jól tetszik csinálni! Minden rendben!-elindult, de aztán megtorpant, aktatáskájából szendvicset vett elő, mohón magába tömte a benne levő sonkát és paprikát, majd mégegyszer a nénihez lépett.
-Tessék... Nekem most nincs időm apró darabokra tépni, hogy jó legyen a madaraknak. Megteszi a kedvemért?
Tanácstalan kifejezés jelent meg a vaksi arcon, majd felvidult
-Persze lekecském, szívesen!
Az úriember gyors léptekkel, vidáman, de kissé feldúlva sietett a sarok felé. Érthetetlen módon az alig fél percnyi eröltetet sétától légszomja támadt. Visszafordult még egyszer, de a téren csak galambok voltak. Jobbára kövérek, esetlenek, betegesek és rondák, de volt pár kecsesebb is.