"Ha a macska a talpát nyalja, valaki be fog rúgni."
Szürke kalapos úr üldögélt a Vencel téren, galambok között. Akiket nem szabad etetni. Ki is volt írva, több nyelven. És le is kopott, több nyelven. Csak angolul maradt olvasható"Don'tfeed the pigeons!"
-Elég szörnyű!- az elöbb a szomszédos padon totyogó galamb helyén öreg nénike üldögélt, szomorúan, szürkén, nagyon vastag szarukeretes szemüveggel. Fején kerek kötött sapkácska, rózsaszin.
-Hogyan, kérem?-az úriember torkát köszörülte, hogy ne ragadjanak be a szavak.
-Nincs rendjén, ez kérem, mért nem lehet csehül is kiíírni!?
-Ki volt írva, csak lekopott-mutogatot a tábla felé fordulva az úriember
-Hiba, hogy nincs kiírva! Milyen épeszű emberer tiltja egyáltalán? Talán ő sosem éhes?
-Ne, haragudjon, hölgyem, de milyen összefügg...- csilingelő kacagás zavarta össze. A padon már nem az anyóka ült, hanem csillogó szemü fiatal lány, elegáns zöld kabátban. Olyan szép volt! Ruhája ódivatúnak hatott, pont ilyen lehett az anyóka ugyanezen a padon, udvarlójára várva. Hatvan éve. Egy nagyon más Vencel téren. Galambokal. A szürke kalap tulajdonosa szemüveget törölt. Ahogy visszakerült az orrára, a fiatal lány még mindig ott üt, szemében játékos-veszélyes tüzzel.
-Ismerem a kisasszonyt? -zavarát mosoly mögé próbálta rejteni, de a mosoly is elég zavart volt.
-Csacsi-egy csilingelő kacaj közben a kalap lekerült a ritkás, deresedő főről, izgága újjak borzolták össze a hajat. Mielött tiltakozhatott-vagy talán helyeselhetett- volna, nagyon komoly, idősödő végzet asszonya állt, elötte, magas, arisztokratikus jelenség, szürke nagyestélyiben, kezében a szipkás cigaretta-valljuk be- kicsit kurvás volt.
-Mért ne lehetne etetni a galambokat? Mert sokan vannak, és betegek? Nézzen rájuk!Beteggé teszi öket a város, nyomorultak, túlszaporodva mindent guanóval borítanak, betegek és betegségeket terjesztenek,nyomorultúl élnek és pusztulnak!-mély, bársonyos hangja volt.
-Hát, őőő, pont ezért talán?
-Vagy mert ha rászoknak az etetésre, akkor mér egy sósperecet nem lehet nyugodtan megenni a téren, mert pofátlan tolakodóan kuldulnak százszámra?
-Igen, ez is lehetséges, de drága hö...
-Pimasz hazugság! Igen, igaz mindez, de mégsem helyes. Nem ez az igazi válasz, és nem helyes tiltani! Nézze meg, mennyi mocsok marad a kiöntöt kenyér után!
-Jajj, kéreem...
-És miért nincs rendesen kiirva? Talán csak a túristák ne etessenek, ha már tilos?
-Nem értem.
-Mit nem ért?-közben az elöte álló alak már nem elegáns hölgy volt, hanem ezüsttollú, rézkarmú madárasszony, izzó teekintettel.
-Én kérem, semmit sem értek- a kiméra szárnyra kapott, egy gyors kört irt le a tér fölött, majd hóbagoly formájában röppent a rémüldöző-csodálkozó ember vállára. A bársonyos hang bizalmasan duruzsolt a fülbe.
-Egyszer Nikti, az eszkimó fiú társaival Grönland végtelen jégmezejein vadászott. Fiatalos hevében ügyességét akarta fitogtatni, és egy szökellés közben megcsúszva egy lékbe csúszott. Nem is lékbe, jégbarlang száján bucskázott be, hogy a fenekén sötétlő víz elnyelje. Kékesen világító falú körtőben merült alá, nem csak a garavitáció vonzotta, láthatatlan áramlatok húzták a jégpáncél alá, a fekete víz örjöngő sebességell vitte lejjebb és lejjebb izzó körvonalú lények serege közepette, a mélységbe, a halálba. Sem hideget, sem légszomjat nem érzett, dermedt és bágyadt volt, pislákoló tudatában még felmerült, egész könnyen megússza ezt a halál dolgot, bár tagadhatatlan idejekorán. De egyszerre csak a jéghideg késként kezdte hasogatni, lelkébe rettegés költözött. Már a mélység jött felé, nem ő sülyedt tovább. Felfoghatalan tömeg közeledtét érezte. Valami tisztában volt az ő jelenlével, és kiváncsi lett rá. Baljós érdeklődés. Már nem valami személytelen mélység akarta elnyelni, hanem valami nagyon is élő, rengeteg nagy, és a legkevesbé sem emberi. Irdatlan kösziklaként derengett elő, minden eddiginél jegesebb áramlatokat kavarva felemelkedése közben, Vöröslö pont jelezte szemét. A körbevevő mindenséget vitte örvénylő táncba mozgásával, és az a malström Niktiért jött, középpontjában a firtató vörös ponttal.
Pontokkal. Egyész sor haloványabb pont húzodott végig az irdatlan testen, látóhatártól látóhatárig parázsló patakká olvadtak össze, ahogy elérték a fiút. Ekkor a pontsor órási sebbé nyílt, és vérvörös fénybe öltöztette a világot. Ami gigászi méretü lénynek tünt, valójában egyetlen szem volt. Mérete meghaladta a felfogóképesség határait, már félelmetes sem volt. Csak hihetetlen.
Egy focipálya méretű szemlencsére tapadt Nikit. Apró, halványszürke foltocska lehetett a lény látómezejében, bár lehet, hogy ezzel túlbecsültük hatását. És beolvadt a kisbolygónyi gömbbe. Furcsa nyákos labirintusban lebegett, és nem volt légszomja. Arra gondolt, ez bizonyára halálközeli élmény. Kérdés, hogy melyik oldalról közelít.
Becsukódtak a szemhéjak. Mikor újra kinyiltak, hajók allja látszott, mocskos, szürke vízben himbálóztak, millió beszakadt horgony, italosüvegek és megkéselt tengerészek hevertek a fenéken. Egy kikötő. Egy nagyon gazdag város kikötője. Ami egy nagyon gazdag és szép ország fővárosa. Egy szigetországé. Földjei termékenyek, éghajlata csodás. Egzotikus termékei keresettek, az utazók is szivesen keresik fel végtelen fehér homokos partjait. Vizei halakban gazdagok. Földi paradicsom. Hogy mindez hogyan derült ki furókagylós, telt feneküket himbáló hajók látványából, azt nehéz megmagyarázni. De egyértelmü, hogy így van. Csak a szigeteken gond az édesvíz. Talajvíz gyakorlatilag nincsen. És ahogy egyre mélyebre fúrnak a fekete, már már ruganyoasan kemény sziklába, egyszer csak felfakad. De nem víz jön, hanem zsír. És az emberek örvendeznek, és még gazdagabb lesz az ország, meséshíre bejárja a világot. Nem kőolaj jön aföldből, hanem tiszta szír, nem csak világítani, sütni-főzni is jó. És az emberek további kutakat fúrnak, mert még több gazdagságra vágynak. Szegények ezrei pusztulnak el a rettenetes munkában, ahogy a kemény fekete kőben lyukakat vájnak. És egyszerre csak legmélyebb kútból nem zsír jön, hanem vér. Magasabbra szökel a sudár pálmáknál, a gyönyörű katedrális legmagasabb tornyánál, magasabbra a legmagasabb hegynél. Az égig fröccsen a sugár, és vérpermet hull vissza, megfesti a fehérre meszelt házfalakat, az asszonyok ruháját, gyerekek félmeztelen, sovány testét. Vörösek lesznek a termés alatt roskadozó gyümölcsfák, a hatalmas gabonafödek, a széles, sima utak, a hajóvitorlák vászna. És az örök törtetők, a mohók és kapzsik döbbenten merednek a vérzivatarba. Akik korábban földrészeket szerettek volna lámpaolajjal ellátni, most nem gondolkodnak a vérsajtkereskedelem fellendítésében. Félnek. És a sziget remegni kezd. Nem földrengés, ütemes dobolás. Dobogás. Egy hatalmas állat szívének egyre erösödő robaja. A vér pedig lemosatik a gyönyörű országról, lemosatik telhetetlen gazdag, és nyomorultan szegény lakóiról. Lemossa a sós víz. Elsülyed. Az irdatlan sziget úszni kezd, s elmerül. S ahogy alábukik, pislog egyet.
Gigászi szörny úszik szemközt, ahogy újra világosodik a kép. Ősengerek falánk ragadozója, a valaha élt legnagyobb húsevő... Gőgösen vonul el a hatalmas szem elött. Majd örvény támad, a legmélyebb óceánok feneke is felkavarodik,az elöbb még oly erős test elsorvad és csontjaira hullik. S támad millió másik örvény, a tölcsér-csápok móhón szívják magukhoz az élőlényeket, az életet. A napkürűl motollaként pergő földön az ég elfeketedett, az élőlények milliárdjai porrá hullottak, megkövesedett csontjaik fölött vad szél süvített, ahogy energiájukat egy pontba rántotta ellenálhatatlanul. Néha enni kell... és ahogy véget ért, és csend lett, a hatalmas szem ismét becsukódott. És csend lett.
Újra fény. Véres vágott seb a látótérben, csontszilánkok állnak ki belőle. Egy bárd nyoma. Egy delfin tarkóján. És még sok delfin hever, tele van velük egy több hektáros tér. Betonján vér. Megint vér. A tér tele delfintetemekkel, katonás sorban hevernek ezerszám, X alakban felvágott hassal- belek a földön- bevágott tarkóval. Így nem eszik ki a halakat szegény halászok hálójából. Nem bizony. A dögök között egy rizskalapos, sárga férfi sétál, hatévesforma gyerekét kézenfogva vezeti. A kölyök egyszerre kirántja a kezét, legugol, megböki azt a fénytelen szemet. Majd összerezzen. A férfi odalép, halkan csitítja, megsimogatja a fekete üstököt, továbbmennek. A zselében lassan megszünt az ujjacska támasztotta örvénylés. A szem lecsukódik, egy varjú húzza le...
Halovány derengés. Halak. Kékesen világító, áttetsző testtel. Néha színt váltanak. Hatalmas sziklatornyok zugaiban kergetőznek, de egyszerre csaló módon átusznak a barlangok falán és a köveken. Apró ízó labdacsok táncolnak körülöttük, meg bennük, ahol a gyomrot sejtené az ember. Milió formában cikáznak, néha kettő eggyé olvad, vagy egy test bomlik hirtelen rajjá. Belőlük nem lesz soha csont és por. A lényeg pedig láthatatlan. Főleg eonokkal késöbb. Tiszta élet vibrál körös-körül. Minden sallang nélkül. A fények egyre erösebbek, minden létező színben játszik a nyüzsgő haltömeg. És sötét.
Ahogy felnyilik a szem, gazdag ház nappalija látszik, akváriumüvegen keresztül. Az üvegben haloványan tépett uszonyú aranyhal tükröződik. A nappaliban ingújban újságot olvas egy férfi. Felesége óvatosan teszi elé az ételt, nehogy megzavarja. Alázatosan hátralép, köténye elött összefüzi kezeit, majd, hogy a másik nem szól semmit, maga is szótlanul távozik. A következő pillanatban az akvárium már gömbalakú, szines gyeremkbútoron áll. A tükröződésben eltorzult fekete halacska. Az elöbbi nő látszik, egy szőke kisfíút korhol véghetetlen, komor, szomorú szemekkel, könyörtelenül, magányosan. Keserű cseppek hullanak a száján, meddővé téve mindent, amire ráhullik, Közben kényszeresen kötényébe törli kezeit. A gyerek lehajtott fejjel hallgat. Nem tudja, hogy tehetne valamit. De talán majd egyszer legalább gondoli meri, hogy ez igazsátalan, ami történik. És nem fullad bele ki nem sírt könnyeibe.
Fény. Nagyon sok fény. Az akváriumi hal ismét országnyi szörnyeteg lett, irdatlan méretű összörnyeteg. Egy fehér tenyérben fickándozik. Nagyon sok a fény. Fehér alak térdel a világóceán közepén, és finoman simogatja, terelgeti, hasát csikandozza, miközben a felhők magasságából nevetés hallatszik. Örökkévalóságig nyújtott délután, míg tart a jaték. Önfeledt és vidám. A játék a legfontosabb, a játék a teremtés, a teremtés játék. A hatalmas kezek hatalmas horgot kovácsolnak majd, szigonyt, bárdot, eljön majd az idő. A nevetés ettől még őszinte. A hatalmas kezek hol végtelenül óvatosan, hol csak látszólag durván, de igazából óvatosan játszanak. A rettenet nagy hal egyszer csak világot körbeérő kígyóvá nyúlik, miközben a felhők fölött fehéren világító szempár fele kialszik, s csak egy gyenge, sarki nap dereng az égen erőtlen fénnyel. A kígyó nyugton hever, miközben teste minden tenger fenekét behálózza, fejét saját farkán nyugtatja, és vár.
Nikti vár,de nem változik semmi jó ideig. Akkor annyit szól:
-Nem értem! - erre egy pillanatra szürke szárnyak suhogása hallatszik, majd a szürkészöld derengést sivatagi napfény váltja fel. Gyönyörű fekete lány sétál ágyékkötőben, semmi másban. Fagyizik. Eltévedt. Felmerül a kérdés, hogy lehet végzetesen eltévedni egy sivatagban, rekkenő hőségben, anélkül, hogy elolvadna a fagyi... És egyáltalán, soha nem látott senki fagylaltosbódét, vagy fagylaltoskocsit errefelé. Mindegy, akkor is eperfagyit nyalogatot a leány, egyre inkább aggódó tekintettel méregetve az üres horizontot. Nagyon-nagyon meleg volt. Mellbimbói körül gyűrűben apró izzadságcseppek gyöngyöztek, hogy aztán patakban leszaladjanak ébenfekete testének lágy ívein.
Akkor porfelhő tünnt fel a horizonton, és szédítő sebességgel rohanó hatalmas szörny tünnt elő. Négylábú jószág, szürkésfehér bunda borította izmos testét. Megnyúlt pofájában hatalmas agyarak ültek, rózsaszín nyelve hosszan kinyúlt, lompos nagy farkával a földet söpörte. Hegyes füleit hátracsapta, szemeiben ravasz, kicsit sunyi tekintet ült. Ahogy a lány elé ért, hátsó lábaira űlt, fejét az égre szegte, és íszonytatóan vonyítani kezdett. Az még sosem látott ehhez hasonló szörnyet. Miután abahagyto a vonyítást, odasomfordált, megszaglászta a rémülten remegő testet hatalmas orrával, majd megnyalta a poros lábakat.
-Kicsit mint a csoki-mély, morgó hangon szólt, közben borostyán szemeivel a másik tekintetét kutatta- nagyon finom!-lelkesen nyalogatta a finom lábujjakat, míg az lábait kapkodva nevetni nem kezdett.
-Ne csikizz!
Üldögéltek ketten a forró homokban, a kislány a hatalmas mancsokat méregette, melyeket sebek csúfították a bokarésznél.
-Ez mitől van?
-Kötél nyoma. Eltéptem, és elszöktem.
-Miért kötözttek meg?
-Féltek tőlem, féltek, mert erősebb vagyok mindnél. Most hogy megszöktem, azt hiszik, vége a világnak. De azért....
-De?
-Ááámh....bocsánat! Szóval, nem eszik olyan forrón a kását- nyelve komiukusan felcsavarodtt ásítás közben.
-Eltévedtem.
-Nem is a beteg nagymamádat mész meglátogatni?
-Mi van?! Nem is beteg a nagymama!
-Hagyjuk, csak egy hülye vicc volt.
-Ja, értem. Illetve nem értem... de mindegy. Ott tartottunk, hogy eltévedtem, és az itt nagyon rossz- épp az utolsó darabját majszolta a fagyistölcsérnek- tudsz nekem segíteni?
-Hát éppenséggel tudok...
-De...?
-De teljesen ingyen nem vagyok hajlandó. Megtehetem, de nem.
-Nem lehet csak úgy?
-Néha lehet. De ma nem. Nem olyan nap van.
-Most szabadultál, azt mondtad! Ez nem ok a nagylelküségre?
-KISZABADÍTOTTAM MAGAM! Nagyon hosszú idő után, és rengeteg... á, hagyjuk.
-Mit segítsek? Kezd nagyon meleg lenni, és szomjas is vagyok.
-Hát lássuk csak...a talpamban nincs szálka...
-Jaj, hagyd már!
-Ez az! Leszel szives alaposan megvakarni a fülem tövét. És, hmm, közben az államat is simogathatnád kicsit, úgy finoman, szőrmentén- és kéjes vicsoral elnyúlt a homokban. A kislány meg jó alaposan megvakargatta füle tövét, megsimogatta, még meg is dögönyözte hordónyi mellkasát. Az kutyaként halkan nyüszögött, majd elsülyedt a homokban. A lánynak még meglepődni sem volt ideje, feldúposodott alatta a föld, és hatalmas sárga hát emelkedett ki, s egy pillanat allatt hatalmas, bozontos sörényű oroszlán hátán üllt. Rohantak a sivatagon át faluja felé, nem is bírt ülve maradni a hatalmas háton, hanem a sörénybe kapaszkodva úszott a levegőben.
És így legenda született, egy gyönyörű lányról, késöbb királynőröl, dinasztialapítóról és anyaistennőrőll, aki egyszer elveszett a sivatagban, s elefántnyi oroszlán hátán érkezett vissza, hamisan csillogó jade-szemű állat istenség repítette haza. A fagyiról nem esett említés.
A hatalmas szemből megint a tengermély monoton szürkéskékje látszott. Nikti már nem lebegett, magatehetetlen, mint egy uborkakarika a kocsonyában, hanem úszott a sürű folyadékban. Bebarangolta a hatalmas barlangot, az óriási csepkőképzödményeket- talán a látáshoz szükséges hatalmas érzéksejteket, ki tudja- megcsodálta erek vörösen pulzáló hatalmas hálózatát, igegsejtek kusza szövevényében kerenget, ahol szikázó villámkötegek futkároztak, lilás pókokként. Végtelen nagy és idegen volt a tér, felfoghatatlan minden, amit a lény szemén keresztűl látott. Visszafelé úszott a pupillához, hatalmas rozettának tünnt a szivárványhártya, ahogy sugaras rostjai szerteágaztak a rés körül. A szív távoli dobbanásának ütemére vonaglott a szem belsejét alkotó hatalmas barlang. A fiú hirtelen érezte, ahogy sokkal, sokkal gyorsabban ver az ő szíve is, halántékában és nyakán érezte szapora, gyenge verését. Egyik szemhéja is szívének ütemére rezgett. Apró, szürke foltok táncoltak szeme elött. Hirtelen meleg lett, röviden barátságos és befogadó, majd fullasztó, nyomasztó, elszürkült megint a világ.
Ahogy magához tért, egy szánon feküdt, szorosan meleg bundákba csavarva, s a szánnal társai hajtattak veszetten a meleget, életet adó házak felé, ahol majd a varázsló gondoskodik a majd vízbefúlt ifjú vadászról. Soha még senkit nem adottvissza élve az óceán mélye. De Iktut egy hatalmas hullám kiemelte, s majdnem a keresők lába elé tette.
A hóbagoly öreg nénikévé válva ült a padon, zavartan turkált zöld műbör táskájában. Pedig már a padon hevert a lényeg: vastag hegyű, lemoshatatlan festékű filctoll. A szürke kalapos úr a filccel a kezében a táblához lépett, a kifakult, rozsdacsíkozta felületre felírta: "A galambokat etetni tilos". Szép szabályosan írta a betűket, jól megvastagítva, mintha az erdeti felfestés lenne. Elégedetten nézte, még pár helyen megígazította, majd távozni készült. Ekkor észrevette, hogy a szürke ruhás nénike vaksin méregeti vastag szemüvegén keresztül, kezében nagy zacskó madárszotyival. Majdnem rémülten kérdezte:
-Meg fognak büntetni?
Az úriember bátorítóan megmarkolta a ráncos, hideg kezet, és a homályos szemekbe mosolygott.
-Dehogy is, néni! Nagyon jól tetszik csinálni! Minden rendben!-elindult, de aztán megtorpant, aktatáskájából szendvicset vett elő, mohón magába tömte a benne levő sonkát és paprikát, majd mégegyszer a nénihez lépett.
-Tessék... Nekem most nincs időm apró darabokra tépni, hogy jó legyen a madaraknak. Megteszi a kedvemért?
Tanácstalan kifejezés jelent meg a vaksi arcon, majd felvidult
-Persze lekecském, szívesen!
Az úriember gyors léptekkel, vidáman, de kissé feldúlva sietett a sarok felé. Érthetetlen módon az alig fél percnyi eröltetet sétától légszomja támadt. Visszafordult még egyszer, de a téren csak galambok voltak. Jobbára kövérek, esetlenek, betegesek és rondák, de volt pár kecsesebb is.
Szürke kalapos úr üldögélt a Vencel téren, galambok között. Akiket nem szabad etetni. Ki is volt írva, több nyelven. És le is kopott, több nyelven. Csak angolul maradt olvasható"Don'tfeed the pigeons!"
-Elég szörnyű!- az elöbb a szomszédos padon totyogó galamb helyén öreg nénike üldögélt, szomorúan, szürkén, nagyon vastag szarukeretes szemüveggel. Fején kerek kötött sapkácska, rózsaszin.
-Hogyan, kérem?-az úriember torkát köszörülte, hogy ne ragadjanak be a szavak.
-Nincs rendjén, ez kérem, mért nem lehet csehül is kiíírni!?
-Ki volt írva, csak lekopott-mutogatot a tábla felé fordulva az úriember
-Hiba, hogy nincs kiírva! Milyen épeszű emberer tiltja egyáltalán? Talán ő sosem éhes?
-Ne, haragudjon, hölgyem, de milyen összefügg...- csilingelő kacagás zavarta össze. A padon már nem az anyóka ült, hanem csillogó szemü fiatal lány, elegáns zöld kabátban. Olyan szép volt! Ruhája ódivatúnak hatott, pont ilyen lehett az anyóka ugyanezen a padon, udvarlójára várva. Hatvan éve. Egy nagyon más Vencel téren. Galambokal. A szürke kalap tulajdonosa szemüveget törölt. Ahogy visszakerült az orrára, a fiatal lány még mindig ott üt, szemében játékos-veszélyes tüzzel.
-Ismerem a kisasszonyt? -zavarát mosoly mögé próbálta rejteni, de a mosoly is elég zavart volt.
-Csacsi-egy csilingelő kacaj közben a kalap lekerült a ritkás, deresedő főről, izgága újjak borzolták össze a hajat. Mielött tiltakozhatott-vagy talán helyeselhetett- volna, nagyon komoly, idősödő végzet asszonya állt, elötte, magas, arisztokratikus jelenség, szürke nagyestélyiben, kezében a szipkás cigaretta-valljuk be- kicsit kurvás volt.
-Mért ne lehetne etetni a galambokat? Mert sokan vannak, és betegek? Nézzen rájuk!Beteggé teszi öket a város, nyomorultak, túlszaporodva mindent guanóval borítanak, betegek és betegségeket terjesztenek,nyomorultúl élnek és pusztulnak!-mély, bársonyos hangja volt.
-Hát, őőő, pont ezért talán?
-Vagy mert ha rászoknak az etetésre, akkor mér egy sósperecet nem lehet nyugodtan megenni a téren, mert pofátlan tolakodóan kuldulnak százszámra?
-Igen, ez is lehetséges, de drága hö...
-Pimasz hazugság! Igen, igaz mindez, de mégsem helyes. Nem ez az igazi válasz, és nem helyes tiltani! Nézze meg, mennyi mocsok marad a kiöntöt kenyér után!
-Jajj, kéreem...
-És miért nincs rendesen kiirva? Talán csak a túristák ne etessenek, ha már tilos?
-Nem értem.
-Mit nem ért?-közben az elöte álló alak már nem elegáns hölgy volt, hanem ezüsttollú, rézkarmú madárasszony, izzó teekintettel.
-Én kérem, semmit sem értek- a kiméra szárnyra kapott, egy gyors kört irt le a tér fölött, majd hóbagoly formájában röppent a rémüldöző-csodálkozó ember vállára. A bársonyos hang bizalmasan duruzsolt a fülbe.
-Egyszer Nikti, az eszkimó fiú társaival Grönland végtelen jégmezejein vadászott. Fiatalos hevében ügyességét akarta fitogtatni, és egy szökellés közben megcsúszva egy lékbe csúszott. Nem is lékbe, jégbarlang száján bucskázott be, hogy a fenekén sötétlő víz elnyelje. Kékesen világító falú körtőben merült alá, nem csak a garavitáció vonzotta, láthatatlan áramlatok húzták a jégpáncél alá, a fekete víz örjöngő sebességell vitte lejjebb és lejjebb izzó körvonalú lények serege közepette, a mélységbe, a halálba. Sem hideget, sem légszomjat nem érzett, dermedt és bágyadt volt, pislákoló tudatában még felmerült, egész könnyen megússza ezt a halál dolgot, bár tagadhatatlan idejekorán. De egyszerre csak a jéghideg késként kezdte hasogatni, lelkébe rettegés költözött. Már a mélység jött felé, nem ő sülyedt tovább. Felfoghatalan tömeg közeledtét érezte. Valami tisztában volt az ő jelenlével, és kiváncsi lett rá. Baljós érdeklődés. Már nem valami személytelen mélység akarta elnyelni, hanem valami nagyon is élő, rengeteg nagy, és a legkevesbé sem emberi. Irdatlan kösziklaként derengett elő, minden eddiginél jegesebb áramlatokat kavarva felemelkedése közben, Vöröslö pont jelezte szemét. A körbevevő mindenséget vitte örvénylő táncba mozgásával, és az a malström Niktiért jött, középpontjában a firtató vörös ponttal.
Pontokkal. Egyész sor haloványabb pont húzodott végig az irdatlan testen, látóhatártól látóhatárig parázsló patakká olvadtak össze, ahogy elérték a fiút. Ekkor a pontsor órási sebbé nyílt, és vérvörös fénybe öltöztette a világot. Ami gigászi méretü lénynek tünt, valójában egyetlen szem volt. Mérete meghaladta a felfogóképesség határait, már félelmetes sem volt. Csak hihetetlen.
Egy focipálya méretű szemlencsére tapadt Nikit. Apró, halványszürke foltocska lehetett a lény látómezejében, bár lehet, hogy ezzel túlbecsültük hatását. És beolvadt a kisbolygónyi gömbbe. Furcsa nyákos labirintusban lebegett, és nem volt légszomja. Arra gondolt, ez bizonyára halálközeli élmény. Kérdés, hogy melyik oldalról közelít.
Becsukódtak a szemhéjak. Mikor újra kinyiltak, hajók allja látszott, mocskos, szürke vízben himbálóztak, millió beszakadt horgony, italosüvegek és megkéselt tengerészek hevertek a fenéken. Egy kikötő. Egy nagyon gazdag város kikötője. Ami egy nagyon gazdag és szép ország fővárosa. Egy szigetországé. Földjei termékenyek, éghajlata csodás. Egzotikus termékei keresettek, az utazók is szivesen keresik fel végtelen fehér homokos partjait. Vizei halakban gazdagok. Földi paradicsom. Hogy mindez hogyan derült ki furókagylós, telt feneküket himbáló hajók látványából, azt nehéz megmagyarázni. De egyértelmü, hogy így van. Csak a szigeteken gond az édesvíz. Talajvíz gyakorlatilag nincsen. És ahogy egyre mélyebre fúrnak a fekete, már már ruganyoasan kemény sziklába, egyszer csak felfakad. De nem víz jön, hanem zsír. És az emberek örvendeznek, és még gazdagabb lesz az ország, meséshíre bejárja a világot. Nem kőolaj jön aföldből, hanem tiszta szír, nem csak világítani, sütni-főzni is jó. És az emberek további kutakat fúrnak, mert még több gazdagságra vágynak. Szegények ezrei pusztulnak el a rettenetes munkában, ahogy a kemény fekete kőben lyukakat vájnak. És egyszerre csak legmélyebb kútból nem zsír jön, hanem vér. Magasabbra szökel a sudár pálmáknál, a gyönyörű katedrális legmagasabb tornyánál, magasabbra a legmagasabb hegynél. Az égig fröccsen a sugár, és vérpermet hull vissza, megfesti a fehérre meszelt házfalakat, az asszonyok ruháját, gyerekek félmeztelen, sovány testét. Vörösek lesznek a termés alatt roskadozó gyümölcsfák, a hatalmas gabonafödek, a széles, sima utak, a hajóvitorlák vászna. És az örök törtetők, a mohók és kapzsik döbbenten merednek a vérzivatarba. Akik korábban földrészeket szerettek volna lámpaolajjal ellátni, most nem gondolkodnak a vérsajtkereskedelem fellendítésében. Félnek. És a sziget remegni kezd. Nem földrengés, ütemes dobolás. Dobogás. Egy hatalmas állat szívének egyre erösödő robaja. A vér pedig lemosatik a gyönyörű országról, lemosatik telhetetlen gazdag, és nyomorultan szegény lakóiról. Lemossa a sós víz. Elsülyed. Az irdatlan sziget úszni kezd, s elmerül. S ahogy alábukik, pislog egyet.
Gigászi szörny úszik szemközt, ahogy újra világosodik a kép. Ősengerek falánk ragadozója, a valaha élt legnagyobb húsevő... Gőgösen vonul el a hatalmas szem elött. Majd örvény támad, a legmélyebb óceánok feneke is felkavarodik,az elöbb még oly erős test elsorvad és csontjaira hullik. S támad millió másik örvény, a tölcsér-csápok móhón szívják magukhoz az élőlényeket, az életet. A napkürűl motollaként pergő földön az ég elfeketedett, az élőlények milliárdjai porrá hullottak, megkövesedett csontjaik fölött vad szél süvített, ahogy energiájukat egy pontba rántotta ellenálhatatlanul. Néha enni kell... és ahogy véget ért, és csend lett, a hatalmas szem ismét becsukódott. És csend lett.
Újra fény. Véres vágott seb a látótérben, csontszilánkok állnak ki belőle. Egy bárd nyoma. Egy delfin tarkóján. És még sok delfin hever, tele van velük egy több hektáros tér. Betonján vér. Megint vér. A tér tele delfintetemekkel, katonás sorban hevernek ezerszám, X alakban felvágott hassal- belek a földön- bevágott tarkóval. Így nem eszik ki a halakat szegény halászok hálójából. Nem bizony. A dögök között egy rizskalapos, sárga férfi sétál, hatévesforma gyerekét kézenfogva vezeti. A kölyök egyszerre kirántja a kezét, legugol, megböki azt a fénytelen szemet. Majd összerezzen. A férfi odalép, halkan csitítja, megsimogatja a fekete üstököt, továbbmennek. A zselében lassan megszünt az ujjacska támasztotta örvénylés. A szem lecsukódik, egy varjú húzza le...
Halovány derengés. Halak. Kékesen világító, áttetsző testtel. Néha színt váltanak. Hatalmas sziklatornyok zugaiban kergetőznek, de egyszerre csaló módon átusznak a barlangok falán és a köveken. Apró ízó labdacsok táncolnak körülöttük, meg bennük, ahol a gyomrot sejtené az ember. Milió formában cikáznak, néha kettő eggyé olvad, vagy egy test bomlik hirtelen rajjá. Belőlük nem lesz soha csont és por. A lényeg pedig láthatatlan. Főleg eonokkal késöbb. Tiszta élet vibrál körös-körül. Minden sallang nélkül. A fények egyre erösebbek, minden létező színben játszik a nyüzsgő haltömeg. És sötét.
Ahogy felnyilik a szem, gazdag ház nappalija látszik, akváriumüvegen keresztül. Az üvegben haloványan tépett uszonyú aranyhal tükröződik. A nappaliban ingújban újságot olvas egy férfi. Felesége óvatosan teszi elé az ételt, nehogy megzavarja. Alázatosan hátralép, köténye elött összefüzi kezeit, majd, hogy a másik nem szól semmit, maga is szótlanul távozik. A következő pillanatban az akvárium már gömbalakú, szines gyeremkbútoron áll. A tükröződésben eltorzult fekete halacska. Az elöbbi nő látszik, egy szőke kisfíút korhol véghetetlen, komor, szomorú szemekkel, könyörtelenül, magányosan. Keserű cseppek hullanak a száján, meddővé téve mindent, amire ráhullik, Közben kényszeresen kötényébe törli kezeit. A gyerek lehajtott fejjel hallgat. Nem tudja, hogy tehetne valamit. De talán majd egyszer legalább gondoli meri, hogy ez igazsátalan, ami történik. És nem fullad bele ki nem sírt könnyeibe.
Fény. Nagyon sok fény. Az akváriumi hal ismét országnyi szörnyeteg lett, irdatlan méretű összörnyeteg. Egy fehér tenyérben fickándozik. Nagyon sok a fény. Fehér alak térdel a világóceán közepén, és finoman simogatja, terelgeti, hasát csikandozza, miközben a felhők magasságából nevetés hallatszik. Örökkévalóságig nyújtott délután, míg tart a jaték. Önfeledt és vidám. A játék a legfontosabb, a játék a teremtés, a teremtés játék. A hatalmas kezek hatalmas horgot kovácsolnak majd, szigonyt, bárdot, eljön majd az idő. A nevetés ettől még őszinte. A hatalmas kezek hol végtelenül óvatosan, hol csak látszólag durván, de igazából óvatosan játszanak. A rettenet nagy hal egyszer csak világot körbeérő kígyóvá nyúlik, miközben a felhők fölött fehéren világító szempár fele kialszik, s csak egy gyenge, sarki nap dereng az égen erőtlen fénnyel. A kígyó nyugton hever, miközben teste minden tenger fenekét behálózza, fejét saját farkán nyugtatja, és vár.
Nikti vár,de nem változik semmi jó ideig. Akkor annyit szól:
-Nem értem! - erre egy pillanatra szürke szárnyak suhogása hallatszik, majd a szürkészöld derengést sivatagi napfény váltja fel. Gyönyörű fekete lány sétál ágyékkötőben, semmi másban. Fagyizik. Eltévedt. Felmerül a kérdés, hogy lehet végzetesen eltévedni egy sivatagban, rekkenő hőségben, anélkül, hogy elolvadna a fagyi... És egyáltalán, soha nem látott senki fagylaltosbódét, vagy fagylaltoskocsit errefelé. Mindegy, akkor is eperfagyit nyalogatot a leány, egyre inkább aggódó tekintettel méregetve az üres horizontot. Nagyon-nagyon meleg volt. Mellbimbói körül gyűrűben apró izzadságcseppek gyöngyöztek, hogy aztán patakban leszaladjanak ébenfekete testének lágy ívein.
Akkor porfelhő tünnt fel a horizonton, és szédítő sebességgel rohanó hatalmas szörny tünnt elő. Négylábú jószág, szürkésfehér bunda borította izmos testét. Megnyúlt pofájában hatalmas agyarak ültek, rózsaszín nyelve hosszan kinyúlt, lompos nagy farkával a földet söpörte. Hegyes füleit hátracsapta, szemeiben ravasz, kicsit sunyi tekintet ült. Ahogy a lány elé ért, hátsó lábaira űlt, fejét az égre szegte, és íszonytatóan vonyítani kezdett. Az még sosem látott ehhez hasonló szörnyet. Miután abahagyto a vonyítást, odasomfordált, megszaglászta a rémülten remegő testet hatalmas orrával, majd megnyalta a poros lábakat.
-Kicsit mint a csoki-mély, morgó hangon szólt, közben borostyán szemeivel a másik tekintetét kutatta- nagyon finom!-lelkesen nyalogatta a finom lábujjakat, míg az lábait kapkodva nevetni nem kezdett.
-Ne csikizz!
Üldögéltek ketten a forró homokban, a kislány a hatalmas mancsokat méregette, melyeket sebek csúfították a bokarésznél.
-Ez mitől van?
-Kötél nyoma. Eltéptem, és elszöktem.
-Miért kötözttek meg?
-Féltek tőlem, féltek, mert erősebb vagyok mindnél. Most hogy megszöktem, azt hiszik, vége a világnak. De azért....
-De?
-Ááámh....bocsánat! Szóval, nem eszik olyan forrón a kását- nyelve komiukusan felcsavarodtt ásítás közben.
-Eltévedtem.
-Nem is a beteg nagymamádat mész meglátogatni?
-Mi van?! Nem is beteg a nagymama!
-Hagyjuk, csak egy hülye vicc volt.
-Ja, értem. Illetve nem értem... de mindegy. Ott tartottunk, hogy eltévedtem, és az itt nagyon rossz- épp az utolsó darabját majszolta a fagyistölcsérnek- tudsz nekem segíteni?
-Hát éppenséggel tudok...
-De...?
-De teljesen ingyen nem vagyok hajlandó. Megtehetem, de nem.
-Nem lehet csak úgy?
-Néha lehet. De ma nem. Nem olyan nap van.
-Most szabadultál, azt mondtad! Ez nem ok a nagylelküségre?
-KISZABADÍTOTTAM MAGAM! Nagyon hosszú idő után, és rengeteg... á, hagyjuk.
-Mit segítsek? Kezd nagyon meleg lenni, és szomjas is vagyok.
-Hát lássuk csak...a talpamban nincs szálka...
-Jaj, hagyd már!
-Ez az! Leszel szives alaposan megvakarni a fülem tövét. És, hmm, közben az államat is simogathatnád kicsit, úgy finoman, szőrmentén- és kéjes vicsoral elnyúlt a homokban. A kislány meg jó alaposan megvakargatta füle tövét, megsimogatta, még meg is dögönyözte hordónyi mellkasát. Az kutyaként halkan nyüszögött, majd elsülyedt a homokban. A lánynak még meglepődni sem volt ideje, feldúposodott alatta a föld, és hatalmas sárga hát emelkedett ki, s egy pillanat allatt hatalmas, bozontos sörényű oroszlán hátán üllt. Rohantak a sivatagon át faluja felé, nem is bírt ülve maradni a hatalmas háton, hanem a sörénybe kapaszkodva úszott a levegőben.
És így legenda született, egy gyönyörű lányról, késöbb királynőröl, dinasztialapítóról és anyaistennőrőll, aki egyszer elveszett a sivatagban, s elefántnyi oroszlán hátán érkezett vissza, hamisan csillogó jade-szemű állat istenség repítette haza. A fagyiról nem esett említés.
A hatalmas szemből megint a tengermély monoton szürkéskékje látszott. Nikti már nem lebegett, magatehetetlen, mint egy uborkakarika a kocsonyában, hanem úszott a sürű folyadékban. Bebarangolta a hatalmas barlangot, az óriási csepkőképzödményeket- talán a látáshoz szükséges hatalmas érzéksejteket, ki tudja- megcsodálta erek vörösen pulzáló hatalmas hálózatát, igegsejtek kusza szövevényében kerenget, ahol szikázó villámkötegek futkároztak, lilás pókokként. Végtelen nagy és idegen volt a tér, felfoghatatlan minden, amit a lény szemén keresztűl látott. Visszafelé úszott a pupillához, hatalmas rozettának tünnt a szivárványhártya, ahogy sugaras rostjai szerteágaztak a rés körül. A szív távoli dobbanásának ütemére vonaglott a szem belsejét alkotó hatalmas barlang. A fiú hirtelen érezte, ahogy sokkal, sokkal gyorsabban ver az ő szíve is, halántékában és nyakán érezte szapora, gyenge verését. Egyik szemhéja is szívének ütemére rezgett. Apró, szürke foltok táncoltak szeme elött. Hirtelen meleg lett, röviden barátságos és befogadó, majd fullasztó, nyomasztó, elszürkült megint a világ.
Ahogy magához tért, egy szánon feküdt, szorosan meleg bundákba csavarva, s a szánnal társai hajtattak veszetten a meleget, életet adó házak felé, ahol majd a varázsló gondoskodik a majd vízbefúlt ifjú vadászról. Soha még senkit nem adottvissza élve az óceán mélye. De Iktut egy hatalmas hullám kiemelte, s majdnem a keresők lába elé tette.
A hóbagoly öreg nénikévé válva ült a padon, zavartan turkált zöld műbör táskájában. Pedig már a padon hevert a lényeg: vastag hegyű, lemoshatatlan festékű filctoll. A szürke kalapos úr a filccel a kezében a táblához lépett, a kifakult, rozsdacsíkozta felületre felírta: "A galambokat etetni tilos". Szép szabályosan írta a betűket, jól megvastagítva, mintha az erdeti felfestés lenne. Elégedetten nézte, még pár helyen megígazította, majd távozni készült. Ekkor észrevette, hogy a szürke ruhás nénike vaksin méregeti vastag szemüvegén keresztül, kezében nagy zacskó madárszotyival. Majdnem rémülten kérdezte:
-Meg fognak büntetni?
Az úriember bátorítóan megmarkolta a ráncos, hideg kezet, és a homályos szemekbe mosolygott.
-Dehogy is, néni! Nagyon jól tetszik csinálni! Minden rendben!-elindult, de aztán megtorpant, aktatáskájából szendvicset vett elő, mohón magába tömte a benne levő sonkát és paprikát, majd mégegyszer a nénihez lépett.
-Tessék... Nekem most nincs időm apró darabokra tépni, hogy jó legyen a madaraknak. Megteszi a kedvemért?
Tanácstalan kifejezés jelent meg a vaksi arcon, majd felvidult
-Persze lekecském, szívesen!
Az úriember gyors léptekkel, vidáman, de kissé feldúlva sietett a sarok felé. Érthetetlen módon az alig fél percnyi eröltetet sétától légszomja támadt. Visszafordult még egyszer, de a téren csak galambok voltak. Jobbára kövérek, esetlenek, betegesek és rondák, de volt pár kecsesebb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése