A Nagy Ember homlokát ráncolva hajolt a térképabrosz fölé. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vízzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetett homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Majd holnap sminklenek a hidradó előtt, Léni úgy is szól. Most másról kell szóljon az este. A vezérkar már eltávozott - ki a családjához, a facérok a Szalonba- és még voltak tisztázatlan pontok az elkövetkező hadmozdulatok kapcsán. Így a hatalmas asztal fölött állt, fürkésző tekintetével a hadosztályokat jelképező bábokat méregette, máskor oly határozottan lendülő karja most óvatosan nyúlt, finom újjai bizonytalanul tologatták a hadoszlopokat, már már szeretettel simogattak végig egy-egy fa tank vagy repülő makettet. Majd hosszú perceken keresztül állt, mint egy szobor, csak fel-alá táncoló szembogara jelezte a kutató értelem működését, a figyelmet. Aztán megmozdul, becéző újbegyeivel megtol egy kis tankot, repülőt, gyalogost, vagy a tinktakék papírtengeren ringatozó hajócskát. Összevont szemöldökkel szemléli, majd- a legtöbbsztör - visszateszi eredeti helyére, és hosszan, súlyosan sóhajt. Néha viszont pár percnyi vizslatás után jónak találja az új pozíciót, ilyenkor elégedetten bólint, csak bólint, fegyelmezetten, gyorsan, nehogy a láthatatlan közönség elbizakodottnak vagy önteltnek gondolhassa. Hátralép, netán el is fordul, kortyol egyet a citromos vízből, majd visszatér az asztalhoz, élő szemű szoborként tovább vizslatni, mi a Helyzet. Sokszor addig tart a fegyelmezett, mégis lázas munka, míg ezüstös csií nem húzodik a keleti égen, és a Vezér alvás nélkül veti bele magát a következő nap forgatagába. De bírja mindezt, hittel, álhatatosan, az ő népéért.
Kopogtatnak a hatalmas tölgyfaajtón. Olyan erössen, hogy még a belső bársonypárnázat sem képes elnyelni a kongást. A hang végigverődik a tanácsterem évszázados falai között, az egyetlen embert ábrázoló képeken csapódik összevissza, hogy elhaljon a csarnok égbe törő boltívei között. Kevés ember van, igazából egyetlen ember van, aki egyszerüen bekopoghat, így éjnek évadján. Akit nem valamely strázsa jelent be hivatalosan felfelé meredő tekintettel a semmibe kiabálva, hanem egyszerűen beront.
Hatalmas ember, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, kemény arcán barátságos, már már behódoló mosoly.
-Ma nem, Hermann! -erre a már üdvözlésre lendülő kéz megmered a levegőben. A nagy ember nagy arca tanácstalan.
-Hisz azt beszéltük...-sötét felhők árnyékolják vonásait. Sóhajt. Leül, pedig a nagy betűs Nagy Ember áll. Ezt sem sokan tehetik meg...
-Vagy a stratégiai megbeszélésre jött ily késői órán? Tudja, hogy afrikai hadtestünk helyzete több, mint aggasztó. Holnap naggyülés lesz, forgatás, este újabb haditanács, készülődés a dísszemlére... és még a legújjabb fegyvereink tervrajzát sem láttam... Hanyatveti magát egy vörös bársonyszéken, és kölnis zsebkendőt (hogy honnan került az elő?!) terít drámai mozdulattal az arcára.
-Két napja nem aludtam, Hermann...ez így nem mehet tovább-hangja gyerekes, már-már sírós. Még a legnagyobbak is elgyengűlhetnek. Persze ezt csak a legbelsőbb kör bizalmi emberei láthatják, ha egyáltalán valaki.
-Akkor?-furcsa látvány, ahogy egy tagbaszakadt, idösődő ember egyik lábáról a másikra áll feszengve.
-Kérlek,hagyjál magamra...sok még a dolgom...majd máskor...
-Értem-szemei kissé opálossá válnak-akkor...talán holnap?
-Nem tudom, érted!? Nem tudom! Annyi dolgom van. Ne egyed te is az életemet. Még TE IS!
Pár percig néma csend. Sértet, kapkodó pihegés. Két torokból is.
-Majd értesítelek. Most távozz, kérlek-ez egy magasrangú hivatalnok stílusa, affektáló, magas hang. Nem így búcsuzunk egy baráttól, vagy akár kedves ismerőstől.
Az széles arcon most már nem ború, hanem csalódottság. sőt, kimondani is megdöbbentő, de harag! Lassan megfordult, és kimért, kongó léptekkel a párnázott ajtó felé indult. Ahogy a kilincsre teszi a kezét, megállt, hosszan merdve a semmibe. Mintha mondani szeretne valamit. Nyel, ádámcsutkája fel-alá mozog. Majd sóhajt és lenyomja a kilincset.
Kis fémmütyür, ébenfa tokban. Zenélő dobozka. Finoman csilingelő hangja kedves, érzelgős. A dalam sem ismeretlen . "Bei mir bist Du schein" A hatalmas kéz megakad a kilincsen. Megkönnyebült sóhajt vernek vissz a bársonytapétás, borvörös falak.
Finoman a válán végigsimít egy kéz. Remeg az örömtől.
-Mi van,te meschüge, tényleg azt hitted, hogy csak úgy elmehetsz?!-hangja behízelgő, játékos,a másik sarkonfordul ,arcán megjátszott haraggal leplezett öröm, megkönnyebülés, és egy pici igazi harag.
-TE...-de az fürge úját ajkára szorítja. Majd mosolyogva, felhúzott könyökkel, kisterpeszben az bárpulthoz fut, hogy rejtekajtót nyisson rajta. Rejtekajtó mögött kincsesbánya. Mohó tekintettel szedi elő a kincseket. Lemezjátszó, szépen metszett kristálypoharak, ehhez illő palack. A lemejátszón amár jól ismert dallam. De elötte még kortyolnak a jófajta sligovicából. Koccintanak. Isznak. Annyira még most sem felszabadultak, hogy kitalálják, és kimondják, hogy mire. Aztán táncolnak.
Öt perc múlva újra táncolnak, most már a Nagy Embert vezetik.
Piros flamenkóruhában ropja, mezétláb, fején usánka. Selymesen csillognak röpködő fodrai az aranyozott bronzkandelláberek meleg fényében. Partnere galuskatestén fekete lakbőr nadrág feszül, ibolyszín selyeminge köldökig-kútmélységü köldökéig-kigombolva. Lábán mamúsz, veszettűl csúszik a mintás parkettán, és ahányszor elesik, magával rántja a másikat, elterülnek a padlón, fetrengenek, kacagnak. Csók csattan. Megint lejár a lemez. A sercegés csak fokozza a csend érzését. Mélyen egymás szemébe néznek. Csend. Hirtelen felpattannak, és újra a ládához rohannak. Konga, füszoknya, szőke paróka, ébenfa gerely, szőke paróka, vörös csíkos faragott maszk, törtfehér kombiné, csontfülbevalók, csont orkarika, rúzs, és egy nagy tégely fekete csirizes valami. Már nem kacarásznak, hanem hiénaként vihognak. A nagy emberre kerül a fűzoknya -pontosabban ágyékkötő-a csontékszerek, melyeket elfed a rémítő harci maszk, kezében kelevéz, teste fekete a mézgaszerű festéktől. A Nagy Ember riadt szüzet játszik, hosszú szőke műloboncával rohangál fehér alsóneműben, szűziesen sikongatva emelgeti könyörgő kezeit a fekete ember felé. Az felhagy az üldözéssél, és dobol egy ideig. Amásik tetetett rémülettel a kijáratot keresi, az ablakkilincset rángatja, az ajtón dobol. Az őr nem nyit be, tudja, hogy akkor halál fia. A dobolás egyre veszettebb, reng a padló, fekete izzadtság folyik a hordónyi mellkason. A rémült menekülés rángatozó vonaglássá lesz, majd ősi, szabálytalan, őrjöngő táncba csap át. A dob döngése folyamatos robajjá olvad össze, majd egy hatalmas csattanással elrepül a nehéz fa alkalmatosság. A fogócska újrakezdődik, a hatalmas glóbusz, a térképasztal, a vörös bársonyszékek között. Mély hangon morog az üldöző, visongva -kacagva rohan az üldözött. Majd utoléri. Vísítás, öblös kacaj. Faragott harci maszk csúszik a földön. Finom szövet reccsen, szakadt kombiné hullik az egyik bársonyszékre. Kéjes sikoly. Ágyékkötö darabjai repkednek. Majd dugattyú zubogása. Hosszan. Lihegés. Lassan megnyugvó légzés. Csend. Sóhaj.
Hajnal. Üres sligovicás üveg cserepein csillog a nap fénye. Ruhák, furcsa tárgyak mindenfelé. A nagy ember lassan éledezik. A Nagy Ember kombinéjának rongyival törli föl a földről a fekete festékkel elkevert izzadtságot, miegyebet. Majd összeborzolt haját fésüli vissza jellegzetes frizurájává, apró bajszát kis kefével igazgatja. Társa is eszméletre tér, a fekete festék maradványait törli testéről. Visszakerül titkos búvóhelyére a lemezjátszó, az épen maradt kellékek és ruhák, a maradékok a "Szigorúan titkos iratok, kizárólag égetésre!" feliratú zsákba kerülnek. Lassan kezd úgy kinézni a tanácsterem, mint ahol egy Nagy Vezér töprengte végig lázas igyekezetben az éjszakát, és nem úgy, mint...
Felöltöznek. A ruhák gallérja takarja a kiszívott nyakakat. Szertartásos búcsú. Gyors, fegyelmezett, bajtársias.
A nagydarab komoran megy végig a folyóson, arca sápadt. Egyszerre már nem bírja tovább, keres egy zugot, apró ampullát vesz elő a zsebéből. Ereibe most nem lőheti be az enyhet adó morfiumot, gyoran felhörpinti hát. Kicsit ül még, kezeibe temetve a fejét, majd-mielött meglátná valaki így- újra nekiindúl, gögősen, emelt fővel.
A tanácsterem magányában áll a Vezér, a kevés alvástól sápadtan, beesett szemmel vizslatja a térképasztalt. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vizzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetet homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Halkan dúdol valami dalocskát. Aztán elhallgat. Jobb ha nem. Még rászokik.
Kopogtatnak a hatalmas tölgyfaajtón. Olyan erössen, hogy még a belső bársonypárnázat sem képes elnyelni a kongást. A hang végigverődik a tanácsterem évszázados falai között, az egyetlen embert ábrázoló képeken csapódik összevissza, hogy elhaljon a csarnok égbe törő boltívei között. Kevés ember van, igazából egyetlen ember van, aki egyszerüen bekopoghat, így éjnek évadján. Akit nem valamely strázsa jelent be hivatalosan felfelé meredő tekintettel a semmibe kiabálva, hanem egyszerűen beront.
Hatalmas ember, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, kemény arcán barátságos, már már behódoló mosoly.
-Ma nem, Hermann! -erre a már üdvözlésre lendülő kéz megmered a levegőben. A nagy ember nagy arca tanácstalan.
-Hisz azt beszéltük...-sötét felhők árnyékolják vonásait. Sóhajt. Leül, pedig a nagy betűs Nagy Ember áll. Ezt sem sokan tehetik meg...
-Vagy a stratégiai megbeszélésre jött ily késői órán? Tudja, hogy afrikai hadtestünk helyzete több, mint aggasztó. Holnap naggyülés lesz, forgatás, este újabb haditanács, készülődés a dísszemlére... és még a legújjabb fegyvereink tervrajzát sem láttam... Hanyatveti magát egy vörös bársonyszéken, és kölnis zsebkendőt (hogy honnan került az elő?!) terít drámai mozdulattal az arcára.
-Két napja nem aludtam, Hermann...ez így nem mehet tovább-hangja gyerekes, már-már sírós. Még a legnagyobbak is elgyengűlhetnek. Persze ezt csak a legbelsőbb kör bizalmi emberei láthatják, ha egyáltalán valaki.
-Akkor?-furcsa látvány, ahogy egy tagbaszakadt, idösődő ember egyik lábáról a másikra áll feszengve.
-Kérlek,hagyjál magamra...sok még a dolgom...majd máskor...
-Értem-szemei kissé opálossá válnak-akkor...talán holnap?
-Nem tudom, érted!? Nem tudom! Annyi dolgom van. Ne egyed te is az életemet. Még TE IS!
Pár percig néma csend. Sértet, kapkodó pihegés. Két torokból is.
-Majd értesítelek. Most távozz, kérlek-ez egy magasrangú hivatalnok stílusa, affektáló, magas hang. Nem így búcsuzunk egy baráttól, vagy akár kedves ismerőstől.
Az széles arcon most már nem ború, hanem csalódottság. sőt, kimondani is megdöbbentő, de harag! Lassan megfordult, és kimért, kongó léptekkel a párnázott ajtó felé indult. Ahogy a kilincsre teszi a kezét, megállt, hosszan merdve a semmibe. Mintha mondani szeretne valamit. Nyel, ádámcsutkája fel-alá mozog. Majd sóhajt és lenyomja a kilincset.
Kis fémmütyür, ébenfa tokban. Zenélő dobozka. Finoman csilingelő hangja kedves, érzelgős. A dalam sem ismeretlen . "Bei mir bist Du schein" A hatalmas kéz megakad a kilincsen. Megkönnyebült sóhajt vernek vissz a bársonytapétás, borvörös falak.
Finoman a válán végigsimít egy kéz. Remeg az örömtől.
-Mi van,te meschüge, tényleg azt hitted, hogy csak úgy elmehetsz?!-hangja behízelgő, játékos,a másik sarkonfordul ,arcán megjátszott haraggal leplezett öröm, megkönnyebülés, és egy pici igazi harag.
-TE...-de az fürge úját ajkára szorítja. Majd mosolyogva, felhúzott könyökkel, kisterpeszben az bárpulthoz fut, hogy rejtekajtót nyisson rajta. Rejtekajtó mögött kincsesbánya. Mohó tekintettel szedi elő a kincseket. Lemezjátszó, szépen metszett kristálypoharak, ehhez illő palack. A lemejátszón amár jól ismert dallam. De elötte még kortyolnak a jófajta sligovicából. Koccintanak. Isznak. Annyira még most sem felszabadultak, hogy kitalálják, és kimondják, hogy mire. Aztán táncolnak.
Bei mir bist du schoen, please let me explainA nagybetüs Nagy Ember-a kisebb- vezet. Táncolnak,az örömtől megrészegülve. Swing. Extázis.Nagyokat sóznak egymás tomporára. Kacagnak, mint a bakfishek. Ahogy lejárt a lemez, a nagy ember már kezdené elölről, de a Nagy Ember türelemre inti. Hatalmas láda áll a sarokban, császárokat szolgált, erről tanuskodik a kopott aranyozású címer. Kinyítja, és átöltöznek.
Bei mir bist du schoen means you're grand
Bei mir bist du schoen...
Öt perc múlva újra táncolnak, most már a Nagy Embert vezetik.
I could say bella, bella, even say wunderbar
Each language only helps me tell you how grand you are
I've tried to explain, bei mir bist du schoen
So kiss me...
Piros flamenkóruhában ropja, mezétláb, fején usánka. Selymesen csillognak röpködő fodrai az aranyozott bronzkandelláberek meleg fényében. Partnere galuskatestén fekete lakbőr nadrág feszül, ibolyszín selyeminge köldökig-kútmélységü köldökéig-kigombolva. Lábán mamúsz, veszettűl csúszik a mintás parkettán, és ahányszor elesik, magával rántja a másikat, elterülnek a padlón, fetrengenek, kacagnak. Csók csattan. Megint lejár a lemez. A sercegés csak fokozza a csend érzését. Mélyen egymás szemébe néznek. Csend. Hirtelen felpattannak, és újra a ládához rohannak. Konga, füszoknya, szőke paróka, ébenfa gerely, szőke paróka, vörös csíkos faragott maszk, törtfehér kombiné, csontfülbevalók, csont orkarika, rúzs, és egy nagy tégely fekete csirizes valami. Már nem kacarásznak, hanem hiénaként vihognak. A nagy emberre kerül a fűzoknya -pontosabban ágyékkötő-a csontékszerek, melyeket elfed a rémítő harci maszk, kezében kelevéz, teste fekete a mézgaszerű festéktől. A Nagy Ember riadt szüzet játszik, hosszú szőke műloboncával rohangál fehér alsóneműben, szűziesen sikongatva emelgeti könyörgő kezeit a fekete ember felé. Az felhagy az üldözéssél, és dobol egy ideig. Amásik tetetett rémülettel a kijáratot keresi, az ablakkilincset rángatja, az ajtón dobol. Az őr nem nyit be, tudja, hogy akkor halál fia. A dobolás egyre veszettebb, reng a padló, fekete izzadtság folyik a hordónyi mellkason. A rémült menekülés rángatozó vonaglássá lesz, majd ősi, szabálytalan, őrjöngő táncba csap át. A dob döngése folyamatos robajjá olvad össze, majd egy hatalmas csattanással elrepül a nehéz fa alkalmatosság. A fogócska újrakezdődik, a hatalmas glóbusz, a térképasztal, a vörös bársonyszékek között. Mély hangon morog az üldöző, visongva -kacagva rohan az üldözött. Majd utoléri. Vísítás, öblös kacaj. Faragott harci maszk csúszik a földön. Finom szövet reccsen, szakadt kombiné hullik az egyik bársonyszékre. Kéjes sikoly. Ágyékkötö darabjai repkednek. Majd dugattyú zubogása. Hosszan. Lihegés. Lassan megnyugvó légzés. Csend. Sóhaj.
Hajnal. Üres sligovicás üveg cserepein csillog a nap fénye. Ruhák, furcsa tárgyak mindenfelé. A nagy ember lassan éledezik. A Nagy Ember kombinéjának rongyival törli föl a földről a fekete festékkel elkevert izzadtságot, miegyebet. Majd összeborzolt haját fésüli vissza jellegzetes frizurájává, apró bajszát kis kefével igazgatja. Társa is eszméletre tér, a fekete festék maradványait törli testéről. Visszakerül titkos búvóhelyére a lemezjátszó, az épen maradt kellékek és ruhák, a maradékok a "Szigorúan titkos iratok, kizárólag égetésre!" feliratú zsákba kerülnek. Lassan kezd úgy kinézni a tanácsterem, mint ahol egy Nagy Vezér töprengte végig lázas igyekezetben az éjszakát, és nem úgy, mint...
Felöltöznek. A ruhák gallérja takarja a kiszívott nyakakat. Szertartásos búcsú. Gyors, fegyelmezett, bajtársias.
A nagydarab komoran megy végig a folyóson, arca sápadt. Egyszerre már nem bírja tovább, keres egy zugot, apró ampullát vesz elő a zsebéből. Ereibe most nem lőheti be az enyhet adó morfiumot, gyoran felhörpinti hát. Kicsit ül még, kezeibe temetve a fejét, majd-mielött meglátná valaki így- újra nekiindúl, gögősen, emelt fővel.
A tanácsterem magányában áll a Vezér, a kevés alvástól sápadtan, beesett szemmel vizslatja a térképasztalt. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vizzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetet homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Halkan dúdol valami dalocskát. Aztán elhallgat. Jobb ha nem. Még rászokik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése