Átrágtam magam, mosolygás nélkül. Ahogy közeledtem, már nem volt minden fekete, megjelentek mélyvörös árnyak. Rekedten nevettem, és furakodtam tovább. A végén a bőr nagyon szívós volt, fogaim minden ereje kellet. Kinnt voltam. A népek síkongva szanaszét rohantak. Kivéve persze azt az egyet. Az nem rohant messze, mert meghalt. Szétharaptam a torkát, karmaimmal marcangoltam húsát, és morzsoltam csontjait, miközben ostobán döbbent tekintetü fejét már csak egy vékony izom tartotta. Rikoltva rugdaltam összevissza, közben borogatva a gazdagon terített asztalokat. A sok gyáva féreg a folyosón vonyított. Már nem bírtam magammal, a díszes páncélokat döntögettem, szétzúztam a csapra vert hordókat, és a vérrel keveredő vörös nedűben fetrengtem és lefegyeltem, vísongva. A karzaton valami papszerű dagadék hányta a kersztet, de gyorsabban rohantam fel a szuvas falépcsőn, mint hitte volna, és saját belőségei örvényében szált bele a kandalló vidáman pattogó tüzébe. Igazi lakoma volt. Visszajöttem. Pedig amikor a zötykölödő szekéren vitték rongyokba bebugyolált testemet a mocsár felé, részegen nevetgélve, vagy amikor szenvtelen arccal berugdaltak a sárba, és póznákkal jó mélyre nyomtak, hogy még a kóborebeknek se lehessek eleség, azt hitték megszabadulnak tőlem. Joggal, mert biztos sokaktól megszabaadultak már így. De tőlem nem ilyen egyszerű.
Mert eltévedtem. Tiznekét évesen. Asszem végleg. Abban az erdőben. Ott volt az udvarházunk, az erdő szélén. Komor kőkerítés mögött állt a szürke ház. Legszebb alkonyokon volt, hűvös, felhős alkonyokon, amikor a sötét falak valószinütlen kék fényben fürödtek, és a sárga ablakszemek biztató melegséggel pislákoltak a visszatérőre. Mohó démonszemmel méregették a közeledőt. Sziklából volt a ház, és sziklából volt lakóinak szive. A ház urát-apámat-ritkán láttam, ilyenkor a semmiről beszélt szintelen, fakó szavakkal, majd rohant dolga után. Anyám kásás hangú becéző szavai csak úgy voltak melegek, mint a rosszúl rakott tűz. Hol égetett, hol fázott mellettük az ember. Ezért ha tehettem, reggeli madárfüttyben búcsuztam a repkény borította homlokzattól, és csak akkor tértem vissza, mikor pislákoló gyertyák fénye ígérte-hazudta- a melegséget. Udvarháznak mondtam, de ezen a nyomorúságois lápvidéken kastélynak nevezték, sőt, várkastélynak. Összevetve a földből alig kinövő sárkunyhókkal, melyeket lakásuknak mondhattak a parasztok, tényleg királyi laknak hatott a komor kőház. Innen lehetett reggelente korán megszökni, s csak a leszálló éj ébresztgette lidércek által üzve visszatérni a félhomályban. Anyám végül leszokott a korholásról, belátta, nincs értelme, s szivének kiszámíthatatlan hullámzó melegét a még nálam is védteleneb háziállatokra fordította. És jól is volt ez: az Úr végtelen bölcsességéből az ebek, szamarak, lovak és macskák jobban bírják a túlérzékeny kedély effajta ingadozását, mint az embergyermekek. Ó olvasó, akárhányszor nevetséges ruhácskába öltözött, bohócnak nyírt, hülyén becézet és elhízott ölebeccskét látsz, a sajnálat mellet mindíg gondolj arra, mily nemes szolgálatot tesz ez az eb, egy emberporonyt válláról levéve e méltatlan élet más számára teljesen elvisselhetetlen terhét. Így lévén életem napsütöte részén szabad, keresztül kasul bejártam a láperdőt, a mocsárrétet, az ősi templom romjait, hatalmas, elvadult sírkertjével, a vár törmelékes maradványait a komor sziklaormon (na, AZ tényleg vár volt!), az alatta meghúzodó barlanglabirintust, vagy az északi erdők homályba burkolozó, páfrányszegte ösvényeit. A környékbeli gyermekek kerültek, részben apám rettenet természete miatt féltek, részben tűzvörös hajam-melyyhez hasonló hetedhét határban nem akadt-riasztotta ezeket a babonás, minden furcsaságban előjeleket kereső és látó népeket. Így maradtak nekem e rejtelmes helyek, meg Ordo társasága. Ordó kutya volt, de nem került bele anyám szeretett nyájába. Vélhetően, mert az egyetlen ember, akit megtürt a közelében, csecsemő korom óta én voltam, azonkívül borjú méretű volt, feje fekete, ordas, villogó borostyánsárga szemekkel és félelmetes fogakkal. Ha nem lett volna amúgy elég okuk a környékbeli kölyköknek, hogy ne barátkozzanak velem, hát Ordó biztos visszatartotta volna őket. Ő hasonlókép állt a környékbeli ebekkel, mint én a gyerekekekkel: messziről megugatták, ha közelebb került, vonyítva menekülőre fogták. Pedig Ordo soha senkit nem bántott, csak hogy védje magát, és ővéit. Pontosabban övét, mert mi bíz csak ketten voltunk. Néha egy -egy házitanítóval próbálták életemet megkeseríteni, de szerencsére ők gyorsan odábbáltak, valamely vidámabb és napfényesebb részétt megkeresni ennek a sártekének.
Mert eltévedtem. Tiznekét évesen. Asszem végleg. Abban az erdőben. Ott volt az udvarházunk, az erdő szélén. Komor kőkerítés mögött állt a szürke ház. Legszebb alkonyokon volt, hűvös, felhős alkonyokon, amikor a sötét falak valószinütlen kék fényben fürödtek, és a sárga ablakszemek biztató melegséggel pislákoltak a visszatérőre. Mohó démonszemmel méregették a közeledőt. Sziklából volt a ház, és sziklából volt lakóinak szive. A ház urát-apámat-ritkán láttam, ilyenkor a semmiről beszélt szintelen, fakó szavakkal, majd rohant dolga után. Anyám kásás hangú becéző szavai csak úgy voltak melegek, mint a rosszúl rakott tűz. Hol égetett, hol fázott mellettük az ember. Ezért ha tehettem, reggeli madárfüttyben búcsuztam a repkény borította homlokzattól, és csak akkor tértem vissza, mikor pislákoló gyertyák fénye ígérte-hazudta- a melegséget. Udvarháznak mondtam, de ezen a nyomorúságois lápvidéken kastélynak nevezték, sőt, várkastélynak. Összevetve a földből alig kinövő sárkunyhókkal, melyeket lakásuknak mondhattak a parasztok, tényleg királyi laknak hatott a komor kőház. Innen lehetett reggelente korán megszökni, s csak a leszálló éj ébresztgette lidércek által üzve visszatérni a félhomályban. Anyám végül leszokott a korholásról, belátta, nincs értelme, s szivének kiszámíthatatlan hullámzó melegét a még nálam is védteleneb háziállatokra fordította. És jól is volt ez: az Úr végtelen bölcsességéből az ebek, szamarak, lovak és macskák jobban bírják a túlérzékeny kedély effajta ingadozását, mint az embergyermekek. Ó olvasó, akárhányszor nevetséges ruhácskába öltözött, bohócnak nyírt, hülyén becézet és elhízott ölebeccskét látsz, a sajnálat mellet mindíg gondolj arra, mily nemes szolgálatot tesz ez az eb, egy emberporonyt válláról levéve e méltatlan élet más számára teljesen elvisselhetetlen terhét. Így lévén életem napsütöte részén szabad, keresztül kasul bejártam a láperdőt, a mocsárrétet, az ősi templom romjait, hatalmas, elvadult sírkertjével, a vár törmelékes maradványait a komor sziklaormon (na, AZ tényleg vár volt!), az alatta meghúzodó barlanglabirintust, vagy az északi erdők homályba burkolozó, páfrányszegte ösvényeit. A környékbeli gyermekek kerültek, részben apám rettenet természete miatt féltek, részben tűzvörös hajam-melyyhez hasonló hetedhét határban nem akadt-riasztotta ezeket a babonás, minden furcsaságban előjeleket kereső és látó népeket. Így maradtak nekem e rejtelmes helyek, meg Ordo társasága. Ordó kutya volt, de nem került bele anyám szeretett nyájába. Vélhetően, mert az egyetlen ember, akit megtürt a közelében, csecsemő korom óta én voltam, azonkívül borjú méretű volt, feje fekete, ordas, villogó borostyánsárga szemekkel és félelmetes fogakkal. Ha nem lett volna amúgy elég okuk a környékbeli kölyköknek, hogy ne barátkozzanak velem, hát Ordó biztos visszatartotta volna őket. Ő hasonlókép állt a környékbeli ebekkel, mint én a gyerekekekkel: messziről megugatták, ha közelebb került, vonyítva menekülőre fogták. Pedig Ordo soha senkit nem bántott, csak hogy védje magát, és ővéit. Pontosabban övét, mert mi bíz csak ketten voltunk. Néha egy -egy házitanítóval próbálták életemet megkeseríteni, de szerencsére ők gyorsan odábbáltak, valamely vidámabb és napfényesebb részétt megkeresni ennek a sártekének.
Volt egy koraőszi este... Elmúlt már a perzselő, zsarnoki nyár, az illatok a közelgő ködök, sárguló lombok, zuzmra és hártyás pocsoják igéretét hordozták magukban. Igen, az illatok bűvereje lehetet az, ami minden eddigi kalandozásomnál messzebre csabított. És az északi lejtők szürkés ösvényű tölgyesén túl, sürű bozótosban tévelyegtem alkonytájban, társam egykedvüen ügetett mellettem, csészealjnyi nyomokat hagyva a sárban.
A ház elöször csak nagy bozótnak hatot, amiből fény szürődik ki. Jobban megnézve volt felfedezhető valami gyenge szándék, hogy kötelekkel, gerendákkal, vert cölöp faldarabokkal és némi tapasztott agy melvéddel félig nyitott klunyhófélét alkosson valaki. Úgy gondoltam, félnivalóm aligha van, főként Ordóval az oldalamon. Közeledtem. A nyomorúságos lakban öregasszony lakott, csöppet sem nyomorúságos. Hosszú fehér haja tisztábbnak hatott itt, a mocskos fölkuliponytyóban, mint bármi, amit valaha láttam. Ruhája csak rongy, de tartása fejedelmi, hangja bizton csengő, szavai okosak. Hellyel és étellek kínált. Szóvá tetem, hogy az ízletes fácánsült komoly bajt hozhat rá, ha apám fülébe jut. Mindennél jobba utálta a vadorzókat, erdőségeinek minden vadja féltet kincse volt, egy verebet nem engedett elejteni a parasztoknak. Vadászatain örült, véres orgában olyan mennyiségű vadat gyilkolt le aztán cimboráival, hogy kétharmada megrothadt, és a szemétdombra került.Ez az ő joga volt. Senki másé. Az asszony csak nevetett. Különös és finom volt a kenyér, meg a fanyar vörösbor, amit a fácán mellé kaptam. Amit nem kaptam, azok a válaszok voltak. Ki ő, mi ő, hogy mer vadászni, mi a neve, egyedül él-e itt, hogy bírja ki ebben a bózótos üregben az itteni kemény teleket... A kérdésekre csak nevetett, miközben Ordót simogatta, aki hatalmas fejét az asszony ölébe hajtota, és halkan, kéjesen nyüszitett. Még a farkát is csóválta, márpedig ilyet még soha nem csinált.
Világos volt, hogy a nő boszorkány, a kérdés pusztán csak annyi volt, vajh milyen szándékai vannak az írányomban. A bor megnyugtató vólt, a fűágy meg kényelmes. Így sokat nem szorongtam, elaludtam. Ő a fejemhez ült, és mesélt. Elmesélte hogyan volt göcsörtös fűz a mocsárban, fekete vipera, tűzokádó sárkány hatalmas sziklafokon nyiló barlangban, kincseket örző törpe, és csillagok közöt szárnyaló pegazus. Értelmét nem fogtam föl térténeteinek álmomban, de szemeim elött elvonult a lények sokasága, és örökkévalóságnak tetszet az idő, még az égbolton szálló fehér lovat láttam magam elött, ahogy hasítja a feketeséget, csillogó drágakövek kavalkádjában. Aztán egyszer csak a sürü bozotósban rohantam, az árnyas erdei ösvényen löködtem félre száguldva a páfrányokat, mély mocsárban ügettem, és ezerszer tisztábban érzékeltem mindenféle lények jelenlétét, mint eddig bármikor. A lombok alatt lapuló, iszapos vízben sikló sikló, földben turó-furó lények mirádjainak neszezését, légzését, szívdobbanását érzékeltem örjöngő kavalkádban, és mégis világosan szétválaszthatóan. Nem beszélve azon furcs szerzetek régióiról, amelyeket köznapi lények sosem érzékelnek, mert holt fák, aranyosan folyó alkonyi fény, száraz ágak recsegése, lidércfény s millió más olyan alakban léteznek, amelyek alapján JELENSÉGNEK véljük őket, pedig valójában élők, változó alakban, és millió formában, titkolva öröktől való álandóságukat, és hogy szerves egységet alkotnak a megtapasztalható világ egészével. Ahogy rohantam, tudatára ébredtem annak, hogy nem csak a körülöttem levő világot érzékelem másképpen, hanem saját testemet is. Négylábon, loboncos sörénnyel robogtam az élet sűrüjében. Ordo talán testemben pihent a boszorkány ölében, talán a tejúton kergette a drágakőszikrákat hányó patájú pegazust. Egy gombászó öregasszony csak pár lépést rohant előlem vísítva, majd összerogyott, makogva, vinnyogva. És amilyen magasról letekintettem a fölldön vonagló szánalmas testre, hát nagyobb és félelmetesebb Ordó lehettem a másiknál. Kárrogó varjúként röpültem vissza a boszorkányhoz, borzas koronákat kerülgetve, a fagyöngy sosem nyugvó csámcsogását hallgatva. De megérkezni már a saras földből előkúszó viperaént érkeztem meg, koboldok aranyától fénylő pikelyekkel. Még alt hangú nevetésre emlékszem erről az estéről, sok-sok mély, mélyértelmű, néha fenyegető nevetésre. Másnapi búcsúzkodásommal, visszatérésemmel a kőházba, apám üvöltésével és anyám sírásával most nem tölteném az időt.
Egyszer láttam még az öregasszonyt, három évvel késöbb. Ordo ekkor már tisztán ősz, vak és süket volt. Napok óta nem evett, nem adott hangot, szánalmasan vonszolta magát. Majd elbújt meghalni, mert meghalni magányos dolog. Ekkor bukkant fel a boszorkány, szürkén, szakadtan és szépen. Egy kézmozdulatot tett, mire Ordo rejtekéből farkcsóválva odaügetett, és távoztak, mielött a döbbent tanuk bármit is tettek volna. Csodálkozva ingatták fejüket, honnan az a fiatalos erő és vidámság, mikor az eb még halálán volt az elébb. Úgy vélem, nem visszatért a halál küszöbéről, hanem varázslatos módon így lépett tovább. De véleményemet megtartottam magamnak, minden eddiginél rettenetesebb magányomban. Szokásommá vált hetekig nem szólni, és ha nem figyeltek, úgy napokra eltüntem. Gyakran járkáltam a boszorkány nyomorúságos kajibájának környékén, de ott már semmi nem akadt, emlék sem. Ordó távoli vonyítását néha hallani véltem, és szerény vigaszt jelentett annak tudása, jó helyen van, mégha én nem is láthatom. Szüleimet az örjöngő düh, s az emésztő bánat lassan felfalta, kinek-kinek természete szerint, és tehetős nagybátyám lett a birtok gondozója, és gyámom. Nagykorúvá vállásomtól nem kellett tartania, bármely orvos szíves örömest gyengelméjünek vagy hibbanttnak nyilvánitott volna. De nagybátyám bölcs és előrelátó ember lévén nem bízott olyan ingatag dologban, mint az elmebaj, sem olyan változékonyban, mint egy tudós vélemény, ő a halál végleteségében hitt. Hogy ebben is tévedett, tekintsük inkább szerencsétlen véletlennek, mindsem az ő ostobaságának.
Így történt, hogy egy télvégi komor alkonyon, mikor a jég felengedett a komor mocsárban, a reketyefüzek alatt, hogy a két legostobább, legiszákosabb bérese nagybátyámnak felkeresett szobámban. Amig Ordo velem volt, nem történhetett volna ilyesmi. De ez mindegy. Ölni persze nem akartak, mint afféle kocsmai humanisták, durvának érezték volna, ha megforgatnak valami fémet vagy hegyesre faragott fát a testemben. Emberségükben úgy gondolták, kisebb bűn, ha a mocsár végez velem, mintha ők. Szerintem pár összefüggés ennek kapcsán nem volt világos tompa elméjükben. Minden estre gondosan belecsavartak mocskos rongyokba, hogy elkerüljék a felesleges figyelmet, ha csapkodni akarnék vagy kiabálni, majd trágyától büzlő szekérderékre hajítottak. Nyomorú. Lassan vérezve, erőteljes légszomjban zötykölödtem. Simán megfulladhattam volna út, de nem. Elég hosszúnak tünt az út magatehetelenűl a sötétben. Aztán megáltunk. Ahogy puffantam, elöször csak éreztem, hogy valami nehézkesen folyó anyag körbeölel. Ezután jött a nedves, a hideg, meg a még erösebb légszomj. Közben póznák döfködtek tompán, biztosítva, hoyg oszaldozó tetemem látványa ne kavarja fel valamely erre tévedő lekét, vagy gyomrát. Porhüvelyem lassan alkalmatlanná vált további használatra, teljes leállás okán. Majd a sötét és a csend teljes lett, és gondtalan nemlétbe merültem.
Egyszer láttam még az öregasszonyt, három évvel késöbb. Ordo ekkor már tisztán ősz, vak és süket volt. Napok óta nem evett, nem adott hangot, szánalmasan vonszolta magát. Majd elbújt meghalni, mert meghalni magányos dolog. Ekkor bukkant fel a boszorkány, szürkén, szakadtan és szépen. Egy kézmozdulatot tett, mire Ordo rejtekéből farkcsóválva odaügetett, és távoztak, mielött a döbbent tanuk bármit is tettek volna. Csodálkozva ingatták fejüket, honnan az a fiatalos erő és vidámság, mikor az eb még halálán volt az elébb. Úgy vélem, nem visszatért a halál küszöbéről, hanem varázslatos módon így lépett tovább. De véleményemet megtartottam magamnak, minden eddiginél rettenetesebb magányomban. Szokásommá vált hetekig nem szólni, és ha nem figyeltek, úgy napokra eltüntem. Gyakran járkáltam a boszorkány nyomorúságos kajibájának környékén, de ott már semmi nem akadt, emlék sem. Ordó távoli vonyítását néha hallani véltem, és szerény vigaszt jelentett annak tudása, jó helyen van, mégha én nem is láthatom. Szüleimet az örjöngő düh, s az emésztő bánat lassan felfalta, kinek-kinek természete szerint, és tehetős nagybátyám lett a birtok gondozója, és gyámom. Nagykorúvá vállásomtól nem kellett tartania, bármely orvos szíves örömest gyengelméjünek vagy hibbanttnak nyilvánitott volna. De nagybátyám bölcs és előrelátó ember lévén nem bízott olyan ingatag dologban, mint az elmebaj, sem olyan változékonyban, mint egy tudós vélemény, ő a halál végleteségében hitt. Hogy ebben is tévedett, tekintsük inkább szerencsétlen véletlennek, mindsem az ő ostobaságának.
Így történt, hogy egy télvégi komor alkonyon, mikor a jég felengedett a komor mocsárban, a reketyefüzek alatt, hogy a két legostobább, legiszákosabb bérese nagybátyámnak felkeresett szobámban. Amig Ordo velem volt, nem történhetett volna ilyesmi. De ez mindegy. Ölni persze nem akartak, mint afféle kocsmai humanisták, durvának érezték volna, ha megforgatnak valami fémet vagy hegyesre faragott fát a testemben. Emberségükben úgy gondolták, kisebb bűn, ha a mocsár végez velem, mintha ők. Szerintem pár összefüggés ennek kapcsán nem volt világos tompa elméjükben. Minden estre gondosan belecsavartak mocskos rongyokba, hogy elkerüljék a felesleges figyelmet, ha csapkodni akarnék vagy kiabálni, majd trágyától büzlő szekérderékre hajítottak. Nyomorú. Lassan vérezve, erőteljes légszomjban zötykölödtem. Simán megfulladhattam volna út, de nem. Elég hosszúnak tünt az út magatehetelenűl a sötétben. Aztán megáltunk. Ahogy puffantam, elöször csak éreztem, hogy valami nehézkesen folyó anyag körbeölel. Ezután jött a nedves, a hideg, meg a még erösebb légszomj. Közben póznák döfködtek tompán, biztosítva, hoyg oszaldozó tetemem látványa ne kavarja fel valamely erre tévedő lekét, vagy gyomrát. Porhüvelyem lassan alkalmatlanná vált további használatra, teljes leállás okán. Majd a sötét és a csend teljes lett, és gondtalan nemlétbe merültem.
Jóval késöbb megporzott egy méhecske, s a testi szerelem eme izgató élménye még növény létemre is felajzott. Vissza kivántam jutni a házba, mert bár az igazságban és a bosszúban kevéssé hiszek, a haragban annál inkább. Növesztetetem is gyönyörű piros gyümölcsöt, bízván, hogy valameyl falubeli gyomrában végzem, és így közelebb kerülhetek a házhoz, de még tartoztam pár körrel az örrdögnek. Így egy róka falánk gyomrában végeztem, nyúlfiak és egy vörösbegy társaságában. Jó, nem végeztem, távozásom után lehettem trágyagiliszta, ezerlábú, kismadár, majd elbomolva csábító gombaként ütöttem fel a fejemet. Onnan cserfes gyermeki ajkakon keresztül jutottam a falu trágyadombjára. Kiszórtak az oly ismerős kőház konyhakertjébe, és másodszorra is megéltem a méh általi megporzás borzongatóan állatias, mégis felemelő élményét. Innen az egyik béreslegény enyves kezébe jutottam, mint éjjel lopott szem gyümölcs, s onnan a gyomrába. Hogy onnan mi úton jutottam nagybátyám tikárába, azt most nem részletezném, nem is annyira szemérem, mint inkább jó ízlés okán. Végre lett időm. Eluralni nem tudtam ezt a fáradtlelkü szodomitát, se nem is óhajtottam. Csak megkerestem valami nagyon kicsit, nagyon jelentéktelent benne, apró egysejtüt, élösködőt, egy belső részt, ami tiltakozott at egész ocsmány renyhesége ellen, beléköltöztem, és növekedni kezdtem. Mindent tudtam a külvilágről, ahogy elmúlt vándorlásom során végig, bár nem érzészerveken kersztül, hanem csak úgy. És most itt hevertem a meleg, puha húsban, ahogy a jeges sárlében a mocsárban nem is olyan rég, pár hónapja, és időtlen időkkel, életekkel ezelütt egyszerre, és vártam. Aztán eljött a lakoma ideje.
Átrágtam magam, mosolygás nélkül. Ahogy közeledtem, már nem volt minden fekete, megjelentek mélyvörös árnyak. Rekedten nevettem, és furakodtam tovább. A végén a bőr nagyon szívós volt, fogaim minden ereje kellet. Kinnt voltam. A népek síkongva szanaszét rohantak. Kivéve persze azt az egyet. Az nem rohant messze, mert meghalt. Szétharaptam a torkát, karmaimmal marcangoltm húsát, és morzsoltam csontjait, miközben ostobán döbbent tekintetü fejét már csak egy vékony izom tartotta. Rikoltva rugdaltam összevissza, közben borogatva a gazdagon terített asztalokat. A sok gyáva féreg a folyosón vonyított. Már nem bírtam magammal, szétzúztam a csapra vert hordókat, és a vérrel keveredő vörös nedűben fetrengtem és lefegyeltem, vísongva. A karzaton valami papszerű dagadék hányta a kersztet, de gyorsabban rohantam fel a szuvas falépcsőn, mint hitte volna, és saját belőségei örvényében szált bele a kandalló vidáman pattogó tüzébe. Igazi lakoma volt.
Reménytelen volt megpróbálni megértetnem a nagybátyámmal, ki vagyok, és mindez miért történik vele. Tükörbe nem néztem, de aligha hasonlítotam régi önmagamraa, vagy bármi evilágból valóra. Elszórakoztam vele pár percet, mire kimúlt. Aztán jobbnak láttam távozni, mert nagyobb tömeg közelgett a ház felé, abból a fáklyás-vasvillás fajtából, amelyik olyan békétlen. Így most keresek, valami elfogadhatóbb porhüvelyt. Jól jönne valami rőt kölyök. Vagy egy loncsos kutya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése