Panoráma

Nyugisabb, amióta meleg whyskit iszom. Valami gasztrobuzi haverom mondta, hogy a menők már szobahőn isszák, nem jéggel, szódával, hűtőből, meg ezek a régimódi baromságok. Szobahőn. Királyság. A jeget nem csípem a közös munkahelyí hűtőbe meg mégsem tehetem be az üveget.

A hidegtől fáj a torkom. És van még valami fontos. Nagyon tele van papírokkal az asztalom. Halmokban állnak. Az üveg meg ide-oda kerül, ahogy éppen leteszem. Ha hideg, a fullasztóan párás floridai levegőgőtöl csorog a kondenzvíz a palackon, és áruló nyomokat hagy. Háromszög, kör, négyszőg vagy hasáb alakú áruló nyomokat, márkától függően. A kis barna foltokra még ráfoghatom, hogy tea-néha azt is iszom-de a nedves üvegalj hagyta nyomok… szóval azok mindig aktív szemöldökvonogatásra késztetik a feletteseimet. Szegények. Az egyetlen arc, aki képes elpucolni a szart, ha már a plafonig ér, folyamatosan piásüveg lenyomatokat hagy a jelentéseken, a statisztikákon, a tervezeteken, az I. II. és III. titkosítású ügyiratokon, a kinevezéseken, sajtólentéseken és egyéb hazugságokon. Egyszer valamelyik arc meg is kérdezte, miért vannak mindenhol piásüveg nyomok. Mondtam, mert piálok, nem értem, ezt magától is kitalálhatta volna, d ecsak nézett. De amig én vagyok itt az elsőszámú pucolózemély, nem érdekel, mennyire néz furán. Még nyitható ablakom is van! Ilyen itt még az elnöki vendégszobában sincsen. Csak nekem. Amikor mondtam, hogy ilyen kell, ne hittek  a fülüknek. Ittcsak főosztályvezetőnek jár ablakos szoba, nyitni meg nem lehet, a biztonság, a kényelem és az egészség nevében. Majmok vagyunk üvegketrecben, amibe magunkat zártuk, elvágva mindentől, amiért érdemes élni. Amitől lehet élni. Nem lehet ablakot nyitni a terroristák miatt, mert ők szigorúan örzött ürrepülőterek nyolcadik emeleté másznak be. Nem lehet ablakot nyitni a meleg és a pára miatt, mert ennél egészségesebb a hullakamrákat idéző sterilen hideg, száraz levegő, baktériumszűrők tucatjain áttolva. És nem lehet ablakot nyitni a szúnyogok miatt, mert azokbetegséget terjesztenek. Nem szippanthatok egy jólesőt a mocsárszagú, szunyogos, fülledten forró levegőből, mert valami hülye kitalálta, hogy nekem mi  a jó. De nyertem! Írodám négy négyzetméter, a plafonon szenyvízcsövek kanyarognak, a lift ötven méterre van, és eze az emeleten nem áll meg, de nincs légkondim, éd van egy 30*40 cm-es, nyitható ablakom. Vágjátok!?! Nyitható! Szóval nyertem, és nyerni fontos.

   Azért tűrték mindezt, mert zseniálisan hazudtam. És a hazugség, bár sokan csinálják, hobbiból, szükségből, valójában szakma, sőt, szerénytelenség nélkül állíthatom: művészet. Persze az a jól borotvált metroszexuális félhím, vagy szintén jól borotvált szilikonnak kitömött csirke nem én vagyok, aki ott áll a kamerák kereszttüzében, és felolvassa az ordas hazugságokat. Ők már csak hazugságaim üvegfenéknyom mentes átiratát olvassák. De a szövegekért én felelek. Közönségkommunikáció. PR. Még a Challengerről is elhitték, hogy az történt, amit írtam,  pedig szerintem az eredeti sztori a mustárosfakkonal meg a flamingójelmezzel sokkal viccesebb…. na hagyjuk.  a legutóbbi ügy is, mesteri… Olyan finom részletek, mint a nem megfeleő antisztatikus bevonat az ablakok infraszűrőjén, a kozmikus sugárzás okozta színváltozás a gázpalack túlnyomásszelep-kupakján, és a hőálló csempék kölcsönhatása az iridium-műhold vészfrekvenciájával. Nyamm. Még az is elhiszi, aki ott volt. Már elhinné, ha élne bármelyik. De nem él. A sajtó szerint „minden idők kilencedik legsúlyosabb ürkatasztrófája”. Ez majdnem olyan, mint az olimpiai negyedik helyezet. Saját becslésem  minden idők 327-ik legsúlyosabb űrkatasztrófája az volt, hogy Neil Amstrong egyszer a lábíkrájába szúrt egy antigravitációs tollal. Patrick szerint még húsz évvel késöbb is látszott a sebhely, amikor együtt szaunáztak. De Patrick beteges hazudozó, szavát sem hiszem. Majdnem olyan jól hazudik, mint én. De annyira nem, úgyhogy ő nem ihat éjszakai túlórák alatt, és nincs nyithó ablak a szobájában.
    Szóval amikor valami olyasmi történik itt az üzemben, vagy a zürben, ami nem alkalmas arra, hogy tálaljuk a nagyérdemünek, de muszáj valamit mondani, mert azt egfeljebb  akínaiak tudják eltusolni, ha felrobban egy az adófizetők pénzéből épűlt, alig 15 miliárd dolláros űrállomás, naszóval ilyen helyzetben lépek képbe én, mint az információs osztály alá rendelt dezinformációs alosztály egyszemélyes osztaga, hogy égrengető hazugságokban megfelelően keverjem a techno-bullshitet a nyálasan hazafiaskodó részletekkel. Ehhez sok mindenre nincs szükségem, csak egy gyors netelrésre, belépéssel a világ összes könyvtárába, egy nxitható ablakú szobára, sok középkategóriás töményre, meg még egy kellemetlen apróságra. Az igazságra. Nekem tudnom kell, mi történt, mert nem tudok megfelelő hazugságokat tálalni, csak a számomra ismeretes igazság fényében.Na, ezért rettenetesen utálnak. Hg yaz a piasagú ipse a mcsárszagú szobályában egyfolytában kiváncsiskodik, és a végén a iztonsági osztályból mindig kinyomja- ha másképp nem megy, a CIA felső vezetésén kersztül- hogy minden adatot megkapjon. űutálják, mert félnek, és mert fölöslegesebnek érzik. Nem értik, hogy tudnom kell pontosan, hogy mi történt, hogy leírhassam azt, ami egyáltalán nem. Nem filozófus alkatok. Nem is tudnak úgy hazudni. Úgy, mint én.
   Jelen helyzet különösen kényes. Mert nem is értik, mi történt. Nem jöttek rá, mi ez az örüet, aminek a végén 15 milliárd dollár csúcstechnikából 25 tonna űrszemét lett, négy emberől meg három mázsa darált mirelit. Így kénytelen voltam úgy hazudni, hogy nem tudhattam, mi történt. -ez vékony jég. A körülmények ismeretében persze hihető  astory, és nem is gynge, de mégis... Még az az erkölcsi probléa is felmerült, hogy az általam kreált jelentésben valamely részlet a valóságnak megfelelő... igazán kellemetlen. Plagizálom a valóságot, mint valami dokomentumregény író. Pfujj.
    De hozzáférek a világ öszes könyvtárához, így  amiskontich egyetem lezárt tárlatához is. New Engalnd. Hideg, örűlt írók, meg ilyenek. Vicces. Na, mert ebben a könyvtárban őrzik Madame Sharon Delacroix ezoterikus írásait. Kézratban, mert soha nem adták őket ki. A hölgy médium volt. Testvére az a Monseur Hafiz Delacroix-nak, aki délamerika gyémántbányájában pehejtolal fejtetette a sziklákat. A lényeg az volt, hogy egy 3000 méter magas vákumcsőben ejtette a tollat az andokejtin, ami elképesztő sebeséggel csapódott be, mert ugyebár vákumban a toll is 10m sec 4-el esik, mint bármi más. A gond annyi volt, hogy afal nem volt teljesen függőleges, és a tol néha átütötte a colos vas csőfalat. A amások gond volt, hogy sokkal lasabban haladt, mint csákánnyal tette volna. Egyébként testvérével sosem találkozott, csak mindkettőjük halála után derült ki a rokonság. Tehát tmindegy. Na mindegy. Madame Sharon ezoterikus írásai között szerepel egy bonyulúlt érvlés arról, hogy miért nincsenek vérfarkasok. Az ember nem várna ilyen materiális érvelést ez ezotero mamától. Szerinte azért, mert nincs telihold. Logikus

"Kedveskéim, gondoljátok csak el, hogy ezen a szegény földön soha nem pompázik a hold az ő teljes teljességében, luna sosem fedi fel enkünk teljes arcának pomázatos elefánsont ragyogását. Mert amit mi itt a földön láthatunk halandóként,a nap frró fényének jeges tükrözése. És mennél inkább teltebb az éji istennő arca, annélközelebről surolja a napfény a mi Földünket. Teljes tiszta Holdat akkor látnánk, ha pont a hátunk mögül sütne, de Föld anyánk akkor kitakarja Phoebos fényét: Minő csodás paradoxon, hogy  alegtelibb telihold a holfódfogyatkozás, a teljes fénypompa sötét, a legteljesebb feltárulkozás a legmélyebb sötét titkolózás... igen. Még alkonyi rán, hegycsúcson álva, alaehető legjobban nap és hold közé emelkedve egy szirtfokon, így sem láthatjuk meg a valódi teliholdat, csak acsillagok felé szárnyaló felsőbb lényeknek adathat meg ez a csoda...
  Ilyeténformán, mg ha a sőtétség szolgájaként valaki emberállat formájában jönne kísérteni az éjben, nem tehti, mert nem adatik meg ebben a földi létben a teljes telihold misztériuma...óvakodjatok inkább a hegyi trolloktól, kik ép a teles sötétben lálkodnak, mert még aleggyengébb fény is kövé dermeszti hideg-kék vérüket..."

Idáig az ezotero. Flösleges hülyeség. Még jó, hogy nem adták ki. Csak egyvalami érdekel. Carlos del Silva utolsó tiszta pillanata. Ő volt az állomáson tartozkodó nemzetközi team egyik agja. Az a tagja, aki a megdöbbentő válasz volt értetlenkedő krdéseinkre. Hogy rájött-e? Rájött-e arra, amire én, szemlélve videónaplóját, és a fedélzeti kamerák felvételeit. Rájött-e, miért volt fokozodó jókedve, miért múltak el rosszúlétei, hogy lehetett egyre erösebb és életvidámabb a súlytalamságban, sápadtan öklendező kollégái között, Elképesztő munkabirása csak őt nem döbbentete meg, és fokozodó eröszakossága is sok fejtörést okozott a NASA pszichológusainak. Engem csak ez érdekelne, hogy utolsó pillanatában értette-e, mi történik. Eszébe jutott-e egyre sürüsdő szakálla, villódzó fehér fogai a borotválkozótükörben, dagadó inai és morgóssá mélyülő hangja, amikor, utolsó emberként leélt pillanatában kilesett az űrállomás ablakán, és megpillantotta a teljes, tökéletesen kerek, teljes teli HOLDAT. Ami ezután történt, már csak talágatás. Alapját néhány a robbanás elötti utolsó zavaros felvétel képezi, amin egy hatalmas, szörös torzalak eszeveszett ámokfutása látható a MIR nemzetközi űrállomáson.

Refúgium

Szóval, persze előkészítettem a baltát. Mert előrelátó vagyok. És, persze, az ágy alá tettem. Mert hülye vagyok. Az ágyba kellett volna tenni, szeretően átölelve aludni vele, ha már hosszú nyelével nem fért be a párna alá. Plüshmacim lehetett volna erre az éjszakára, csak egy élvédő kellet volna rá, nehogy megharapjon álmomban, álmában. De az ágy alá tettem. És ez, most, nagyon, nagyon messzinek tűnt.

   Számos szempontból utálétam ezt a szobát. Üknagyanyám társalkodónője itt akasztotta fel magát. Dédnagybáttyám egyik kártyapartnere-valamilyen nyugdíjas ezredes- itt lötte magát fejbe, miután utolsó fillérjét is elpókerezte. Innen ugrott ki egy fehércseléd, a homályos századelőn, és deliriumos álmában itt nyelte félre elmebeteg nagynéném a nyelvét, ékesen bizonyítva, hogy finom familiám nem csak a külvilágra nézve métejező  hatású.

   Folytassuk: a szoba a legfelső emeleten lévén, remekül halhattam a padláson vadászó menyétet. Mint egy természettudományos ismeretterjesztó rádiójáték. Elöször jön az egérke: tipp-tipp-tipp, ropp-ropp, tipp-tipp-tipp, ropp-ropp, tipp-tipp-tipp, ropp-ropp. Bildogan tipeg, és rágcsál, a jó ég tudja mit, mert erre a padlásra már vagy száz éve nem vitt fel senki semmit, mert akkor rogyott össze a feljáró korhadt fája a kertész alatt, egy életre megnyomorítva szerencsétlent. Szóval, eszeget az egérke. Meg járkál. Alig hallom hangosabban, mint ha a fejtetőmön tenné ugyanezt. Tipp-ropp... Pár percig. Asztány egyszerre csak pootpotpotpotpotpot (surranó menyétléptek), majd kavarodás, csattanás, és... keserves egérsírás. Az valami borzalmas. Panaszos vinnyantás, majd csend. Majd megint, majd megint. Egyre halkabban. Ha eléggé hegyezed a füled (mi mást tenne ilyenkor az ember?), még a leg elhalóbb kiss sippantás után is jön egy még halkabb, egészen addig, amig a kétségbeesett zajocska beleolvad aaz éjszaka neszeibe, az örökké panaszos örg ház nyöszörgésébe. Hát ez. És persze nem egyszer, mert rengeteg buta kis egérke, és számos feneketlen gyomrú nyest lakozik a hatalmas padláson. Hát igen.

    A festék meg apró gipszpelhyek folyamatosan szitáltak, piszkosfehérre festve minden t és mindenkit, aki belépett. Nagyon sok kopott puttó tekergőzött az omladozó kandallón, és a számos pókháló mindíg lengedezett, próbálta bár az ember bezárni az össze-vissza vetemedett ajtókat, ablakokat.

   viszontt a legnagyobb baj   az volt, hogy a felső emelten csak ez az egy szoba volt lakható. Nem vagyok pontos: a szüleim szerint ez az egy szoba volt lakható, bárki más szerint ez sem, sőt, visszafogott vélemények szerint az egész épület robbantómesterért kiáltott. De az az egy szoba lakhatónak nyílvánítatatott. Ezért, amikor megérkezett nagynéném, kifejezéstelen bogárzöld szemeivel, bogárzöld kaftánjában, bogárzöld cipőjében topogva, bogárzöld böröndjét cipeltetve, meglepő módon nem zöldre festve dús szökés-öőszes sörényét, szóval amikor befutott, hogy napokon mesélje, hogy milyen volt a  régi szép időkben, hogy ma milyen gonoszak az emberek, majd késöbb, hogy a régi szép időkben milyen gonoszak voltak az emberek, naszóval amikor befutott szokásos két hetes vendégeskedésre, persze, hogy engem passzíroztak fel ebbe a borzalmas szobába, mert azért annyira lakható nem volt, hogy nagynáném nyugtassa tekintélyes valagát az egérszaros kanapén. Mert az egerek nem korlátozódtak a padlásra. menyétet még nem láttam itt lennt, de ez is csak idő kérdése.

   A balta nem az esetleges menyétek miatt kellett, azoktól nem tartottam. Nagyon, nagyon utáltaam ebben a magányos szobában aludni, az üres emeleten. Most mondhatjátok, hogy babonás vagyok, amiért zavart az örökké nyeklő-nyakló ház, az egerek halálcincogása, meg annak a tudata, hogy az elmúlt négy évszázad során hány ember sorsa teljesedett be ezen penészes falak között, de akkor is féltem. Persze szerencsésen a családi kripta már nem az alagsorban van, hanem egy förtelmes neogót kápolnaszerüség a kert végében, és át is vitták a dicső múlt halálszagú maradványait oda-mármint a nagyját- meg most már van itten mozgásérzékelő, szén-dioxid detektor és kompakt fénycső, szóval modernizált ház, korszerű penészírtó oldatokkal és modern egérmérgekkel, még parabolaantennánk is van, csak beleköltött a gondnokné fekete macskája... szóval minden ok, csak rém nyomasztó ez az üres harmadik emeleti szoba, fejetlen kövér angyalkákkal a kandallón, rágcsáló halálsikolyokkal és szúpercegéssel. De én itt aludtam, most két hétig. A biztonság kedvéért egy baltával. Az ágyam alatt.

   Lassan ébredeztem, fokozodó nyugtalansággal, lidérces álmoktól gyötörve. Töbször is azt gondoltam, már ébren vagyok, de csak újabb álomba ébredtem. Többször is a szobámban ültem az ágyon, de mindig csak újabb álomnak bizonyult. Végül úgy éreztem, érzékeim tényleg kiélesedtek, az arcomba vágodó hideg bűz tényleg az éber állapotomból ismert helységet idézi.

Lépések. A szobában. Kemény, koppanó, lassú léptek, az ajtótól az ágy felé. Ez utóbbit persze nem tudhattam, csak feltételeztem.Nem egér, nem menyét. Talán ember.Esetleg valamely rokon. Remélhetőleg csak egy emelettel alantról, nem mélyebbről. Megfordultam, évszázados ágyrugók nyekergése közepette. A holdfény hosszú sávokban világította meg a padlót, ahol nem állt senki. A lépések is elhalgattak. Úgy döntöttem, a hangokat csak a régi gerendázat produkálta, így visszafordultam, hogy tovább aludjak. De ahogy elfordultam, a lépések sietve közelíteni kezdtek, én meg rémültem megpördűltem. Semmi, semmi. Aztán, ahogy néztem a betörő hideg fénypászmákat, mintha kavarogna ez a fehér por, mintha a léptek felverték volna... Na jó, hátat fordít, alszik, nem vagyok hajlandó ebbe beleőrülni. Ekkor már átfutott az agyamon az ágy alatt heverő balta, de még csak kósza gondolatként. Falfelé fordul. Csend. Az ugye jó. Semmi léptek, csak nyugis, néma csend. Tök jó csend. Olyan csend amilyen ebben a házban tán még soha nem volt, köszönhetően az egereknek, menyéteknek, szúnak és szélnek,az eddig még nem említett patkányoknak, poloskáknak és csótányoknak. Ha jobban belegondolok, nem is annyira megnyugtató ez a csend. Egyáltalán nem. Így megfordultam a hangtalan rugókon, belenézve a néma holdfénybe. Semmit nem láttam. Elsőre. Holdfényben kavargó por. Közelebb. Jött. Valami. Kellemetlenül közel állt az ágyhoz, nem tudom, mi.Ki. Holdfényfehér alak, emberszerű, nyomasztóan áttetsző. Nyirkosra izzadtam az ágyneműt egy pillanat alatt. Becsuktam a szemem. Majd ki. Ott volt. Hirtelen előre nyúltam, hoyg szétfoszlassam a látomást, szétkergessem az agyam szülte lázálmos képet. Görcsbe rándult a gyomrom, magzatpózba hajtott a gyűrött lepedőn. Mert a jelenésnek volt anyaga. Jeges, nyákos pókháló.Mögötte furcsán vonagló zselé, és redvás csontdarabok. És ekkor már nagyon bántam, hogy nincs a balta mellettem az ágyban, mert a tenger mélyén ugyanannyit segített volna, mint így, az ágy alatt.  

   Feküdtem, tágra nyitott szemekkel, pislantás nélkül az ágyon, összegörnyedve, meredten néztem a fehér jelenést ágyam előtt. S a jelenés is-érzésem szerint- méregetett engem halovány parázs szemeivel.Így telt az idő. Először semmi változást nem érzékeltem, mintha megdermedt volna ez az egy rémítő pillanat, ahogyan nyákos újjal, embriópózban görnyedek az ágyon, pihegve, görcsösen meredve magam elé, a holdfényfehér, parázsló szemű nyákos semmibe. Minden izmom feszül, jeges verítékben fürödve, hangtalan, s a moccanatlan másik az ágyam előtt. Aztán éreztem egyre jobban fájó izmaimat, hüllő-hideg bőrömet, szárazan égő szemeimet, s újamon az alvadó nyákot. De a másik, az a másik is változott, egyre kevésbé tűntek át rajta az ódon szoba részletei, s a belőle áradó hideg is egyre dermesztőbb lett. Közben émelyítő dögszag töltötte be  a helyiséget. A balta, olyan jól jött volna most az a nyomorult balta, ami ott hevert az ágy alatt, a tenger mélyén. Nem lehetett tovább bírni. Levetettem magam az ágyról, arrébb taszítva a valamit, és kirántottam fegyveremet az ágy alól. A terv ez volt. Ahogy nagy nehezen megperdültem tengelyem körül, nekivágódva a rémalaknak, hát az nem mozdult el egy centit sem, én meg az ágyhoz préselődve tottyantam a padlóra.Undorító érzés volt. Rugkapálva bevergődtem az ágy alá, üvöltve, hogy elnyomhassak még rémítöbb zajokat. Az ágy alá ép hogy befértem, megmarkoltam a baltát, de ezen a szűk helyen használni biztos nem tudtam. Megpróbáltam vállal fellökni az ormótlan bútordarabot, de nem ment, csak recsegett a szuvas fa. Annyira el voltam foglalva vergődésemmel, hogy késve érzékeltem a bokámra fonódó csontos kezet, mely piheként rántott ki az ágy alól. S ahogy üvöltve hemperegtem a padlón, és a baltát kerestem, csorba, málló fogak martak a combomba. őrjöngve rugdalóztam, csapkodtam, ordibáltam, síri ellenfelem azonban sokkal erősebb volt. végső kétségbeesésemben valahogy mégis elrúgtam, s csodálatos módon egy akácfa nyélre fonódtak újjaim. Ekkor markolta meg hátulról a két nyirkos kéz a torkomat. A szoba egyre zöldebbé vált szemem előtt, miközben  baltafokkal csapdostam a hátam mögé. Többször is eltaláltam valami tompán kongó, recsegő ocsmányságot, és a jeges újak szorítása ellazult. Kitéptem magam, és őrjöngve kirontottam a folyosóra, leborítva valamely ősöm  páncélzatát. A szétguruló darabok zaja már felébresztette a családomat, mire leértem a lépcsőn.Kimásztak szobájukból, és vaksin méregettek. Nagynéném nem volt ott, mivel ágyú-süket. Bátyám hiánya már feltűnőbb volt.Hatalmas zűrzavarban próbáltam elmagyarázni, mi is történt, de nem ment, mert zűrzavar volt, mert nem értették, és nem is akarták érteni. Előszőr jött a rémálom-hisztí verzió, aztán a betörő verzió, aztán, miután megállapították, hogy ajtók ablakok zárva, és a baltán levő vér az én orromból jött, visszatért a hiszti verzió. Ismét bebizonyosodott, hogy apám úgy tud nyugtatni, hogy valójában sérteget, anyám meg panaszait vigaszokba csomagolja.Sokat nem segített rajtam mindez. A jelenés fekete váladéka a kezemen és  a balta fokán nem bizonyított semmit, mondjuk ebben a mocskos házban nem is csoda.A dolog megfeneklett, és éppen annál a résznél tartottunk, hogy én most visszamegyek egyedül aludni abba a szobába, mármint szerintük, én meg nyilván nem, szóval már erről szólt  a páncélszétgurulást is felülmúló hangzavar, amikor a szobájából felbukkant  a bátyám. Sápadtan, szőkén, zavarodottan. Aztán apám lekevert neki egy pofont. S a pofont követően apró rubinpiros cseppek szálltak át a folyosón, és szétkenődtek az ízléstelen tapétán. A vércseppek egyben a pofon okát is megmutatták: apám szokás szerint döbbenetes sebességgel, csalhatatlan magabiztossággal jutott egy következtetésre: a bátyám homlokán éktelenkedő friss seb az én baltámtól szármozik, és ebből következően ez egész éjszakai szellemjárás és kalamajka az ő ostoba tréfája. Ezt el is mondta, többször, olyan hangerővel, hogy még nagynéném horkolása is panaszosra fordult az ajtaja - az ajtóm - mögött. Végül anyám békítőleg karon fogta, és visszacibálta közös hálójukba. Mi meg ott álltunk a folyóson, alvadó vérrel az arcunkon, és szólni nem mertünk, mert az utolsó atyai dörgedelmek kiadós verést helyeztek kilátásba a legkisebb zajra is. Bátyám remegő kézzel simogatta csimbókos fürtjeit, és szinte nyüszitette:

-Nálam is járt, nálam is járt...

Ott álltunk, homlokán feketéllet a seb, gonosz karom formájú. Néztük egymás, pihegve, apám elhalkuló, majd újra hangosodó méltatlankodása, anyám csitító cicegése közepette.Nem mertünk szólni. S a mocskos ablaküvegeken át felderengett a hajnal, már mozdulni mertünk, még mindig egymást nézve, fejet ingatva és bólogatva, lassan visszasettenkedtünk, gondosan a lépcső szélére lépve én, ő két kézzel visszaeresztve a kilincset. A felső emeleti szobába már rózsaszín fény szűrődött be, sehol semmi kísértet, vagy ilyenek. Lefeküdtem az ágyamra, a szoba megnyugtatóan világosnak és üresnek hatott. Így megpróbáltam elaludni. Jó szorosan öleltem a baltámat.

A kolosszus

...és ekkor eljött északról, nagyobb magasabb volt a legmagasabb fánál,  súlyosabb a leghatalmasabb szürke sziklánál, mindennél, mindennél nagyobb volt. Átgázolt a tavakon, átlépte  a hegyeket, elfújta homlokáról a felhőket, nevetése mennydörgés volt, lépte földrengés, sóhaja vihar. Teste maga volt a fenyegető, sötét égbolt, lábai mérhetetlen oszlopok vagy hatalmas esőpászmák, hajnali lehelete köd, s ha őszi estéken végigsimított erdő-rengeteg szakállán, másnapra zúzmarától fehérlett a táj.

   Az emberek-mert voltak már emberek akkoron-rettegve néztek az elsötétedő égre, földkunyhóikba és barlangjaikba menekültek Napokon és éjszakákon át tanácskoztak a tüzeknél, hogy mit tegyenek, ha ennek az új veszedelemnek bőrét nem fogja a szekerce, tűz nem kezdi ki, s a legjobb is íjász ha a derekáig fel tud lőni... És a harcosok a vállukat vonogatták, és szemében még annak is a félelem kormos sárga lángja égett, amelyik puszta tőrrel rontott rá a legnagyobb medvére. És tanácskoztak éjjeleken és nappalokon át, örült és nagyzoló terveket szőttek arról, hogy a messzi délen élő városok néphez hasonlatosan agyafúrt szerkezeteket építenek, s mint egy erőd bástyáit, fogják megrohanni a rettenet láb-oszlopokat. De az öregek csak ingatták borzas-ősz fejüket, és legyintettek. Sem ostromtornyok, sem kővetők, sem lángoló dárdákat hajigáló  szerkezetek nem kezdenek semmit ekkora ellenséggel szemben. És összehívták a druidákat, sámánokat, ráolvasókat és vajákosokat tíz napi járóföldről, és azok összegyűltek az ötszáz éves tölgy alatt. Főzetek forrtak a zöldes kérgű üstökben, ráolvasások és varázsigék visszhangoztak a sűrűben, áldozati állatok panaszos bőgése hallatszott, és a kicsorduló vér vörhenyes iszappá áztatta a fekete talajt.S a  hatalmas árny nem mozdult, az ősök minden áldása és átka semmi volt. Millió szem csillagként vibrált az eget átívelő testén, értő közönnyel pislogva a rettegő és küszködő emberekre.

    És végül a legvénebbek és legbölcsebbek kimondták: el kell innen menni. Az átokként rájuk települő óriás legyőzhetetlen, elűzhetetlen. A tudók tudni vélték, hogy egy ekkora lény életének hossza, is méretéhez hasonlatosan beláthatatlan. Rettegtek, mert ez a vad erdős vidék volt a hazájuk, ameddig csak az emlékezet visszanyúlni képes, mondáik és meséik mind erről szóltak, az idők kezdetétől tanyáztak ezen sötét vizek partján. De ha menni kell, hát menni kell. Összekésziteték avittas kő és mindennél drágább bronz szerszámaikat, fegyvereiket, ékszereiket, repedezett csont amuletteket és mázatlan agyag házibálványokat, kötegekbe kötve összehordták a bőröket és prémeket, komoran méregették a rúnákkal telerótt sziklákat, melyekt legfeljebb szívükben vihettek magukkal, míg a tünékeny emlékezet elveszejti az igéket.

  Szomorú, nagy ünnepet csaptak, még utoljára,, legutoljára. Némán nézték a lobogó ünnepi máglyákat, és lassan majszolták a fejedelmi szarvashúst, lazacot, fajdot.

  És ekkor, vakmerőn, kéretlen előállt a törzsfőnök épp felcseperedő fia, és kérdezett, olyan butaságot, amely még ifjú korához is méltatlan volt.Miszerint, hoyg miért is mennek el. És aki kérdez, az választ is kap, így van már csak ez ezen a kegyetlenül igazságos világon... Íyg elmondták neki, hoyg az óriás, és belakta a világukat, árnyéka betakarta a napot, lépteitől sötét sebek szakadtak a földön, lehelletétöl dér borítja a tájat, nappal tekintete ízzó aranytényér, éjszaka hidegen figyelő apró szemek mírádjai. És mindezért az óriás, mely belaktat világukat, imárom mindehol ott van, és legyőzhetetlen, mind fegyvereik, mind messzi déli népek furmányos háborús masinái által, és a vidék összes varázslójának minden bűvidége, ráolvasása, fehér és feketemágiája ne segít, és így hát nem marad más választásuk, minthogy elmenjenek messzi vidékekre, elvivén mindent, ami mozdítható, és itthagyván mindent, ami nem, a tűnékeny emlékezetre bízva, hoyg megőrízze, még az idő kegyetlen sodra el nem málasztja mindazt a történelmet, tudást és fortélyt, mely elmozdíthatalan ide tartozik.És az ífjú ere íyg felelt: de nem látjátok, hogy az óriás teste egünk lett, lábai éltető esőpászmák, vagy léptei nyomán mely sötét üregek támadnak, azok mélyén víz fakad, s halban gazdag tengerszem lesz ott, és lehelete lett a hajnali harmat, ésa dér, és tekintete nappal  a nap melege, éjjel megy az éji sötét hideg szikrái, és így az órás nem erdejeik, tavaik, napfényes deleik és ködös hajnalaik ellene lett, hanem világszerű, maga a világ lett. És a bölcsel elküldték az okoskodó legényt, mert a bölcsek természete már csak olyan, hoyg csak saját bölcsességüket halják meg, meg a hasonszőrűek helyeslését, és ilyenformán kevés tévesebb dolog van, mint az efféle bölcseket bölcsnek nevezni, de mégis ez a szokás mindefelé.De voltak nem bölcsek, harcosok, vadászok, bolondok és nyomorékok, mindeféle népség, akik nagyon is értették, mit mondott a fiú. És másnap vaélahogy a nagy ünnep kába másnapján annyira, de annyira nem ment  a készülődés... fölösleges elmesélni, mit morogtak a bölcsek, okoskodtak az okosok, kötekedtek a kötekedők és aggódtak az anyák... végül maradtak hát, halásztak az óriás lába nyomában, nézték hajnalban a leveleken csillogó leheletét, vacogtak és izzadtak szemei fénysugarában. És ahogy teltek az évek, dekádok és sázadok, lassan elfeledték a népek az északról jött óriást, már nem tudták, hogy a tavak léptei nyomát őrzik, hogy a köd és a dér a lehelete, hogy teste az ég, és tekintete a milliárd égitest. S mivel annak idején az óriás is átadta magát az emberek  képzeletének, vágyainak, babonáinak, ő sem volt már független a hittől, mely először léte puszta következménye volt, de késöbb fenntartója, sőt létének oka lett, ahoyg az emlékezett rögös útjai kivezettek a múlt homályos történeteiből a jelen unalmasan biztos szürke tudásához. De mélyen, az elmocsarasodott tavakban, az elaggott, dudvás erdőkben, az elmosodott faragású kövekben még ott élt az óriás. Megidézhetetlenül, láthatatlanúl, de nyugtalanitóan érezhető volt jelenléte, aki elöszőr maga a Világ volt, majd a világgá lett.

Kevés monda őrizte meg az óriás emlékét, és csak  a leghomályosabbak tartalmaztak valamit az igazságból. Legtöbbet egy jóslat, miszerínt ha dögvész,  vagy fekete halál pusztítana a vidéken, vagy más sötét veszedelem támadna a világ valamely sötét zugából, akkor ezen rejtélyes vidéken végezhető minden engesztelő áldozat és bűbáj, mely megszabadítja  a világot a veszedelemtől. És eljött a Veszedelem, szenvtelen gonoszsággal, hamisan szóltak a harangok, a kisdedek gőgicsélése émelyítő sivalkodássá lett, a papok zsolozsmája értelmetlen rikácsolás, a farkasok üvöltése meg túlságosan is közeli Holddagasztó vonítás a kertek alatt. Elfagytak a gyümölcsfák virágai, és a kevés megmaradt termés is lehullott éretlen, ha csak férgek lakomájává nem lett. Romlott tejet adtak a tehenek, és a disznók húsában gonoszul mosolyogtak a kis hólyagocskák, féregbölcsők. Az embereket pedig komor őrület szánta meg, és elővették a legelesettebbeket, leggyengébbeket, hogy bűnbakokká tegyék őket, és   a mágják füstje elkeveredett a hegyeken komoran ülő felhőkkel. ÉS míg az urolkodók, bölcsek és tudók rendeltetésükhöz hüen a zavarból káoszt csináltak, a kétségbeesésből reménytelenséget, a tévedésből bűnt, erkölcsöt idéző szavakkal és nemes gesztusokkal tolva Bafometh szekerét, a kocsmatöltelékek és bolondok, csodabogarak és számkivetettek között terjedt a hír, hogy semmi más módon meg nem állítható mindez a vész, csak ha valaki vállalkozó szellemek-elnézve a körülményeket, sokkal inkább őrültek, mint bátrak- elindulnak, s egy elfeledet, isten háta mögötti vidéken, órás lábnyomából fakadó tavakkal tarkított ködös erdőségben, lekopott rúnák titkait őrző kövek között csatangolva kiállják mindazon értelmetlennek tűnő, nyomasztó és borzalmas próbatételeket, melyeket az Út hoz, elviszik a Bolond Képét az Óriáson túlra, s ott minden átokkal megterhelve, melyet óhatatlan összeszedtek kalandozásaik során, meglelik a Jelképek helyes sorát. Mindezen sületlenséget persze nem értette senki, de a legalávalóbb, legélhetetlenebb és legrokonszenvesebb elemek még össszeáltak, az átoksúlytotta birodalom három városában, mindannyian magukhoz ragadták a vészterhes talizmánt, és elindultak az útra. ÉS a legmocskosabb, legsötétebb bűntanya mélyén,  a zsibárus, aki az egyik képet átadta valamely éhenkórász szerencselovag csapatnak, lassan elaludt az asztal gyalulatlan deszkáin. Lustán csapongtak a denevérek a düledező kémény körül, és a halkuló részeg zsongásban gyengén éledezett a remény, törékeny szárnyat bontogatva az áradó mocsokban.