Refúgium

Szóval, persze előkészítettem a baltát. Mert előrelátó vagyok. És, persze, az ágy alá tettem. Mert hülye vagyok. Az ágyba kellett volna tenni, szeretően átölelve aludni vele, ha már hosszú nyelével nem fért be a párna alá. Plüshmacim lehetett volna erre az éjszakára, csak egy élvédő kellet volna rá, nehogy megharapjon álmomban, álmában. De az ágy alá tettem. És ez, most, nagyon, nagyon messzinek tűnt.

   Számos szempontból utálétam ezt a szobát. Üknagyanyám társalkodónője itt akasztotta fel magát. Dédnagybáttyám egyik kártyapartnere-valamilyen nyugdíjas ezredes- itt lötte magát fejbe, miután utolsó fillérjét is elpókerezte. Innen ugrott ki egy fehércseléd, a homályos századelőn, és deliriumos álmában itt nyelte félre elmebeteg nagynéném a nyelvét, ékesen bizonyítva, hogy finom familiám nem csak a külvilágra nézve métejező  hatású.

   Folytassuk: a szoba a legfelső emeleten lévén, remekül halhattam a padláson vadászó menyétet. Mint egy természettudományos ismeretterjesztó rádiójáték. Elöször jön az egérke: tipp-tipp-tipp, ropp-ropp, tipp-tipp-tipp, ropp-ropp, tipp-tipp-tipp, ropp-ropp. Bildogan tipeg, és rágcsál, a jó ég tudja mit, mert erre a padlásra már vagy száz éve nem vitt fel senki semmit, mert akkor rogyott össze a feljáró korhadt fája a kertész alatt, egy életre megnyomorítva szerencsétlent. Szóval, eszeget az egérke. Meg járkál. Alig hallom hangosabban, mint ha a fejtetőmön tenné ugyanezt. Tipp-ropp... Pár percig. Asztány egyszerre csak pootpotpotpotpotpot (surranó menyétléptek), majd kavarodás, csattanás, és... keserves egérsírás. Az valami borzalmas. Panaszos vinnyantás, majd csend. Majd megint, majd megint. Egyre halkabban. Ha eléggé hegyezed a füled (mi mást tenne ilyenkor az ember?), még a leg elhalóbb kiss sippantás után is jön egy még halkabb, egészen addig, amig a kétségbeesett zajocska beleolvad aaz éjszaka neszeibe, az örökké panaszos örg ház nyöszörgésébe. Hát ez. És persze nem egyszer, mert rengeteg buta kis egérke, és számos feneketlen gyomrú nyest lakozik a hatalmas padláson. Hát igen.

    A festék meg apró gipszpelhyek folyamatosan szitáltak, piszkosfehérre festve minden t és mindenkit, aki belépett. Nagyon sok kopott puttó tekergőzött az omladozó kandallón, és a számos pókháló mindíg lengedezett, próbálta bár az ember bezárni az össze-vissza vetemedett ajtókat, ablakokat.

   viszontt a legnagyobb baj   az volt, hogy a felső emelten csak ez az egy szoba volt lakható. Nem vagyok pontos: a szüleim szerint ez az egy szoba volt lakható, bárki más szerint ez sem, sőt, visszafogott vélemények szerint az egész épület robbantómesterért kiáltott. De az az egy szoba lakhatónak nyílvánítatatott. Ezért, amikor megérkezett nagynéném, kifejezéstelen bogárzöld szemeivel, bogárzöld kaftánjában, bogárzöld cipőjében topogva, bogárzöld böröndjét cipeltetve, meglepő módon nem zöldre festve dús szökés-öőszes sörényét, szóval amikor befutott, hogy napokon mesélje, hogy milyen volt a  régi szép időkben, hogy ma milyen gonoszak az emberek, majd késöbb, hogy a régi szép időkben milyen gonoszak voltak az emberek, naszóval amikor befutott szokásos két hetes vendégeskedésre, persze, hogy engem passzíroztak fel ebbe a borzalmas szobába, mert azért annyira lakható nem volt, hogy nagynáném nyugtassa tekintélyes valagát az egérszaros kanapén. Mert az egerek nem korlátozódtak a padlásra. menyétet még nem láttam itt lennt, de ez is csak idő kérdése.

   A balta nem az esetleges menyétek miatt kellett, azoktól nem tartottam. Nagyon, nagyon utáltaam ebben a magányos szobában aludni, az üres emeleten. Most mondhatjátok, hogy babonás vagyok, amiért zavart az örökké nyeklő-nyakló ház, az egerek halálcincogása, meg annak a tudata, hogy az elmúlt négy évszázad során hány ember sorsa teljesedett be ezen penészes falak között, de akkor is féltem. Persze szerencsésen a családi kripta már nem az alagsorban van, hanem egy förtelmes neogót kápolnaszerüség a kert végében, és át is vitták a dicső múlt halálszagú maradványait oda-mármint a nagyját- meg most már van itten mozgásérzékelő, szén-dioxid detektor és kompakt fénycső, szóval modernizált ház, korszerű penészírtó oldatokkal és modern egérmérgekkel, még parabolaantennánk is van, csak beleköltött a gondnokné fekete macskája... szóval minden ok, csak rém nyomasztó ez az üres harmadik emeleti szoba, fejetlen kövér angyalkákkal a kandallón, rágcsáló halálsikolyokkal és szúpercegéssel. De én itt aludtam, most két hétig. A biztonság kedvéért egy baltával. Az ágyam alatt.

   Lassan ébredeztem, fokozodó nyugtalansággal, lidérces álmoktól gyötörve. Töbször is azt gondoltam, már ébren vagyok, de csak újabb álomba ébredtem. Többször is a szobámban ültem az ágyon, de mindig csak újabb álomnak bizonyult. Végül úgy éreztem, érzékeim tényleg kiélesedtek, az arcomba vágodó hideg bűz tényleg az éber állapotomból ismert helységet idézi.

Lépések. A szobában. Kemény, koppanó, lassú léptek, az ajtótól az ágy felé. Ez utóbbit persze nem tudhattam, csak feltételeztem.Nem egér, nem menyét. Talán ember.Esetleg valamely rokon. Remélhetőleg csak egy emelettel alantról, nem mélyebbről. Megfordultam, évszázados ágyrugók nyekergése közepette. A holdfény hosszú sávokban világította meg a padlót, ahol nem állt senki. A lépések is elhalgattak. Úgy döntöttem, a hangokat csak a régi gerendázat produkálta, így visszafordultam, hogy tovább aludjak. De ahogy elfordultam, a lépések sietve közelíteni kezdtek, én meg rémültem megpördűltem. Semmi, semmi. Aztán, ahogy néztem a betörő hideg fénypászmákat, mintha kavarogna ez a fehér por, mintha a léptek felverték volna... Na jó, hátat fordít, alszik, nem vagyok hajlandó ebbe beleőrülni. Ekkor már átfutott az agyamon az ágy alatt heverő balta, de még csak kósza gondolatként. Falfelé fordul. Csend. Az ugye jó. Semmi léptek, csak nyugis, néma csend. Tök jó csend. Olyan csend amilyen ebben a házban tán még soha nem volt, köszönhetően az egereknek, menyéteknek, szúnak és szélnek,az eddig még nem említett patkányoknak, poloskáknak és csótányoknak. Ha jobban belegondolok, nem is annyira megnyugtató ez a csend. Egyáltalán nem. Így megfordultam a hangtalan rugókon, belenézve a néma holdfénybe. Semmit nem láttam. Elsőre. Holdfényben kavargó por. Közelebb. Jött. Valami. Kellemetlenül közel állt az ágyhoz, nem tudom, mi.Ki. Holdfényfehér alak, emberszerű, nyomasztóan áttetsző. Nyirkosra izzadtam az ágyneműt egy pillanat alatt. Becsuktam a szemem. Majd ki. Ott volt. Hirtelen előre nyúltam, hoyg szétfoszlassam a látomást, szétkergessem az agyam szülte lázálmos képet. Görcsbe rándult a gyomrom, magzatpózba hajtott a gyűrött lepedőn. Mert a jelenésnek volt anyaga. Jeges, nyákos pókháló.Mögötte furcsán vonagló zselé, és redvás csontdarabok. És ekkor már nagyon bántam, hogy nincs a balta mellettem az ágyban, mert a tenger mélyén ugyanannyit segített volna, mint így, az ágy alatt.  

   Feküdtem, tágra nyitott szemekkel, pislantás nélkül az ágyon, összegörnyedve, meredten néztem a fehér jelenést ágyam előtt. S a jelenés is-érzésem szerint- méregetett engem halovány parázs szemeivel.Így telt az idő. Először semmi változást nem érzékeltem, mintha megdermedt volna ez az egy rémítő pillanat, ahogyan nyákos újjal, embriópózban görnyedek az ágyon, pihegve, görcsösen meredve magam elé, a holdfényfehér, parázsló szemű nyákos semmibe. Minden izmom feszül, jeges verítékben fürödve, hangtalan, s a moccanatlan másik az ágyam előtt. Aztán éreztem egyre jobban fájó izmaimat, hüllő-hideg bőrömet, szárazan égő szemeimet, s újamon az alvadó nyákot. De a másik, az a másik is változott, egyre kevésbé tűntek át rajta az ódon szoba részletei, s a belőle áradó hideg is egyre dermesztőbb lett. Közben émelyítő dögszag töltötte be  a helyiséget. A balta, olyan jól jött volna most az a nyomorult balta, ami ott hevert az ágy alatt, a tenger mélyén. Nem lehetett tovább bírni. Levetettem magam az ágyról, arrébb taszítva a valamit, és kirántottam fegyveremet az ágy alól. A terv ez volt. Ahogy nagy nehezen megperdültem tengelyem körül, nekivágódva a rémalaknak, hát az nem mozdult el egy centit sem, én meg az ágyhoz préselődve tottyantam a padlóra.Undorító érzés volt. Rugkapálva bevergődtem az ágy alá, üvöltve, hogy elnyomhassak még rémítöbb zajokat. Az ágy alá ép hogy befértem, megmarkoltam a baltát, de ezen a szűk helyen használni biztos nem tudtam. Megpróbáltam vállal fellökni az ormótlan bútordarabot, de nem ment, csak recsegett a szuvas fa. Annyira el voltam foglalva vergődésemmel, hogy késve érzékeltem a bokámra fonódó csontos kezet, mely piheként rántott ki az ágy alól. S ahogy üvöltve hemperegtem a padlón, és a baltát kerestem, csorba, málló fogak martak a combomba. őrjöngve rugdalóztam, csapkodtam, ordibáltam, síri ellenfelem azonban sokkal erősebb volt. végső kétségbeesésemben valahogy mégis elrúgtam, s csodálatos módon egy akácfa nyélre fonódtak újjaim. Ekkor markolta meg hátulról a két nyirkos kéz a torkomat. A szoba egyre zöldebbé vált szemem előtt, miközben  baltafokkal csapdostam a hátam mögé. Többször is eltaláltam valami tompán kongó, recsegő ocsmányságot, és a jeges újak szorítása ellazult. Kitéptem magam, és őrjöngve kirontottam a folyosóra, leborítva valamely ősöm  páncélzatát. A szétguruló darabok zaja már felébresztette a családomat, mire leértem a lépcsőn.Kimásztak szobájukból, és vaksin méregettek. Nagynéném nem volt ott, mivel ágyú-süket. Bátyám hiánya már feltűnőbb volt.Hatalmas zűrzavarban próbáltam elmagyarázni, mi is történt, de nem ment, mert zűrzavar volt, mert nem értették, és nem is akarták érteni. Előszőr jött a rémálom-hisztí verzió, aztán a betörő verzió, aztán, miután megállapították, hogy ajtók ablakok zárva, és a baltán levő vér az én orromból jött, visszatért a hiszti verzió. Ismét bebizonyosodott, hogy apám úgy tud nyugtatni, hogy valójában sérteget, anyám meg panaszait vigaszokba csomagolja.Sokat nem segített rajtam mindez. A jelenés fekete váladéka a kezemen és  a balta fokán nem bizonyított semmit, mondjuk ebben a mocskos házban nem is csoda.A dolog megfeneklett, és éppen annál a résznél tartottunk, hogy én most visszamegyek egyedül aludni abba a szobába, mármint szerintük, én meg nyilván nem, szóval már erről szólt  a páncélszétgurulást is felülmúló hangzavar, amikor a szobájából felbukkant  a bátyám. Sápadtan, szőkén, zavarodottan. Aztán apám lekevert neki egy pofont. S a pofont követően apró rubinpiros cseppek szálltak át a folyosón, és szétkenődtek az ízléstelen tapétán. A vércseppek egyben a pofon okát is megmutatták: apám szokás szerint döbbenetes sebességgel, csalhatatlan magabiztossággal jutott egy következtetésre: a bátyám homlokán éktelenkedő friss seb az én baltámtól szármozik, és ebből következően ez egész éjszakai szellemjárás és kalamajka az ő ostoba tréfája. Ezt el is mondta, többször, olyan hangerővel, hogy még nagynéném horkolása is panaszosra fordult az ajtaja - az ajtóm - mögött. Végül anyám békítőleg karon fogta, és visszacibálta közös hálójukba. Mi meg ott álltunk a folyóson, alvadó vérrel az arcunkon, és szólni nem mertünk, mert az utolsó atyai dörgedelmek kiadós verést helyeztek kilátásba a legkisebb zajra is. Bátyám remegő kézzel simogatta csimbókos fürtjeit, és szinte nyüszitette:

-Nálam is járt, nálam is járt...

Ott álltunk, homlokán feketéllet a seb, gonosz karom formájú. Néztük egymás, pihegve, apám elhalkuló, majd újra hangosodó méltatlankodása, anyám csitító cicegése közepette.Nem mertünk szólni. S a mocskos ablaküvegeken át felderengett a hajnal, már mozdulni mertünk, még mindig egymást nézve, fejet ingatva és bólogatva, lassan visszasettenkedtünk, gondosan a lépcső szélére lépve én, ő két kézzel visszaeresztve a kilincset. A felső emeleti szobába már rózsaszín fény szűrődött be, sehol semmi kísértet, vagy ilyenek. Lefeküdtem az ágyamra, a szoba megnyugtatóan világosnak és üresnek hatott. Így megpróbáltam elaludni. Jó szorosan öleltem a baltámat.