Na de...

-Nem értelek!-feszengve ült a széken, mintha még mindig kiskamasz lenne, és nem a diplomaosztójára készülne lassan.
-Nem trükk volt.
-De te úgy csináltál...
-De én nem csináltam úgy.
-------
Sokkal jobban szeretem a fehér dominót, mint a feketét. Szebb. Játszani ugyanolyan unalmas, de szebb.
-Így lehet tenni?-idegesítően fontoskodó hang
-Nem tudom. Balázs, lehet így tenni?
Egy másik fej hajlik az asztal fölé, méregeti a kis téglalapokat.
-Persze!
Pár másodperc csend. Meleg van, kicsit jár a szél.
-Most ki jön?-kérdezem
-Te!
-Jaha!
Most mit lehet tenni? Hármast meg üreset. Csodás! Elvben persze úgy kéne nézni a lapocskákat, hogy a többiek ne lássák. Most legyek játékrontó? Na jó, van itt egy hármas! Sóhajtok, és leteszem. Pont huszadszorra átkozom el a dominó feltalálóját. A csendben bántó reccsenéssel kivágódik az ajtó, a szél meglibbenti az abroszt, végigsimítja az arcokat, majd az ajtó bevágódik, újra megáll a meleg levegő.
-Ki jött?
Nevetés.
-A szél. Most te jössz.
Péter megvakarja az orrát. Szerintem álmos a tekintete. Nem igaz, hogy csak én unom!
-Húzok. Nem értem. Már három kör óta húzok. Nekem van a legtöbb dominóm!
-Nem, nekem hat van!
-De nekem az elöbb is...
Mindjárt elalszom.
-Na Füles, huzzál!
-Miért Füles?-néz rám Péter nagy barna szemével.
-Nem ő panaszkodik mindig?
-----------

-De mindig akkor jött valaki, amikor mondtad.
-Mindig akkor mondtam, hogy jöhetett volna egy bizonyos valaki, amikor úgy adódott.
Idegesen kezdett el kotorászni a zsebében.
-Van nálad cigi?
-.
-Őőő, rágyújthatok?...hagyjuk, hülye kérdés volt.
-Na, ugye?

----------------------

-Nem vagyok Füles!
Tök jó az inkább játékos, mint felháborodott tiltakozás.
-Csak azt mondtam, már megint húznom kell.
-Már megint!- a társaság egyetlen hölgytagja kaján vigyorral dobja vissza a mondatot.
-Kuss, Boró!
-Csak finoman, uraim, hölgyem!
Nézem, ahogy a furcsa, szögletes kígyó szétterpeszkedik az asztalon, a dobozból meg reménytelen lasússággal fogynak a darabok.
-Nem igaz!
-Igen, Fül...izé, Peti, mi a gond?
-Hát hogy már...
A másik három gyermek szája széle óvatosan elindul a fülük felé.
-Jó na, most nincs szerencséd!-nevetek, és összeborzolom a haját.

-----------------

-Unatkoztál?
-Igen, ilyen borzasztó egyszerű, unatkoztam. Halálosan untam mindig is a dominót.
-És az egész csak annyi volt, hogy unatkoztál?
-"Csak"? Hogyhogy "csak"? "És Izsák, az egész CSAK annyi volt, hogy egy alma esett a fejedre?"
-Mi van?
-Jajj, tényleg nem változnak az emberek semmit nullától százig?
-Mi van?
-Semmi, semmi. Tudom, én sem.

------------------

Megint nagy csattanás, egy langyos fuvallat körbesuhan a szobában, majd újabb csatanással záródik az ajtó. Mindenki összerezzen. Soha nem szoktam kívánni a kávét, de most...
-Ki jött?
-Jajj Ricsi, ez már nem vicces!
Jó a kiscsaj, legalább nem kell nekem szólni, hogy százszor egy vicc se jó. Bár...
-...és ide meg egy kettes, arra egy négyes, még van egy kilencesem is. Ez az!
-Viszont tudjuk, ki ment el-furcsán csavargatom a fejem, megpróbálom kiroppantani a nyakamat.
-Tessék?
-Az volt a kérdés, ki jött, de lehet, hogy valaki elment?
-Ki?
Hát, ezt nem értik. Nem csoda.
-Nyilván az, aki az első csapódásnál jött.
Szórakoztató, ha négy értetlen gyermeki tekintet mered az emberre.
-Hány ajtócsapódás volt eddig?
-Kettő?
-Akkor mit nem értetek?-nézek körbe.

-------------------

-Miért gondolod, hogy bármi lehet "csak"?
-Csak.
-Milyen állatnak adnád ezt a nevet?
-Milyen nevet?
-Melyik állatot neveznéd "Csak"-nak?
-Nem értelek!
Elöredöltem, és lassan, tagoltan mondtam:
-Milyen fajta állatot keresztelnél el "Csak" névre?
-Ja!? Nem tudom.
Közben megjött a tea. Egy több mint tíz éve elmúlt nyárról beszélgettünk, közös kirándulásról tanítványokkal. Közben a teaház elött álló terecskére nagy, nedves pelyhekben esett a hó. Nem értettem magamat. Van kedve az embernek ilyen remek időben szívózni?
-Szerintem egy jaknak jól állna.
Rémítően zavaros és értetlen volt a tekintete, ahogy rám meredt.
-Csak, a jak, nem jó?-gyökérkezelés közben lehet ilyen az ember tekintete. Mindjárt nevetnem kell, de az elszúrja az egészet- mert a "csak" olyan kinaias. Him lehetne. És fekete. De nem teljesen. Nem tudnék elképzelni egy olyan jakot "csak" névvel, akin egyetlen fehér folt sincs.
-Miért?
-Egyszerűen csak nem érzem illő névnek- ekkor már vigyorogtam, mint a vadalma. Addig bírtam, az se rossz.
-Kimegyek rágyújtani-felállt. Ezek szerint mégis van cigije. És lelejmolt?! Mégis változnak az emberek. Kicaplatott a latyakba, én meg átadtam magam a tea élvezetének.

------------

-És ki ment ki?
-Na, Ricsi, ki ment ki?-visszakérdezés. Mindegy, bármi, csak ne magában a dominó, mert megzápulok.
-Nem tudom
-Miről volt szó a két ajtócsapádás között?
-Hogy Petinek nem megy, és...
-És?
-Megvan, Füles!
-Ühüm.
-De miért ment ki?
Válasz helyett Péterre mutatok, aki elöbbi sikerén felbuzdulva vigyorgva felpattan, és lever egy poharat.

-----------------

Néha rosszabb vagyok, mint egy terhes nő. A legenyhébb cigiszag is irritál. Ahogy visszajött, facsarta az orromat leheletének és ruhájának bagószaga.
-Most ki jött be?-kérdezte
-Csak, a jak?
-Ö mit csinál?
-Felmászik a jeges hágókon.
-Egy teaházban?
-Hát, valami ideillő hasonlóság kéne-mondtam. Örültem volna, ha találok mondjuk egy szorgos kis hangyát, ami valami nagy akadályon próbál átmászni, de a dolgok persze nem így működnek. Főleg, ha elvárjuk tőlük, hogy így működjenek.

--------------

-De ha Füles elment, akkor jött helyette valaki?
Cserepek szedegetése. Dominózás közben nem szokta az ember elvágni a kezét. Néhány szokás olyan uncsi.
-Szerintetek?-nehogy már én mondjam meg!
-Nem tudjuk.
Tök jó, hogy a többiek nevében is beszél.
-Kedves Boró, lehet, hogy ti nem tudjátok, de a többiek még tudhatják. Ki csinál mindig ramazurit a Micimackóban?
-Zsebibaba?
Nem ezt vártam válasznak. De nem rossz.
-Bagoly?-na nem!
-Bagoly okoskodik, nem ő az ubrabugra bajkeverő-nyilván, van jó válasz. Csak pontosan kit érdekel? Utálok úgy szilánkokat begyüjteni, hogy az ujjamból szopom ki őket.
-Tigris!
Oké, Balázs kitalálta. Vajon ez a leglogikusabb megoldás, vagy csak ráérzett, mit akarok hallani? A véres szilánkocskát beköptem a kukába. Az ajtó csatanását követően megzörrent a szemeteszsák.

-------------------

-Furcsa tanulsága van számomra ennek a beszélgetésnek-próbáltam fontoskodó arcot vágni, de nem éreztem, hogy mélység lenne a felismerésemben. De nem volt okosabb mondanivalóm. Eddig rendben, de ilyenkor miért nem hallgat az ember? Itt vannak elszúrva a dolgok.
-Igen?
-Furcsa, hogy valami, ami akkor csak játék volt, olyan agytorna, az megmarad emlékként, sőt, fontos és zavaró emlékként. Sose hittem volna.-basszus, túlzok. Valamit kéne mondani, feszít is, de nem tudom megfogalmazni.
-Én tényleg elhittem akkor, hogy ki be járkálnak mindenféle alakok szellemei. Na jó, nem hittem el, tudtam, nem így van, de mindig ott volt az a csiklandós érzés, mintha.
-Szerintem ez a játék lényege. Ha nem veszed komolyan, uncsi, ha nem tudsz kilépni belőle, beleragadsz, elvész az élvezet, görcsös lesz-marha jó volt hallgatni magamat. Arra gondoltam, legközelebb felolvasom a közhelyszótárat, akkor legalább nem kell úgy csinálnom,mintha agyalni próbálnék.
-Tudod, néha jó lenne hinni abban, hogy vannak ilyen dolgok
-Milyen dolgok?
-Hát hogy szellemek, gondolatok, érzések járkálnak, hogy vannak így...csodák. Hogy ami ott volt, igaz.
-Ami ott volt, igaz, ebben biztos lehetsz.
-Játék volt.
--------------

-Ki jött?-kórus. Egyre jobb. Az ajtó meg szorgosan jár.
-Kérdés, elment-e tígrís. Elment?-nézek kérdőn Petire-nincs kedvem több poharat összevakarni.
-Bocsi!
Megint ülünk és dominózunk. Balázsunk szórakozottan dúdolni ezd. Veszi valaki a lapot? Körbenézek. Nem kell erőltetni.Addig is, kettest kell rakni, ami persze nincs. Húzok.
-Most Drakula gróf érkezett!-mondja Peti, és az egyik dominóra mutat, amit összevéreztem. Mondtam, hogy jobban szeretem a fehér dominót.
-----------
-Egyáltalán nem mindegy, hogy valami tényleg OTT VAN-e, vagy pedig csak mi érezzük úgy!
Kezd vicces lenni a társalgás. Jók ezek az erős fekete teák téli délutánokon.
-Mi a különbség?
-Hát, hogy igaziból ott van -e?
-Gondolatkísérlet: miben különbözik a két helyzet. A tényleg és a nem tényleg?
-.
-Na, szóval valakit elüt egy busz. Honnan tudjuk meg, hogy igaz-e, vagy sem?
-Hát hogy él-e, vagy nem.
Tök jellemző, hogy szerinte tuti halott kell legyen, akit elvág egy busz. Pedig lehet, hogy csak megreped a kisujjában egy perc. Simán.
-Mondjuk, hogy valami fizikai nyoma csak marad.
-Igen.
-Ha egy csomó emberrel egy közös, szellemi élmény történik, megélnek valami közöset, akkor honnan lehet tudni, hogy az általuk megélt dolgok valósak-e? A valóst úgy értem, hogy tőlük függetlenül, mások által, direkt érzékszervi módon tapasztalható, vagy műszerekkel kimérhető reprodukálható jelenség. Mert, ha jól értem, te valami ilyesmire vágynál.
-Aha.
-Mi a francnak?

-------------------------------

-Akkor hát elhagytuk micimackót?
-Drakula jobb arc!
-"Minden mackó szereti a mézet."-dünnyögve dúdolni egész kellemes. Kár, hogy sem a dallam, sem a szöveg nincs meg.
Kezd kifújni ez a téma. Szentem időszerű lesz ágybazavarni őket. Csak legyen már vége ennek a játéknak.
-Hé, oda nem lehet tenni!
Minő vétek! Talán liberalizálni kéne szabályokat.
-Peti, oda sajna tényleg nem kéne rakni!-az igazság hangja. Hogy tud vigyorogni ez a kölyök, főleg, ha épen kavarja a szart. Bamm! Na ki jött?

--------------------------------

-Tudod, milyen a szolupszista filozófia?
-Nem.
-A Mátrixot láttad?
-Igen.
-Na, kb. az-és egy újabb korty tea. Bölcs Nathan. Ez meg csak nézett.

---------------------------------------------
Most ki jött?-körbenézek. Unják.
A halál!-jaj. Hagyjuk ki volt.
----------------------------------------------
-Már hogy, amit látunk, az csak csalás?
-Na nem! Mondjuk, hogy az egyetlen valós dolog a tudatod, minden más csak az illúzió. Tehát az a szerv létezik, ami érzékel,de minden már nem más, mint ennek a terméke. Az agyadból drótok jönnek ki, a drótokon valami jelek mennek be, az ag ezek feldolgozza.Még az sincs kizárva, hogy ennek köze van ahhoz, hogy az kint van?
-Ez hülyeség!
-Ilyen tömören nehéz pontosabban leírni a jelenséget. Talán annyi, hogy ha ebben az agyunk által támasztott fantáziavilágban valahogy boldogulunk, értjük a dolgok valamilyen egymásba épülőrendszerét, akkor azért nem olyan rossz.
-De nem igaz.
-Lehet, hogy a lehető legigazabb. Tökmindegy. Ellenőrizhetetlen állítás, következmény esetleges. felejtsd el! -elfáradtam. Persze valami vacak löttyöt ivott. Mindegy, jobb, mintha kérne valami király teát, és hozzá tejszínt.
----------------------------------------
-Na, menjünk aludni!
-Neem!-kórus. Hát, most elkellne egy kis segítség... Bang!!
-Ez ki volt?
- Az álommanó. Mars aludni!
---------------------------------------------
-Akkor most?
-?
-Van még kérdésed, vagy igyunk még egy teát, vagy menjünk?
-Nem tudom. Neked is lehetne kérdésed.
-Puer?

Fagyi

Mr. Lombriardo nyakkendőtűjét ránézésre többre becsültem a fizetésemnél. Nem a havinál, az évinél. Önelégült volt, nagyképű, gazdag és lekezelő. Találkozásunk mégis az bizonyította, vannak gyenge pontjai.

Éhes volt, nagyon éhes.Szaglászva rohangált, szemei megállás nélkül fürkészték a környéket. Mint rozsdás belsőségek, tekergőztek a betonvasszállak a törmelékhegyeken. Az ég szürke volt, mint mindig. A mocskos, sebekkel borított, torz lény meg éhes volt. Mint mindig.

-Nos, itt sokkal többről , mint sima fagyasztásról. Ön is bizonyára tapasztalta, hogy ha egy barackot lefagyaszt, majd felolvasztja, az löttyedt lesz, és elfolyósodik. Ennek az oka, hogy amikor a szövetekben levő víz megfagy, jégkristályok képződnek, és ezek szétroncsolják a sejteket- mindig ugyanaz a duma. és mindig ugyanaz az állérdeklődő, értést tetető tekintet.
-A hús nem megy szét-boldogság volt a hangjában. Öröm, öröm!
-Nagyon jó meglátás, Mr.Lombriardo! A húsban kevesebb a víz, és több a kötőanyag, ami összetartja. De biztos lehet benne, hogy ha párszor megismétli a lefagyasztás-felolvasztás müveletét, akkor már láthatóan károsodna a hús is. De biztos lehet benne, hogy a sejtek már az első fagyasztásnál roncsolódnak.
-A máj sem! Van egy kis éttermem a Cityben. A máj sem folyósodik el a fagyasztástól.

Ínséges idők jártak. Annyira, hogy nem is ismerte a jóllakottságot. Lényének elválasztatatlan része volt mardosó érzés, az örök késztetés, hogy felkutasson és felzabáljon mindent, ami kicsit is alkalmasnak tűnik erre. Csak néha nyomta el mardosó mohóságát a fáradtság, vagy a kéjvágy. Matatott, szaglászott, kezei kutatták a zegzugos romokat.

-Tulajdonképpen úgy képzelhetjük el a folyamatot, hogy nem hagyunk időt a víz molekuláinak, hogy kristályba rendeződjenek, és szétroncsolják a sejteket. Technológiánk segítségével olyan gyors hűtést tudunk elérni, hogy a víz kvázi (itt nagyon fontos a kvázi, nem szabad a tulajdonképpent használni, mert az olyan hétköznapi) megdermed, úgynevezett amorf jég képződik- a kivetítőn a mesémnek megfelelően a természetesen kék vízmolekulák engedelmesen megdermedtek, anélkül, hogy gonosz, membránroncsoló rácsokba rendeződtek volna.
-Így a sejtek mínusz hetvenhárom fokon gyakorlatilag az örökkévalóságig elállnak, dermedten, de nem holtan.

Az egyik zugban talált egy óvatlan kis szőrös négylábút. Visítva harapdálta a kezét, amíg nem sikerült rendesen megfognia, majd fogaival szétmorzsolta a nyakcsigolyákat. Móhón falta a véres falatokat, nagyjából próbálta a szőrt kiköpni. Majd véres pofával körbesandított;a családnak is kell valamit vinni.

-Igen, a tudomány mai állása szerint. Itt a kulcsszó a "mai". Jogilag nem fagyaszthatunk le élő embert, mert ez a jog állása szerint-mai állása szerint- gyilkosság lenne. A tudósok nyilván már másképp gondolják, de a jog mindig is a tudomány mögött kullogott- nem úgy nézett ki ez a figura, mint akit nagyon meg lehet bántani a jog kritizálásával.
-Értem.
-Tehát mi, nemzetközi helikopteres operátortímünkkel rögtön a helyszínen termünk, ha csak esély látszik arra, hogy a procedúrát meg kell kezdeni belátható időn belül.

Tudta, hogy a kezén levő sebek pár nap múlva nagy, gennyes fekélyek lesznek. És mire gyógyulnának, és csökkennének a fájdalmak, a következő falatok megszerzése már újabb sebeket okoz. és így lesz ez, míg nyomorult élete véget nem ér, jó eséllyel kevesebb, mint három évtized alatt. Botján már öt véres dög lógott, jóllakni messze nem elég, de holnapig túlélni mindenkinek elegendő.

-A ma halálnak nevezett állapot bekövetkezte után hetvenkét óránk van a művelet elvégzésére. Ez azt jelenti, hogy ön a Földön szinte bárhol tartózkodhat, de nekünk tudnunk kell, merre jár.
-Hetvenkét óra? Úgy tudtam, az agy valami negyed óra alatt tönkremegy, ha nem kap oxigént.
-Pár száz évvel ezelőtt az újraélesztést még lehetetlennek gondolták, valószínűleg máglyán végezte volna, aki ilyet sikeresen megkísérel. A rák nem is olyan régen még gyógyíthatatlan betegség volt, ma időben felismerve kilencven százalékban gyógyítható. Mi a jövő technológiáját hozzuk el a mába, hogy lehetővé tegyük a tudomány által azt, amit eddig csak a vallások ígérgettek homályosan. Az örök életet.

Tudta, hogyha arra jár, könnyen érheti fájdalom. Furcsa, színes drótok kígyóztak a falakon, amelyek haraptak, ha megérintette őket.Nehéz fémlapok zárták el az utat a szürke betonkockába. Kevés ép kocka volt ebben a rozsda és betonsivatagban, és még kevesebb, amibe ne lett volna bejárat. Ilyen helyeken gyakran tanyáztak a kis szürke ehetők, meg néha nagyobb, tarka ehetők is, de azok falkába verődve néha ehetőből evővé váltak, és még a szöges vashusáng sem óvta meg mindig a vakmerők életét. Ez a szürke kocka rossz hely volt.

-Pár száz év múlva a ma halálos betegségek gyógyítása sima rutin lesz, ahogy ma sem halnak már meg gyermekek torokgyíkban, vagy nők gyermekágyi lázban (Hatalmas kéj lenne lehányni ezeket a Gucci cipőket. Végig az Armani öltöny nadrágját, nem beszélve a krokodilbőr övről.) A megfelelő bankszámlán elkülönített összeg bőségesen fedezi az újraélesztés és kezelés költségeit. Erről van egy tudományosan megalapozott tanulmány, amelyet egy orvosbiológus és egy futurológus közgazdász készítettek-finoman elétoltam egy sötétbarna hasított bőr mappát, amiben a híres hírhedt Mashasaki- Goldberg tanulmány kivonatolt változata volt. Tudományos értéke kb. nulla volt, gazdasági értéke jelentős.

Voltak másféle rossz helyek, nagy, égett foltok környékén főleg. Aki idetévedt, az rosszul lett, hányt, testén hólyagok nőttek, enni sem akart, csak szédelgett, rosszabb esetben pár nap alatt meghalt. Az ilyen rossz helyeket kerülték. De ez más rossz hely volt. Itt nem lehetett ehetőket találni, még zöldessárga növények sem nagyon sarjadzottak. De újra és újra bejárták, vigyázva a harapós drótokra. Mindig újra, hisz ki tudja, mi adódik.

Lassan sétáltunk a vibrálóan kék műanyaggal borított folyosón. A falakon látványos, színes, és tökéletesen semmitmondó ábrák voltak. Természetesen semmit nem mondtak arról, mi zajlik a műtőajtók mögött. Kiértünk egy terembe, ami kb. úgy nézett ki, mint egy sci-fi díszlet. Nem véletlenül. Egy olyan fószer tervezte, aki eredetileg B kategóriás filmek látványtervét csinálta. Semmi értelme nem volt, és pokoli sokba is került, de ez a cukros tejszínhab ezen a szaron, amivel elhitettük, hogy valójában csokitorta. Sokat sejtető nagy rozsdamentes acéltartályok, naponta szidolozva persze, szeszélyesen kavargó csövek, zöldes világítás, mindenféle furcsa csendülések meg búgás (szentem magnóról játsszák, de nem néztem utána.).Mindenhol milliónyi apró led villogott, mint valami robotgalaxis csillagos égboltja.
-Ha óhajtja, valamely biomérnökünk szívesen mesél magának, hogyan is működik az egész. De röviden összefoglalhatom én is: már említettem, a feltámadás záloga, hogy a test biztonságos mínusz hetvenkét fokon álljon, míg a technológia lehetővé nem teszi a visszatérést. Ezt a biztonságot nyújtja ez az épület, bátran mondhatom, erőd. Falai méternyi vasbetonból vannak, fegyveres őrség védi, három, egymástól független áramforrás biztosítja a hűtőrendszer energiaellátását. Száz évig, ismétlem, száz évig képes a biztonsági rendszer üzemeltetni az épületet emberi beavatkozás nélkül. A pincében elhelyezett minireaktor- a Harmadik Szintű Biztonsági Energiaforrás (Ezt mindig úgy kell mondani, hogy Hallatszanak a nagybetűk!)-száz éven keresztűl képes szünetmentesen biztosítani a teljes komplexum áramellátását, a szuperszámítógép ez alatt biztosítja a hűtést, karbantartást és az épület védelmét illetéktelen behatolók ellen. Itt látható a falon a Hadügyminisztérium Szakértői Bizottságának véleménye, ami mindezt tanúsítja.

És adódott. A nagykapu acéllapja elmozdult, résnyire nyitva volt. A drótok már nem haraptak. Az ajtón levő szem már nem gonosz vöröslő tekintettel méregette, hanem barátságos zöld színnel hunyorgott. Ha a behatoló ismerte volna a betűket, a karcos üveg mögött azt olvashatta volna, hogy: "Figyelem! Alacsony feszültség, biztonsági rendszer vészleállítás!" De a bolygón már jó pár évtizede senki nem olvasott.

-Természetesen az ön döntése, hogy teljes test fagyasztást óhajt, vagy csak a fejet, a tudat hordozóját óhajtja átmenteni. Sokan gondolják úgy, jobban vágynak egy tökéletes kibernetikus vagy organikus testre a jövőben, mint az elhasznált sajátra-a folyosón mentünk visszafelé. Eljátszadoztam a gondolattal, vajon ha Szupermen röntgenszemeivel rendelkezne az ügyfél, mit szólna. Nekem ugyan nincsenek ilyen szemeim, de pontosan tudtam, mi zajlik: egy Brown nevű pénzes- és hájzsák földi maradványait gyalázták meg. Egy lerobbant kórház bonctermét idéző szürke helységben boldogtalan arckifejezésű bérrabszolgák most töltötték fől a szétszabdalt tetemet folyékony nitrogénnel, hogy aztán rozsdamentes acéltartályban várja a feltámadást, ahogy azt a materialista hitvilág elképzeli. Azbesztkesztyűs kezeikkel undorodva bökdösik a lifegő bőrt, és közben az esti berúgás gondolatával próbálják tartani magukban a lelket.

Gyanakodva lopakodott végig a poros, sötét folyosón, helyenként halványan pislákolt még egy -egy lámpa, panaszolva az egyre fogyatkozó energiát. De a legtöbb már sötéten bámult a poros ürességbe. A folyosó végén halvány fény látszott. Hatalmas terembe érkezett, jeges víz folyt szét a padlón, szürke hengerek álltak katonás sorokban, automatikusan résnyire nyílt fedelük alól csorgatva a bűzös olvadékot. Reszketve gázolt benne, izgatottan szaglászva.

-Fontolja meg, Mr. Lombriardo, találhat olcsóbb ajánlatot a piacon, de biztosan nem ilyen garanciákkal. Márpedig ezen biztosan nem érdemes spórolni, ha érti, mire gondolok.
-Rendben- ritka lekezelő kéznyújtás. De akkor minek? Mindegy, ő dolga. Bekapta a horgot, látom a képén, hiába hiszi, hogy pókerarca van- van önöknél céges kedvezmény?
-Hogyan?
-Találkozhatunk majd...annak idején?
-Ja, hogy. Természetesen. Hiszen mi tudjuk a legjobban...remélem, találkozunk még, akkor... (Naná, te balfasz, én is beállok halálom után mirelitnek, a Soha Fel Nem Támadás Reményében!)
-Ahhoz még sok tárhelyet kell eladnia, gondolom?
-Szerencsére egyre többen érdeklődnek, ahogy egyre szélesebb körben válik ismertté a szolgáltatásunk (Jó, több pénzed van, ezt muszáj volt elmondanod, köszi!). Viszont látásra!

És igen, ehető volt, elképzelhetetlenül, hihetetlenül sok ehető! Csak falt és falt, míg majd belepusztult, marta torkát a jeges hús, már már öklendezett, de tömte magába a töménytelen étket. Majd megrészegülve a furcsa fagylaltól, tántorogva botladozott végig a folyosón, hogy szóljon a többieknek, hogy mire akadt, hogy most sok időre elűzhetik az éhhalál fenyegető rémét, hogy teletömheti magát végre mindenki, úgy, ahogy még soha. Hörögve, vihogva törtetett a romokon át.

Ültem az irodámban, és bámultam ki az ablakon. Zsíros jutalék, ocsmány hazugságok, utálatos emberek, ronda hullák. Egy nap, mint a többi. "Egy nap, amikor semmi értelmeset nem csináltam megint"-gondoltam. Szerencsére egy picit, egy icipicit tévedtem.

Gyurma

Állok szürke pincémben a tükör előtt, és készülődöm. Ma az emberi arcomat fogom felvenni. Nem egy hűtőből kivett fejet fogok megnyúzni- nincs is hűtőm-nem maszkot csatolok fel. Az alaktalan szürke masszából gyúrok fejet, majd arcot. A testet majd takarja a majd földig érő szövetkabát, de az arcot, azt elég pontosan meg kell csinálni. Valahol még van egy szarukeretes szemüveg is, megkerestem. Őszes borostát, és savószínű szemeket választottam. Gyér haj, az orr meg olyan, mintha egy törés után rosszul forrt volna össze. Mindez távol tartja a kíváncsiskodókat. Aki meg rossz szándékkal jön, úgyis csak pórul járhat. Ilyen alakban viszont már nem lehet kisurranni a szellőzőrésen, vagy füstfelhőként elillanni a romos kéményen át. Döngő folyósón kell végigmenni, kíváncsi vénasszonyok levélrésből leső tekintette előtt. Váhh!
Az utcán már jó. Köd van, leszorítja a szegényes környék kőszén, zsíros étel és pöceszagát. A nedves aszfaltról furcsán szétkenődve verődik vissza a reklámtáblák neonfénye. Finoman percegnek az egyenletesen szitáló cseppecskék. Este van, persze. Nappal sosem lennék itt... A fény mindenkép értelmetlenné teszi, hogy kimenjek. Vagy olyan finom, kedves, bágyadtan játszadozó színek vesznek körbe, hogy a már fájóan erős boldogságérzet összezavar, bűnnek éreznék bármit is tenni ilyenkor. Vagy pont pusztítóan, bántóan erős, fakító, lélekgyilkos sugárzás áraszt el mindent, olyan rémítő erővel mutat rá a törődöttség, unalom, nyomor legkisebb jelére, fülledtsége oly elemi erővel nyomja el a jókedv legapróbb jelét is, hogy ehhez már nem tehetek hozzá. Mindkettő erősebb nálam. Egyik ezért, a másik azért. De az éjszakák, hát, azok jó barátok. Vagy, a fülledt, rövid, műmuzsikára műmulatós nyári éjszakák legfeljebb haverok, vagy ismerősök, akiket ki lehet bírni, de az igazi, szurokfekete, nedves hideg éjek, meg a ködtakaró alatti tompán kongó nyirkos-langyos éjek, ezek már jó barátok, kedves társak eonok óta. Annyira jó ilyenkor, hogy nem is vágyom másra, mint sétálni fel s alá, meglátogatni egy-két hangulatos romot és sírkertet, bolyongani egy kicsit egy erdőben, vagy legalább nagyobb parkban, és ahogy a kellemetlen fénycsík egyre erőszakosabban türemkedik a keleti égre, visszamászom pincémbe a rozsdás kazán mellé, szétfolyok a finom résekbe, rozsda és korom közé, és alszom, álomtalan, mély alvással.
Ilyen estéken néha társaságra vágyom, elmegyek az állatkertbe, és mesélek. Szeretek mesélni, rengeteg mesét tudok, mindenkinek olyat, amilyet ő szeret. A tigrisnek dzsungelről szoktam mesélni, mocsarakról, fürgelábú szarvasokról, akik mégsem elég fürgék, csekély tavakban lubickoló pufók gyermekekről, a szél sustorgásáról a bambuszerdőben, arról, ahogy a telihold fényét csíkosra szabdalják a pálmalevelek. A fehér farkasoknak végtelen fagyos tundrákról mesélek, szívósan harcoló, mégis elbukó pézsmatulkokról, az északi égen szeszélyesen kúszó sarki fényről. Szeretem nézni, ahogy álmukban hallgatva meg megremeg a lábuk, felhúzzák ínyüket, és halkan vonyítanak a megidézett jeges pusztaság feletti végtelen komor égbe. A lajhárokat csak simogatni szoktam. Túl praktikus lelkek hozzá, hogy mesék bűvöletét igényeljék. És még számos állatot látogatok meg ilyen éjszakákon, és legalább álmukban elhozom nekik a szabadság és a talán sosem látott haza emlékét. Rengeteg szomorúságot élek át, mégis kicsit jobb lesz utána. Jobb, mint más éjszakákon, amikor mást csinálok.
De most semmihez nem volt kedvem, csak járkálni, szagolgatni a régi, romos házak nyirkos illatát, gödörré növő kátyúk saras levében tocsogni. Máskor bezzeg...máskor muszáj játszadoznom.
Vannak éjek, amikor játszanom kell. Gonosz játékokat. Mint egy kisgyerek, aki egy fa mögül hirtelen előugorva, huhogva ijesztgeti társait. Csak én a legügyesebb, legkörmönfontabb huhogó kisgyermek vagyok. És nagyon, nagyon sok módját ismerem ezeknek a játékoknak… Lehet nyirkos kéz, ami elgondolkodva sétálók tarkóját simogatja alkonyi temetőkben. Kísérteties vonyítás magányos tanyákon, recsegő lépések hangja elhagyott padlásokon. Kaparászás a gyerekszoba gardróbjában, halk hörgés az ágy alól…végtelenségig folytathatnám. Érzem, ahogy eltölt a feszültség, ahogy vágyom hallani a riadt sikolyokat és látni a sápadó-szürkülő arcokat. Mindig ez van. Néha nyugodt vagyok, vágyom a békére, az álomtalan álomra. Próbálnék a csendben lebegni, csak lenni, vagy nem is lenni. Végtelen időn keresztül bonyodalmak nélkül létezni, de közben ott van a feszültség. Már ott van, a legnagyobb nyugalomban is, apró, szunnyadó rágcsáló, gyomromban ép hogy érzem csekély súlyát. És akkor felébred. Izeg-mozog, rohangál. Pontosabban felébresztik. Mindig kell valami inger, zaj, meleg, szél, rossz hangok, valami feszültségkeltő, összezavaró, elszomorító inger, hogy felébredjen. De mivel ilyen törvényszerűen adódik, tulajdonképpen mégsem kell, hisz nem lehet, hogy ne legyen…mindegy. Felébred. Eleinte zavar. Tőlem idegen, bennem. Izgalma erőszak, ami feszít, de már érzem, megnyugtató lesz engedni neki, s egyben bosszantó. Aztán izgalma már az enyém, örömteli áldozat engedelmeskedi az egyre követelődzőbb apró vörös jószágnak. És elindulok. Megkönnyebülök, hogy rémületet idézhetek, lehetek én a rémület. Sápadt arc, aki éjféltájban beles egy emeleti ablakon, elvillanó árny, ami csak tükrözésben látszik, vagy egy emberfaló szőnyeg. Egy szőnyeg, ami elnyel… Képzeld, egy éjszakán felébredsz, és ki kell menned. Valami nyomasztó van a levegőben, s még ha nem is szoktál félni, most nyomaszt a sötét. Próbálod kibírni, de végül úgy döntesz, kimész, Ahogy felkelsz, nem a szőnyeget érzed meztelen talpad alatt, hanem egy hatalmas, forró, nyálas szájat, éles fogakkal. Felordítassz, megpróbálsz felpattani az ágyra, de a kígyóként tekergöző nyelv rádcsavarodik, és beránt…egy pillanatra sötét, és arra térsz magadhoz, hogy zihálva fekszel jól ismert szőnyegeden. Minden a megszokott , csak te nem.
Végtelenek a formák és a variációk. Mindig újabbakat ötlök ki, és elégedetten nézem az újabb gonosz tréfák hatását. Aztán már megint feszült vagyok, a tréfa már fakó, kell új, másik, mert ez már nem jó, nem lehetett elég csak egy pillanatig, talán. Mert aztán kell az új, amig a rágcsáló megint el nem alszik egy időre. És mennék barátaimhoz az állatkertbe, vagy bóklásznék, vagy próbálgatnám az álmatlan álmokat, de ilyenkor nem megy, ahogy
ijesztegetek, és hitegetem magam, hogy a rém nem rémülhet, hogy a félelmetes nem félhet, hát nem enyhül a vágy. Mint amikor valaki habzsol, és csak egyre éhesebb lesz. A kisgyerek, aki huhogva ugrik elő fa mögül, talán elhiszi, hogy ö rém, és így nem lehet rémítő. Ahányszor rémítek, én is hitegetem magam. Hitegetem, mint mindenki akit egyszer már felfalt a szőnyege.

Kipp-kopp

Óvatosan letette a kutyatálat a földre. Közben nagyot nyögött. Hatalmas hasával nehezére esett előrehajolnia, az meg eszébe sem jutott, hogy letérdeljen. Már évek óta nem. – Na, egyél, te dög - mondta kedvesen a gübbedt szemű palotapincsinek. Az odakacsázott Chaplint idézően kifordult lábfejekkel, és lefetyelni kezdte a leveses kutyakaját. Ekkor a kilincs körül motoszkálás hallatszott. Persze nem a kutya hallotta meg, tudatát teljesen kitöltötte a tejes-cukros kulimász nyeldeklése. A toronynyi ember recsegő ízületekkel felegyenesedett, és az ajtó felé indult. A kilincset bizonytalan kéz nyomta le, és az ajtó félig kinyílt. – Nofene - dörmögte a kutya- és lakástulaj, és lendületes mozdulattal feltépte az ajtót. Egzaltált kinézetű fiatalember állt vele szemben: Először azt hitte, megverhették, bár nem látszott rajta sérülés. Aztán arra gondolt részeg, végül a teljesen zavaros tekintetet nézve bizonytalan maradt, vajh őrült, vagy részeg? Esetleg mindkettő. Mindenesetre hullasápadt. Összevonta a szemöldökét.
- Igen?
- Elnézést, Szosztovics Józseféket keresném- zavaros, ideges hang volt.
- Itt olyan nem lakik- rémültnek tűnt a hangja, bár próbálta mélyíteni, és határozottan beszélni - talán a szembe szomszéd - végül is ki a fene tudja, hogy hívják a szembe szomszédot, még két éve sincs, hogy ideköltöztek.
- Bocsánat - a fiatalember elfordult az ajtótól, és elindult a folyosón. A másik meg jól becsapta, bizonytalanságát palástolandó. Leskelődni persze olyan öregasszonyos lett volna. Halotta, ahogy a másik ajtón kopog - vagy inkább kaparászik - a fura alak. Furcsa volt, hogy ide csak benyitott. Meg az egész megjelenése… Nem csöves, nem drogos, de mégis teljesen szétesett, olyan beteges… De nem tudta mitől. És miért nem csöngetett, kopogott. Tényleg úgy nézett ki, mint aki nem jár egyenes úton. Most akkor hívja a rendőrséget? Vagy járjon körbe a házban?
- Fenéket! - mondta, és leült a Tv elé.
- Vauu! - mondta a pincsi, és tüsszentett.
A beteges kinézetű fiatalember még egy ideig állt az ajtó előtt magában motyogva, majd elbotorkált. Zsebéből gyűrött, ázott papírt vett elő.
- Nincsen itt… nincsen itt… hát hol van? Fenébe e gyűrött papírral, nem bírom elolvasni - közben tovább gyűrögette a papírt izzadt tenyerében. Elsötétült a lépcsőház, mire megbotlott, majd legurult.
- Itt lesz, egy emelttel feljebb, feljebb lesz - mondta és nehézkesen fölvánszorgott a lépcsőn. Pont az előző lakás fölötti előtt állt meg. Először bizonytalanul a kilincs felé nyúlt. Közben megakadt a szeme a csengőgombon. Arca megrándult. Mintha csak most jött volna rá, mi is lehet az. A csöngetésre bentről csoszogás hallatszott. Az ajtónyitó emlékeztetett alsó szomszédjára, csak rajta volt atléta is, nem csak alsógatya, mint az előző hájpacnin.
- Szosztovics József?
- Ki az? - agresszív, mély női hang hallatszott a lakásból. A pasi arca megrándult.
- Még nem tudom - szólt hátra. Kezében horpadt Borsodis dobozt tartott. Még lógó karokkal is látszottak őszes hónaljkutyái.
- Egen?
- Szosztovics József?
- Egen?
- Ön Szosztovics József?
- Igen! Mi van?
A sápadt alak egy hirtelen, görcsös mozdulattal megragadta a zsíros, izzadt nyakat, másik kezével bevágott a szájába, és egy vakító kékes fényű gömböt tépett ki belőle, jó almányit. Mindezt a másodperc töredéke alatt. Hátralépett. Mindketten hunyorogtak. Egy majdnem üres Borsodis doboz csattant a kövezeten. Kezében a világító valamivel a fiatalember végigvánszorgott a folyosón, senki ki nem nézte volna belőle, hogy képes olyan hirtelen mozdulatokra, mint az imént. A lépcsőház egy zugában megállt, és elkezdte gyúrni a gömböt. Lassan sikerült egyre kisebbre zsugorítania így, és ezzel együtt egyre fényesebb is lett. Mikor már csak diónyi volt, és fényesebb egy hegesztőlángnál, zsebre vágta. Kabátjából láng csapott ki.
- Nofene – kikapta a gömböt, és egy égő papírdarabot. A címes cetli volt. Végül is már nem kellett… Ledobta, eltaposta. Az égett fecnit felvette, és kukát keresett. Nehezen találta csak meg a kukatárolót, ráadásul zárva volt. Némi tanácstalan téblábolás után megnyálazta a cetlit, majd egy másik zsebébe tette. Ezzel mindig az volt a gond, hogy aztán elfelejtette kidobni, és a végén tele lett a zsebe izzadt nyálas égett galacsinokkal. Összeálltak kemény csomókba, mint a bagolyköpet, mire végre valahol megszabadult tőlük. Kifelé támolygott a kapun. Vastag, fekete szövetkabátján átderengett a hideg izzás. Az utcán két apagyilkos pofa álldogált, cigiztek. Helyi lakosoknak tűntek.
- Ez meg ki a faszom? - vinnyogta a girhesebb.
- Tudja a halál! - dörmögte a másik.
„Nono” – gondolta a fiatalember, és eloldalgott.