Állok szürke pincémben a tükör előtt, és készülődöm. Ma az emberi arcomat fogom felvenni. Nem egy hűtőből kivett fejet fogok megnyúzni- nincs is hűtőm-nem maszkot csatolok fel. Az alaktalan szürke masszából gyúrok fejet, majd arcot. A testet majd takarja a majd földig érő szövetkabát, de az arcot, azt elég pontosan meg kell csinálni. Valahol még van egy szarukeretes szemüveg is, megkerestem. Őszes borostát, és savószínű szemeket választottam. Gyér haj, az orr meg olyan, mintha egy törés után rosszul forrt volna össze. Mindez távol tartja a kíváncsiskodókat. Aki meg rossz szándékkal jön, úgyis csak pórul járhat. Ilyen alakban viszont már nem lehet kisurranni a szellőzőrésen, vagy füstfelhőként elillanni a romos kéményen át. Döngő folyósón kell végigmenni, kíváncsi vénasszonyok levélrésből leső tekintette előtt. Váhh!
Az utcán már jó. Köd van, leszorítja a szegényes környék kőszén, zsíros étel és pöceszagát. A nedves aszfaltról furcsán szétkenődve verődik vissza a reklámtáblák neonfénye. Finoman percegnek az egyenletesen szitáló cseppecskék. Este van, persze. Nappal sosem lennék itt... A fény mindenkép értelmetlenné teszi, hogy kimenjek. Vagy olyan finom, kedves, bágyadtan játszadozó színek vesznek körbe, hogy a már fájóan erős boldogságérzet összezavar, bűnnek éreznék bármit is tenni ilyenkor. Vagy pont pusztítóan, bántóan erős, fakító, lélekgyilkos sugárzás áraszt el mindent, olyan rémítő erővel mutat rá a törődöttség, unalom, nyomor legkisebb jelére, fülledtsége oly elemi erővel nyomja el a jókedv legapróbb jelét is, hogy ehhez már nem tehetek hozzá. Mindkettő erősebb nálam. Egyik ezért, a másik azért. De az éjszakák, hát, azok jó barátok. Vagy, a fülledt, rövid, műmuzsikára műmulatós nyári éjszakák legfeljebb haverok, vagy ismerősök, akiket ki lehet bírni, de az igazi, szurokfekete, nedves hideg éjek, meg a ködtakaró alatti tompán kongó nyirkos-langyos éjek, ezek már jó barátok, kedves társak eonok óta. Annyira jó ilyenkor, hogy nem is vágyom másra, mint sétálni fel s alá, meglátogatni egy-két hangulatos romot és sírkertet, bolyongani egy kicsit egy erdőben, vagy legalább nagyobb parkban, és ahogy a kellemetlen fénycsík egyre erőszakosabban türemkedik a keleti égre, visszamászom pincémbe a rozsdás kazán mellé, szétfolyok a finom résekbe, rozsda és korom közé, és alszom, álomtalan, mély alvással.
Ilyen estéken néha társaságra vágyom, elmegyek az állatkertbe, és mesélek. Szeretek mesélni, rengeteg mesét tudok, mindenkinek olyat, amilyet ő szeret. A tigrisnek dzsungelről szoktam mesélni, mocsarakról, fürgelábú szarvasokról, akik mégsem elég fürgék, csekély tavakban lubickoló pufók gyermekekről, a szél sustorgásáról a bambuszerdőben, arról, ahogy a telihold fényét csíkosra szabdalják a pálmalevelek. A fehér farkasoknak végtelen fagyos tundrákról mesélek, szívósan harcoló, mégis elbukó pézsmatulkokról, az északi égen szeszélyesen kúszó sarki fényről. Szeretem nézni, ahogy álmukban hallgatva meg megremeg a lábuk, felhúzzák ínyüket, és halkan vonyítanak a megidézett jeges pusztaság feletti végtelen komor égbe. A lajhárokat csak simogatni szoktam. Túl praktikus lelkek hozzá, hogy mesék bűvöletét igényeljék. És még számos állatot látogatok meg ilyen éjszakákon, és legalább álmukban elhozom nekik a szabadság és a talán sosem látott haza emlékét. Rengeteg szomorúságot élek át, mégis kicsit jobb lesz utána. Jobb, mint más éjszakákon, amikor mást csinálok.
De most semmihez nem volt kedvem, csak járkálni, szagolgatni a régi, romos házak nyirkos illatát, gödörré növő kátyúk saras levében tocsogni. Máskor bezzeg...máskor muszáj játszadoznom.
Vannak éjek, amikor játszanom kell. Gonosz játékokat. Mint egy kisgyerek, aki egy fa mögül hirtelen előugorva, huhogva ijesztgeti társait. Csak én a legügyesebb, legkörmönfontabb huhogó kisgyermek vagyok. És nagyon, nagyon sok módját ismerem ezeknek a játékoknak… Lehet nyirkos kéz, ami elgondolkodva sétálók tarkóját simogatja alkonyi temetőkben. Kísérteties vonyítás magányos tanyákon, recsegő lépések hangja elhagyott padlásokon. Kaparászás a gyerekszoba gardróbjában, halk hörgés az ágy alól…végtelenségig folytathatnám. Érzem, ahogy eltölt a feszültség, ahogy vágyom hallani a riadt sikolyokat és látni a sápadó-szürkülő arcokat. Mindig ez van. Néha nyugodt vagyok, vágyom a békére, az álomtalan álomra. Próbálnék a csendben lebegni, csak lenni, vagy nem is lenni. Végtelen időn keresztül bonyodalmak nélkül létezni, de közben ott van a feszültség. Már ott van, a legnagyobb nyugalomban is, apró, szunnyadó rágcsáló, gyomromban ép hogy érzem csekély súlyát. És akkor felébred. Izeg-mozog, rohangál. Pontosabban felébresztik. Mindig kell valami inger, zaj, meleg, szél, rossz hangok, valami feszültségkeltő, összezavaró, elszomorító inger, hogy felébredjen. De mivel ilyen törvényszerűen adódik, tulajdonképpen mégsem kell, hisz nem lehet, hogy ne legyen…mindegy. Felébred. Eleinte zavar. Tőlem idegen, bennem. Izgalma erőszak, ami feszít, de már érzem, megnyugtató lesz engedni neki, s egyben bosszantó. Aztán izgalma már az enyém, örömteli áldozat engedelmeskedi az egyre követelődzőbb apró vörös jószágnak. És elindulok. Megkönnyebülök, hogy rémületet idézhetek, lehetek én a rémület. Sápadt arc, aki éjféltájban beles egy emeleti ablakon, elvillanó árny, ami csak tükrözésben látszik, vagy egy emberfaló szőnyeg. Egy szőnyeg, ami elnyel… Képzeld, egy éjszakán felébredsz, és ki kell menned. Valami nyomasztó van a levegőben, s még ha nem is szoktál félni, most nyomaszt a sötét. Próbálod kibírni, de végül úgy döntesz, kimész, Ahogy felkelsz, nem a szőnyeget érzed meztelen talpad alatt, hanem egy hatalmas, forró, nyálas szájat, éles fogakkal. Felordítassz, megpróbálsz felpattani az ágyra, de a kígyóként tekergöző nyelv rádcsavarodik, és beránt…egy pillanatra sötét, és arra térsz magadhoz, hogy zihálva fekszel jól ismert szőnyegeden. Minden a megszokott , csak te nem.
Végtelenek a formák és a variációk. Mindig újabbakat ötlök ki, és elégedetten nézem az újabb gonosz tréfák hatását. Aztán már megint feszült vagyok, a tréfa már fakó, kell új, másik, mert ez már nem jó, nem lehetett elég csak egy pillanatig, talán. Mert aztán kell az új, amig a rágcsáló megint el nem alszik egy időre. És mennék barátaimhoz az állatkertbe, vagy bóklásznék, vagy próbálgatnám az álmatlan álmokat, de ilyenkor nem megy, ahogy
ijesztegetek, és hitegetem magam, hogy a rém nem rémülhet, hogy a félelmetes nem félhet, hát nem enyhül a vágy. Mint amikor valaki habzsol, és csak egyre éhesebb lesz. A kisgyerek, aki huhogva ugrik elő fa mögül, talán elhiszi, hogy ö rém, és így nem lehet rémítő. Ahányszor rémítek, én is hitegetem magam. Hitegetem, mint mindenki akit egyszer már felfalt a szőnyege.
Az utcán már jó. Köd van, leszorítja a szegényes környék kőszén, zsíros étel és pöceszagát. A nedves aszfaltról furcsán szétkenődve verődik vissza a reklámtáblák neonfénye. Finoman percegnek az egyenletesen szitáló cseppecskék. Este van, persze. Nappal sosem lennék itt... A fény mindenkép értelmetlenné teszi, hogy kimenjek. Vagy olyan finom, kedves, bágyadtan játszadozó színek vesznek körbe, hogy a már fájóan erős boldogságérzet összezavar, bűnnek éreznék bármit is tenni ilyenkor. Vagy pont pusztítóan, bántóan erős, fakító, lélekgyilkos sugárzás áraszt el mindent, olyan rémítő erővel mutat rá a törődöttség, unalom, nyomor legkisebb jelére, fülledtsége oly elemi erővel nyomja el a jókedv legapróbb jelét is, hogy ehhez már nem tehetek hozzá. Mindkettő erősebb nálam. Egyik ezért, a másik azért. De az éjszakák, hát, azok jó barátok. Vagy, a fülledt, rövid, műmuzsikára műmulatós nyári éjszakák legfeljebb haverok, vagy ismerősök, akiket ki lehet bírni, de az igazi, szurokfekete, nedves hideg éjek, meg a ködtakaró alatti tompán kongó nyirkos-langyos éjek, ezek már jó barátok, kedves társak eonok óta. Annyira jó ilyenkor, hogy nem is vágyom másra, mint sétálni fel s alá, meglátogatni egy-két hangulatos romot és sírkertet, bolyongani egy kicsit egy erdőben, vagy legalább nagyobb parkban, és ahogy a kellemetlen fénycsík egyre erőszakosabban türemkedik a keleti égre, visszamászom pincémbe a rozsdás kazán mellé, szétfolyok a finom résekbe, rozsda és korom közé, és alszom, álomtalan, mély alvással.
Ilyen estéken néha társaságra vágyom, elmegyek az állatkertbe, és mesélek. Szeretek mesélni, rengeteg mesét tudok, mindenkinek olyat, amilyet ő szeret. A tigrisnek dzsungelről szoktam mesélni, mocsarakról, fürgelábú szarvasokról, akik mégsem elég fürgék, csekély tavakban lubickoló pufók gyermekekről, a szél sustorgásáról a bambuszerdőben, arról, ahogy a telihold fényét csíkosra szabdalják a pálmalevelek. A fehér farkasoknak végtelen fagyos tundrákról mesélek, szívósan harcoló, mégis elbukó pézsmatulkokról, az északi égen szeszélyesen kúszó sarki fényről. Szeretem nézni, ahogy álmukban hallgatva meg megremeg a lábuk, felhúzzák ínyüket, és halkan vonyítanak a megidézett jeges pusztaság feletti végtelen komor égbe. A lajhárokat csak simogatni szoktam. Túl praktikus lelkek hozzá, hogy mesék bűvöletét igényeljék. És még számos állatot látogatok meg ilyen éjszakákon, és legalább álmukban elhozom nekik a szabadság és a talán sosem látott haza emlékét. Rengeteg szomorúságot élek át, mégis kicsit jobb lesz utána. Jobb, mint más éjszakákon, amikor mást csinálok.
De most semmihez nem volt kedvem, csak járkálni, szagolgatni a régi, romos házak nyirkos illatát, gödörré növő kátyúk saras levében tocsogni. Máskor bezzeg...máskor muszáj játszadoznom.
Vannak éjek, amikor játszanom kell. Gonosz játékokat. Mint egy kisgyerek, aki egy fa mögül hirtelen előugorva, huhogva ijesztgeti társait. Csak én a legügyesebb, legkörmönfontabb huhogó kisgyermek vagyok. És nagyon, nagyon sok módját ismerem ezeknek a játékoknak… Lehet nyirkos kéz, ami elgondolkodva sétálók tarkóját simogatja alkonyi temetőkben. Kísérteties vonyítás magányos tanyákon, recsegő lépések hangja elhagyott padlásokon. Kaparászás a gyerekszoba gardróbjában, halk hörgés az ágy alól…végtelenségig folytathatnám. Érzem, ahogy eltölt a feszültség, ahogy vágyom hallani a riadt sikolyokat és látni a sápadó-szürkülő arcokat. Mindig ez van. Néha nyugodt vagyok, vágyom a békére, az álomtalan álomra. Próbálnék a csendben lebegni, csak lenni, vagy nem is lenni. Végtelen időn keresztül bonyodalmak nélkül létezni, de közben ott van a feszültség. Már ott van, a legnagyobb nyugalomban is, apró, szunnyadó rágcsáló, gyomromban ép hogy érzem csekély súlyát. És akkor felébred. Izeg-mozog, rohangál. Pontosabban felébresztik. Mindig kell valami inger, zaj, meleg, szél, rossz hangok, valami feszültségkeltő, összezavaró, elszomorító inger, hogy felébredjen. De mivel ilyen törvényszerűen adódik, tulajdonképpen mégsem kell, hisz nem lehet, hogy ne legyen…mindegy. Felébred. Eleinte zavar. Tőlem idegen, bennem. Izgalma erőszak, ami feszít, de már érzem, megnyugtató lesz engedni neki, s egyben bosszantó. Aztán izgalma már az enyém, örömteli áldozat engedelmeskedi az egyre követelődzőbb apró vörös jószágnak. És elindulok. Megkönnyebülök, hogy rémületet idézhetek, lehetek én a rémület. Sápadt arc, aki éjféltájban beles egy emeleti ablakon, elvillanó árny, ami csak tükrözésben látszik, vagy egy emberfaló szőnyeg. Egy szőnyeg, ami elnyel… Képzeld, egy éjszakán felébredsz, és ki kell menned. Valami nyomasztó van a levegőben, s még ha nem is szoktál félni, most nyomaszt a sötét. Próbálod kibírni, de végül úgy döntesz, kimész, Ahogy felkelsz, nem a szőnyeget érzed meztelen talpad alatt, hanem egy hatalmas, forró, nyálas szájat, éles fogakkal. Felordítassz, megpróbálsz felpattani az ágyra, de a kígyóként tekergöző nyelv rádcsavarodik, és beránt…egy pillanatra sötét, és arra térsz magadhoz, hogy zihálva fekszel jól ismert szőnyegeden. Minden a megszokott , csak te nem.
Végtelenek a formák és a variációk. Mindig újabbakat ötlök ki, és elégedetten nézem az újabb gonosz tréfák hatását. Aztán már megint feszült vagyok, a tréfa már fakó, kell új, másik, mert ez már nem jó, nem lehetett elég csak egy pillanatig, talán. Mert aztán kell az új, amig a rágcsáló megint el nem alszik egy időre. És mennék barátaimhoz az állatkertbe, vagy bóklásznék, vagy próbálgatnám az álmatlan álmokat, de ilyenkor nem megy, ahogy
ijesztegetek, és hitegetem magam, hogy a rém nem rémülhet, hogy a félelmetes nem félhet, hát nem enyhül a vágy. Mint amikor valaki habzsol, és csak egyre éhesebb lesz. A kisgyerek, aki huhogva ugrik elő fa mögül, talán elhiszi, hogy ö rém, és így nem lehet rémítő. Ahányszor rémítek, én is hitegetem magam. Hitegetem, mint mindenki akit egyszer már felfalt a szőnyege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése