Kipp-kopp

Óvatosan letette a kutyatálat a földre. Közben nagyot nyögött. Hatalmas hasával nehezére esett előrehajolnia, az meg eszébe sem jutott, hogy letérdeljen. Már évek óta nem. – Na, egyél, te dög - mondta kedvesen a gübbedt szemű palotapincsinek. Az odakacsázott Chaplint idézően kifordult lábfejekkel, és lefetyelni kezdte a leveses kutyakaját. Ekkor a kilincs körül motoszkálás hallatszott. Persze nem a kutya hallotta meg, tudatát teljesen kitöltötte a tejes-cukros kulimász nyeldeklése. A toronynyi ember recsegő ízületekkel felegyenesedett, és az ajtó felé indult. A kilincset bizonytalan kéz nyomta le, és az ajtó félig kinyílt. – Nofene - dörmögte a kutya- és lakástulaj, és lendületes mozdulattal feltépte az ajtót. Egzaltált kinézetű fiatalember állt vele szemben: Először azt hitte, megverhették, bár nem látszott rajta sérülés. Aztán arra gondolt részeg, végül a teljesen zavaros tekintetet nézve bizonytalan maradt, vajh őrült, vagy részeg? Esetleg mindkettő. Mindenesetre hullasápadt. Összevonta a szemöldökét.
- Igen?
- Elnézést, Szosztovics Józseféket keresném- zavaros, ideges hang volt.
- Itt olyan nem lakik- rémültnek tűnt a hangja, bár próbálta mélyíteni, és határozottan beszélni - talán a szembe szomszéd - végül is ki a fene tudja, hogy hívják a szembe szomszédot, még két éve sincs, hogy ideköltöztek.
- Bocsánat - a fiatalember elfordult az ajtótól, és elindult a folyosón. A másik meg jól becsapta, bizonytalanságát palástolandó. Leskelődni persze olyan öregasszonyos lett volna. Halotta, ahogy a másik ajtón kopog - vagy inkább kaparászik - a fura alak. Furcsa volt, hogy ide csak benyitott. Meg az egész megjelenése… Nem csöves, nem drogos, de mégis teljesen szétesett, olyan beteges… De nem tudta mitől. És miért nem csöngetett, kopogott. Tényleg úgy nézett ki, mint aki nem jár egyenes úton. Most akkor hívja a rendőrséget? Vagy járjon körbe a házban?
- Fenéket! - mondta, és leült a Tv elé.
- Vauu! - mondta a pincsi, és tüsszentett.
A beteges kinézetű fiatalember még egy ideig állt az ajtó előtt magában motyogva, majd elbotorkált. Zsebéből gyűrött, ázott papírt vett elő.
- Nincsen itt… nincsen itt… hát hol van? Fenébe e gyűrött papírral, nem bírom elolvasni - közben tovább gyűrögette a papírt izzadt tenyerében. Elsötétült a lépcsőház, mire megbotlott, majd legurult.
- Itt lesz, egy emelttel feljebb, feljebb lesz - mondta és nehézkesen fölvánszorgott a lépcsőn. Pont az előző lakás fölötti előtt állt meg. Először bizonytalanul a kilincs felé nyúlt. Közben megakadt a szeme a csengőgombon. Arca megrándult. Mintha csak most jött volna rá, mi is lehet az. A csöngetésre bentről csoszogás hallatszott. Az ajtónyitó emlékeztetett alsó szomszédjára, csak rajta volt atléta is, nem csak alsógatya, mint az előző hájpacnin.
- Szosztovics József?
- Ki az? - agresszív, mély női hang hallatszott a lakásból. A pasi arca megrándult.
- Még nem tudom - szólt hátra. Kezében horpadt Borsodis dobozt tartott. Még lógó karokkal is látszottak őszes hónaljkutyái.
- Egen?
- Szosztovics József?
- Egen?
- Ön Szosztovics József?
- Igen! Mi van?
A sápadt alak egy hirtelen, görcsös mozdulattal megragadta a zsíros, izzadt nyakat, másik kezével bevágott a szájába, és egy vakító kékes fényű gömböt tépett ki belőle, jó almányit. Mindezt a másodperc töredéke alatt. Hátralépett. Mindketten hunyorogtak. Egy majdnem üres Borsodis doboz csattant a kövezeten. Kezében a világító valamivel a fiatalember végigvánszorgott a folyosón, senki ki nem nézte volna belőle, hogy képes olyan hirtelen mozdulatokra, mint az imént. A lépcsőház egy zugában megállt, és elkezdte gyúrni a gömböt. Lassan sikerült egyre kisebbre zsugorítania így, és ezzel együtt egyre fényesebb is lett. Mikor már csak diónyi volt, és fényesebb egy hegesztőlángnál, zsebre vágta. Kabátjából láng csapott ki.
- Nofene – kikapta a gömböt, és egy égő papírdarabot. A címes cetli volt. Végül is már nem kellett… Ledobta, eltaposta. Az égett fecnit felvette, és kukát keresett. Nehezen találta csak meg a kukatárolót, ráadásul zárva volt. Némi tanácstalan téblábolás után megnyálazta a cetlit, majd egy másik zsebébe tette. Ezzel mindig az volt a gond, hogy aztán elfelejtette kidobni, és a végén tele lett a zsebe izzadt nyálas égett galacsinokkal. Összeálltak kemény csomókba, mint a bagolyköpet, mire végre valahol megszabadult tőlük. Kifelé támolygott a kapun. Vastag, fekete szövetkabátján átderengett a hideg izzás. Az utcán két apagyilkos pofa álldogált, cigiztek. Helyi lakosoknak tűntek.
- Ez meg ki a faszom? - vinnyogta a girhesebb.
- Tudja a halál! - dörmögte a másik.
„Nono” – gondolta a fiatalember, és eloldalgott.