A késői gótikát nevezik lángoló gótikának is. Erre a korszakra jellemző, hogy az épitészek igyekeztek minden esszközzel a magasság, az égbetörés hangulatát erösíteni. A hosszában bordázott oszlopok, a lángszerüen hegyesedő ívek, a finoman ívelő ornamentika a középkori építőmüvészet utolsó fellángolásainak egyike, mielött porráégett volna a felvilágosodás és humanizmus kiványszian vizslató fényénél. A felszabaduló hatalmas szellemi energia csodálatra késztet, és meghatározza a nyugati ember gondolkodását, világképét. Kiváncsi lennék, hányan gondolkoznak azon, hogy ha lázadás volt a szikra, mi volt a tüzelő?
Nelli a körmét reszelte. Ez karácsony elött elég ritka jelenség egy ruhaboltban. Egy népszerű bevásárlóközpont egyik ruhaboltjában. De Nellli jó érzékkel választott munkahelyet. Az előkelősködő, de mégsem elég hivalkodó ruhák, a csillagászati árak, a bolt rossz elhelyezkedése, no meg a kiszolgálók ellneszenves magatartása távoltartotta a minden más üzletet elárasztó tömeget. Így maradt idő körömreszelésre. A gondosan lakkozott, rémítő karmok íve középkori katedrális üvegablakát idézte, csak szomorú arcu mártírszentek helyett apró csillagok voltak rajta.
-Te, ez má' megint itt van!- mély reszelős hnagja volt, millió cigaretta korhasztotta hangszállait. Kolléganője felnézett az újságból, és csücsörített a szájával.
Képzeljünk el egy szerlőcsarnokot, írdatlan méretűt, van olyan pontja, ahonnan egy fala sem látszik, és hogy sötét teteje nem az éjszakai égbolt, csak onnan tudjuk, hogy arra aligha függeszthették fel a hideg kék fényt árasztó lámpákat. Futószallagok, robotkarok, gépek sorai, zakatolás, gépzsír, rozsda. És ketrecek. Nagy, zsúfolt ketrecek.
Minderről nem tud semmit az ember, aki már megint itt van. Ahogy azt sem tudja, hogy egy körömreszelő és egy újságolvasó bámulják tarkóját, amit idegesen simogat. Egy piros gombot néz, merdten. A piros gomb egy piros dobozban található, melynek teteje vékony üveg. Vékony, hogy könnyen be lehessen törni, és meg lehessen nyomni a gombot, ha esetleg tűz lenne. Mert ez egy tüzjelző gomb. Meredten bámulja, homlokán hideg veríték. Kezeit háta mögött összefűzi, de náha nem bírja, rázogatja, tördeli őket, tarkóját simogatja, homlokát törli. Arca folyamatosan ráng, néha a feje is meg-megrándul. És motyog, érthetetlenül. Már többször elment agombtól, sétálgatott az áradatban, finoman lökdösődött, próbálta nézegetni a kirakatokban a sok csilivili kacatot, a mosolygó plakátfugurákat, és a mellbimbó és nemiszerv nélküli kirakatbábukat. De csak semmitmondó, életlen fényjátéknak tünt az egész. Mint egy kaleidoszkóp. Csak azt nehezebb megunni.
A ketrecek teleszúfolva meztelen emberekkel. Hihetelen sok ketrec, a végtelenbe vesző csarnokban. Egy álványon síndarú csuszkál fel alá, néha acélkarmos markolóját beleengedi egy ketrecbe, és kimarkol egy-egy vergödő testet. Néha három-négyszer is markol, mire kibír emelni valakit. Ha a test nem vergődik, ha élettelen, megvettő nyikorgádssal viszi egy kemence vöröslő szájához- kemencék is szép számmal vannak- és belédobja finnyásan. Még jó, hogy a véres acélmancs egyik karma nem ál el, mint a csészét markoló kávéházi nénike kisújja. De ha az áldozat él, nagy fekete korongra hullik. A korong remeg, hullámzik, millió aprótüskéből áll fekete lapja. Ha szökni próbálna a szerencsétlen, megdől, forog allatta, és a közepére hullik vissza, bárhogy menekülne. Újra és újra elesve egyre nehezebben ál fel, tehetetlen rángatózik, miközben alatta örökké rángó, hullámzó tüskék gyötrik. Már nem is látszik, hogy ő maga kapálózik-e, vagy a tüskék kényszerítik akaratlan táncra testét.
De mindíg itt állt újra a kapcsoló elött, kényszeríteni próbálja magát, hogy ne érjen hozzá, ne simítsa meg, ne képzelje el, milyen lehet egyetlenegy hirtelen mozdulattal áttörni a vékonyka lemezt, és jól tövig nyomni azt a ronda gombot, hogy azután...
A fekete korong furcsa vonaglása a fáradó ember fölött átveszi az uralmat, a test ráng, mint egy gyorsított felvételen a tetem, ahogy a gyászbogarak elrendezik tagjait mielött eltemetik. És bármit is tett eddíg, most egy írányba tart a folymat: hátára fordúl, lábait összezárja, karjait oldalra kinyújtja, mered a láthatatlan fekete plafon felé, a hideg fényben kékesen világít teste a fekete korongon. és akkor egy hatalmas, borvörös kar rátesza formát. Van, aki látván a forma közeledtét, újra vitustáncba kezd, és akkor ismétlődik a dőlés, a forgás, a rángás. A végén a forma akkor is ráillik, a borvörös kar végén.
Egyszerre vonzó és rémítő fantáziálni arról, mileny lenne, ha benyomná a gombot. Lökdösődés, rohanás, pánik, majd- nyilván - lebukás, számonkérés, megalázás, büntetés. Semmi értelme nem lenne. De annyira szeretné megnyomni a gombot, itt táncol a határán, meg sem nyomja, el, se megy, csak ráng, én nem csinál semmit, de valalmi leköti a figyelmét... na jó, döntött, elmegy.
A forma ha rákerül egy testre, az már nem képes megváltoztatni pozicióját, beletapad, felszívja , és a kar futószalagra emeli. A futószalag a hegesztőkarok és kohók írányából érkezik, fényezőkorongok szorgoskodó seregén át. Rajta csillodó, egyszerű, tiszta acélkeresztek. Szabályosak, egyszerüek, kecsesek. Tökéletesen egyformák, csak az oldalukon levő hétjegyű szám változik. A forma ráteszi a testet, szépen. Akkor jön egy kisebb kar, sárga. Aforma plexi, jó vastag, opálos már a sok használattól. de vannak rajta lyukak. Négy, mert annyi elég. Két boka, két csukló. Villan a tompa vég, a kigyózé vég a következő nyilást keresi, miközben a mozgó kersztre szoritja a mozgó forama testet. És mind a négy ponton villan, mire eltünne hatóköréből a test. A negyediknél már nyujtózkodik. Akkor már a forma is felemelkedik, immár fölösleges. Négy csillogó acélszegecs rögzití a csuklókat és bokákat, a kereszt hátoldalán kibukkanó végüket amegfelelő ellentag szétnyitotta, ki nem csúszhat. A robotkor sokat tud, elkerüli a vastag ereket és a csontokat az elvérzés nem kívánatos. A forma a kerszt, minden,mindíg pontosanillszkedik atest méretéhez. Most zöld lézersugarak tapogatják le a fejet, fürge fémcsápok szögesdrótkoszorút fonnak, pont méretre, a következő sárga kar szerepe, hogy az olomszürke térben, a kékes, kiszögezett emberre felhelyezze a töviskoronát. A szemet nem szabad kiszúrnia. Itt rossz szemmel nézik a selejtes munkát. Majd jön a csarnok legbonyolultabb berendezése. Fogaskerekek, himbák, láncok, zsíjak bonyolúlt rendszere, melyek egy szuperszámítógéphez kapcsolódnak. A gép kompjutertonográfiával feltérképezi a testet, különös tekintettel a lábra. Beméri, milyen erejű, irányú, erösségü ütés alkalmas a sípcsont eltörésére, hogy aza lehető legtökéletesebb legyen, pont középen, a lehető legkisebb környező szövetet roncsolva, biztosan eltörje. A mechanika lehetővé teszi a törést bármilyen szögből, sebességgel, erővel, a legkülönbözöbb formájú és alakú élekkel. Miután minden számítást elvégzett és ellenörzött a gép, nem töri el a lábat, továbbmegy a kereszt.
Visszajött a vécéről. Az emelten éppen takarítottak, ezért kénytelen volt a másodikon levő vécét használni. Még örült is, hogy végre oka van elsétálni meszebbre, nem csak annyi, hogy a kirakatokkal próbálja szórakoztatni magát. Arra gondolt, ha nő lenne, még sorba is álhatna a mellékhelység elött. De a piszoároknál nem volt várakozás. Kerlőúton ment vissza. A gombbal szembeni butikban két nöci üldögélt, körmöt reszelt az egyik, újsággal legyezte magát a másik, és bámulták. Egy kicsit zavarta, de aztán megfeledkezett róluk. Agyán átfuttoo a kérdés, valyon hány ugyanilyen gomb lehet ebben az áruházban, de valójában mindegy volt, őt ez a gomb érdekelte.
Most jön a legtöbbre értékelt szakasz. az alany még egyén. Lehet bármilyen korú, nemnű, tartozhat bármely rasszba, lehet akármilyen ember. Ruhája, mozgásszabadsága már nincs, hangját elnyomja a csarnok milliónyi zaja, de teste, arca, szenvedésének grimaszai még egyéniek. A végtelen magasságból lelógó lámpák követik útjúkon a kersztrefeszítetteket. És órákon át vándorol így, kékes fénykörében a test, a tárgy. Végtelen futószalagrendszer kanyarog összevissza, látszólag egyetelen értelme, hogy végtelenségig nyújtsa a vándorlást, a szenvedést, a bámulást. A keresztek ezrei fel és alá utaznak, foronak, sorbarendeződnek, karok felemelik őket, hogy kampókra akasztva sorjázzanak, majd újra fekve vándorolnak, acélizületekből álló folyamon, kegyetlen szimetriában.
Aztán jön a faragás. Fémszinü karok gyúrják, nyomkodják, gyürik, faragják a testet. Magas, karcsú férfi alakjába nyomják, nemes vonású, keskeny sémi arc, inas végtagok, kiálló bordák. Azon keveseket, akik eleve így néznek ki, elöször kövér nő alakjára gyűrik, hogy aztán gyúrhassák a kivánt egyenformára. Aztán vörös ágyékkötőt csavarnak rájuk más karok, és már csak egy dolog kell, ami miatt fontos, hogy még éljenek a megfeszítettek, legalább részben. ezek a könnyek. A könnyek müanyagból vannak, és gép ragasztja őket az arcra. Elötte egy másik gép letisztitja az arcot, és megszáritja, miközben apró tűk piciny müanyag dugokkal elzárják a könnycsatornákat. A ragasztó nem tapad nedves felületen. A végső állomás a festés, vastag müanyag réteggel bevonják a testet, legyen sápadt, minden részlet durva és elnagyolt lesz, majd a sápadt alapfestésre jön színhibás felfestés, kicsit elcsúszva, helyenként megfolyik.
Majdnem megnyomta a gombot, de aztán mégsem. Rossz érzéssel ment el. Magától talán örökké itt állt volna, de dolga volt, várták, megígérte. Megnyomni is rossz, otthagyni is. Kicsit sántítva járt, fejét félrebillentette, arca rángott, jobb kezével mintha láthatatlan zongorán játszott volna. Az emberek félreáltak előle, furcsálkodva, undorodva, rémülten méregették. Egyszer csak betör egy üveget, és megnyom egy gombot.
Aztán jön a Tüske. Jobb oldalt beleszúr a testbe, úgy alsó tüdőcsúcs táján, és vizet lövel be. Így garantáltan vérrel keveredett víz fröccsen ki. Innentől kezdve az egész már nem érdekes. avégtelen csarnok végén feneketlen verem, mely már félig megtellt a belehullott feszületekkel, a feszületeken töredezet müanyagba burlkolt, meggyötört holttestekkel. A végtelen termből a feneketlen terem csemközti falába alagút vastagságú kábel nyúlik. Ott háztómb nagyságú villásdogó cstlakozik egy aljzatba. Mellette a főkapcsoló. Végén kötél. S a kötél egy csigán átfordul, s elvész a sötétben fölfele. Ha fönnt valaki megrántaná... ki tudja, mekkorát kéne rántani, hogy a hatalmas kar megmozduljon? Emberi erővel lehetetlen. de mi van, ha fönnt újabb csigán fordul a kötél, s másik végén hatalmas súly? És a hatalmas súlyt egy kar tartja, s a kart egy pöcök. És rettenet erővel szorul a pöcök. De van egy kisebb súly, ami kimozdítaná a pöcköt, ha megindula, és rázuhanna a pöcökre. A kiseb súlyt tartó pöcök viszint már emberi erővel megmozdítható. Nem kell hozzá több, mint amikor valaii megnyom agy nagy gombot. Jó erössen. És akkor a kis súly lezuhan, mert nem tartja a pöcök. kiüti a nagy súly nagy pöckét, a nagy súly hatalmasat zuhan, és megrántja a kötelet, a kötél átfordulva lerántja akapcsolót, és ninc stöbbé áram a végtelen csarnokban. És senki nem tudja, hogy akkor mi lesz. Most se tudjuk, miért van, ami van. De a változás lehetősége mindenkép nyugtalanító. Jobb ezért egy ilyen gombot-ha már van - legalább egy üveggel védeni, nehogy már bárki arrajáró csak úgy nyomogassa.
Nelli a körmét reszelte. Ez karácsony elött elég ritka jelenség egy ruhaboltban. Egy népszerű bevásárlóközpont egyik ruhaboltjában. De Nellli jó érzékkel választott munkahelyet. Az előkelősködő, de mégsem elég hivalkodó ruhák, a csillagászati árak, a bolt rossz elhelyezkedése, no meg a kiszolgálók ellneszenves magatartása távoltartotta a minden más üzletet elárasztó tömeget. Így maradt idő körömreszelésre. A gondosan lakkozott, rémítő karmok íve középkori katedrális üvegablakát idézte, csak szomorú arcu mártírszentek helyett apró csillagok voltak rajta.
-Te, ez má' megint itt van!- mély reszelős hnagja volt, millió cigaretta korhasztotta hangszállait. Kolléganője felnézett az újságból, és csücsörített a szájával.
Képzeljünk el egy szerlőcsarnokot, írdatlan méretűt, van olyan pontja, ahonnan egy fala sem látszik, és hogy sötét teteje nem az éjszakai égbolt, csak onnan tudjuk, hogy arra aligha függeszthették fel a hideg kék fényt árasztó lámpákat. Futószallagok, robotkarok, gépek sorai, zakatolás, gépzsír, rozsda. És ketrecek. Nagy, zsúfolt ketrecek.
Minderről nem tud semmit az ember, aki már megint itt van. Ahogy azt sem tudja, hogy egy körömreszelő és egy újságolvasó bámulják tarkóját, amit idegesen simogat. Egy piros gombot néz, merdten. A piros gomb egy piros dobozban található, melynek teteje vékony üveg. Vékony, hogy könnyen be lehessen törni, és meg lehessen nyomni a gombot, ha esetleg tűz lenne. Mert ez egy tüzjelző gomb. Meredten bámulja, homlokán hideg veríték. Kezeit háta mögött összefűzi, de náha nem bírja, rázogatja, tördeli őket, tarkóját simogatja, homlokát törli. Arca folyamatosan ráng, néha a feje is meg-megrándul. És motyog, érthetetlenül. Már többször elment agombtól, sétálgatott az áradatban, finoman lökdösődött, próbálta nézegetni a kirakatokban a sok csilivili kacatot, a mosolygó plakátfugurákat, és a mellbimbó és nemiszerv nélküli kirakatbábukat. De csak semmitmondó, életlen fényjátéknak tünt az egész. Mint egy kaleidoszkóp. Csak azt nehezebb megunni.
A ketrecek teleszúfolva meztelen emberekkel. Hihetelen sok ketrec, a végtelenbe vesző csarnokban. Egy álványon síndarú csuszkál fel alá, néha acélkarmos markolóját beleengedi egy ketrecbe, és kimarkol egy-egy vergödő testet. Néha három-négyszer is markol, mire kibír emelni valakit. Ha a test nem vergődik, ha élettelen, megvettő nyikorgádssal viszi egy kemence vöröslő szájához- kemencék is szép számmal vannak- és belédobja finnyásan. Még jó, hogy a véres acélmancs egyik karma nem ál el, mint a csészét markoló kávéházi nénike kisújja. De ha az áldozat él, nagy fekete korongra hullik. A korong remeg, hullámzik, millió aprótüskéből áll fekete lapja. Ha szökni próbálna a szerencsétlen, megdől, forog allatta, és a közepére hullik vissza, bárhogy menekülne. Újra és újra elesve egyre nehezebben ál fel, tehetetlen rángatózik, miközben alatta örökké rángó, hullámzó tüskék gyötrik. Már nem is látszik, hogy ő maga kapálózik-e, vagy a tüskék kényszerítik akaratlan táncra testét.
De mindíg itt állt újra a kapcsoló elött, kényszeríteni próbálja magát, hogy ne érjen hozzá, ne simítsa meg, ne képzelje el, milyen lehet egyetlenegy hirtelen mozdulattal áttörni a vékonyka lemezt, és jól tövig nyomni azt a ronda gombot, hogy azután...
A fekete korong furcsa vonaglása a fáradó ember fölött átveszi az uralmat, a test ráng, mint egy gyorsított felvételen a tetem, ahogy a gyászbogarak elrendezik tagjait mielött eltemetik. És bármit is tett eddíg, most egy írányba tart a folymat: hátára fordúl, lábait összezárja, karjait oldalra kinyújtja, mered a láthatatlan fekete plafon felé, a hideg fényben kékesen világít teste a fekete korongon. és akkor egy hatalmas, borvörös kar rátesza formát. Van, aki látván a forma közeledtét, újra vitustáncba kezd, és akkor ismétlődik a dőlés, a forgás, a rángás. A végén a forma akkor is ráillik, a borvörös kar végén.
Egyszerre vonzó és rémítő fantáziálni arról, mileny lenne, ha benyomná a gombot. Lökdösődés, rohanás, pánik, majd- nyilván - lebukás, számonkérés, megalázás, büntetés. Semmi értelme nem lenne. De annyira szeretné megnyomni a gombot, itt táncol a határán, meg sem nyomja, el, se megy, csak ráng, én nem csinál semmit, de valalmi leköti a figyelmét... na jó, döntött, elmegy.
A forma ha rákerül egy testre, az már nem képes megváltoztatni pozicióját, beletapad, felszívja , és a kar futószalagra emeli. A futószalag a hegesztőkarok és kohók írányából érkezik, fényezőkorongok szorgoskodó seregén át. Rajta csillodó, egyszerű, tiszta acélkeresztek. Szabályosak, egyszerüek, kecsesek. Tökéletesen egyformák, csak az oldalukon levő hétjegyű szám változik. A forma ráteszi a testet, szépen. Akkor jön egy kisebb kar, sárga. Aforma plexi, jó vastag, opálos már a sok használattól. de vannak rajta lyukak. Négy, mert annyi elég. Két boka, két csukló. Villan a tompa vég, a kigyózé vég a következő nyilást keresi, miközben a mozgó kersztre szoritja a mozgó forama testet. És mind a négy ponton villan, mire eltünne hatóköréből a test. A negyediknél már nyujtózkodik. Akkor már a forma is felemelkedik, immár fölösleges. Négy csillogó acélszegecs rögzití a csuklókat és bokákat, a kereszt hátoldalán kibukkanó végüket amegfelelő ellentag szétnyitotta, ki nem csúszhat. A robotkor sokat tud, elkerüli a vastag ereket és a csontokat az elvérzés nem kívánatos. A forma a kerszt, minden,mindíg pontosanillszkedik atest méretéhez. Most zöld lézersugarak tapogatják le a fejet, fürge fémcsápok szögesdrótkoszorút fonnak, pont méretre, a következő sárga kar szerepe, hogy az olomszürke térben, a kékes, kiszögezett emberre felhelyezze a töviskoronát. A szemet nem szabad kiszúrnia. Itt rossz szemmel nézik a selejtes munkát. Majd jön a csarnok legbonyolultabb berendezése. Fogaskerekek, himbák, láncok, zsíjak bonyolúlt rendszere, melyek egy szuperszámítógéphez kapcsolódnak. A gép kompjutertonográfiával feltérképezi a testet, különös tekintettel a lábra. Beméri, milyen erejű, irányú, erösségü ütés alkalmas a sípcsont eltörésére, hogy aza lehető legtökéletesebb legyen, pont középen, a lehető legkisebb környező szövetet roncsolva, biztosan eltörje. A mechanika lehetővé teszi a törést bármilyen szögből, sebességgel, erővel, a legkülönbözöbb formájú és alakú élekkel. Miután minden számítást elvégzett és ellenörzött a gép, nem töri el a lábat, továbbmegy a kereszt.
Visszajött a vécéről. Az emelten éppen takarítottak, ezért kénytelen volt a másodikon levő vécét használni. Még örült is, hogy végre oka van elsétálni meszebbre, nem csak annyi, hogy a kirakatokkal próbálja szórakoztatni magát. Arra gondolt, ha nő lenne, még sorba is álhatna a mellékhelység elött. De a piszoároknál nem volt várakozás. Kerlőúton ment vissza. A gombbal szembeni butikban két nöci üldögélt, körmöt reszelt az egyik, újsággal legyezte magát a másik, és bámulták. Egy kicsit zavarta, de aztán megfeledkezett róluk. Agyán átfuttoo a kérdés, valyon hány ugyanilyen gomb lehet ebben az áruházban, de valójában mindegy volt, őt ez a gomb érdekelte.
Most jön a legtöbbre értékelt szakasz. az alany még egyén. Lehet bármilyen korú, nemnű, tartozhat bármely rasszba, lehet akármilyen ember. Ruhája, mozgásszabadsága már nincs, hangját elnyomja a csarnok milliónyi zaja, de teste, arca, szenvedésének grimaszai még egyéniek. A végtelen magasságból lelógó lámpák követik útjúkon a kersztrefeszítetteket. És órákon át vándorol így, kékes fénykörében a test, a tárgy. Végtelen futószalagrendszer kanyarog összevissza, látszólag egyetelen értelme, hogy végtelenségig nyújtsa a vándorlást, a szenvedést, a bámulást. A keresztek ezrei fel és alá utaznak, foronak, sorbarendeződnek, karok felemelik őket, hogy kampókra akasztva sorjázzanak, majd újra fekve vándorolnak, acélizületekből álló folyamon, kegyetlen szimetriában.
Aztán jön a faragás. Fémszinü karok gyúrják, nyomkodják, gyürik, faragják a testet. Magas, karcsú férfi alakjába nyomják, nemes vonású, keskeny sémi arc, inas végtagok, kiálló bordák. Azon keveseket, akik eleve így néznek ki, elöször kövér nő alakjára gyűrik, hogy aztán gyúrhassák a kivánt egyenformára. Aztán vörös ágyékkötőt csavarnak rájuk más karok, és már csak egy dolog kell, ami miatt fontos, hogy még éljenek a megfeszítettek, legalább részben. ezek a könnyek. A könnyek müanyagból vannak, és gép ragasztja őket az arcra. Elötte egy másik gép letisztitja az arcot, és megszáritja, miközben apró tűk piciny müanyag dugokkal elzárják a könnycsatornákat. A ragasztó nem tapad nedves felületen. A végső állomás a festés, vastag müanyag réteggel bevonják a testet, legyen sápadt, minden részlet durva és elnagyolt lesz, majd a sápadt alapfestésre jön színhibás felfestés, kicsit elcsúszva, helyenként megfolyik.
Majdnem megnyomta a gombot, de aztán mégsem. Rossz érzéssel ment el. Magától talán örökké itt állt volna, de dolga volt, várták, megígérte. Megnyomni is rossz, otthagyni is. Kicsit sántítva járt, fejét félrebillentette, arca rángott, jobb kezével mintha láthatatlan zongorán játszott volna. Az emberek félreáltak előle, furcsálkodva, undorodva, rémülten méregették. Egyszer csak betör egy üveget, és megnyom egy gombot.
Aztán jön a Tüske. Jobb oldalt beleszúr a testbe, úgy alsó tüdőcsúcs táján, és vizet lövel be. Így garantáltan vérrel keveredett víz fröccsen ki. Innentől kezdve az egész már nem érdekes. avégtelen csarnok végén feneketlen verem, mely már félig megtellt a belehullott feszületekkel, a feszületeken töredezet müanyagba burlkolt, meggyötört holttestekkel. A végtelen termből a feneketlen terem csemközti falába alagút vastagságú kábel nyúlik. Ott háztómb nagyságú villásdogó cstlakozik egy aljzatba. Mellette a főkapcsoló. Végén kötél. S a kötél egy csigán átfordul, s elvész a sötétben fölfele. Ha fönnt valaki megrántaná... ki tudja, mekkorát kéne rántani, hogy a hatalmas kar megmozduljon? Emberi erővel lehetetlen. de mi van, ha fönnt újabb csigán fordul a kötél, s másik végén hatalmas súly? És a hatalmas súlyt egy kar tartja, s a kart egy pöcök. És rettenet erővel szorul a pöcök. De van egy kisebb súly, ami kimozdítaná a pöcköt, ha megindula, és rázuhanna a pöcökre. A kiseb súlyt tartó pöcök viszint már emberi erővel megmozdítható. Nem kell hozzá több, mint amikor valaii megnyom agy nagy gombot. Jó erössen. És akkor a kis súly lezuhan, mert nem tartja a pöcök. kiüti a nagy súly nagy pöckét, a nagy súly hatalmasat zuhan, és megrántja a kötelet, a kötél átfordulva lerántja akapcsolót, és ninc stöbbé áram a végtelen csarnokban. És senki nem tudja, hogy akkor mi lesz. Most se tudjuk, miért van, ami van. De a változás lehetősége mindenkép nyugtalanító. Jobb ezért egy ilyen gombot-ha már van - legalább egy üveggel védeni, nehogy már bárki arrajáró csak úgy nyomogassa.
1 megjegyzés:
Huuu. Ejnye, de azért jó vala.
Megjegyzés küldése