Galóca

Dorab Hilbor cserkészvezető feljegyzett mondatai.

-Igen, de van még egy. Na? Szóval, a gyilkos galóca mellet még a mérges pókhálósgomba a másik halálos mérgű gomba errefelé. Előnye, hogy nehezebb összekeverni ehető gombafélével, mert a gyilkosgalócát ugyebár... Igen? Pontosan! Az erdőszli csiperkével, pontosan. De hátránya, hogy nagyon lassan hat a mérge, akár egy hétig is túlélhető... A gyilkosgalóca? Ki tudja? .... Hát, inkább husznégy-negyvennyolc órát mondanék. Persze mennyiség kérdése is. Induljunk. Ma hánykor nyugszik a nap? A könyv hátsó részében, a térképek után van a csilagászati naptár... Igen? Az még ekkor egy bő óra, ugye? Nem, nem akkor lesz sötét, akkor megy le a nap. A teljes sötétig utánna még van...nem is tudom, egy óra bizonyosan. Az iránytű?...Köszönöm. Szóval, ugye nem akarunk ara hazamenni, amerre jöttünk? Senki sem? Helyes! Nem vagyunk puhapucájúak. Szóval akkor észak...igen, arra mohos a fák oldal, jól mondod, picim. Jahogy?! Nem, azért nem tuti ez sem mint ahogy semmi sem. Az iránytű azért pontosabb, szóval erre. De ha már azt nézed, a nap alapján is lehet tájékozódni, merthogy az most ugyebár nyugatra van. Minthogy napnyugtakor a nap nyugatra van ugyebár. Hehe... Szóval, ha azt nézed, hogy arcom elött észak, hátam mögött dél, balról a nap nyugszik, jobbról pedig kél. Szóval, így már erre van észak, na, induljunk...jahogy, de erre van, legfeljebb a versikét nem jól mondtam, hülye skolasztikus módszerek. Férfiember kognitive tájékodjon, a jó életbe. Szóval észak erre, a fák meg délen mohosak, muhaha... Itt mindenki vágyázzon, kicsit csatakos az út, olyan cipőleszedő, itt lehet a gyökérbe kapaszkodva átlépni, igen, és akkor erre...már jártunk, igen, tegnapelött, igen, rémlik ez a hely. Ott a nagy odvas fa után jobbra... ez az, igen. Jahogy íránytű? Nem, innen simán jobbra, nem kell. Mi van Jack Sparrow-wal? Ja, hogy körbe forog? Ne viccelj...na tényleg! Ő... tudod, a sok fémtárgy, bicska meg minden. De szerencsére tudjuk az utat.... Fekete fenyő, nem őshonos. Ezen a vidéken nem őshonosak a fenyők. Tönkreteszik a talajt, mert nem lehet lebontani a leveleiket, mi miatt is? Na? Igen, ott a jó válasz. a gyantát az ilyen mindenféle kis jószágok nem szeretik,akik a lebontószervezetek ilyen erdei talajon, ja. Ha egy fehér papirra kiszórsz eggy marék lomdboserdei földet, meg egy marék fenyőerdeit, sokkal kevesebb kis korhadéklakót találsz a fenyvesben. Van fehér lapunk? Jó! Nem is tudom, itt már nincs elég fény. Jó, elvben tényleg még naplemnet ÚTÁN is lehet látni egy ideig, de itt az erdőben sokszor már ilyen alkonytájban sem biztos hogy kiszúrod a miket is? Kik a lebontó szervezetek? Na,, gyerekek! Haha, igen a bacik, de biztosíthatlak, azokat tűző napon sem látod puszta szemmel. Akkor? Igen, férgek, meg atkák...a giliszta is féreg, gyürüsféreg... igen mindenféle apró jószág, bogarak is vannak, de apók ragadozó, az más szakma. Szóval ezeket látnánk, ha nem lennének olyan sűrüek azok a magas fák ott, de mi nem is arra megyünk... Kicsit siessünk, tényleg elég sötélt lesz lassan.

Pöfeteg, hívják banyafingnak is népesen, ha belerugsz, zöldessárga füstben szál fel belőle a por. Ügyes vagy, hogy kiszúrtad, de arra kérlek, kapcsold ki a zseblámpát, mert már elég sápadt a fénye, és nincs pótelem..Hogyan? Persze, mindjárt ott vagyunk, de ez elvi kérdés, még környezetvédelem is, nem kell itt lézerkardozni, na... igen,. az aksi persze jobb, de az is azért tönkremegy, ha sokat költik, szóval azt sem kell... baszki, a kutya meg hová ment? Brunó, Brúnó! Jó na, azért ne üvöltözön mindenki összevissza, ez nem kutyahívás, ez inkább űzés... Merre lehet ez a hülye dög... na jó, ez a kedves ebecske. Picsába...bocsánat! Szóval akkor itt majd jobbra megint, ájh, ehhe! Nincsen rózsa tövis nélkül, ugyebár, hülye kutya, az bezzeg hazatalál, nem csak árkon bokron át!

Persze kicsim, ne aggódj, Brunó simán hazamegy, ott fog hülyén lihegni a sátor elött, és néz sunyin... Tessék?, Hát mert mindíg sunyin néz. De, állati sunyin! Igazi sunyi kuty...baszki, már megint megszúrt. Egyébként vicces, de ugyebár a nincsen rózsa tövis nélkül marhaság, mert a rózsának tüskéje van, mint tudjuk, mert nem ág.. őőő...tudja valaki, mi a különbség a tövis és a tüske között?...Szóval a tövis az ágmodosulás, ilyen van a somnak,mag a szilvának, a rózsaé viszont levélmodosulás, látszik is, ahogy nem direkte nő ki a szárból, hanem van egy csatlakozó, mint a levélszárnak is, szóval rózsa van tövis nélkül, csak tüske nélkül nincs,bár ki tudja, mit nemesítenek még a holandok... nem, nem csak tulipánt. És nem,nem is csak gandzsát, de ugorjuk a témát, ha kérhetem, talán ehhez még picik vagytok...Mi? Hagyjuk talán, nyilván nem... baszki, legyen ez tövis vagy tüske, de a tököm kivan... a jó, itt már vége lesz... de nem. Na jól van bazdmeg.

...valahol láttam egy ábrát, hogy miért tünik nagyobbnak a hold a horizonton, mint ha fennt lenne. Optikai csalódás, valahogy az agyad megtrükközi... Tudod, ha D betüt látsz, akkor dagad, ha C-t akkor csökken. Telihold? Hát, mintha kicsit még D lenne, a fene se tudja. Végül is, ha teljes telihold lenne, akkor van holdfogyatkozás... vicces, mi? Hát miért? Azért, mert a Holdnak nincs saját fénye, hanem a napét veri vissza. Tehát annál kerekebnek látod, minnél inkább a Föld felöl süt a Nap. Viszont ha teljesen a Föld felöl süt, akkor a Föld kitakarja. Naja. Ezt sem tudják sokan. És ezért csak holdtöltés éjszakán lehet holdfogyatkozás. És a Hold mindig ugyanazt az arcát mutatja a Föld felé, de a Földhöz képest a Hold elmozdul. A Plutó és a Kharon viszont egymás felé néznek, igy tulajdonképpen felfogható nem is bolygónak és holdnak, hanem ikerbolygónak. Bár egyesek szerint a Pluto kisbolygó. Ami azért nekem nem tetszik, mert lehet, hogy tényleg kisbolygóöv határán van, meg nincs légköre, de azért még kerek, meg minden. De hogy is jutotunk ide? Ja igen, szóval ez azért nagyjából telihold. Szép.Furcsa... Nehéz ügy, nehéz ügy, fogalmam sincs...nem, azért nem tévedtünk el, csak kicsit hosszab az út, mint kalkuláltam. De itt az útelágazásban van a feszület, innen már csak párszáz méter. Hogyan? Ja nem, ez nem vér. A vér ilyen vörösen azért nem csillog, csak a filmekben, meg egyébként is, pár perc alatt megalvad, és akkor már barnás... biztos valami piros fólia, ennyire nem lehet élnénk a vér, nyugi már...a lámpafény csalóka, ez tényleg folyadék. Festék itt az erdőben...hmm. Szaga nincs, vizesbázisú, de itt, a szélén, barnul... Na, akkor átvert a zseblámbafény nagyon, mert a vér ennyire tényleg nem szokott csillogni. Ragadaozó? Nem. Ennyi vért legfeljebb egy disznóból vagy szarvasból folyhat ki, azt meg itt nem vadássza más, csak az ember. Bár az is ragadozó, ha vadászik, ugyebár. Szóval, valami vadász...tessék?Hol? Ahhoz ne nyúlj! Ne! Ezt a bunkóságot! Persze, mert neki csak a hús meg a bőr kell, aztán itt kibelezi, hogy ne kellejen cipelni...na ne nézzük, nem túl szép látvány! Szerintem disznó lehetett úgy, méretre meg formára. Na gyertek, gyerekek, ne bámuljátok, annyira nem vidám látvány. Szóval, akkor a keresztnél jobbra...hmm, volt itt házikó? Nem emlékszem, hogy a feszületnél lett volna ház. De, ott abozótosban, az a szürke ház. Ott! Világíts már oda, lécci! Picsába, hogy már nincs normális lámpa. Van még pótelem?...nem is volt, persze...na, szép, momdhatom. Várjatok. Ez nem az a kereszt, azon volt a Krisztus-szobornak feje, hmm... hol lehet ez a kereszt. Az a ház... na fiúk-lányok, lehet kacagni, ez egy kripta. És kereszt is sok van, nem csak ez az egy. Temető... nem t'om, nézd a sirköveket. Jó régiek. A legújabb is vagy száz éves. Na, muta azt a térképet, hol jelöl temetőt, itt az erdőben. Hm. Szóval akkor itt a tábor, itt lenne az a feszület, ami nem ez, mert feje van a Krisztusnak, akkor innen, hmm, temetőt keresünk...ne, itt megvan, a térképen...sok kis kereszt egymás hegyén-hátán. Ha meg zsidótemető, akkor sok kis törvénytábla alakú sirkő. Moszlimok? Hát, olyan temetőt még nem láttam térképen. De ez keresztény, mint a sok kersztből látszik. Egyébként tudtátok, hogy a"kersztény" szónak semmi köze a "kereszt"-hez? Az a "Christianus", mint Krisztus hívő szóból módosult. Ezért is mondják a protestáns egyházak régiesen "kersztyén"-nek. Mi? Pedig szerintem érdekes.... nem, kedves, akkor indulunk haza, ha tudjuk,hol vagyunk, mert logikailag nem lehet egyszerüen bárhonnan "haza", pontosabban a "táborba " menni, mert menni csak valahonnan valahová lehet, nem csak úgy oda. Tehát, ha megvan hol vagyunk, és nem forog az iránytű mutatója, mint a ringlispil, akkor hazamegyünk, de, ehhez, mint mondtam, tudni kéne, hol vagyunk. Szóval, keressétek a TÉRKÉPEN a temetőt, aztán...nem, a fák mohos oldala nem lesz jó, most sem, de megoldjuk. Picsába...jó bocs, de akkor is kifogyott az összes elem, a picsába! Na jó, gyufa, papir, tűzfény, ilyen esős időben nem gyújtjuk föl az erdőt.... aha, próbálhatsz mécsest szerezni, bár szerintem ötven éve nem raktak itt ki mécsest...á, nem lopás. Biztos szivesen odaadná, csak nem beszédes, ehe. Na szóval, még mindig temetőt keresünk... merre is, szóval, itt a kilátó... a régi bánya...hmm, akkor ez a gerinc...most ne picim, most koncemtrálnék... aztán a régi börtönrom... meg az apátság... az a három kö az erdőben, az volt az apátság romja...na igen... szóval. Temetőőr? Na, azt kötve hiszem. Innen aligha lopnak szinesfém sírdiszeket...hogy van ott valaki? Tök jó! Butus, nem kell félni! Biztos valami helyi ember, vagy nálunk rutinosabb turista, aztán útbaigazít. Hehe, ej, nem úgy értettem, hogy ennyiere HELYI. Jó vicc. Merre láttad? Kutya? Brunó? Ja nem, nagyobb és fekete. A kutya az emberrel van? Egy nagy fekete kutya? Na jó, lehet, hgy a kutyuli-mutyuli annyira nem barátságos, várjatok nyugiban, itt a köangyal mellet, odamegyek, megkérdezem az ipsét. Ahol az elöbb a kutya volt? Jó, megyek, nyugika, mindjárt tudjuk, hol vagyunk... Elnézést, úram, szép jó estét, kérdésem lene, elnézést, meg tudná...?

Ezek voltak Dorab Hilbor cserkészvezető feljegyzett utolsó mondatai.

Fühltest du nie
im finstren Wald,
bei Dämmerschein
am dunklen Ort,
wenn fern es säuselt,
summst und saust,
wildes Brummen
näher braust:
wirres Flackern
um dich flimmert, –
schwellend Schwirren
zu Leib dir schwebt: –

Zitternd.

fühltest du dann nicht grieselnd
Grausen die Glieder dir fahren?

Bebend.

Glühender Schauer
schüttelt die Glieder,
in der Brust, bebend und bang,
berstet hämmernd das Herz?

W.R.W.

Keleti mese 2.0

Na szóval, most ez a mese egy másik továbbagyalása. A másik egyszer ott van a neten, de azért idemásolom, ha elveszne, de kis betüvel és krémzölden, mert nem én írtam, és a plágium az, amit az ember nem csinál ilyen megalázón bután. Az ateista irodalom gyöngyszeméböl szemezgettem a művet, és nem akarnám a néhai Meslier abbét megbántani, adott időben és környezteben bizonyosan elmés volt ez írás, de nekem így csonka....

Keleti mese

Bagdad közelében egy szent hírű remete morzsolgatta békés napjait kellemes magányában. A környék lakosai, hogy imáiba foglalja őket, mindennap buzgón ellátták élelemmel és ajándékokkal. A szent ember nem győzött hálát adni istennek azokért a jótéteményekért, amelyekkel gondoskodása elhalmozta. "Ó, Allah - mondogatta -, mily kimondhatatlan gyöngédséggel bánsz szolgáiddal! Ugyan mit tettem én, hogy kiérdemeljem azokat a javakat, melyeket nagylelkűséged osztályrészemül juttat! Ó, egeknek ura! ó, természetnek atyja! miféle hódolattal dicsérhetném méltóképpen atyai bőkezűségedet és gondoskodásodat! Ó, Allah! mily nagy a te jóságod az emberek gyermekei iránt!" Hálával eltelt remeténk fogadalmat tett, hogy hetedszer is elzarándokol Mekkába. A háború, mely akkoriban a perzsák és a törökök között dúlt, nem tudta eltéríteni jámbor szándékának végrehajtásától. Az istenbe vetett bizalommal eltelve felkerekedik tehát; tiszteletet parancsoló öltözékének biztos védelme alatt bántatlanul áthalad az ellenségeskedő seregek csapatai között; egyáltalán nem zaklatják, ellenkezőleg, lépten-nyomon tapasztalja a szemben álló katonák tiszteletének jeleit. Végül elhatalmasodik rajta a fáradtság, s kénytelen menedéket keresni a nap perzselő sugarai elől; letelepszik egy pálmaliget frissítő árnyékába: a fák gyökereit tiszta vizű patak öntözi. E magányos helyen, melynek békéjét csak a víz csobogása és a madarak csicsergése törte meg, isten szolgája nemcsak bűvös nyugalmat, hanem nagyszerű táplálékot is talált; csak a kezét kellett kinyújtania, hogy leszedje a datolyát és a többi kellemes ízű gyümölcsöt; a patak vizével szomját oltotta; majd pedig selyemzöld pázsit hívogatta, édes pihenést kínálva neki; miután felébredt, elvégezte a rituális mosakodást; s örömteli szívvel így kiáltott fel: "Ó, Allah! mily nagy a te jóságod az emberek gyermekei iránt!" Jóllakva, felfrissülten, megerősödve és vidáman folytatja szent emberünk az útját; egy ideig gyönyörű vidéken halad, ahol csak virágos halmok, tarka rétek, gyümölcstől roskadozó fák tárulnak a szeme elé. A látványtól elérzékenyülten újra meg újra dicséri a gondviselés ajándékozó kezét és nagylelkűségét, mely mindenütt az emberiség boldogságán munkálkodik. Kissé távolabb, néhány meredek hegy magasodik az útjába; s amint felér a csúcsra, hirtelen ijesztő látványt pillant meg; megdöbben. Végtelen síkságot lát, amelyet a tűz és a vas pusztítása teljesen letarolt; több mint százezer holttest borítja a földet, siralmas jeleként annak, hogy néhány nappal ezelőtt véres csata dúlt ezen a helyen. A sasok, a keselyűk, a hollók és a farkasok kedvükre lakmároztak a szerteszét heverő hullákból. A látvány borús gondolatokat ébreszt zarándokunkban; az ég pedig különleges kegyként megadja neki azt a képességet, hogy megértse az állatok nyelvét; s hirtelen meghall egy farkast, amint torkig jóllakva emberhússal, örvendezve így kiált fel: "Ó, Allah! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Allah! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt!"

Tehát a végszó, és innen mennénk is tovább:

...a te jóságod a farkasok gyermekei íránt!

A szent ember elborzadt. Aztán még egyszer. A hatalmas farkas felnézett, és némikép neveletlen módon, csámcsogva odabökte:

-No komám, ha már itt fülelsz ezen a gyászos mészárszéken, csatlakozz hozzánk. Egyedül enni sosem öröm.

-Én nem eszem...olyat!

-Idáig érzem zsebdeben a datolyát. Százezer tetem illata sem nyomja el.

-Nem tudok itt enni!Mindjárt rosszúl leszek-tétova léptekkel hátrálni kezdett. A farkas csak nevetett.

-Nem gondolod, hogy amikor ifjúságuk virágában elhullott ezrek kellemesen meglöttyedt tetemeit falatozhatjuk, bárki is ráfanyalodna a te asszott ág végtagjaidra? Gyere, ereszkedj le közénk, holnapra már csak érthetetlen vonyítást és kárrogást hallasz újfent. Mi pedig csak érthetelen, torkhangú dönnyőgést, meg krákogást. Szóval, gyere, ülj le közénk, ez nekünk is egyszeri tapasztalat. Nem tünsz nagy vadásznak.- leheveredett az ordas, hasa dúzzadt a rengeteg hústól. Nehezem szedte a levegőt.

-Falánk vagy!

-Nem, ez teljesen praktikus. Most két hétig bírom kaja nélkül. És ha hazamentem, hányhatok a gyerekeknek egy jó vacsit.

-Fuj!

-Kérlek!

-Borzalmas, hogy Allah kegyét dicséred mind ezért a szörnyüségért, ami biztosan nem lehetet az Ő örömére.

-Ha már itt tartunk - mindta a farkea, egy tisztára rágott koponyán nyugtatva fejét - azért azt fontos értened, hogy számomra Allah csak afféle tájszólás volt, olyan "Élj Rómában, mint egy római" dolog.

-Most nem értelek.

-Mutatom!-És a farkas csettintett. Ujjak híján hatalmas érdes nyelvével. Mert a farkasok ilyet is tudnak. Csak nem szokták. S aszent ember újra meghallotta a farkast, amint torkig jóllakva emberhússal, örvendezve így kiált fel: Ó, Odin! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Odin! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt!-körben páncélinges vagy börvértes, szarvsisakos tetemek hevertek. Lelküket walkürák emelték lovaikra, hogy aztán a Walhalla felé száguldjanak velük, kavargó, villámokat szóró felhők örvényében. A háttérben egy jégóriás enyelget valamelyik leányzóval, de az nevetve csak az orrára koppintott, majd lobogó rézvörös üstökkel elszáguldott. Közben a lakomához csatlakozot pár jegesmedve is. Csúf, meztelen öregasszony sétálgatott körbekörbe, komor mosollyal vértelen ajkain. Leste, kit hagynak neki a harcias lányok. Mindig jut elég, bár mindig lehetne több. És csettintés...

-Ó, Inti! mily nagy a te jóságod a gyermekeid iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Inti! mily nagy a te jóságod gyermekeid iránt!-Jóllakott keselyük gubbasztottak kiszáradt fákon. Vártak. Kivágott szívű hullák hevertek takaros halmokban. A csemege még hátra volt. A szívek a vértől maszatos oltár elött hevertek, fekete felhőként döngték körül a legyek. Nemsokára elmennek a beteg tekintetű papok, hatalmas pocakjukat hurcolva, csontásoványodott híveik gyürűjéban, és ott marad a sok finomság. Kellemes dögszag itatta át a forró levegőt. A kiégett földek, kiszáradt fák, a repedezett földű holt folyómeder még sok ilyen lakomát igért. Sokat. Csettintés.

És megint hómezőn voltak, és vöröscsillagos sapkák meredtek, alatta fejek és szürke egyenruhák, és a csonttá soványodott embereket löttek agyon, akik meztelenül rogytak a fagyos talajra. Lelőtték őket, mert nem adták oda a Népnek a terményüket, mert nem volt. Elvben ők lettek volna a nép, talán. Másokat azért is, mert emberhúst ettek, mert annyit éheztek már, mert kisöpörték a pribékek a padlást, és ellopták a terményt, hogy már semmi nem maradt bennük, amiért ne ettek volna emberhúst. És a farkas, mikor elvonultak a szürke seregek, móhon nyeldekelve csak annyit gondolt: Marx és Lenin, sőt Sztálin, nem köszönöm meg nektek, sem beteg isteneteknek, amit gépből és erőszakból alkottatok. Kivánom, legyetek mihamarabb a vacsoráim ti is!

És egyre zavarosabb lett a kép, és ugráltak korok és Istenek, zavaró áradatban, de egyszerre csak egy völgyben álltak, és tiszta lett a kép. Rézkürtők döbhártyaszaggató hangja hallatszot, dobok dübörögtek, emberek serege hajlongott egy ércbálvány elött. Hatalmas ülő alak, teste izmos férfié, feje bikáé. Rettenet hőség volt a völgyben, de az ércbálvány alatt hatalmas máglya égett. ÉS baljós alak magasodott az ércbálvány elött, és kezében piciny gyermeket tartott, és behelyezte a kapálodzó testet az ízzó érckezek közé. A kürt és a dob még hangosabb lett, hogy elnyomja a sikoltozást, és elernyedt a test, üdvrivalgás harsant, és füst szált fel.

-Ó Moloch -szólt a farkas tompán- mint farkas csak annyit mondanék, hogy a sült hús az embernek ínyére való, nekem nem. Amúgy annyit mondanék, amíg kell szóljon a dob és a kürt, addig még nem igazán erős az ő istenük. Majd, ha kéjjel halgatják a sivalkodást, és pisszeni nem lesz szabad közben, hogy szivacsként szivjanak magukba minden jajszót...

-Ez a pokol- borzadt a szent ember!

-Sokan mondják- vicsorgott a farkas, és egy erdőben álltak, ahol vak emberek tettek-vettek, nem tudván, hogy vakok. Mert volt amit láttak, valami keveset, valamiről azt hitték, hogy az egy létező, amit látnak. És láttak madérfüttyös erdőt, és sudár fákat, és a fákat vágták, tompán csattogó fejszeütésekkel. De nem látták az erdő örjöngő démonát, ahogy hol millió darabban, hol egyetlen hatalmas árnyként kering, könyörög és fenyeget, átkozódva ostobaságot, gonosz betegséget, boldogtalanságot és vakságot szór a vak munkások seregére. És nem látták a millió füstcsik szerü szalalgból álló vörös szövevényt, ami MINDENT MINDENNEL összeköt, és a farkas szivéből is kitépett egy darabot, ahogy dőlt a fa, és a szent emberéből is, söt, a favágókéból is, és az erdő szelleme sápadt foszlányként libbent tova, ahogy a fa vérfagysztó sikollyal, rángva kidőlt, fröcsögő vére beteritette mindent és mindenkit, és a környező fákról levélnek tünő könycseppek hullottak, gyászos zokogás töltötte be az erdőt, bibor és vörös szinű volt a táj, az emberek szájából feketeség tört elő, mint elkenődő fekete festék.

-Hát minden csak szörnyüség?-kérdezte a szent ember.

-Nézőpont kérdése. A sakálok szeretik a sült gyerekhúst. A fából bölcső lesz, koporsó, gerenda és tüzelő. Végül meg, mindenből trágya és korhadék. Aztán magonc, fa, kölykök, gödölyék és gyermekek... hmm.

-Ez...borzalom. Ó, Allah, ez borzalom. Mennyi ilyet tudnál még mutatni?

-Bármennyit.

-Végem.

Újra a harcmezőn voltak, a lakmározó álatok között, és a farkas véres pofáját valami ruhacafathoz dörzsölte. A szent ember megtörten ült. Vidám sakál ügetet hozzá, finoman megbökte a vállát.

-Képzeld- kezdte -aszondják, nem látnád a napot, ha nem lenne benned valami napszerű. De a napot azért láthatod, mert van benned napszerű, akkor csak annyira láthatod olyannak, amilyen- ha egyáltalán valamilyen, és van bármi azon kivül, amit látsz -amennyire te magad napszerű vagy, és maradék részében már csak önmagad más részeit látod benne, aminek esetleg semmi köze a naphoz, ha egyáltalán van.

-De ha más emberekkel beszélek a Napról, és azok ugyanolyannak látják, akkor az nem bizonyítja, hogy van egy közös napuk, ami olyan, amilyen, nem amilyen én?

- A másik embert azért érted, mert van benned valami Másik Ember szerű. És csak annyira értheted meg bizton, amennyire egyformák vagytok. Minden más, amit látsz és hallasz belőle, csak tenmagad vagy.

A szent ember émelygett a dögszagban. Törökülésbe ült, keresve egy helyet, ami nem volt csatakos .A sakál az ölébe ült, és nagyon közelről beszélt hozzá. Lehelete nem volt épen üdítő.

-Volt egy ember a favágók között, aki látta a vörös ködöt, a lila fátylat, látta bugyogni a fák vérét, hallota sikolyukat és érezte könnyüket. Ezért hát őrültnek nyilvánították, azt mondták, gyógyitani kell, ezért bezárták, megkínozták, földönfutóvá tették, majd az utcára tobták, hogy csavargó legyen, és koldús.

Látszott egy hatlamas, szürke épület, ahol embereket kényszerzubbonyba dugtak, hideg vízzel locsoltak, vertek, kipeckelt szájal falhoz láncolták őket, némelyeknek acélrudacskával szétroncsolták a homloklebenyét, és sajnálták, hogy az áramot még nem találták fel, mert akkor még több ötletük lett volna, de nem baj, majd. És itt senki nem hálákodott Istennek, csak egy irdatlan kövér, vörös ördög röhögött a pincében torka szakadtából, rengett hordónyi hasa. És egy sovány, meggyötört embert, ócska vászonruháben, üres zsebekkel, hóna alatt papirkötésű Bibliával kitessékeltek a szürke épület kapuján. És késöbb ott hevert egy padon, mocsokkal borítva, haldokolva egy templom elött, és bennt a pap prédikált, és óva intete a fiatal fiúkat, hogy maszturbáljanak, mert az örök kárhozat fenyegeti ezért őket, és megparancsolta a szülőknek, hogy a szeretet jegyében mindent megtegyenek efféle erkölcstelenségek ellen. A lányok maszturbéálásáról nem beszélt, kevésbé volt kurens téma a számára. A csavargó koldús meghalt, névtrelen sirba temették, de őrülette tovább élt, és furcsa ÉRZÉSKÉNT létezett tovább, csendes tavacskákat és szelíden folyó patakokat vett birtokba. Érzés lett, és alkonytájban hol a fénytörést, hol galyakat, leveleket, sodrodó tuskokat használva megtévesztette az arrajárókat, fürdözőket, mert hol rémítő viziszörnynek, hol püffedt tetemnek próbált tünni, és mivel az arrajárókban és fürdőzökben mindig volt valami viziszörny és vizihullaszerű, rémült sikollyal menekültek el, hogy aztán a helyszinre igyekvő csendőrök és polgárok ne találjanak semmit. Így létezett, alkonyi, vörös naplementéket tükröző, mély vizekben kerengő illúzióként. Egyszer egy eltévedt utazónak sátrat alkotott egy kidőlt fatörzsből és ráhajló nádból, és mivel az utazó hordozott magában valamit az otthon melegéből, apró tűznél megmelegedett, majd nyugodt éjszakát töltött az apró menedékben, ami sikerrel meleg otthonnak álcázta magát.

-Juhhé! - kiáltott a sakál, és elinalt egy fehér kanca csábosan püffedő teteme felé. De jött a macska, jóltartott házi, réz nyakpánttal, talpát nyalogatva.

-Egy orvos nem türhette a méltatlan szenvedést, ezért segített alázadóknak. Ez valami háború vagy forradalom alatt történt, mondanom sem kell. Elment búvóhelyükre, és elláta a sebesülteket, csekély készleteiből gyógyitotta a betgeket. Amit tudott, a katonáktól lopott el. Akik a hatalmat képviselték, ami ellen a lázadól lázadtak, ugyebár. Az orvos házában szállt meg a parancsnok. Nyájas, agas, jóképű fiatal férfi. Mindenki rettegtt tőle. A jószivű orvos szerette volna túlélni a megszállást, meg hogy segíti a lázadókat, de tudta, nem lehet. Azért bízott, hogy talán valami csoda, és közben majd mindennap elment a búvóhelyre. És egyszer a parancsnok negédesen egy perc türelmét kérte, hogy jöjjön be, és bement, de tudta, hogy valószinüleg eljött az idő, és az ampullát a méreggel, amit mindig magánál hordott, szájába vette, de nem harapta még el, mert nem akart hülyeséget csinálni, ha - hátha -mégse. Ahogy belépett, leteperték, hátracsavarták akarját, felrángatták, és a parancsnok borotvakéssel a kezében közeledett felé, finom mosollyal, és akkor szétharapta az ampullát, és a parancsnok arcába köpte. Az elöször csak röhögött, mert azt hitte a köpés afféle romantikus gesztus, de aztán elkomorodott, mert érezte, a nyálban szinákok vannak, és elsápadt, és felvágta az orvos hasát dühtől szikrázó szemekkel, hogy valahogy még bánthassa, de a cián már befejezte munkáját, és még mosolygott is a halott, miközben a parancsnok felétornyosult kékesszürke egyenruhájában, véres borotvakéssel, borotválkozáshoz másikat használt.

-Volt az orvosnak családja?

-Volt. Iszonyú nyomor lett osztályrészük ezután...

-Hitt az orvos Allahban? Úgy értem, hitt valamilyen istenben?

-Nem.

-És a parancsnok?

-Ő sem. A parancsnok magában hitt. Az orvos az emberségben.

-Értem...

-Akkor jó...- újra a talpát kezdte nyaldosni.

-Hess, cicus!- a farkas eltaszajtota mancsávala cicát.

-Van egy lény, rettenet ősi, egykorú a teremtéssel - kezdte az ordas - nem is a mi világunk, a mindenség teremtésével. Hatalmas kígyókként örvénylenek testvérei a csillagködök táján, mások hatalmas szája mindent elnyelő fekete lyukként tátong olyan messze innen, hogy azt el sem tudnák képzelni. Ő maga itt élt a földön, hatalmas felhőtestével végeérhetetlenűl zarándokolt körbe-körbe bolygónkon, villámlábaival tapogatott, ismerkedett, simogatott mindent magakörűl, dübörgő tüzkavalkádban vándorolt. Nem ártott semminek, éllettelen volt még ez a világ, dühöngő tüzhányók, féktelen viharok tomboltak. Fel-alá örvénylett, kéjelegve fetrengett a káoszan, ami ő maga is volt. De jött valamilyen démon, vagy isten, és elorozta egy-két villámát, fénylő felhőlábakat. És rendet csinált ezek erejével, és ő maga lett a viharisten, miközben az ösi lény csendes belenyugvással millió kis darabkára hulott, és az istennek- akiben volt valami az uralkodás vágyából és tudásából - megadatott az érzés, azt láthatta, hogy ő termtő és alkotó.

-Melyik Isten?

-Szegről végről mindne Isten viharisten...

-És hol van most ez a lény?

-Á, sokfelé, ne is törödj vele!...Csak az szól rólad, amit teszel másokkal közös létedben, nem az, milyen meggyözödést birtokolsz magadban. Hitedből csak az az érdekes, ami megnyilvánulásaidban tettenérhető, és csak annyira, amennyire. És mindezt mindig minősití, ki, és micsoda is vagy.

-Nem értelek!

-Mondom máskép: ennyi hús útán jót tenne némi növényi rost.

-Hogyan?

-Van nálad datolya...

-Ja, igen, tessék!

-Hmm, köszönöm!- a farkas kéjesen elnyúlt a szent ember lába elött. Körben tombolt a pusztitás és a halál, mohó seregek szálltak a tetemekre. A szent ember szeme belefáradt a rettenetes látványba. Maga elé nézett, az alvó farkast szemlélte. Lassan, nyugodtan emelkedett és sülyedt szüörke oldala,

-Ó, Allah, mily csodás és bölcs lényeket is termtettél! -kiáltott a szent ember, és végigsimított az szürke horpaszon.

-Mrrhh!-sóhajtot az félálomban.

Sebláz

Igy hát Brúnót elaltatták. De nem macskagyökérteával vagy kedves dalocskával. Altatóval. Jó sokkal. Merthogy véglegesnek szánták. Az ilyesmit tulajdonképpen megölésnek kéne hívni, az elaltatás megtévesztő lehet, merthogy még valaki azt várná, felébred. De a beavatottak világában azért mindenki érti, milyen az, ha egy kutyát elaltatnak. Így a felnőttek csak szépen összekacsintanak, a naiv gyermek meg édes álmokra gondol. Csak a cinikus hangsúlyon átszürődő másodlagos tartalom hat intravénás savinjekcióként. De az a beavatottaknak nem fáj, legfeljebb sokkal később, és úgy, hogy nem is értik. Szép álmokat, Brunó!
Muszáj kinézni az ablakon, mégha tilos is. Pont azért. Semmi nem lesz ott, ami igazán érdekes lenne, mondták, mégis megtiltották. Olyan érdekes kell legyen, hiszen megtiltották. Nem nézheti meg. Nem mondták, miért nem, de a hangsúlyból világos volt, meg kell értenie, hogy a saját érdekében tiltják meg. De nem értette meg, hiszen nem mondták el, hogy miért nem nézheti meg. És mit. Azt pláne nem, miért az ő érdeke. Ami az első kettő nélkül amúgy sem képzelhető el. Mármint hogy értse. Így nem is ért semmit. Kiváncsi. Mert ember, és mert gyerek.
Az elaltatást eutanziának is hívják. Annyit tesz: kegyes halál. Ez megint további fejtegetést kíván. A halálnak vannak kegyesebb és kegyetlenebb formái. Nyilván jobb az altatóinjekció, mint az elevenen megégetés. Senki nem vitatja. Kegyesebb halál. Kegyes halál, ha a halál szempontjából nézzük. De nézzük, ha nem. Kegyes vagy kegyetlen halálról akkor csámcsogjunk, ha már maga a halál valahol kegyes. Mármint az élethez képest. Mert aligha létezik a halálnak olyan kívánatos formája, ami összevethető egy jó kis csonttal, bútorlábrágcsálással, vagy hetyegéssel egy tüzesen tüzelő szukával. Ritkán nyüszít bárki is azért, hogy valamilyen rendkivül kegyes módon váltsák őt meg az orgazmus kéjétől, vagy a puszta délutáni napon sütkérezés állapotából mentsék ki ezen a rejtéjes és félelmetes úton.

Rossz érzés arról írni, hogy Brunó - legyen bár fiktív személy, sőt személyiség - tökéletesen egészséges, életvidám argentin dog volt. Orra rózsaszines foltjai enyhe pigmenthiányról árulkodtak, ami összefügg fajtája tipusbetegésgeivel, de életvidám, energikus fickó volt, duzzadó izmokkal, és csontroppantó harapással. És bár csont nem roppant, de pont a harapással volt a baj.

Városok és utcák sok helyen vannak, ezzel nem korlátozzuk fantáziánkat, ha városként írjuk le ahelyet, még az emeletes házak léte sem sikeresen szükiti a kört, elhúzódik Urtól Utópiáig. Tehát város, emeletes házakkal, és utca. És egy kiváncsi gyermekfő, mely folyamatosan kémlel ki az ablakon. Képztelhetünk ugyanúgy ókori indiai városállamot, mint tizenkilencedik századi Közép-európai nagyvárost. Hangszeren is gyakorolhat bárhol, bármikor a kiváncsian ki-kikuttantó fő tulkajdonosa. De ha kémlel, elhallgat a zene, ez már csak biztos. És ekkor gyanakvó fülek tulajdonosai arra a jogos következtetésre juthatnak, hogy kémlel. És a kémlelést kémlelő fülek a testekkel együtt elindulhatnak utánajárni a zajhiány okának. De nem teszik. Ahogy nem jelöltek ki a gyakorlás színhelyének olyan szobát, amiből nem látszik EZ az utca. EBBEN az időben. A fej néha kikémlel. Majd szól a szorgos gyakorlás.

A család beavatotjai gyorsan döntöttek Brunó végső megnyugtatásáról. Nemsokkal a kórházból való hazatérés után. Átvérzett kötéssel. Brunó közben a kiskertbeli kifutójába zárva várt. Majd utazott, majd aludt. Utánna a család is aludni próbált. Elöször a gyermekeket altatták el. Nem lestek el trükköket az állatorvostól, maradtak a hagyományos meséknél a képeskönyvekből. MA éppen nem kutyásakat választottak. Akasztott ember háza meg a kötél. Brunó meg az állatorvosnál van. Tényszerüen. Vagy még ma elment valami dögkútba. De nem hazudunk, lehet az állatorvosnál is. Mondjuk, hogy ott van. Ezután a nagyok is aludni mennek. Anyú egyedül alszik, mert polcolt lábbal nem olyan kényelmes vele egy franciaágyban, egyébként sem fog tudni aludni a fájdalomtól, meg így csak háton lehet, úgy meg horkol, úgyhogy jobb lesz apunak a heverőn, és egyáltalán nem baj, ha ma este ott, de tényleg. Majd beveszi a pirulákat, amiket a kórházban kapott, hogy ne fájjon és elalszik. Halkan piheg.

Újabb csend, megint kinéz. Semmi értelme. Így nem halad, és TUDJA, hogy nem kéne. Nem tudja, mire vár, mit vár, csak azt, hogy fölösleges. ÉS szívja az időt. Áll, jobb karja a falnak támaszkodik, és néz ki. Lassan inog, ahogy a tiltások és tagadások, a kiváncsiság és az elfolyó idő nyomasztó tudata előre-hátra rángatja. Sokat nyel. Túl sokáig áll. Aztán megint gyakorol. Kapkodva, felszinesen, nincs ott, és már megint az ablaknál áll, feszül. Már sehol sincs, sem az ablaknál, hisz ott nem is lehet, de nem is gyakorol, sehol sincs jelen, csak feszül. Nagyon rossz. Fáj a hasa. Kicsit járkál másfelé, nem az ablakfelé, de nem lesz jobb. Nem jön ki a feszültég a mozgásban. Nem a lábában meg a kezében van. Kicsit a hasában. De leginkább a fejében. Nevetségesnek érzi, hogy csak vár, és ennyire rossz neki. Hisz azt sem tudni, van-e bármi érdekes vagy fontos abban, amire vár. Téblábolás, járkálás, ülés, gyakorlás, lélektelen kapkodással, téblábolás, járkálás, ülés, gyakorlás, ülés, téblábolás, révedés, feszülés, járkálás, ülés, nem haladás, lélektelen gyakorlás, ülés, járkálás, nézés, járkálás, nezés, téblábolás, nézés, téblábolás, nézés, ülés, téblábolás, lélektelen gyakorlás, révedés.

Aludt, a lába nem fájt. Az orvos mondta, hogy sokminden másnap döl el. Veszetség elleni oltás nem kell, mert megvolt az oltási könyv, de azért elfertőződhet a seb. Az sem nagy baj, de hát akkor rendzseresen ki kell tisztítani, talán drain-ezni is kel, mert csúnya mély seb, meg akkor lehez sebláz, és erős, drága antibiotikumakat kel szedni, és feszül, fáj, lüktet és lassan gyógyul, betegszabadság lesz, de nagy baj nem lesz a mai antibiotikumok korában. (Mikor máskor is lehetne a mai antibiotikumok kora? De hát orvos aszentem, nem nyelvész...) De jobb lenne megúszni mindez nélkül, amire jó esély van , de azért nem biztos, mert csúnya mély harapás, ami könnyen elfertöződhet még a mai antibiotikumok korában is, és akkor sebláz meg drain, meg geny, meg lassú gyógyulás és lüktet meg fáj, és a lázat harmadszorra ne is említsük. Brunó bezzeg nyugton alszik, mentes lüktetéstől, hőtöl, hidegrázástól és genytől.

De ha fog is lüktetni, fájni, genyedzeni, most még nem, most alszik. És mivel nem elaltatták, mint Brúnot, csak simán altatót kapott - nem"Altatót"- csak alszik és innen fogva álmodik is.

Brunó az ágyon fekszik, érdeklödő, értelmes tekintetével kémleli. még jó, hogy csak állom, különben beszarna a félelmtől, de a hűséges kutyatekintet így is zavarba hozó. Legutóbb nem ilyen volt a tekintete, szemei vérben forogtak, ahogy tépte a harisnyás vádlit. Most békésnek tünik, megköszörüli a torkát, és mély, kultúrált hangon köszön. Választ nem kap, de az álom és halál kettős kapujában ezzel nem zavartatja magát. Tovább cseveg. Semiségekről, nem is emlékszi rá senki. Nem engedi a szemrehányó csöndet, így az álmodó végül közbevág.

-Megharaptál.

-Igen.

-Miért?

-Mert.

-Ez nem válasz. Jó voltam hozzád. Nem érdemeltem meg.

-De.

-Ez sem válasz.

-Jó, akkor nem.

-Tessék?!

-Jól van, akkor nem érdemelted meg- hosszú csend.

-Miért érdemeltem volna?

-Hülye kérdés, ki mit érdemel. Moralizáló, lapos, hülye kérdés.

-Jó voltam hozzád.

-Igen.

-Néha...néha, ha dühös voltam, igazságtalan is...

-Na ja, de túlélhető. Eltekintve a mai naptól.

-Megharaptál. Kiszámíthatatlan lettél, és veszélyes. Nem maradhattál. A gyerekek miatt...

-Na persze, a gyerekek miatt...

-Igen, miattúk.

Nem miattad, akiből dölt a vér. A gyerekek miatt. Csak.

-Miért haraptál meg?

-Pedig mindig jó voltál hozzám.

Lassan már nem bírta tovább. Egyszerüen muszáj volt jönnie annak a bárminek is, amit nem volt szabad megnéznie, bár nem tudta mi az, miért nem, és ebből a szobából látható, ahol lennie kell, hogy gyakoroljon, amiről tudni, ha abbahagyja, és akkor vélhetően nézelődik, amiről azt mondták, tilos, de senki nem jön, hogy miért nem szól a gyakorlás, mármint zeneszerszámon, ami mindenhol mindig is volt, mármint valamilyen zeneszerszám. Jellemzően hangot ad az ilyesmi. Amikor játszanak rajta. Szünetben csend. Feszítő csend.
-Egyszer loptál tőlem. Most nem szólsz, hogy értsem, szóhoz sem jutsza felháborodástól. Ha mondanád, furcsa lenne... jó, ha ennyire kéred, elmondom. Annyit mondtál, hogy "hozzá ne merj nyúlni, nem a tied".Ugye érted?
-Nem.
-Ha valakit figyemeztetsz, kvázi meggyanúsítassz, akkor elveszed a lehetőséget, hogy azt érezze, azt éreztesse, hogy ő alapból becsületes. Hiába vágja vissza zavartan, hogy "úgysem akartam", már kész, elvetted tőle, visszadhattalan. Ha rádörrensz egy gyerekre, hogy "ne sírj", amikor azt véled, hogy fog, és nem kéne, vagy nem akarnád, már láthatod, hogy gyürődik az arca. Pedig szóltál...Mert szóltál. Vagy tökmindegy, de szóltál. Szóltál. Szóltál. Persze ez kicsit más...
-De te akkor is loptál az asztalról, ha szóltam, akkor is, ha nem. Kutya vagy. Még szép, hogy szóltam...

-Még szép.

És végre változott valami. Végre. Távoli zaj, ahogy kerék gördül egy úton. Mert hoznak, valamit. Aztán már megint növekszik a feszültség, mert a semmi állandóságát a zörgés állandósága váltotta fel, de már megint állandóság van, ak özeledés igéretével, a bekövetkezés igéretével, de már megint nem történik semmi. Zörgés van.

-Csaltál.

-Hagyjál!

-Félrértettél, mert dühös voltál. Úgy csináltál, mintha meg akarnálak harapni. "Harapós kutya" lettem, mert oda mertem dugni a fejem, amikor te veszekedtél, és éppen mindenre és mindenkire haragudtál. Harapós kutyát hazudtál, mert odadugtam a fejem, mert zavart voltam, és vigaszt kerestem-adtam volna. Mert te kiabáltál, és veszekedtél. Mert a gyereked leeset, mert nem vigyáztál, és ezért megszidtad, mert te nem vigyáztál. Magadat pofozhattad volna ott a foghíjas korlát alatt, és igazad lett volna, és az emberek nem értik. De te mást pofoztál, nem volt igazad, és mindenki értette, mit csinálsz.

-Féltem tőled. Erős vagy, és hatalmasat tudsz harapni. Ezt mindenki tudja, most már látjuk is.

-Most már láttad is. Régen is tudtad. Ezért is akartál palotapincsit helyettem, úgye?... Nem? Nem!

-Erős kutyát akartam, aki véd a rosszándékú idegenektől...

-"De rám, nem veszélyes". Nem voltam rád veszélyes.

-Megharaptál tegnap. Nagyon.

-Te is engem, nagyon.

Most már végkép nem bír gyakorolni, nem is érdekelte, ha valaki jön, és megkérdezi, miért is nem. Csak állt és nézett, és próbálta megérteni, hogy most ő tulajdonképpen csak azért hallja közeledni a zajt, mert akarja, vagy tényleg. Annyira akarta, hoyg közeledjen, és igaz legyen! És tényleg közeledett. Hosszú árnyék vetődött előre egy mellékutcából, egy igásállat fejének elnyújtott árnyéka. Amit egy igásállat testének elnyújtott árnyéka követett. Majd elfordúlt az egész furcsa árnyjáték. Csalódás, és megkönnyebülés. Persze inkább csalódás. Majd rémület, mert ezek szerint csak egy keresztutcával korábban fordult, de mégis erre tart. A közelebbi mellékutcában felbukkant. Egy igásállat elnyúlt árnyéka.

-Mi van?

-Amikor megvertél, mert azt hitted, hogy, pedig nem.

-Amikor...?

-Igen. És akkort nem féltél, hogy nagyot tudok harapni, mert AKKOR tudtad, hogy úgysem.

-Bocsánatot kértem. A gyerekek elött.

-És?

-Mi "és"?

-Ha azt mondod valakinek, hogy "Jajj, úgy furdal a lelkismeret, amiért rosszat tetem veled!", akkor azt mondod, hogy "Nekem most rossz miattad!".Ez nem bocsánatkérés, ez geciség. A gyerekek elött. Akik szintén érezhették, hogy miattuk is. De maradjunk nálam. Nem szeretem másra kenni, ha magamért szólók, egyesekkel ellentétben.

-De te egy KUTYA vagy, bazdmeg!

-Én? Igen. Egy kutya az álmodban. Nézd, kis fehér galambszárnyaim is vannak!

-Nem értem.

-Nem szoktad.

-Sírok.

-Érezzem magam rosszúl miatta? Csak egy kutya vagyok, legfeljebb bizonytalan farokcsóválással odadughatom a fejem, hatalmas agyarakkal...

-Miért nem mondassz semmit, amit érhetek?

-Nincs mi értelmeset mondanom.

-Akkor miért vagy itt?

-Erről sincs mit értelmeset mondanom.

Az árnyékot igásállat követte, az igásállatot szekér. A szekéren... nos nagyon, nagyon sok virág, elegánsan felcicomázott ravatal, a kelengyéktől, szemfedőtől, netán koporsófedéltől- ki tudja, merre járunk térben meg időben- nem látszik igazándiból semmi. Hát ennyi. De azért csak nézi. Nézi, nézi, pedig csak ennyi. Szines szövetek. Élettelen szines szövetek.

-"Megloptál!"-"De te csak egy kutya vagy!"

"Hazudtál!"-"De te csak egy kutya vagy!"

"Megmartál"-"De te csak egy kutya vagy! Bazmeg!"

-Mi vagy?

-A te álmod. Galambszárnyú elhunyt eb.

-Mit akarsz?

-Nem tudom. Talán csak elmondani, hogy rossz volt meghalni. Nagyon.

-Megharaptál.

-Tény.

-Ok nélkül!

-Meglehet. Most elmegyek-és nevetséges apró fehér szárnyaival csapkodni kezdett, felröppent, és kisuhant az ablakon. A seb duzzad, láz lesz.

És akkor már látta. Nem volt semi a szekéren, csak egy csúf, meztelen tetem. Hátrabillent fővel, sárgás bőrén kék foltok. Fogai éphogy kilátszottak ajkai közül, szemei résnyire nyitva. Feje billegett zötyögve. Szétvetett végtagokkal. És már nem csak egy, hanem rengeteg tetem, halomban, mindenféle korúak, mind sápadtak, összedobálva, egymás hegyén-hátán. Mind beteg, nyomorodott, ocsmány tetem, elövillanó fogak, esetlen billegnek. És csak vonul a halom, állandóan, nem változik. Ahogy elöször nem változott a feszült csend, majd a zörgés. Folytonos. És a gyerek végül átrohan, és megkérdezi, ezt miért kellet végignéznie. De nem értik a kérdést. Direkt mondták, hogy ne.

Delicatessen

Chun igen ramatyul érezte magát. Már könnyített magán, és igy lassan kezdett belé visszatérni az élet, de még mindig tettenetesen csikart a hasa. Csek hevert, és szenvedett. Ez már ilyen. Elöször ebédelt Chatolier en Marie lakosztályában, és birkahúshoz szokott gyomrát megfeküdte a francia gourmet konyha. Nem vele eset meg elöször a világtörténelmben. Lihegve szedte a levegőt. És szenvedett.

Conor McCormac komor léptekkel ment ősi kastélya kopott, üres folyósóján. Arca vörös volt a dühtől. Haja, szakálla, killtje, izmos lábszárán a szőr amúgy is vörös volt. Ha kinézünk a lőrésszerü ablakokon, látunk biboros-szürkés hangát, szürkésfehér birkákat, szürke eget, még szürkébb sziklákat, szürke tükrű tavacskákat, egy-két szürke napszámost, szürke ebekkel, és vörös skót marhákat. Ezek is, ha McCormac arcához mérjük, tulajdonképen szürkés-vörösesek, de ebben a szürke tájban üditő szinfoltként hatnak.
Az ősi kastély egy hatalmas- szürke -sziklarengeteg tetején állt, a Felföldön, a North Cape-től kicsit délre. Nagy részét nem lakták, mert a megfogyatkozott utódok a megfogyatkozott szolgasereggel nem tudták belakni az egész épületet, még azután sem, hogy a kastély fele egy hatalmas, tengervájta brlangba szakadt, és a maradék fél lett a tulajdonképpeni egész. Pedig jó százan azért még lakták az időrágta, régi csaták emlékeitől kormos erődöt. A szakadás másik oldaláról remek belátás nyílott a félbeszakadt szobákba , és a kazamatákba a vár alatt, ahol múlt korok McCormacjai nyugodtak. Már, ha köszarkofágjuk nem landolt a barlang ölén, felettük egy fél várral.
Megfogadta magában, hogy többé nem enged az efféle csábitásnak, és csak olyasmit eszik meg, amit jól ismer. Pedig olyan finomnak tünt...izzes is volt az ebéd. A külsejét nem kelet volna megenni, biztos attól volt bélcsavarodása. Megtévesztően puha volt a burok. A tartalom meg finom, lágy, már-már édes, de túlságosan zsíros. Pedig még hagyot is belőle valamit, végtelen önfegyelemmel. Ha más is éhes lenne. Meg hát, végül is nem hívták meg ezekre a nemes falatokra. Így azért hagyott, igazán nem mondhatni, hogy nem volt fair.
Conor McCormac szuszogva ment fel a torony csorba csigalépcsőjén. Nem sok foga fűlött a rá váró bszélgetéshez. Valakivel veszekedni, valakire haragudni, akit nagyon szeretünk... nem könnyű az ilyesmi. Conor ősei döntően falvak kirablásával, nők megbecsteneítésével és kisdedfalhozcsapkodással foglalkoztak. Bár boldogult ifjúkorában maga is belekostólt ebbe a mesterségbe, és igazán nem lehet mondani, hogy valami kis érzékenylelkü mimóza lett volna, egy régi harcostárssal és barátal konfrontálódni mégis emberpróbáló feladat. Dühösen rágcsálta vörös bajszát, és némi nyálhabot fújt szét.
Chatolier en Marie kiválló parti volt. A törékeny, finom, őziketekintetű provance-i úrilány sokkal több, szebb, gazdagabb és nemesebb volt, mint amire egy efféle rablólovag valaha is gondolni mert volna. De erre járt. Így elrabolta. A politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy fegyverrel vagy más módon a család visszaszereze gyönyörű porcelánbabáját, így, hosszas levelezeés után - várban kettő is volt, aki tudott írni olvasni - törvényesen elvette a leányt. A francia rokonok néha sápadtan meglátogattak, hoztak hozományt is, ha már így alakult, ijedt léptekkel surrantak a komor kőboltivek alatt, és suttogva beszéltek. Marie lassan beletörödöt helyzetébe, arcán egyre gyakrabban jelent meg finom mosoly, és ahogy a kertben a töröttszárú bogáncsok között sétált, rőtüstökű vadóc gyermekei gyürüjében, igazi úrnője lett az ösi fél romkastélynak. Csak az ég vetett néha szürke árnyat nemes vonású arcára. az örökké komor ég. Távoli rokanai ellátták mindazokal a luxuscikekkel, amelyekre vágyot, és McCormac, aki igazság szerint egy másfélmázsás, örökké izzadtság, birka és halszagú barom volt, nagyon rendesen bánt vele. Néha még arra is gondolt a leány, mind azokat a vad kéjes örömöket, és féktelen indulatok gerjesztette érzelmi viharokat sosem élte volna meg az íztelen és szintelen Párizsi úrifiú mellet, akit férjének szántak, nagyon régen, szinte egy másik világban. Párizs közben elérhetetlen messze lett, kérőjének csontjait meg a közeli tenger hullámai málasztották. Szóval boldog volt, mint nyolcszoros anya, és még igy is karcsú, nemes és fiatalos, csak nagyon komor napokon szakadt rá a honvágy. Ilyenkor semmi nem vigasztalta, hiába mondta neki férjura, hogy hetek kérdése, és kisüt a nap, hiába volt az őzhús és a hering. Távoli hazájából szármozó tárgyak jelentették ilyenkor a menekülést, a vígaszt. Francia társalkodónője, no meg Jean-Baptist Coulbert de Philippe.
Chun megint hányt. Tudta, nemsokára csak jobb lesz. A holnapi vadászatra muszáj összeszedni magát. Borzalmas kaja, megfogadta, ilyesmit többé nem eszik. Ha lemenne a katakombákba, és patkányokkal zabálná magát degeszre, akkor sem lenne rosszúl, de ez az inyencfalat kifogot skót marhaorron edzett kérges gyomrán.
Voltak nehéz napok, esetleg -szerencsére ritkán -hetek, amikor a finom asszony fő vigasza volt Jean-Baptist. Szerető nagynénjétől kapta az egzotikus jószágot, aki súlyának megfelelő aranyért vett egy hollandus kereskedőtöl. Gyünyürő hófehár sziámi macska, megigéző szemekkel, kedves szelid doromboló puha párna, úgy tudott hízelkedni, ahogy ebben a hatalmas házban senki más.
McCormac újabb folyósón robogott végig, céljához közledve. A folyósó nyugati falának helyén panoráma nyílot a tengerre. Szürke volt, haragos hullámok málasztották a sziklákat, piszkosfehér habot kapdosott tarjukról a szél. Haragja nem csillapododt. A gyönyörű aszonyának arcán csillógó könnyeket utálta. Elvették rettenetes szilaj erejét. Nem birta boldogtalannak látni legféltetteb kincsét. És most egy ideig még is annak fogja. Csak mert... ejh! És rohant tovább. A szolának, aki nyitvafelejtette az ajtót, már rendesen odacsapta a fejét egy asztallapként szolgáló malomkőhöz, de ezzel még nem volt rendezve a dolog. Újjai elfehérdetek, ahogy közeledett. Léptei lassultak.
Chun gyönyörű állat volt. Századokkal késöbb szőtesek és festmények alapján azt mondták, az ír farkaskutya az egyik legősibb faj, mert már akkor is, és az milyen rég volt, volt. Mondjuk, még nem volt törzskönyv, fajtastandard, veszetségelleni védőoltás és kutyamasszőr, de megbecsülték ezeket a nemes tartású, erős, szilárd jellemű ebeket. A faj erényet messzemenőkig nem tisztelő erővel törte rá az ajtót McCormac. Barátságtalan látogatóra nem számitott Chun, föleg állapotára való tekintettel. Egy kis nassolás az ő poziciójában belefért - kevés kutyának volt külön szobája, pláne tengeri panorámás tornyszobája -és egyébként is, a fejet meg a lábakat ott hagyta. A szép selyempárnán, ahol találta az ennivalót, pont ott. Szóval, még önző sem volt, csak hát éhes, mint mindíg. Amúgy is, Írországba szakadt távoli rokonok baráti ajándékaként érkezett. McCormac hörögve, vérben forgó szemekkel méregette a hatalmas ebet, aki elég nyavajásan nézett ki, száraz orrával aggódva szaglászott rettenet dühös gazdíja felé. Az meg csak merdten állt, életében talán elöször teljes bizonytalanságban. Végül ennyit szólt keserű, reszelős hangon:
-Te beteg állat! - majd sarkon fordult, és az ajtó roncsait arréb taszajtva távozott. Chun értetlenül nézett utánna. A megállapítással egyetérett, de a hangsúly furcsa volt neki.

"Tiefe Wasser sind nicht still"

"Mert a mély vizek sosem nyugszanak"

Viharlámpással a kezében ment botladozó, ügyetlen léptekkel. Fekete esőköpeny volt rajta, bokáig érő. Vihar is volt, az eső is esett. A mindent átitató tompa szürkét kékessé tette a sárga lámpafény kontrasztja. Persze, ahova világitott, ott sárgává, no de ez logikus is. Bottal járt. Tehát vihar. Meg alkonyat. Bozótos, erdősávok. Most hagyjuk a temetőt. De...egy régi bányavasút romos pályája, hangulatosan szétszórt csillés kocsikkal. Meg egy- két épület. Amilyeneket általában melléképületnek hívunk. De itt nincs fő. A fa már csak föld és korhadék, a vas vörös rozsdapikkelyek formályában képviselteti magát, ami a lemezeket illeti, a vastagabb tartókarok, tengelyek és vasgerendák még egyben vannak, de gondosan megrágcsálta őket a korrózió, és girbegurbák. Mindehez még tartozik sok sárga fű, és a háttérben egy fekete kutya is elszaladt. Így találkoztunk. A kő még bírta. A beton is. Így lehetett, hogy egy kőboltives raktárrész volt az egytelen száraz hely. A gombás, korhadt fa bűzösen éget, és gyorsan fogyott. De volt még pár köbméter, így bizton kitart reggelig. Merthogy a kötetőtöl védve nem vált földé. Még. Most majd hamuvá.Viharlámpáról gyújtottunk a tüzre. Meleg volt, sütni meg nem volt mit. De meleg volt.

Ősz szakála volt. Mosolygós zöld szeme. Ormótlan halászcsizmája. És a falak is bemelegedtek lassan. Már nem simogatták nyirkos újak a hátunkat, miközben arcunkat a tüz vöröse melengette. Egy butykos rum azért akadt. Mit is várnánk egy tengerészcsizmás vándortól? Közben a fekete kutya is felbukkant, némi tarhálnivaló ügyében járt. Ennivaló nem akadt, a rum meg nem igazán nyügözte le. Végül úgy döntött, mégis megtisztel minket társaságával, hiszen társas lény lenne ő. Az öreghez húzódott, pedig szerintem azért az én megjelenésem valamivel bizalomgerjesztöbb volt, legalább is a társadalmi normák szerint. Kutyanormák szerint nem, ezek alapján. Rajtam még vélhetően érezhető volt valamiféle szappan távoli emléke. Szikrák keresték a kiutat a köplafonon. Jó páran ki is találtak egy négyszögletes kis nyíláson. Vélhetően kéménylyuk lehetett valaha. Minő irónia. Az öreg viharlámpája- az öreg viharlámpa - kopott réz alkalmatosság. Szerepelt rajta egy szám, hogy 1711, de az lehet, hogy csak a felújjítás éve volt, ahogy kinézett. Vagy amikor kiásták egy ősi sírból. Az öreg mellől. Ahogy az kinézett. Minden esetre annyi még kiderült a lámpa felirásából, hogy egy Manuel Glockenhart nevű Genfi mester kze munkája. A kutya volt még a legjobb kondiban, max tíz éves lehetett. Tükör nem volt szerencsére. Közben esett. Kövér cseppek mászkáltak elő a repedésekből.

Beszélgettünk az időjárásról. Adta magát a téma. De hamar kimerült. A rumosbutykos viszont, igényeinkhez mérten, feneketlennek bizonyult. Így hát elaludtam. Álmomban egy régi bányavasút félig összedölt épületében üldögéltem, egy viharos éjszakán egy köboltív alatt, egy morozús öreggel, és egy közepesen barátságos feket ebbel. Enni nem volt mit, így ittunk. Rumot. Éhgyomorra. Már majdnem elpilledtem, amikor az öreg mesélni kezdett.

-Volt egy folyó. Elszédültél a partján álva, ahogy még széles folyóként sem volt hajlandó barnszöld óriáskigyókén elnyúlni valamely lankákon, és békésen kanyarogva szúnyogokat és békákat tenyészteni. Mohón szivta hatalmas hegyek vizét, és még jó száz öl szélesen is vad hegyi patakként zubogott a sziklák között. Ahogy partján áltál, ha elég közel merészkedtél a jeges árhoz, hát a párába vesző szemhatárig robogott elötted az víz, hatalmas fehér tarajokat dobva, ahol még dacoltak vele a kiálló szirtfokok. És hatalmas erejével mélyre vágta magát a sziklákba, rettenet völgyet szántva. Illetlen sietséggel lépett ki a magas bércek közül, nagy hevesen rontva be a sikvidék világába, ahogy egy heves ifjú ront be egy nyugdijas klubdélutánra, elröpítve az édes és sós teasüteményekhez mellékelt fehér szalvétákat. És persze, megpróbálták megzabolázni, hogy tavaszi olvadásokkor, és sürü nyári záporok idején ne tegye végtelen tóvá a termékeny földeket. És ez sikerült is, sok-sok évre. De egyszer hosszú, hosszú tél után hirtelen jött a tavaszi meleg, a komor hegyekről rémitő gyorsasággal olvadt le a hó, a glecserek a tűző napfényben ijedten visszahuzták jégnyelvükket, és az öregek aggódva méregették a túlságosan gyorsan sötétedő hegyoldalakat. És jöt az ár, és egyetlen unott mozdulattal szétrugta a biztosnak vélt föld és kögátakat, és haragos fekete vizével mindent elárasztott. Mindenki azt firatta, vajon kinek a hibája volt mindez, és vajon az áldozatok mennyire érdemelték meg, ami lesújtott rájuk. De a boszorkányüldözés, és dühöngés időszaka után eljöt a valódi gyász időszaka is, hogy aztán mindezen átlépve olyan igéretes kor jöjjön, amikor az emberek ésszerüen nekiláttak megoldani a megoldható részét a gondoknak. Így lett a szeszélyes folyó egy gyengédebben szabályzott folyó, és a termékyeny völgyek egy része bizony tó maradt. A magasabb területeket sikeresen száritották. Szélmalmokkal, mint németalföldön, kipumpálták a vizet. És a folyó, szeszélyes kedvében, a völgyekbe töltögethette fölös vizét. Gondosan ásott csatornákon keresztül. Tó lett arrafelé, sok csatornával. Így a hídépítő ács, és a révész keresett foglalkozás lett. Akik termőföld nélkül maradtak, de nem fuladtak vízbe, vagy nem égtek el máglyán, azok találtak megélhetést. Élt egy révész hát, egy különösen mély és sötét tó partján. Közepén kereszt ált, tanuskodva róla, milyen égbe horgadó templomot is építettek a völgyben levő apátságnak. Nagyon-nagyon szerettek a hegyről lemászó hideg párák megülni e komor fekete víz felett. Szépen elnyúló tavacska volt a közepén kis félszigettel, így kinálta a helyet a révésznek. Ott is lakott. Családjával. Veszélyes tó volt. Nem csak a köd miatt. Rengeteg fatörzs úszott a vízben, alattomos zátonyok meredtek csónakfenékre éhesen a partközelben. A révész áltlában csak délelött dolgozott, a délutáni-esti fuvarok legidősebb fiára maradtak. Ilyenkor ő részegeskedett. Az első két-három átkelésből futotta egy demizson borra, így innen ő pihent. A gyereknek kellet a család fenntartásához szóükséges pénzt előteremtenie, az apja borát kivéve. Nem ment könnyen. A roskatag bárka elbírt egy utast, meg egy lovat, vagy négy utast. Voltak még különböző kombinációk haszonállatokkal, de nincs értelme részletezni.

Szóval a fiú keményen hajtott. Igy is kicsi volt, és gyengének bizonyult általában, de az utasok, jobb híjján, segitettek. Aztán a végén, egyéni hajlamok szerint, ki kevesebbet fizetett emiatt, ki nem. Néha többet. A kisebb testvérek a háztartásban segítettek, az üde erdőkben gyüjtöttek ennivalónak is alkalmas dolgokat, és apjuk bormámorban is veszélyesen gyors kezét kerülgették. Minnél több csimaszt, minnél kevesebb kék foltot gyüjteni... A révészné a molnárlegény karjaiban vigasztalódott, de néha fözött.

És akkor jött egy este, amikor a sápadt hold vastag ködpaplanra világitott rá, és tompán csobbantak az apró hullámok. És jött egy utas, arcát kámzsa takarta, és át kellett vinni a túlpartra, mert sietet, és jó félnapi kerülő a tó, meg a körötte elnyúló mocsarak. Ezért is volt itt a rév. A fiú nagyon nem szerette az ilyen éjszakákat. A csürben aludt, barátságosan tehénszagú, marha-meleg vackában ilyenkor, ha tehette. Nem vágyott a szürke köd borította fekete vizre, a patinával borított keresztre, a gondolatokra az alatta nyugvókról, a fatörzsek és sziklák alattomos csapdáira. De az idegen sietet, és nemet mondani lázadás let volna. A csür a parton volt, maga a révészház egy ősi lakotorony harmadik emelete, az első két szintett immár kagylók és szivacsiok lakták. Korhadt deszkájú moló vezetett a házig, és a házat kerülve az apró bárkáig. Lassan mentek végig, recsegés, léptek kongása. A fiú nagyon félt, de apjától még jobban, mint a mély víz sötétjétől.

Így az otromba bárkácskán tekergette a csörlőt, a kötél átázva, lusta kövér kígyóként tekerget. Az idegen szótlan ült a bárka orrában, hátát mutatva az erölködő révészneklegénynek, néma mozdulatlanságban. Másnap a bárka tétlen ringot a tó közepén, üresen. A fiúnak, utasnak nyoma sincs. Visszaúton történhetet a baj, mert az átkelés bére ott hever a bárka alján, ez egyben kizárja a rablást is. Azért keresik az utast, de nyoma veszett.

A fiú két nappal késöbb felbukkant, de ez csak arra volt jó, hogy a hullámból földsírba tegyék. Az apa zavaros tekintettel állt ott, apró vörös disznószemekkel. Az anya zokogva sajnálta, gyermekét és magát. A gyerekek a testvérüket. Aztán a második fiú lett a révész, mert az apa gyászában még többet ivott, és az anyának is több vigaszra volt szüksége. a második testvér óvakodott a ködös estéktől. A kereszt már sötétzöld és ídőrágta lett, és a fiú már annyira bírta feladatát, mint bátya, vagy nem bírta, de megoldotta, valahogy. És ősz lett, és minden este ködös, és az egyetlen tehén teste melege fűtött a csürben, ahol a testvérek aludtak. És jöt egy este... És nem sütött le a Hold a ködre, mert vastag fekete felhők borították az eget. Komoran csüngött havasesőtől terhes hasuk. A fekete viz, és a fekete gomolyfelhők közöztt a pára szürkés csikja volt a választó. És a kereszt zöldelett ebben a sötétben, és kis fények villantak a víz alatt. A kuvik bánatos hangja tompán szólt, és olyan közelinek hatott, mintha csak a válladon ülne. És őrület, de jött egy utas, akinek sürgös volt, és a kötél a láthatatlan túlpartra vezetet tévedhetetlen, legyen bármely sötét és köd is. És jó erős fényű viharlámpása is volt. Nem érdekelték a fatörzsek, az alattomos sziklák és a víz mélyén villanó fények. És ezüstpénz villant a kezében. A szülők nem tudnának az útról, és ennyi pénzből lehetne új cipő, nem csak apja levedlett roncs bakkancsa. Némán ült az idegen csónak elejében, és ahogy a vékonydongájú legénykéből kifogyott a szufla, szótlanul segített. Aztán elérték a túlpartot, és a visszaút már egyedül volt. És az idegen akkor adott még valamit, nagylelküségének lenyügöző bizonyítékát. Az ütöt kopott viharlámpát, amelynek fénykörében nem látszott a köd. Csak szines éjjeli lepkék. Amik máshol nem látszhatnak, mert az éjjeli lepkék igen ritkán szinesek errefelé.

Visszafelé sokszor megált pihenni a jeges víz felett, ami a szélcsendben is furcsán fodrozódott. Aztán távoli kongás támadt, nagyon folytott, nagyon halk, elöször csak a gyomrában érezte. Aztán egyre erösebb lett a hang, és rájött, hogy a vizalatti templom hínáros harangja kong, és már furcsa, folytott zsoltáréneklést is hallott. A kis gyenge mécses helyett most a furcsa lámpa világított. És jöt a málladozó kerszt. És izzott, kisérteties zöld fényben. Vakítot, megbüvöl. És a fiú egyszere csak sülyedet a mélybe, kezében a lámpással. Ami sárga fényével világított a hínárlepte falakra. A templom ólomüveg ablakai zöld fényben ízzottak, és a zsoltár hangja a fiú fejében dübörgött. Nyitva volt a kapu, és bennt hatalmas vigaszság folyt. Ott ült az öszes barát, ettek millió furcsa vízi herkentyűt, miközben a templom közepén zöldfényű máglya égett. Felfordított kupáikat fejük fölé emelve vörös buborékokat hörpöltek. És jöttek még többen, a szétázott sírolból, korhadt koporsóikat vonszolták, hogy legyen mire ülniük, és nem látták a lámpás sárga fényét. A zsoltár peig mindenhonnan szólt, férfi, nő és gyermekhangok zengték a furcsa nyelvű szöveget. A kövér apát az úrasztalán ült, mohon nyeldekelte a vörös bubborékokat, és vidám volt, ahogy vidámnak tünt mindenki, akinek még volt ajka, hogy a mosolya árulkodjon róla, legyen bár püffedt, málló, aszott, darabos, zöld vagy fekete. És ekkor már az orgona is szólt, a hatalmas sípok feketén füstöltek, és hangja néha menydörgött, néha vékony füstöt fújva távoli hegedűszónak hallott, furcsa, extatikus ritmusban zengett. És a fiú körberepülte a termet, angolnák sallangját kerülgetve, miközben holt vizimadarak járatokat fúrtak az iszapba. Mulattak a jó papok, némán, végtelen boldogságban. És egyszere foszladozni kezdtek, és ahogy a zöld fény elszürkült, meglátták a fiút, és aggódva intettek neki egyesek, mások kérlelve nyújtották felé kezüket, a legrodhattabak pedig rémült vonaglásban menekültek likaik felé. A zenéből már csak a kongás és mély torkhangú hörgés maradt, szürkéskék derengés váltotta a zöld izzást, és a tivornya szinhelyére hatlalmas fekete árnyúszott be. Teste furcsa fonadék, málló kötelekből fonódó háló. S a hálóban sápatadt, rémült alakok. Ezek alkotják a sötét árny testét, hol halványan felderengenek, hol visszaolvadnak. Mint egy hatalmas halraj, ami hol millió apró életnek látszik, hol egy folyamatosan változó, hatalmas alak. Amikor kirajzolodnak, halványsápadt formátlan csomóvá terbélyesedik az egész, hol meg fekete ragadozó alakjában fenyegetően kutakodik, s közben minden átmeneti formában is jelen van, egy pillanat állandóság nélkül. És amikor sárkányszerü alak, fenygetően keresi a fiút, aki a gótikus oszlopfők mögött próbál megbújni, hogy aztán közömbös felhőként lebegjen megint. És talán a báttya is ott van a rengeteg alak között, mintha látná néha, de semmi sem bizonyos az örökké változó kavarodásban. De megint ragadozó a lény- vagy sereglet - szürke szemeivel -emberarcok ezek- mohón keresi zsákményát, meg is lelte volna már rég, de a viharlámpa réz árnyékolója magátol lezárta a fény útját. És a Fekete Sárkány, ami érthetelen hirtelenséggel félbeszakadt életek feloldatlan feszültségeiből keletkezetet, és ezért mindent felfal, elpusztit és magáévá tesz, ami pótolná reményeiben mindezt a veszteséget, ami benne tárgyiasúl, egyre mohóbb, ahogy érzi, hogy nem csak kísértetek lakomájára érkezet, hanem van valami nagyon élő, eleven, sóvárogtató is itt. És megleli, és csigolyákból álló hosszú csontnyelve kicsapódik, és rátekeredik a fiú piszkafalábára, és nem csapódik fel alámpán az árnyékoló, mert rá kell magától jönnie, hogy mi a dolga, és ahogy rájön és zsembevilágítja az eleven mélysárga fénnyel a szörnyet, abból füstszerű kavargásban robbanak ki az alakok, és a zsugoródó szörny szájában a letépett bocskorral rémülten elinal. És halványan dereng az oltár, és tovább zúg a távoli zene, ahogy a fiú átfagyott, sovány teste a felszin felé lebeg, az oszló felhök közül felbukkanó hold hullámos fénykörébe.

Hát, erről még sokáig meséltek a környéken. Volt, akik látni véltek egy vándort lámpással, és azt állították, volt még egy éjszakai fuvarja a révésznek, voltak, akik nem hitték. Egyesek szerint a fiával vitte át az igyekvőt, mások gonoszul azt mondták, bizonyára csak a gyermek lehetet ily késői órán, mert az apa már ilyenkor általában már a borgőzös menyországban járt. Gonosz nyelvek. Akkor mindenesetre kijózanodhatott valamely kora hajnali órán. Csak így lehet, hogy valahogy kimentete másodszülött fiárt a vízből. A bárka valahol a sötét tó közepén lebeget csendesen, törödötten, a kereszt közelében. A fiú átfagyva, szürkén a parton hevert, s három nap után tért csak vissza belé a lélek. Az révész a víz áldozata lett, de hogyan, azt senki nem értette. Milió pici nyom kutakodó csapája kerengett az iszapos parton, millió apró sáros nyom rajzolta zegzugos útját sárral a moló korhadt deszkáira, mint amikor a farkas szagot keres, hogy aztán nyílegyenesen rontson vissza a vízbe, attól a ponttól, ahol az összerágott, szépcsipkedett test feküdt. Apró harapások cincálták szét. Otromba patkolt csizmája volt a bizonyíték, hogy egyáltalán kinek a porhüvelye ez. Azt már senki nem kérdezte, ha valaki a vízből fuldoklót mentett ki, miért van a lábán csízma, ami ráadásul száraz. Más lábbelije nem volt a korhelynek, szakadt, levetett cipőjét a fia viselte eddig, az éjszakai kaland során az egyik fele végkép szétázott, a másik ugyancsak csunyán megtépázva a parton hevert, a furcsa nyomok mellett Ha bárkinek elég merész fantáziája, és elég vizsla tekintete lett volna, hogy alaposan megnézze a nyomokat, és elengedje képzeletét, hát, a millió szúrt kis nyomot apró emberi lábaknak látta volna, és a millió kis harapásnyomban apró emberi fogsorokra ismerhett volna. De nem tette ezt senki. A holtestet gyorsan eltemették, amennyire a kegyelet csak engedte, a nyomokat a forgolódó lábak, és a segítőkész eső hamar eltüntették. A fiú szépen felépült, a molnárlegény meg jó révésznek, jobb apának bizonyult. Viharlámpás idegenről nem hallot senki ezután.

Így fejezte be az öreg a mesét, majd elaludt. Én felébredtem, az öreg aludt, az eső ködszitálássá finomodott. Reggelre újra raktunk a tűzre, hogy rövid rum-reggeli után elváljanak útjaink. még próbáltam faggatni az öreget, hogy van e bármi köze az álombeli történethez, vagy csak furcsa figurája meg ósdi lámpája termékenyítette meg képzeletem. Nem akarta érteni a kérdéseimet, én meg csak immel-ámmal mondtam el neki a mesét, mert furcsán nevetségesnek éreztem magam. A kutya fejét vakarászva megtörölte borzas bajszát, és nem mondott többet, minthogy annyit ő is tud az életről, hogy a Szörny szájában kinek a cipőjét érdemes hagyni. a sajátodat soha. Majd nevetett. Romos bányavasút mentén ment mindenki tovább a maga útján, és közbben megint esni kezdett az eső.