Sebláz

Igy hát Brúnót elaltatták. De nem macskagyökérteával vagy kedves dalocskával. Altatóval. Jó sokkal. Merthogy véglegesnek szánták. Az ilyesmit tulajdonképpen megölésnek kéne hívni, az elaltatás megtévesztő lehet, merthogy még valaki azt várná, felébred. De a beavatottak világában azért mindenki érti, milyen az, ha egy kutyát elaltatnak. Így a felnőttek csak szépen összekacsintanak, a naiv gyermek meg édes álmokra gondol. Csak a cinikus hangsúlyon átszürődő másodlagos tartalom hat intravénás savinjekcióként. De az a beavatottaknak nem fáj, legfeljebb sokkal később, és úgy, hogy nem is értik. Szép álmokat, Brunó!
Muszáj kinézni az ablakon, mégha tilos is. Pont azért. Semmi nem lesz ott, ami igazán érdekes lenne, mondták, mégis megtiltották. Olyan érdekes kell legyen, hiszen megtiltották. Nem nézheti meg. Nem mondták, miért nem, de a hangsúlyból világos volt, meg kell értenie, hogy a saját érdekében tiltják meg. De nem értette meg, hiszen nem mondták el, hogy miért nem nézheti meg. És mit. Azt pláne nem, miért az ő érdeke. Ami az első kettő nélkül amúgy sem képzelhető el. Mármint hogy értse. Így nem is ért semmit. Kiváncsi. Mert ember, és mert gyerek.
Az elaltatást eutanziának is hívják. Annyit tesz: kegyes halál. Ez megint további fejtegetést kíván. A halálnak vannak kegyesebb és kegyetlenebb formái. Nyilván jobb az altatóinjekció, mint az elevenen megégetés. Senki nem vitatja. Kegyesebb halál. Kegyes halál, ha a halál szempontjából nézzük. De nézzük, ha nem. Kegyes vagy kegyetlen halálról akkor csámcsogjunk, ha már maga a halál valahol kegyes. Mármint az élethez képest. Mert aligha létezik a halálnak olyan kívánatos formája, ami összevethető egy jó kis csonttal, bútorlábrágcsálással, vagy hetyegéssel egy tüzesen tüzelő szukával. Ritkán nyüszít bárki is azért, hogy valamilyen rendkivül kegyes módon váltsák őt meg az orgazmus kéjétől, vagy a puszta délutáni napon sütkérezés állapotából mentsék ki ezen a rejtéjes és félelmetes úton.

Rossz érzés arról írni, hogy Brunó - legyen bár fiktív személy, sőt személyiség - tökéletesen egészséges, életvidám argentin dog volt. Orra rózsaszines foltjai enyhe pigmenthiányról árulkodtak, ami összefügg fajtája tipusbetegésgeivel, de életvidám, energikus fickó volt, duzzadó izmokkal, és csontroppantó harapással. És bár csont nem roppant, de pont a harapással volt a baj.

Városok és utcák sok helyen vannak, ezzel nem korlátozzuk fantáziánkat, ha városként írjuk le ahelyet, még az emeletes házak léte sem sikeresen szükiti a kört, elhúzódik Urtól Utópiáig. Tehát város, emeletes házakkal, és utca. És egy kiváncsi gyermekfő, mely folyamatosan kémlel ki az ablakon. Képztelhetünk ugyanúgy ókori indiai városállamot, mint tizenkilencedik századi Közép-európai nagyvárost. Hangszeren is gyakorolhat bárhol, bármikor a kiváncsian ki-kikuttantó fő tulkajdonosa. De ha kémlel, elhallgat a zene, ez már csak biztos. És ekkor gyanakvó fülek tulajdonosai arra a jogos következtetésre juthatnak, hogy kémlel. És a kémlelést kémlelő fülek a testekkel együtt elindulhatnak utánajárni a zajhiány okának. De nem teszik. Ahogy nem jelöltek ki a gyakorlás színhelyének olyan szobát, amiből nem látszik EZ az utca. EBBEN az időben. A fej néha kikémlel. Majd szól a szorgos gyakorlás.

A család beavatotjai gyorsan döntöttek Brunó végső megnyugtatásáról. Nemsokkal a kórházból való hazatérés után. Átvérzett kötéssel. Brunó közben a kiskertbeli kifutójába zárva várt. Majd utazott, majd aludt. Utánna a család is aludni próbált. Elöször a gyermekeket altatták el. Nem lestek el trükköket az állatorvostól, maradtak a hagyományos meséknél a képeskönyvekből. MA éppen nem kutyásakat választottak. Akasztott ember háza meg a kötél. Brunó meg az állatorvosnál van. Tényszerüen. Vagy még ma elment valami dögkútba. De nem hazudunk, lehet az állatorvosnál is. Mondjuk, hogy ott van. Ezután a nagyok is aludni mennek. Anyú egyedül alszik, mert polcolt lábbal nem olyan kényelmes vele egy franciaágyban, egyébként sem fog tudni aludni a fájdalomtól, meg így csak háton lehet, úgy meg horkol, úgyhogy jobb lesz apunak a heverőn, és egyáltalán nem baj, ha ma este ott, de tényleg. Majd beveszi a pirulákat, amiket a kórházban kapott, hogy ne fájjon és elalszik. Halkan piheg.

Újabb csend, megint kinéz. Semmi értelme. Így nem halad, és TUDJA, hogy nem kéne. Nem tudja, mire vár, mit vár, csak azt, hogy fölösleges. ÉS szívja az időt. Áll, jobb karja a falnak támaszkodik, és néz ki. Lassan inog, ahogy a tiltások és tagadások, a kiváncsiság és az elfolyó idő nyomasztó tudata előre-hátra rángatja. Sokat nyel. Túl sokáig áll. Aztán megint gyakorol. Kapkodva, felszinesen, nincs ott, és már megint az ablaknál áll, feszül. Már sehol sincs, sem az ablaknál, hisz ott nem is lehet, de nem is gyakorol, sehol sincs jelen, csak feszül. Nagyon rossz. Fáj a hasa. Kicsit járkál másfelé, nem az ablakfelé, de nem lesz jobb. Nem jön ki a feszültég a mozgásban. Nem a lábában meg a kezében van. Kicsit a hasában. De leginkább a fejében. Nevetségesnek érzi, hogy csak vár, és ennyire rossz neki. Hisz azt sem tudni, van-e bármi érdekes vagy fontos abban, amire vár. Téblábolás, járkálás, ülés, gyakorlás, lélektelen kapkodással, téblábolás, járkálás, ülés, gyakorlás, ülés, téblábolás, révedés, feszülés, járkálás, ülés, nem haladás, lélektelen gyakorlás, ülés, járkálás, nézés, járkálás, nezés, téblábolás, nézés, téblábolás, nézés, ülés, téblábolás, lélektelen gyakorlás, révedés.

Aludt, a lába nem fájt. Az orvos mondta, hogy sokminden másnap döl el. Veszetség elleni oltás nem kell, mert megvolt az oltási könyv, de azért elfertőződhet a seb. Az sem nagy baj, de hát akkor rendzseresen ki kell tisztítani, talán drain-ezni is kel, mert csúnya mély seb, meg akkor lehez sebláz, és erős, drága antibiotikumakat kel szedni, és feszül, fáj, lüktet és lassan gyógyul, betegszabadság lesz, de nagy baj nem lesz a mai antibiotikumok korában. (Mikor máskor is lehetne a mai antibiotikumok kora? De hát orvos aszentem, nem nyelvész...) De jobb lenne megúszni mindez nélkül, amire jó esély van , de azért nem biztos, mert csúnya mély harapás, ami könnyen elfertöződhet még a mai antibiotikumok korában is, és akkor sebláz meg drain, meg geny, meg lassú gyógyulás és lüktet meg fáj, és a lázat harmadszorra ne is említsük. Brunó bezzeg nyugton alszik, mentes lüktetéstől, hőtöl, hidegrázástól és genytől.

De ha fog is lüktetni, fájni, genyedzeni, most még nem, most alszik. És mivel nem elaltatták, mint Brúnot, csak simán altatót kapott - nem"Altatót"- csak alszik és innen fogva álmodik is.

Brunó az ágyon fekszik, érdeklödő, értelmes tekintetével kémleli. még jó, hogy csak állom, különben beszarna a félelmtől, de a hűséges kutyatekintet így is zavarba hozó. Legutóbb nem ilyen volt a tekintete, szemei vérben forogtak, ahogy tépte a harisnyás vádlit. Most békésnek tünik, megköszörüli a torkát, és mély, kultúrált hangon köszön. Választ nem kap, de az álom és halál kettős kapujában ezzel nem zavartatja magát. Tovább cseveg. Semiségekről, nem is emlékszi rá senki. Nem engedi a szemrehányó csöndet, így az álmodó végül közbevág.

-Megharaptál.

-Igen.

-Miért?

-Mert.

-Ez nem válasz. Jó voltam hozzád. Nem érdemeltem meg.

-De.

-Ez sem válasz.

-Jó, akkor nem.

-Tessék?!

-Jól van, akkor nem érdemelted meg- hosszú csend.

-Miért érdemeltem volna?

-Hülye kérdés, ki mit érdemel. Moralizáló, lapos, hülye kérdés.

-Jó voltam hozzád.

-Igen.

-Néha...néha, ha dühös voltam, igazságtalan is...

-Na ja, de túlélhető. Eltekintve a mai naptól.

-Megharaptál. Kiszámíthatatlan lettél, és veszélyes. Nem maradhattál. A gyerekek miatt...

-Na persze, a gyerekek miatt...

-Igen, miattúk.

Nem miattad, akiből dölt a vér. A gyerekek miatt. Csak.

-Miért haraptál meg?

-Pedig mindig jó voltál hozzám.

Lassan már nem bírta tovább. Egyszerüen muszáj volt jönnie annak a bárminek is, amit nem volt szabad megnéznie, bár nem tudta mi az, miért nem, és ebből a szobából látható, ahol lennie kell, hogy gyakoroljon, amiről tudni, ha abbahagyja, és akkor vélhetően nézelődik, amiről azt mondták, tilos, de senki nem jön, hogy miért nem szól a gyakorlás, mármint zeneszerszámon, ami mindenhol mindig is volt, mármint valamilyen zeneszerszám. Jellemzően hangot ad az ilyesmi. Amikor játszanak rajta. Szünetben csend. Feszítő csend.
-Egyszer loptál tőlem. Most nem szólsz, hogy értsem, szóhoz sem jutsza felháborodástól. Ha mondanád, furcsa lenne... jó, ha ennyire kéred, elmondom. Annyit mondtál, hogy "hozzá ne merj nyúlni, nem a tied".Ugye érted?
-Nem.
-Ha valakit figyemeztetsz, kvázi meggyanúsítassz, akkor elveszed a lehetőséget, hogy azt érezze, azt éreztesse, hogy ő alapból becsületes. Hiába vágja vissza zavartan, hogy "úgysem akartam", már kész, elvetted tőle, visszadhattalan. Ha rádörrensz egy gyerekre, hogy "ne sírj", amikor azt véled, hogy fog, és nem kéne, vagy nem akarnád, már láthatod, hogy gyürődik az arca. Pedig szóltál...Mert szóltál. Vagy tökmindegy, de szóltál. Szóltál. Szóltál. Persze ez kicsit más...
-De te akkor is loptál az asztalról, ha szóltam, akkor is, ha nem. Kutya vagy. Még szép, hogy szóltam...

-Még szép.

És végre változott valami. Végre. Távoli zaj, ahogy kerék gördül egy úton. Mert hoznak, valamit. Aztán már megint növekszik a feszültség, mert a semmi állandóságát a zörgés állandósága váltotta fel, de már megint állandóság van, ak özeledés igéretével, a bekövetkezés igéretével, de már megint nem történik semmi. Zörgés van.

-Csaltál.

-Hagyjál!

-Félrértettél, mert dühös voltál. Úgy csináltál, mintha meg akarnálak harapni. "Harapós kutya" lettem, mert oda mertem dugni a fejem, amikor te veszekedtél, és éppen mindenre és mindenkire haragudtál. Harapós kutyát hazudtál, mert odadugtam a fejem, mert zavart voltam, és vigaszt kerestem-adtam volna. Mert te kiabáltál, és veszekedtél. Mert a gyereked leeset, mert nem vigyáztál, és ezért megszidtad, mert te nem vigyáztál. Magadat pofozhattad volna ott a foghíjas korlát alatt, és igazad lett volna, és az emberek nem értik. De te mást pofoztál, nem volt igazad, és mindenki értette, mit csinálsz.

-Féltem tőled. Erős vagy, és hatalmasat tudsz harapni. Ezt mindenki tudja, most már látjuk is.

-Most már láttad is. Régen is tudtad. Ezért is akartál palotapincsit helyettem, úgye?... Nem? Nem!

-Erős kutyát akartam, aki véd a rosszándékú idegenektől...

-"De rám, nem veszélyes". Nem voltam rád veszélyes.

-Megharaptál tegnap. Nagyon.

-Te is engem, nagyon.

Most már végkép nem bír gyakorolni, nem is érdekelte, ha valaki jön, és megkérdezi, miért is nem. Csak állt és nézett, és próbálta megérteni, hogy most ő tulajdonképpen csak azért hallja közeledni a zajt, mert akarja, vagy tényleg. Annyira akarta, hoyg közeledjen, és igaz legyen! És tényleg közeledett. Hosszú árnyék vetődött előre egy mellékutcából, egy igásállat fejének elnyújtott árnyéka. Amit egy igásállat testének elnyújtott árnyéka követett. Majd elfordúlt az egész furcsa árnyjáték. Csalódás, és megkönnyebülés. Persze inkább csalódás. Majd rémület, mert ezek szerint csak egy keresztutcával korábban fordult, de mégis erre tart. A közelebbi mellékutcában felbukkant. Egy igásállat elnyúlt árnyéka.

-Mi van?

-Amikor megvertél, mert azt hitted, hogy, pedig nem.

-Amikor...?

-Igen. És akkort nem féltél, hogy nagyot tudok harapni, mert AKKOR tudtad, hogy úgysem.

-Bocsánatot kértem. A gyerekek elött.

-És?

-Mi "és"?

-Ha azt mondod valakinek, hogy "Jajj, úgy furdal a lelkismeret, amiért rosszat tetem veled!", akkor azt mondod, hogy "Nekem most rossz miattad!".Ez nem bocsánatkérés, ez geciség. A gyerekek elött. Akik szintén érezhették, hogy miattuk is. De maradjunk nálam. Nem szeretem másra kenni, ha magamért szólók, egyesekkel ellentétben.

-De te egy KUTYA vagy, bazdmeg!

-Én? Igen. Egy kutya az álmodban. Nézd, kis fehér galambszárnyaim is vannak!

-Nem értem.

-Nem szoktad.

-Sírok.

-Érezzem magam rosszúl miatta? Csak egy kutya vagyok, legfeljebb bizonytalan farokcsóválással odadughatom a fejem, hatalmas agyarakkal...

-Miért nem mondassz semmit, amit érhetek?

-Nincs mi értelmeset mondanom.

-Akkor miért vagy itt?

-Erről sincs mit értelmeset mondanom.

Az árnyékot igásállat követte, az igásállatot szekér. A szekéren... nos nagyon, nagyon sok virág, elegánsan felcicomázott ravatal, a kelengyéktől, szemfedőtől, netán koporsófedéltől- ki tudja, merre járunk térben meg időben- nem látszik igazándiból semmi. Hát ennyi. De azért csak nézi. Nézi, nézi, pedig csak ennyi. Szines szövetek. Élettelen szines szövetek.

-"Megloptál!"-"De te csak egy kutya vagy!"

"Hazudtál!"-"De te csak egy kutya vagy!"

"Megmartál"-"De te csak egy kutya vagy! Bazmeg!"

-Mi vagy?

-A te álmod. Galambszárnyú elhunyt eb.

-Mit akarsz?

-Nem tudom. Talán csak elmondani, hogy rossz volt meghalni. Nagyon.

-Megharaptál.

-Tény.

-Ok nélkül!

-Meglehet. Most elmegyek-és nevetséges apró fehér szárnyaival csapkodni kezdett, felröppent, és kisuhant az ablakon. A seb duzzad, láz lesz.

És akkor már látta. Nem volt semi a szekéren, csak egy csúf, meztelen tetem. Hátrabillent fővel, sárgás bőrén kék foltok. Fogai éphogy kilátszottak ajkai közül, szemei résnyire nyitva. Feje billegett zötyögve. Szétvetett végtagokkal. És már nem csak egy, hanem rengeteg tetem, halomban, mindenféle korúak, mind sápadtak, összedobálva, egymás hegyén-hátán. Mind beteg, nyomorodott, ocsmány tetem, elövillanó fogak, esetlen billegnek. És csak vonul a halom, állandóan, nem változik. Ahogy elöször nem változott a feszült csend, majd a zörgés. Folytonos. És a gyerek végül átrohan, és megkérdezi, ezt miért kellet végignéznie. De nem értik a kérdést. Direkt mondták, hogy ne.