Chun igen ramatyul érezte magát. Már könnyített magán, és igy lassan kezdett belé visszatérni az élet, de még mindig tettenetesen csikart a hasa. Csek hevert, és szenvedett. Ez már ilyen. Elöször ebédelt Chatolier en Marie lakosztályában, és birkahúshoz szokott gyomrát megfeküdte a francia gourmet konyha. Nem vele eset meg elöször a világtörténelmben. Lihegve szedte a levegőt. És szenvedett.
Conor McCormac komor léptekkel ment ősi kastélya kopott, üres folyósóján. Arca vörös volt a dühtől. Haja, szakálla, killtje, izmos lábszárán a szőr amúgy is vörös volt. Ha kinézünk a lőrésszerü ablakokon, látunk biboros-szürkés hangát, szürkésfehér birkákat, szürke eget, még szürkébb sziklákat, szürke tükrű tavacskákat, egy-két szürke napszámost, szürke ebekkel, és vörös skót marhákat. Ezek is, ha McCormac arcához mérjük, tulajdonképen szürkés-vörösesek, de ebben a szürke tájban üditő szinfoltként hatnak.
Az ősi kastély egy hatalmas- szürke -sziklarengeteg tetején állt, a Felföldön, a North Cape-től kicsit délre. Nagy részét nem lakták, mert a megfogyatkozott utódok a megfogyatkozott szolgasereggel nem tudták belakni az egész épületet, még azután sem, hogy a kastély fele egy hatalmas, tengervájta brlangba szakadt, és a maradék fél lett a tulajdonképpeni egész. Pedig jó százan azért még lakták az időrágta, régi csaták emlékeitől kormos erődöt. A szakadás másik oldaláról remek belátás nyílott a félbeszakadt szobákba , és a kazamatákba a vár alatt, ahol múlt korok McCormacjai nyugodtak. Már, ha köszarkofágjuk nem landolt a barlang ölén, felettük egy fél várral.
Megfogadta magában, hogy többé nem enged az efféle csábitásnak, és csak olyasmit eszik meg, amit jól ismer. Pedig olyan finomnak tünt...izzes is volt az ebéd. A külsejét nem kelet volna megenni, biztos attól volt bélcsavarodása. Megtévesztően puha volt a burok. A tartalom meg finom, lágy, már-már édes, de túlságosan zsíros. Pedig még hagyot is belőle valamit, végtelen önfegyelemmel. Ha más is éhes lenne. Meg hát, végül is nem hívták meg ezekre a nemes falatokra. Így azért hagyott, igazán nem mondhatni, hogy nem volt fair.
Conor McCormac szuszogva ment fel a torony csorba csigalépcsőjén. Nem sok foga fűlött a rá váró bszélgetéshez. Valakivel veszekedni, valakire haragudni, akit nagyon szeretünk... nem könnyű az ilyesmi. Conor ősei döntően falvak kirablásával, nők megbecsteneítésével és kisdedfalhozcsapkodással foglalkoztak. Bár boldogult ifjúkorában maga is belekostólt ebbe a mesterségbe, és igazán nem lehet mondani, hogy valami kis érzékenylelkü mimóza lett volna, egy régi harcostárssal és barátal konfrontálódni mégis emberpróbáló feladat. Dühösen rágcsálta vörös bajszát, és némi nyálhabot fújt szét.
Chatolier en Marie kiválló parti volt. A törékeny, finom, őziketekintetű provance-i úrilány sokkal több, szebb, gazdagabb és nemesebb volt, mint amire egy efféle rablólovag valaha is gondolni mert volna. De erre járt. Így elrabolta. A politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy fegyverrel vagy más módon a család visszaszereze gyönyörű porcelánbabáját, így, hosszas levelezeés után - várban kettő is volt, aki tudott írni olvasni - törvényesen elvette a leányt. A francia rokonok néha sápadtan meglátogattak, hoztak hozományt is, ha már így alakult, ijedt léptekkel surrantak a komor kőboltivek alatt, és suttogva beszéltek. Marie lassan beletörödöt helyzetébe, arcán egyre gyakrabban jelent meg finom mosoly, és ahogy a kertben a töröttszárú bogáncsok között sétált, rőtüstökű vadóc gyermekei gyürüjében, igazi úrnője lett az ösi fél romkastélynak. Csak az ég vetett néha szürke árnyat nemes vonású arcára. az örökké komor ég. Távoli rokanai ellátták mindazokal a luxuscikekkel, amelyekre vágyot, és McCormac, aki igazság szerint egy másfélmázsás, örökké izzadtság, birka és halszagú barom volt, nagyon rendesen bánt vele. Néha még arra is gondolt a leány, mind azokat a vad kéjes örömöket, és féktelen indulatok gerjesztette érzelmi viharokat sosem élte volna meg az íztelen és szintelen Párizsi úrifiú mellet, akit férjének szántak, nagyon régen, szinte egy másik világban. Párizs közben elérhetetlen messze lett, kérőjének csontjait meg a közeli tenger hullámai málasztották. Szóval boldog volt, mint nyolcszoros anya, és még igy is karcsú, nemes és fiatalos, csak nagyon komor napokon szakadt rá a honvágy. Ilyenkor semmi nem vigasztalta, hiába mondta neki férjura, hogy hetek kérdése, és kisüt a nap, hiába volt az őzhús és a hering. Távoli hazájából szármozó tárgyak jelentették ilyenkor a menekülést, a vígaszt. Francia társalkodónője, no meg Jean-Baptist Coulbert de Philippe.
Chun megint hányt. Tudta, nemsokára csak jobb lesz. A holnapi vadászatra muszáj összeszedni magát. Borzalmas kaja, megfogadta, ilyesmit többé nem eszik. Ha lemenne a katakombákba, és patkányokkal zabálná magát degeszre, akkor sem lenne rosszúl, de ez az inyencfalat kifogot skót marhaorron edzett kérges gyomrán.
Voltak nehéz napok, esetleg -szerencsére ritkán -hetek, amikor a finom asszony fő vigasza volt Jean-Baptist. Szerető nagynénjétől kapta az egzotikus jószágot, aki súlyának megfelelő aranyért vett egy hollandus kereskedőtöl. Gyünyürő hófehár sziámi macska, megigéző szemekkel, kedves szelid doromboló puha párna, úgy tudott hízelkedni, ahogy ebben a hatalmas házban senki más.
McCormac újabb folyósón robogott végig, céljához közledve. A folyósó nyugati falának helyén panoráma nyílot a tengerre. Szürke volt, haragos hullámok málasztották a sziklákat, piszkosfehér habot kapdosott tarjukról a szél. Haragja nem csillapododt. A gyönyörű aszonyának arcán csillógó könnyeket utálta. Elvették rettenetes szilaj erejét. Nem birta boldogtalannak látni legféltetteb kincsét. És most egy ideig még is annak fogja. Csak mert... ejh! És rohant tovább. A szolának, aki nyitvafelejtette az ajtót, már rendesen odacsapta a fejét egy asztallapként szolgáló malomkőhöz, de ezzel még nem volt rendezve a dolog. Újjai elfehérdetek, ahogy közeledett. Léptei lassultak.
Chun gyönyörű állat volt. Századokkal késöbb szőtesek és festmények alapján azt mondták, az ír farkaskutya az egyik legősibb faj, mert már akkor is, és az milyen rég volt, volt. Mondjuk, még nem volt törzskönyv, fajtastandard, veszetségelleni védőoltás és kutyamasszőr, de megbecsülték ezeket a nemes tartású, erős, szilárd jellemű ebeket. A faj erényet messzemenőkig nem tisztelő erővel törte rá az ajtót McCormac. Barátságtalan látogatóra nem számitott Chun, föleg állapotára való tekintettel. Egy kis nassolás az ő poziciójában belefért - kevés kutyának volt külön szobája, pláne tengeri panorámás tornyszobája -és egyébként is, a fejet meg a lábakat ott hagyta. A szép selyempárnán, ahol találta az ennivalót, pont ott. Szóval, még önző sem volt, csak hát éhes, mint mindíg. Amúgy is, Írországba szakadt távoli rokonok baráti ajándékaként érkezett. McCormac hörögve, vérben forgó szemekkel méregette a hatalmas ebet, aki elég nyavajásan nézett ki, száraz orrával aggódva szaglászott rettenet dühös gazdíja felé. Az meg csak merdten állt, életében talán elöször teljes bizonytalanságban. Végül ennyit szólt keserű, reszelős hangon:
-Te beteg állat! - majd sarkon fordult, és az ajtó roncsait arréb taszajtva távozott. Chun értetlenül nézett utánna. A megállapítással egyetérett, de a hangsúly furcsa volt neki.
Conor McCormac komor léptekkel ment ősi kastélya kopott, üres folyósóján. Arca vörös volt a dühtől. Haja, szakálla, killtje, izmos lábszárán a szőr amúgy is vörös volt. Ha kinézünk a lőrésszerü ablakokon, látunk biboros-szürkés hangát, szürkésfehér birkákat, szürke eget, még szürkébb sziklákat, szürke tükrű tavacskákat, egy-két szürke napszámost, szürke ebekkel, és vörös skót marhákat. Ezek is, ha McCormac arcához mérjük, tulajdonképen szürkés-vörösesek, de ebben a szürke tájban üditő szinfoltként hatnak.
Az ősi kastély egy hatalmas- szürke -sziklarengeteg tetején állt, a Felföldön, a North Cape-től kicsit délre. Nagy részét nem lakták, mert a megfogyatkozott utódok a megfogyatkozott szolgasereggel nem tudták belakni az egész épületet, még azután sem, hogy a kastély fele egy hatalmas, tengervájta brlangba szakadt, és a maradék fél lett a tulajdonképpeni egész. Pedig jó százan azért még lakták az időrágta, régi csaták emlékeitől kormos erődöt. A szakadás másik oldaláról remek belátás nyílott a félbeszakadt szobákba , és a kazamatákba a vár alatt, ahol múlt korok McCormacjai nyugodtak. Már, ha köszarkofágjuk nem landolt a barlang ölén, felettük egy fél várral.
Megfogadta magában, hogy többé nem enged az efféle csábitásnak, és csak olyasmit eszik meg, amit jól ismer. Pedig olyan finomnak tünt...izzes is volt az ebéd. A külsejét nem kelet volna megenni, biztos attól volt bélcsavarodása. Megtévesztően puha volt a burok. A tartalom meg finom, lágy, már-már édes, de túlságosan zsíros. Pedig még hagyot is belőle valamit, végtelen önfegyelemmel. Ha más is éhes lenne. Meg hát, végül is nem hívták meg ezekre a nemes falatokra. Így azért hagyott, igazán nem mondhatni, hogy nem volt fair.
Conor McCormac szuszogva ment fel a torony csorba csigalépcsőjén. Nem sok foga fűlött a rá váró bszélgetéshez. Valakivel veszekedni, valakire haragudni, akit nagyon szeretünk... nem könnyű az ilyesmi. Conor ősei döntően falvak kirablásával, nők megbecsteneítésével és kisdedfalhozcsapkodással foglalkoztak. Bár boldogult ifjúkorában maga is belekostólt ebbe a mesterségbe, és igazán nem lehet mondani, hogy valami kis érzékenylelkü mimóza lett volna, egy régi harcostárssal és barátal konfrontálódni mégis emberpróbáló feladat. Dühösen rágcsálta vörös bajszát, és némi nyálhabot fújt szét.
Chatolier en Marie kiválló parti volt. A törékeny, finom, őziketekintetű provance-i úrilány sokkal több, szebb, gazdagabb és nemesebb volt, mint amire egy efféle rablólovag valaha is gondolni mert volna. De erre járt. Így elrabolta. A politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy fegyverrel vagy más módon a család visszaszereze gyönyörű porcelánbabáját, így, hosszas levelezeés után - várban kettő is volt, aki tudott írni olvasni - törvényesen elvette a leányt. A francia rokonok néha sápadtan meglátogattak, hoztak hozományt is, ha már így alakult, ijedt léptekkel surrantak a komor kőboltivek alatt, és suttogva beszéltek. Marie lassan beletörödöt helyzetébe, arcán egyre gyakrabban jelent meg finom mosoly, és ahogy a kertben a töröttszárú bogáncsok között sétált, rőtüstökű vadóc gyermekei gyürüjében, igazi úrnője lett az ösi fél romkastélynak. Csak az ég vetett néha szürke árnyat nemes vonású arcára. az örökké komor ég. Távoli rokanai ellátták mindazokal a luxuscikekkel, amelyekre vágyot, és McCormac, aki igazság szerint egy másfélmázsás, örökké izzadtság, birka és halszagú barom volt, nagyon rendesen bánt vele. Néha még arra is gondolt a leány, mind azokat a vad kéjes örömöket, és féktelen indulatok gerjesztette érzelmi viharokat sosem élte volna meg az íztelen és szintelen Párizsi úrifiú mellet, akit férjének szántak, nagyon régen, szinte egy másik világban. Párizs közben elérhetetlen messze lett, kérőjének csontjait meg a közeli tenger hullámai málasztották. Szóval boldog volt, mint nyolcszoros anya, és még igy is karcsú, nemes és fiatalos, csak nagyon komor napokon szakadt rá a honvágy. Ilyenkor semmi nem vigasztalta, hiába mondta neki férjura, hogy hetek kérdése, és kisüt a nap, hiába volt az őzhús és a hering. Távoli hazájából szármozó tárgyak jelentették ilyenkor a menekülést, a vígaszt. Francia társalkodónője, no meg Jean-Baptist Coulbert de Philippe.
Chun megint hányt. Tudta, nemsokára csak jobb lesz. A holnapi vadászatra muszáj összeszedni magát. Borzalmas kaja, megfogadta, ilyesmit többé nem eszik. Ha lemenne a katakombákba, és patkányokkal zabálná magát degeszre, akkor sem lenne rosszúl, de ez az inyencfalat kifogot skót marhaorron edzett kérges gyomrán.
Voltak nehéz napok, esetleg -szerencsére ritkán -hetek, amikor a finom asszony fő vigasza volt Jean-Baptist. Szerető nagynénjétől kapta az egzotikus jószágot, aki súlyának megfelelő aranyért vett egy hollandus kereskedőtöl. Gyünyürő hófehár sziámi macska, megigéző szemekkel, kedves szelid doromboló puha párna, úgy tudott hízelkedni, ahogy ebben a hatalmas házban senki más.
McCormac újabb folyósón robogott végig, céljához közledve. A folyósó nyugati falának helyén panoráma nyílot a tengerre. Szürke volt, haragos hullámok málasztották a sziklákat, piszkosfehér habot kapdosott tarjukról a szél. Haragja nem csillapododt. A gyönyörű aszonyának arcán csillógó könnyeket utálta. Elvették rettenetes szilaj erejét. Nem birta boldogtalannak látni legféltetteb kincsét. És most egy ideig még is annak fogja. Csak mert... ejh! És rohant tovább. A szolának, aki nyitvafelejtette az ajtót, már rendesen odacsapta a fejét egy asztallapként szolgáló malomkőhöz, de ezzel még nem volt rendezve a dolog. Újjai elfehérdetek, ahogy közeledett. Léptei lassultak.
Chun gyönyörű állat volt. Századokkal késöbb szőtesek és festmények alapján azt mondták, az ír farkaskutya az egyik legősibb faj, mert már akkor is, és az milyen rég volt, volt. Mondjuk, még nem volt törzskönyv, fajtastandard, veszetségelleni védőoltás és kutyamasszőr, de megbecsülték ezeket a nemes tartású, erős, szilárd jellemű ebeket. A faj erényet messzemenőkig nem tisztelő erővel törte rá az ajtót McCormac. Barátságtalan látogatóra nem számitott Chun, föleg állapotára való tekintettel. Egy kis nassolás az ő poziciójában belefért - kevés kutyának volt külön szobája, pláne tengeri panorámás tornyszobája -és egyébként is, a fejet meg a lábakat ott hagyta. A szép selyempárnán, ahol találta az ennivalót, pont ott. Szóval, még önző sem volt, csak hát éhes, mint mindíg. Amúgy is, Írországba szakadt távoli rokonok baráti ajándékaként érkezett. McCormac hörögve, vérben forgó szemekkel méregette a hatalmas ebet, aki elég nyavajásan nézett ki, száraz orrával aggódva szaglászott rettenet dühös gazdíja felé. Az meg csak merdten állt, életében talán elöször teljes bizonytalanságban. Végül ennyit szólt keserű, reszelős hangon:
-Te beteg állat! - majd sarkon fordult, és az ajtó roncsait arréb taszajtva távozott. Chun értetlenül nézett utánna. A megállapítással egyetérett, de a hangsúly furcsa volt neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése