Keleti mese 2.0

Na szóval, most ez a mese egy másik továbbagyalása. A másik egyszer ott van a neten, de azért idemásolom, ha elveszne, de kis betüvel és krémzölden, mert nem én írtam, és a plágium az, amit az ember nem csinál ilyen megalázón bután. Az ateista irodalom gyöngyszeméböl szemezgettem a művet, és nem akarnám a néhai Meslier abbét megbántani, adott időben és környezteben bizonyosan elmés volt ez írás, de nekem így csonka....

Keleti mese

Bagdad közelében egy szent hírű remete morzsolgatta békés napjait kellemes magányában. A környék lakosai, hogy imáiba foglalja őket, mindennap buzgón ellátták élelemmel és ajándékokkal. A szent ember nem győzött hálát adni istennek azokért a jótéteményekért, amelyekkel gondoskodása elhalmozta. "Ó, Allah - mondogatta -, mily kimondhatatlan gyöngédséggel bánsz szolgáiddal! Ugyan mit tettem én, hogy kiérdemeljem azokat a javakat, melyeket nagylelkűséged osztályrészemül juttat! Ó, egeknek ura! ó, természetnek atyja! miféle hódolattal dicsérhetném méltóképpen atyai bőkezűségedet és gondoskodásodat! Ó, Allah! mily nagy a te jóságod az emberek gyermekei iránt!" Hálával eltelt remeténk fogadalmat tett, hogy hetedszer is elzarándokol Mekkába. A háború, mely akkoriban a perzsák és a törökök között dúlt, nem tudta eltéríteni jámbor szándékának végrehajtásától. Az istenbe vetett bizalommal eltelve felkerekedik tehát; tiszteletet parancsoló öltözékének biztos védelme alatt bántatlanul áthalad az ellenségeskedő seregek csapatai között; egyáltalán nem zaklatják, ellenkezőleg, lépten-nyomon tapasztalja a szemben álló katonák tiszteletének jeleit. Végül elhatalmasodik rajta a fáradtság, s kénytelen menedéket keresni a nap perzselő sugarai elől; letelepszik egy pálmaliget frissítő árnyékába: a fák gyökereit tiszta vizű patak öntözi. E magányos helyen, melynek békéjét csak a víz csobogása és a madarak csicsergése törte meg, isten szolgája nemcsak bűvös nyugalmat, hanem nagyszerű táplálékot is talált; csak a kezét kellett kinyújtania, hogy leszedje a datolyát és a többi kellemes ízű gyümölcsöt; a patak vizével szomját oltotta; majd pedig selyemzöld pázsit hívogatta, édes pihenést kínálva neki; miután felébredt, elvégezte a rituális mosakodást; s örömteli szívvel így kiáltott fel: "Ó, Allah! mily nagy a te jóságod az emberek gyermekei iránt!" Jóllakva, felfrissülten, megerősödve és vidáman folytatja szent emberünk az útját; egy ideig gyönyörű vidéken halad, ahol csak virágos halmok, tarka rétek, gyümölcstől roskadozó fák tárulnak a szeme elé. A látványtól elérzékenyülten újra meg újra dicséri a gondviselés ajándékozó kezét és nagylelkűségét, mely mindenütt az emberiség boldogságán munkálkodik. Kissé távolabb, néhány meredek hegy magasodik az útjába; s amint felér a csúcsra, hirtelen ijesztő látványt pillant meg; megdöbben. Végtelen síkságot lát, amelyet a tűz és a vas pusztítása teljesen letarolt; több mint százezer holttest borítja a földet, siralmas jeleként annak, hogy néhány nappal ezelőtt véres csata dúlt ezen a helyen. A sasok, a keselyűk, a hollók és a farkasok kedvükre lakmároztak a szerteszét heverő hullákból. A látvány borús gondolatokat ébreszt zarándokunkban; az ég pedig különleges kegyként megadja neki azt a képességet, hogy megértse az állatok nyelvét; s hirtelen meghall egy farkast, amint torkig jóllakva emberhússal, örvendezve így kiált fel: "Ó, Allah! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Allah! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt!"

Tehát a végszó, és innen mennénk is tovább:

...a te jóságod a farkasok gyermekei íránt!

A szent ember elborzadt. Aztán még egyszer. A hatalmas farkas felnézett, és némikép neveletlen módon, csámcsogva odabökte:

-No komám, ha már itt fülelsz ezen a gyászos mészárszéken, csatlakozz hozzánk. Egyedül enni sosem öröm.

-Én nem eszem...olyat!

-Idáig érzem zsebdeben a datolyát. Százezer tetem illata sem nyomja el.

-Nem tudok itt enni!Mindjárt rosszúl leszek-tétova léptekkel hátrálni kezdett. A farkas csak nevetett.

-Nem gondolod, hogy amikor ifjúságuk virágában elhullott ezrek kellemesen meglöttyedt tetemeit falatozhatjuk, bárki is ráfanyalodna a te asszott ág végtagjaidra? Gyere, ereszkedj le közénk, holnapra már csak érthetetlen vonyítást és kárrogást hallasz újfent. Mi pedig csak érthetelen, torkhangú dönnyőgést, meg krákogást. Szóval, gyere, ülj le közénk, ez nekünk is egyszeri tapasztalat. Nem tünsz nagy vadásznak.- leheveredett az ordas, hasa dúzzadt a rengeteg hústól. Nehezem szedte a levegőt.

-Falánk vagy!

-Nem, ez teljesen praktikus. Most két hétig bírom kaja nélkül. És ha hazamentem, hányhatok a gyerekeknek egy jó vacsit.

-Fuj!

-Kérlek!

-Borzalmas, hogy Allah kegyét dicséred mind ezért a szörnyüségért, ami biztosan nem lehetet az Ő örömére.

-Ha már itt tartunk - mindta a farkea, egy tisztára rágott koponyán nyugtatva fejét - azért azt fontos értened, hogy számomra Allah csak afféle tájszólás volt, olyan "Élj Rómában, mint egy római" dolog.

-Most nem értelek.

-Mutatom!-És a farkas csettintett. Ujjak híján hatalmas érdes nyelvével. Mert a farkasok ilyet is tudnak. Csak nem szokták. S aszent ember újra meghallotta a farkast, amint torkig jóllakva emberhússal, örvendezve így kiált fel: Ó, Odin! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Odin! mily nagy a te jóságod a farkasok gyermekei iránt!-körben páncélinges vagy börvértes, szarvsisakos tetemek hevertek. Lelküket walkürák emelték lovaikra, hogy aztán a Walhalla felé száguldjanak velük, kavargó, villámokat szóró felhők örvényében. A háttérben egy jégóriás enyelget valamelyik leányzóval, de az nevetve csak az orrára koppintott, majd lobogó rézvörös üstökkel elszáguldott. Közben a lakomához csatlakozot pár jegesmedve is. Csúf, meztelen öregasszony sétálgatott körbekörbe, komor mosollyal vértelen ajkain. Leste, kit hagynak neki a harcias lányok. Mindig jut elég, bár mindig lehetne több. És csettintés...

-Ó, Inti! mily nagy a te jóságod a gyermekeid iránt! Bölcs előrelátásod megzavarta a gyűlöletes és számunkra oly veszedelmes emberek elméjét. A teremtményeid fölött vigyázó szemmel őrködő gondoskodásod jóvoltából nemünk e pusztítói egymás torkának esnek, s nekünk pedig fejedelmi lakomát szolgáltatnak. Ó, Inti! mily nagy a te jóságod gyermekeid iránt!-Jóllakott keselyük gubbasztottak kiszáradt fákon. Vártak. Kivágott szívű hullák hevertek takaros halmokban. A csemege még hátra volt. A szívek a vértől maszatos oltár elött hevertek, fekete felhőként döngték körül a legyek. Nemsokára elmennek a beteg tekintetű papok, hatalmas pocakjukat hurcolva, csontásoványodott híveik gyürűjéban, és ott marad a sok finomság. Kellemes dögszag itatta át a forró levegőt. A kiégett földek, kiszáradt fák, a repedezett földű holt folyómeder még sok ilyen lakomát igért. Sokat. Csettintés.

És megint hómezőn voltak, és vöröscsillagos sapkák meredtek, alatta fejek és szürke egyenruhák, és a csonttá soványodott embereket löttek agyon, akik meztelenül rogytak a fagyos talajra. Lelőtték őket, mert nem adták oda a Népnek a terményüket, mert nem volt. Elvben ők lettek volna a nép, talán. Másokat azért is, mert emberhúst ettek, mert annyit éheztek már, mert kisöpörték a pribékek a padlást, és ellopták a terményt, hogy már semmi nem maradt bennük, amiért ne ettek volna emberhúst. És a farkas, mikor elvonultak a szürke seregek, móhon nyeldekelve csak annyit gondolt: Marx és Lenin, sőt Sztálin, nem köszönöm meg nektek, sem beteg isteneteknek, amit gépből és erőszakból alkottatok. Kivánom, legyetek mihamarabb a vacsoráim ti is!

És egyre zavarosabb lett a kép, és ugráltak korok és Istenek, zavaró áradatban, de egyszerre csak egy völgyben álltak, és tiszta lett a kép. Rézkürtők döbhártyaszaggató hangja hallatszot, dobok dübörögtek, emberek serege hajlongott egy ércbálvány elött. Hatalmas ülő alak, teste izmos férfié, feje bikáé. Rettenet hőség volt a völgyben, de az ércbálvány alatt hatalmas máglya égett. ÉS baljós alak magasodott az ércbálvány elött, és kezében piciny gyermeket tartott, és behelyezte a kapálodzó testet az ízzó érckezek közé. A kürt és a dob még hangosabb lett, hogy elnyomja a sikoltozást, és elernyedt a test, üdvrivalgás harsant, és füst szált fel.

-Ó Moloch -szólt a farkas tompán- mint farkas csak annyit mondanék, hogy a sült hús az embernek ínyére való, nekem nem. Amúgy annyit mondanék, amíg kell szóljon a dob és a kürt, addig még nem igazán erős az ő istenük. Majd, ha kéjjel halgatják a sivalkodást, és pisszeni nem lesz szabad közben, hogy szivacsként szivjanak magukba minden jajszót...

-Ez a pokol- borzadt a szent ember!

-Sokan mondják- vicsorgott a farkas, és egy erdőben álltak, ahol vak emberek tettek-vettek, nem tudván, hogy vakok. Mert volt amit láttak, valami keveset, valamiről azt hitték, hogy az egy létező, amit látnak. És láttak madérfüttyös erdőt, és sudár fákat, és a fákat vágták, tompán csattogó fejszeütésekkel. De nem látták az erdő örjöngő démonát, ahogy hol millió darabban, hol egyetlen hatalmas árnyként kering, könyörög és fenyeget, átkozódva ostobaságot, gonosz betegséget, boldogtalanságot és vakságot szór a vak munkások seregére. És nem látták a millió füstcsik szerü szalalgból álló vörös szövevényt, ami MINDENT MINDENNEL összeköt, és a farkas szivéből is kitépett egy darabot, ahogy dőlt a fa, és a szent emberéből is, söt, a favágókéból is, és az erdő szelleme sápadt foszlányként libbent tova, ahogy a fa vérfagysztó sikollyal, rángva kidőlt, fröcsögő vére beteritette mindent és mindenkit, és a környező fákról levélnek tünő könycseppek hullottak, gyászos zokogás töltötte be az erdőt, bibor és vörös szinű volt a táj, az emberek szájából feketeség tört elő, mint elkenődő fekete festék.

-Hát minden csak szörnyüség?-kérdezte a szent ember.

-Nézőpont kérdése. A sakálok szeretik a sült gyerekhúst. A fából bölcső lesz, koporsó, gerenda és tüzelő. Végül meg, mindenből trágya és korhadék. Aztán magonc, fa, kölykök, gödölyék és gyermekek... hmm.

-Ez...borzalom. Ó, Allah, ez borzalom. Mennyi ilyet tudnál még mutatni?

-Bármennyit.

-Végem.

Újra a harcmezőn voltak, a lakmározó álatok között, és a farkas véres pofáját valami ruhacafathoz dörzsölte. A szent ember megtörten ült. Vidám sakál ügetet hozzá, finoman megbökte a vállát.

-Képzeld- kezdte -aszondják, nem látnád a napot, ha nem lenne benned valami napszerű. De a napot azért láthatod, mert van benned napszerű, akkor csak annyira láthatod olyannak, amilyen- ha egyáltalán valamilyen, és van bármi azon kivül, amit látsz -amennyire te magad napszerű vagy, és maradék részében már csak önmagad más részeit látod benne, aminek esetleg semmi köze a naphoz, ha egyáltalán van.

-De ha más emberekkel beszélek a Napról, és azok ugyanolyannak látják, akkor az nem bizonyítja, hogy van egy közös napuk, ami olyan, amilyen, nem amilyen én?

- A másik embert azért érted, mert van benned valami Másik Ember szerű. És csak annyira értheted meg bizton, amennyire egyformák vagytok. Minden más, amit látsz és hallasz belőle, csak tenmagad vagy.

A szent ember émelygett a dögszagban. Törökülésbe ült, keresve egy helyet, ami nem volt csatakos .A sakál az ölébe ült, és nagyon közelről beszélt hozzá. Lehelete nem volt épen üdítő.

-Volt egy ember a favágók között, aki látta a vörös ködöt, a lila fátylat, látta bugyogni a fák vérét, hallota sikolyukat és érezte könnyüket. Ezért hát őrültnek nyilvánították, azt mondták, gyógyitani kell, ezért bezárták, megkínozták, földönfutóvá tették, majd az utcára tobták, hogy csavargó legyen, és koldús.

Látszott egy hatlamas, szürke épület, ahol embereket kényszerzubbonyba dugtak, hideg vízzel locsoltak, vertek, kipeckelt szájal falhoz láncolták őket, némelyeknek acélrudacskával szétroncsolták a homloklebenyét, és sajnálták, hogy az áramot még nem találták fel, mert akkor még több ötletük lett volna, de nem baj, majd. És itt senki nem hálákodott Istennek, csak egy irdatlan kövér, vörös ördög röhögött a pincében torka szakadtából, rengett hordónyi hasa. És egy sovány, meggyötört embert, ócska vászonruháben, üres zsebekkel, hóna alatt papirkötésű Bibliával kitessékeltek a szürke épület kapuján. És késöbb ott hevert egy padon, mocsokkal borítva, haldokolva egy templom elött, és bennt a pap prédikált, és óva intete a fiatal fiúkat, hogy maszturbáljanak, mert az örök kárhozat fenyegeti ezért őket, és megparancsolta a szülőknek, hogy a szeretet jegyében mindent megtegyenek efféle erkölcstelenségek ellen. A lányok maszturbéálásáról nem beszélt, kevésbé volt kurens téma a számára. A csavargó koldús meghalt, névtrelen sirba temették, de őrülette tovább élt, és furcsa ÉRZÉSKÉNT létezett tovább, csendes tavacskákat és szelíden folyó patakokat vett birtokba. Érzés lett, és alkonytájban hol a fénytörést, hol galyakat, leveleket, sodrodó tuskokat használva megtévesztette az arrajárókat, fürdözőket, mert hol rémítő viziszörnynek, hol püffedt tetemnek próbált tünni, és mivel az arrajárókban és fürdőzökben mindig volt valami viziszörny és vizihullaszerű, rémült sikollyal menekültek el, hogy aztán a helyszinre igyekvő csendőrök és polgárok ne találjanak semmit. Így létezett, alkonyi, vörös naplementéket tükröző, mély vizekben kerengő illúzióként. Egyszer egy eltévedt utazónak sátrat alkotott egy kidőlt fatörzsből és ráhajló nádból, és mivel az utazó hordozott magában valamit az otthon melegéből, apró tűznél megmelegedett, majd nyugodt éjszakát töltött az apró menedékben, ami sikerrel meleg otthonnak álcázta magát.

-Juhhé! - kiáltott a sakál, és elinalt egy fehér kanca csábosan püffedő teteme felé. De jött a macska, jóltartott házi, réz nyakpánttal, talpát nyalogatva.

-Egy orvos nem türhette a méltatlan szenvedést, ezért segített alázadóknak. Ez valami háború vagy forradalom alatt történt, mondanom sem kell. Elment búvóhelyükre, és elláta a sebesülteket, csekély készleteiből gyógyitotta a betgeket. Amit tudott, a katonáktól lopott el. Akik a hatalmat képviselték, ami ellen a lázadól lázadtak, ugyebár. Az orvos házában szállt meg a parancsnok. Nyájas, agas, jóképű fiatal férfi. Mindenki rettegtt tőle. A jószivű orvos szerette volna túlélni a megszállást, meg hogy segíti a lázadókat, de tudta, nem lehet. Azért bízott, hogy talán valami csoda, és közben majd mindennap elment a búvóhelyre. És egyszer a parancsnok negédesen egy perc türelmét kérte, hogy jöjjön be, és bement, de tudta, hogy valószinüleg eljött az idő, és az ampullát a méreggel, amit mindig magánál hordott, szájába vette, de nem harapta még el, mert nem akart hülyeséget csinálni, ha - hátha -mégse. Ahogy belépett, leteperték, hátracsavarták akarját, felrángatták, és a parancsnok borotvakéssel a kezében közeledett felé, finom mosollyal, és akkor szétharapta az ampullát, és a parancsnok arcába köpte. Az elöször csak röhögött, mert azt hitte a köpés afféle romantikus gesztus, de aztán elkomorodott, mert érezte, a nyálban szinákok vannak, és elsápadt, és felvágta az orvos hasát dühtől szikrázó szemekkel, hogy valahogy még bánthassa, de a cián már befejezte munkáját, és még mosolygott is a halott, miközben a parancsnok felétornyosult kékesszürke egyenruhájában, véres borotvakéssel, borotválkozáshoz másikat használt.

-Volt az orvosnak családja?

-Volt. Iszonyú nyomor lett osztályrészük ezután...

-Hitt az orvos Allahban? Úgy értem, hitt valamilyen istenben?

-Nem.

-És a parancsnok?

-Ő sem. A parancsnok magában hitt. Az orvos az emberségben.

-Értem...

-Akkor jó...- újra a talpát kezdte nyaldosni.

-Hess, cicus!- a farkas eltaszajtota mancsávala cicát.

-Van egy lény, rettenet ősi, egykorú a teremtéssel - kezdte az ordas - nem is a mi világunk, a mindenség teremtésével. Hatalmas kígyókként örvénylenek testvérei a csillagködök táján, mások hatalmas szája mindent elnyelő fekete lyukként tátong olyan messze innen, hogy azt el sem tudnák képzelni. Ő maga itt élt a földön, hatalmas felhőtestével végeérhetetlenűl zarándokolt körbe-körbe bolygónkon, villámlábaival tapogatott, ismerkedett, simogatott mindent magakörűl, dübörgő tüzkavalkádban vándorolt. Nem ártott semminek, éllettelen volt még ez a világ, dühöngő tüzhányók, féktelen viharok tomboltak. Fel-alá örvénylett, kéjelegve fetrengett a káoszan, ami ő maga is volt. De jött valamilyen démon, vagy isten, és elorozta egy-két villámát, fénylő felhőlábakat. És rendet csinált ezek erejével, és ő maga lett a viharisten, miközben az ösi lény csendes belenyugvással millió kis darabkára hulott, és az istennek- akiben volt valami az uralkodás vágyából és tudásából - megadatott az érzés, azt láthatta, hogy ő termtő és alkotó.

-Melyik Isten?

-Szegről végről mindne Isten viharisten...

-És hol van most ez a lény?

-Á, sokfelé, ne is törödj vele!...Csak az szól rólad, amit teszel másokkal közös létedben, nem az, milyen meggyözödést birtokolsz magadban. Hitedből csak az az érdekes, ami megnyilvánulásaidban tettenérhető, és csak annyira, amennyire. És mindezt mindig minősití, ki, és micsoda is vagy.

-Nem értelek!

-Mondom máskép: ennyi hús útán jót tenne némi növényi rost.

-Hogyan?

-Van nálad datolya...

-Ja, igen, tessék!

-Hmm, köszönöm!- a farkas kéjesen elnyúlt a szent ember lába elött. Körben tombolt a pusztitás és a halál, mohó seregek szálltak a tetemekre. A szent ember szeme belefáradt a rettenetes látványba. Maga elé nézett, az alvó farkast szemlélte. Lassan, nyugodtan emelkedett és sülyedt szüörke oldala,

-Ó, Allah, mily csodás és bölcs lényeket is termtettél! -kiáltott a szent ember, és végigsimított az szürke horpaszon.

-Mrrhh!-sóhajtot az félálomban.