A nagy kút

Urtham városa a sivatagban állt. Illetve, feküdt. Falai vizszintesen nyújtozkodó törmelékmezőt képeztek. Bánatos kő oroszlánfejek meredtek itt-ott, bronz nyilhegyek, cseréptörmelék. A fellegvárat bárki könnyedén nézhette volna természetes sziklaoromnak. Amikor éppen a méltatlan utódok és mohó hóditók nem változtatták pokollá a vidéket, régészek kutakodtak a szélcsiszolta szilánkok között. A kétezer éve még virágzó fensik immárom szürkéssárga sivatag volt. Néha robogtak csak errfelé japán gyártmányú terepjáró kisteherautók, kendővel eltakart arcú férfiakkal, akik automata fegyvereikkel jobb esetben hasonló marcona férfiakat mészároltak le, vagy fordítva-bár a kettő innen nézve ugyanaz-rosszabb esetben a kecskepásztor kölyköket mészárolták le, miközben növéreiket és anyjukat megerőszakolták. A kecskéket megették, de ez amúgy sem lett volna másképp.

A várost a szaggatott békeidőszakban már kifaggaták a tudósok. Az írást megfejtették, az agyagtáblákról régi, homályos történetek bontakoztak ki, a mállott szobrok, edénytöredékek alaprajzok a hétköznapokról meséltek, a szemétdombokból kiderült, mit is ettek az ősi város lakói. Kanyargó utak vesztek semmibe a kötörmelékes hegyoldalak között, évezredeken keresztül karavánok vonultak rajtuk, távoli földek kincsiet hozván ezen föld kincseiért cserébe. Toronytemplom hatalmas kupaca bizonygatta, milyen istenfélő emberek éltek itt, megmaradt istenszobrok bizonygatták, hogy a félelem nem volt alaptalan. Az itt lakók csontjai hosszan meséltek arról... hát igen. Csont sok nem volt. Csak a legfelső, hamuval gazdagon kevert rétegben akadtak szorványos maradványok. Akiknek már senki nem adta meg a végtisztességet. Amikor a város végkép elbukott martalócok serege által. A kecskék, nők és pásztorok sorsa akkort sem lett más, mint a mostani időkben. Legfeljebb géppuska helyett íj és kard játszotta a főszerepet. Az emberrágta kutyacsontok hosszú, kiéheztetéses ostromról tanuskodtak. A kutyarágta embercsontok arról, hogy mégis a négylábúak nyertek ebben a sajátos küzdelemben. Hamis tekintetű, loncsos utódaik mind a mai napig somfordálnak megbizhhatatlan tekintettel a romok között. Bezzeg az emberek. Már a hóditőók hóditóit is kiírtották innen az újabb hódítók. Ez a kutyákat nem töltötte el örömmel. Igaz, aggodalommal sem. A kecskéket lesték csorgó nyállal. Meg a régészek élelmiszercsomagjait.

Akiket éppenséggel a lakók hiánya zavart. Mármint a lakók maradványainak hiánya. Nem temetkeztek sem égbe, sem földbe. Hamvasztani sem hamvasztottak. Egyszerűen nem voltak csontok. Voltak a Nagy Gödörben. Ahogy ezt leírták. A kérdés csak az volt. mi az a Nagy Gödör, és hol van. A legtöbben egy nagy gödörre gyanakodtak, de nem találtak. Hogy hol van. Sehol a környéken egyett vagy többet. Míg fel nem vetette valaki, hogy egy gödör lehet a föld alatt is. Erre mondták, csak is. De ő úgy értette, a gödör szája is lehet már a föld allatt. Mert a föld alól nyilik. Mondjuk egy barlangból. Pár évig még keservesen kutattak a tudósok betemetett csontgödreik után-megszakítva egy-egy polgárháborúval, amikor megint automatafegyveres emberek jöttek ölni és erőszakoskodni, japán terepjáró kisteherautókon- majd újra elövették kollégájuk ötletétt. Mármint, hogy föld alatt keressék a gödröt. A tetejét is. Akadt is ilyen hely. Egy jelentős kiterjedésü, de érdektelenség, pénzhiéány és kecskepásztorabajgató polgárháborúk okán feltáratlan barlangrendszer. Közel a városhoz egy beomlot bejárattal. Olyan gyászmenetnyire. Gelógusok tanulmányozták, vannak e nagyobb kiterjedésű akna a barlangban. Akadt pár. Megkezdték a feltárást. A beomlott járat kapcsán parázs vitta bontakozott ki. Egyesek szerint spontán omlott be a járat, mások szerint beomlasztották, látni vélték a kopott szerszámnyomokat. Akik szerint beontották, azok úgy vélték, ez bizonyíték arra, amit kerestek. Márhogy valahol a barlang végén lesz egy vagy több akna, ami eddig öröknek tünő nyugalmat biztosított a város lakóinak. Akik szerint spontán omlás volt, azok szerint attól, hogy magától omlott be, még simán lehetne ez egy járat a temetőgödör felé. Mind a két párt rendíthetetlenül ásta tovább az alagutat. Közben vitatkozott. A homokkö selymes volt. Ahogy aranyos napfény círógatta. Finoman kanyargott a rég eltünt patak mosta járat. Lefelé. A bontás végén ott ált egy kapú. Az omlasztáspártiak felkiáltottak: íme, mégis temetési menetek vonultaka járatban! A bontásellenesek szárazon megjegyezték, hogy ezt senki sem vitatta. Csak a barlang beomlásának oka volt kérdéses. És előre megmondatott, attól még omolhatott be spontán, hogy esetleg valaha valakinek azért is lett volna oka beomlasztani, hogy ősei nyughelyét védje. Ahogy-engedték meg nagylelkűen-bármi más okból akkor is lehettet volna mesterségesen beomlasztot, ha nem lelnek a végén semmit. De nem így alakult.

A kapú egyetlen hatalmas kőlapból állt. Nagy mesterségbeli tudással faragták, köhüvelyekbe illesztett köcsapjain könnyedén fordulhatott. Valaha. Mostanra a hötágulás hajszálrepedései elemésztették finomabb részeit, és málladozó, makacsul mozdíthatatlan kőlapként terpeszkedett a kiváncsi tudomány útjában. Emelőrudakkal, kézimunkával mozdították el. Három nap küzdelem után sikerrel. Mögötte lyuk. Nem is akármilyen. Egy női nemiszerv. Köbe faragva. És százszoros életnagyságú. Közepén nyílás, egy végső kapu, egy másik világba. Hasonlóan, mint ahogy jöttünk. Szép szimbolika. A továbbiakban a kutatók között sajátos mellékízt kapott a "Menj a picsába" felszólítás. És persze gyakoribb is lett. Azt mindenki sejtette, hogy a meredeken eső kőhüvely másik végén végre meglelik azt, amit keresnek. Az ősi népet, melynek tagjai visszatértek az élet kalandjából.

A becslések szerint száz és négyszázezer közötti csontvázra számítottak, ha tényleg ez volt az egyetlen temetkezési hely. Nem valami hálás munka egy sirgödörből ennyi maradványt kiszedni. A matematikus modellt készített arra, hogy ha ezen az egy nyiláson szórták be a testeket, akkor milyen eloszlás szerintrétegződhettek. Naggyon érdekes modell. A csuszkáról egy röppálya mentén várható a repülés, de csak ha a feltételek nem változtak. Pedig biztos változtak. A véletlenszerüen változó feltételek a szórást növelik, a tendenciózusan változók meg ugye, tendenciózus változást okoznak. A szórást az eltérő testméret, testalkat és testsúly adja, illetve, hogy milyen anyagba csomagaolva ment végig a csuszkán a test. A tendenciózus változást a kőhüvely kikopása, tehát lassú irányváltozása és simáracsiszolódása, illetve a folyamatosan növekvő halom. A paleopatológus még javasalta egy változó bevezetéset annak fügvényében, milyen gyorsan jöhettek a testek. Hiszen nyilván , ha sürübb volt a termés, akkor egy-egy test nem csontra hullot, hanem még frisebb darabokra, és ezzel megváltoztak gurulási tulajdonságai. Egészen más tehát a szórodás, ha a bomlás más fokára jutnak el a bent fekvő testek a következők érkezésénél. A terv szerint egy estelges járvány idején-amire számos jel utalhat, a csontokon levő betegségnyomoktól kezdve a koréletfa megváltozásáig-más modelt kell alkotni a szétgurulási tendenciákról, ráadásul ez az alsóbb csontok elmállásának tendenciáját is befolyásolja. Ha keveseb a megmaradt lágyrész, jobban törnek becsapódáskor a csontok. Ami persze a csonthalom magasságának fügvénye is. Ami szintén időfügő változzó, hiszen a bomlással, illetve az új tetek becsapódásával a halom lapososdik. A paleopatológus és a matematikus hosszú estéket vitatkozott modell finomításán. Egyik este éppen arról volt szó, hogy a falon gellert kapott túlsulyos delikvensek hatása a halmozódásra leírható-e a lineáris algebra eszközeivel, vagy káoszmatematikai természetü komplex visszakapcsoló mechanizmusról van szó, amikor egy botanikus-régészhalgató rájuk boritotta langyos levesét, és hisztérikusan sikítozva elrohant. Az ásatásvezető megkérdezte, segíthet-e a halmazeléméltei megközelítés a probléma megoldásában, majd ájultan egy talicska alá esett. Nem csoda, még pitymallat elött inni kezdett.

Így négyszázezer csontvázat kelett volna összerakni, és minden egyes csontot elhelyezni abban a 3d-s számítógépes modellben, ami az egész hatalmas gödröt ábrázolta. A munka becslések szerint 150 évig tart, ha közben nem lesz polgárháború, ami errefelé három évenként esedékes. Ezért nyugodtan haladtak, mert ugysam jutnak messzire. Mindenesetre a hatalmas kölyuknak ez az egy bejárata maradt, a többi befalazták annak idején. Egyetlen nyilásán át nehezen mászhatot ki a bomló testek beteg párája, ráadásul a töredékes ábrákból úgy látszott, az utolsó pár száz métere már úgy is csak a gyászhuszárok szük köre kisérte el az elhunytat, a gyászolók a barlang külső részénél vettek végső búcsút. Szép.

Számítások szerint a kései utódok , aki majd itt ásnak, már igen keveset tudhatnak meg a város legkorábbi lakosairól, mert már csak homogén csontprézli lesz a ködör legalján. Legalább is középen. Oldalra, apró üregekbe elgurulhatott egy-két szerencsés nyertes, nem lévén tisztában szerencséjével.

Természetesen olyan helyen, ahol ilyen hihetetlen töménységben volt jelen az elmúlás hangulata, mindne kellékével, éltek démonok is. Megfogyatkoztak az esménytelen évszázadok, évezredek során. Hiányolták a papok áldozatait, az imákat sötéten ásító üregeik elött, így más létsikokra költöztek, esetleg a mulandóság áldozatává lettek, mert elhitték, hogy az emberek szerete, félelme és fantáziája nélkül semmi nem tartja meg anyagtalan létüket. A keves túlélő megtanult sötét árnyékként, ódon hangulatként, esetleg kecsketolvaj kóborkutyaként létezni, nem bírván elszakadni a hatalmas gödör megigéző közelségétől. Mert nem csak az emberek foglyai a fejükben kavargó démoni fantáziáknak, a démonok is fogjai mindazon létető vagy valaha volt emberi érzéseknek, amelyek előidézték öket a Káosz mélyéből. A kutatótábor lakói persze nem értették, mi folyik körülöttük. Nem fogták fel, hogy a járatokon végigsöprő Jeges Fuvallat, a szorongást keltő Árnyék, ami néha a fény hatalmának fittyet hányva önkényesen terpeszkedett el, a szük járatokból elősejlő Visszhang csoszogása, szóval, hogy mindezek ősi szellemlények, kísértések és fantáziák. Ahhoz már gyengék, élő hit hiányában, hogy szörnyeteg alakjukban megmutatkozzanak, de rossz hangulatot, csüggedtséget, haragot és félelmet még képesek oltani az ott levők lelkébe. ÉS amikor a nagy fény elmászott a hegyek mögé, steril villamosság és kormozó petróleum próbálja még fenntartani az utolsó helyörségeit, és alvás révén elvékonyodnak a válaszfalak a megélt és a csak félve sejtet világok határán, akkor még megjelenni is képesek ezek a lények, az álom folyamatosan változó, szétfolyó szinekben örvénylő birodalmában.

Álmomban sétálhatottam én is magányosan a végtelen folyosókon, kopott ábrák és málló faragványok között. Éreztem bőrömön a réseken betörő nap fullánkjait, tornacipőmben a finom homokot, és tekintetembe fúródni két vörös pontot a legmélyebb sötétből. Aztán a nap fullánkjai helyet adtak valami zöldes derengésnek. És az izzó szempár tulajdonosa is látszott. Izmos, fekete bőrű férfi. Finom, nemes vonásokkal, sasorral, pengevékony szájjal. Tekintetének vörös ízássa lassan borostyánba váltott. Mosolygott, hosszú, inas karjával intett. Sose láttam még ilyen művészi, gyönyörű kézfejet. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudni, de értettük egymást. Én sortban, ujatlan sárga trikóban, lófarokba fogott hajjal és régész PhD ösztöndíjjal, és a másik, ruha nélkül, és szabadon az anyagi lét nyűgeitől.

-Kérlek mesélj!

-Zbor vagyok, és csak az álmaidban létezem. Mint saját elméd terméke, semmit nem tudhatok, amit te nem tudsz. Kérdezz bátran bármit!

-Mi vagy?

-Démon.

-Így néznek ki a démonok?

-Nem, láthatatlanok.

-Akkor... Hmm. Milyen idős vagy?

-Nehéz olyan választ adni, ami érthető is, meg igaz is. Mondjuk, háromezer éves. De ugyanannyira igaz lehetne a végtelen idős, vagy az, hogy három és fél perces, amióta megjelentem.

-Mi az, hogy démon?

-Amit a te elméd csinál mindabból, ami mi vagyunk.

-Mik vagytok?

-Számodra démon vagyunk.

-Kezdem úgy érezni, ez a beszélgetés nem lesz különösebben gyümölcsöző...

-De lehet. Akkor is, ha a szavakat vesszük gyümölcsöknek.

Lassan lüktetve világítottak a sárga szemek. Csend.

-Múlik mindaz, ami szerinted idő. Nem kérdezel?

-Mesélj, amit gondolsz!

-Akkor hát nem kérdezel. Ravasz. Mesélek.

Hátradőlt, kezetit térdeire helyezte, szemeit lehunyta.

-Hatalmas ünnepség volt. A szénfekete bikák szarvait olajjal kenték be, hogy még fényesebbben csillogjanak, virégszirmokkal borították az utakat, amerre vonult az ünneplő tömeg, mindenhol táncosnők, nemes vörösborok patakokban, kobórebek és utcagyerekek, kéjnők és csontá aszott, kopasz papok. Rézkürtök harsogtak, tompán puffogtak a dobok. Áldoztak bálványaiknak, táncokat lejtettek, és hajnalig tartó tivornya útán tértek haza. Bő években. Olyan sürű volt a szaga mind ennek, a részegeknek és kéjnőknek, illatszereknek és tömjénnek, kopott fémpénzeknek és koldusok gúnyáinak. Én meg megrészegülve ettől a kavalkádtól mászkáltam a tetögerinceken...

-Itt nem lapostetős házak voltak?

-Kérlek, ne szakíts félbe, mert elvesztem a fonalat...szóval mászkáltam a tetögerinceken. Megrészegülve az illatkavalkádtól. A sötétet szerettem mindig is. Valamely lomha köbálvány lábainál vacsoráztam az áldozati ételekből, és suhantam tovább. Gazdagság évei. Aztán jöttek rosszabb évek, fakó, erőtlen örömökkel, és a bálványok is porosak voltak. Utcagyerek és részeg akadt mindig. Ja, és zene. Zene is volt mindig. És a legszegényebb sikátorkoban mindig szépen szólt. Ahogy koldúsok, magányos öregek a maguk örömére énekletek, zenéltek. Igen, azt hiszem, a zene az, a legfontosabb, amire emlékszem. Amig csak egy kormos fal is állt, amig csak egy ember is volt, addig mindig szólt zene. Aztán lettek csak romok, és csak a kecskepásztorok fütyülése halatszék a rongyos sátrakból. És ez annyira más, annyira más, mint a rózsa, nő és részeg ember nehéz szagától átitatott sötét sikátorok zenéje. És ha nagy kút fölött figyelsz, nagyon figyelsz, a teljes sötétben, négyszázezer porhüvely fölött. Akkor...

Beletúrta hajamba, és nevetett.

-Nincs a széles földön, nincs a széles földön még egy olyan hely, ahol ilyen kis helyre sürüsödne be ennyi ember emléke. Teste, és minden ezáltal, ami ezzel a testtel történt. És már olyan régen voltam fekete macsakszerű lény házaik tetején, de mégis.

Most az ölembe hajtota fejét, és tényleg macskaszerü volt.

-Mégis. Pedig ha belegondolsz, mennyi minden történik az emberrel életében, ami nem zene, és milyen kevés, ami zene. A legtöbb dolog bántó disszonancia, vagy szakadatlan , gépies ismétlődés. És mégis, az életnek van, kell legyen zenéje. És minden zaj dacára ez a zene megmarad, túlél, hallható marad. Én is hallom a múltból a zenét, halálsikolyon, az enyészet rothadó mocorgásán keresztül.

Finoman nyújtozkodott.

-És ha egyszer ott állsz a közel félmillió ember emlékét jelentő csonthalmaz fölött, hiába ment el a lélek, már ha volt, hiába pattantak el az életszikrák, és hiába volt a legtöbb élet tapasztalata rengeteg lárma, és oly kevés zene... mégis csak zenét hallasz. Elöször nem, van, hogy órákig nem. De végül...távoli, nem a régi utcák zenéje. Tisztább. De az ő zenéjük. Ha befogoma fülem, akkor is hallom.

-Persze, merta fejedben van.

-Igen. De csak ott hallom. A kútnál.

-Furcsa.

-Dehogy is.

...

-Tudsz valamit mesélni, ami úgy, tudományos szempontból...értékes, ő, érdekes?

-Persze. A matrekosotok elszúrta aszámítást. Mármint hogy hány test fér el egy ekkora gödörben. Nem vette figyelembe, hpogy a legalul levő csontok a kismennyiségű viz hatására is elkezdenek errodálódni, teljesen porszerüvé válnak, és a bennük levő szervetlen anyagok egy része a kőzet repedésein kersztül...

-Őőő, hagyjuk.

-...minden esetre egy barlanggal lejebb szép csepkövek vannak.

-Van lejebb még egy barlang?

-Még sok...

Sötét lett. A fekete test mindent eltakaró sötétséggé folyt szét. Már nem láttam semmit. Csak mély hangját halottam az éjből.

-Inkább mondok valami tényleg fontosat. Mindig figyelj az alkonyra, és a hajnalra. Próbálj minnél több napfelkeltét és naplementét megnézni életedben. Csendesen, nyugodtan. Az a remény. És az élet igérete. Mert sokkal világosabban beszél a változásról, mint amikor lustán vándorol a napkorong, vagy a hideg Hold. Minden alkony ígéret, hogy a bántóan tiszta fényt felváltja az éj bizalmas bársonya. És minden hajnal igéret, hogy a sötét kísérteteit elüzik a meleg sugarak. Magam az alkonyt szeretem, de értem a hajnalt is.

A sötétnél is sötétebb lett. Éreztem , hogy már nem csak körbefog, hanem átfolyik rajtam a pua, bársonyos fekete.

Két héttel késöbb szakadt be akút feneke, és ömlött bele a rengeteg maradvány egy eddig még feltáratlan barlangrendszerbe. Így a feltáráshoz szükséges idő százötven évről jelentősen megugrott. De mivel közben katonai puccs volt, és lekezdtek lőni, hát eljöttünk. Otthagytuk a barlangot kőölével és megszámlálhatatlan tetemével. Az alsóbb barlangban nem jártunk, hogy megnézhessem, milyenek a cseppkövek. Nagyon gyorsan jöttünk el, katonai helikoptereken. Sok csomag élelmiszer maradft ott a kutyáknak. Majd talán valamikor folytatjuk...

Még csak annyit, hogy terhes vagyok. És nem tudom, abban reménykedjek-e, hogy az a selyemfiú Fabianó az apa, a nyálas mosolyával meg a remek narancslikőrével, vagy valami egészen másra gondoljak. Ez, annyi mással ellentétben, kiderül, ha eljön az ideje. Fabianónak ugyanis kedvesen értetlen, halványkék szemei vannak. Egy pici borostyán árnyalat nem akad bennük.

Taigetosz

Nem tudom, hogyan jobb gyávának lenni: ha legalább magunk elött vállaljuk, hogy megalkuvóak és alantasak vagyunk, vagy ha vak zürzavarban vagyunk gyávák, kiáradhatatlan kútfői a hazugságoknak, melyekkel saját magunk és mások előtt leplezni próbáljuk a tényt: megvetésre méltóan, undorítóan, betgesen gyávák vagyunk. Az első válasz, hogy a tudás lehetőséget rejt magában a változáshoz. Ha tudjuk magunkról, hogy gyávák vagyunk, lehetőségünk van változni. Ez lehetőség, de nem. Második érvünk a tisztánlátás erényét hozza fel érvként amellett, hogy miért jobb tudni. Ez jól hangzik -és undorítő elelntéti párja az érv, amely a tudtalan vakságban keresi mentsvárát a gyávának, ellentétben a tudó felelőségével-de egy kemény sziklán törik meg ez az érvelés is: a látással egyféle pökhendiség társul, felsőbrendiségi tudad, mely lenézi a hasonlóan gyáva, ám tudatlan lelki rokonokat. Persze, erre meg jöhetne az , hogy ez nem kellene így legyen. Na de mit várjunk egy gyávától? S ha bárkit elvakítana kezdeti kérdésünkben rejtett kijelentés kétes igazsága -miszrint bármilyen különbség lenne az öntudatlan és a saját hibáival nagyon is tisztában levő hitványság között- még egy végső érvet lehetne felhozni a boldogtalan tudók mentségére: hibájuk ismeretében megpróbálhatnak valamely módon úgy ügyködni, hogy hátránya ebből senkinek se legyen. Ez mint elmélet...elmélet. Egy történetet mindenesetre elmesélnék, tanusítson akármit, vagy sem.

A terem az erő és a hősiesség terme volt. A falfestmények termetes, ízmos férfiakat mutattak, amint erőszakos halált szenvednek, más, még termetesebb és izmosabb férfiak fegyvere vagy puszta keze által. Mellszobrok, hatalmasan domborodó félbevágott mellizmokkal, fölöttük határozott, metsző tekintetek, kemény vonások, kemény állak. Fegyverek, vértek, pajzsok. Csupa izom és erény a falakon. Hát mi más lett volna a falak között, mint löttyedt hús, logó háj, sorvadt csontok, sóvár szemek és hazug nyelvek. Gyáva szívek és torz elmék szószólói. Ebben a teremben is talán a legkétszinübb, leggyávább én voltam. De nem a legtrotlibb. Erős mezönyben vesztettem. Mámortól, kortól, betegségtől és bűntől zavaros tekintetű agastyánok ültek körbe, megpróbálták szép, virágos szavakkal leplezni lelkük ocsmányságát, de lifegő, vértelen, vagy mohó, zsírosan telt ajkaik közűl csak ocsmány ürülék csorgott a szépen csiszolt márványpadlóra. Mi más jött volna belőlük. Belőelm. Mi voltunk a vének tanácsa, városállamunk legfőbb vezetése. A sokat próbált, régi harcosok és polgárok, akik harcos multjúk, bátor cselekedeteik és erényes életük révén bizonyították, méltóak arra, hogy vezessék ezt a harcos, büszke népet. Mert harcos, büszke nép vagyunk, akik fejet semi földi hatalom elött nem hajtunk, s csak a fegyver és az erő nyelvén értünk. Kalandvágyó, merész férfiak. Rohadt paraziták, szipolylidércek, rablók, gyilkosok. Elnyomtuk a környező hegyek bamba földtúró népeit, sanyargattuk, megaláztuk, kizsigereltük a szorgos, de gyenge és összefogni képtelen parasztok hatalmas tömegét. Ez nem lévén elég nekünk, távoli gazdag városokat dúltunk fel aranyért, ezüstért, az ölés kéjéért és az erőszak szerelméért. Telhetetlen és tehetetlen ostobaságunkban olyanok vagyunk, mint az egyszeri ácsmester, aki miután remekül tudott szöget verni fába, már másra sem volt képes, mint örökké övébe tüzött kalapáccsal minden fémdarabkában szögret keresett, és minden felületen végigsimított érdes tenyerével, hol fogná meg a legjobban a hegy. És így mi sem tettünk mást, minthogy jövet menet kiraboltuk saját parasztjainkat, felgyújtottuk zselléreink házát, és megbecstelenítettük állatnak tartott szolgáink asszonyait. Így voltunk kevesen, harcosak, bátrak, egymás között egyenlőek és bajtársiasak, akik uralkodtunk az igásállatok lomha többségén. És az egymás között egyenlők és bajtársak között, fölött, voltak a még egyenlőbbek, a despoták a testvériségben, a paraziták vérszívóí. A legnagyobb rang és méltóság birtokosai, akiknek tisztje nem csak megtiszteltetés, hanem méltóságteljes áldozat a többiekért, a tapasztaltak, a túlélők, a kipróbáltak tanácsa, impotens vén gazemberek gyülekezete, akiket még a háború oly kevéssé válógatós, véreskezű istene sem tartott méltónak a dicső halálra, hogy véres sárban fetrengve lelje ki lelkét, és hollók lakomája legyen valamely bánatos harcmezőn. Elöször a hülyék halnak meg, aztán a hősök és az eszementek-egy másik kor tudósa majd bizonyára elmagyarázza a különbséget-de a gyávák a legritkábban. Csak ha elfelejtenének hazugnak lenni. De ez nem sajátunk. Így lettünk mi, félve megbúvók, idejeelött és késve bátrak, szavakban merészek és külsőségekben hősök a túlélők, a Vének Tanácsa. Pusztán egyetlen, egyetlen eszement vakmerő ült körünkben, ő volt a legkegyetleneb, a legostobább, viszont félelmet nem ismerő, elvei szerint élő és szerinte erényekben dúskáló. Furcsa, de illett közénk. Békeidő volt, rabszolgáink nem zúgolódtak, még a legnagyobb rosszindulattal sem mondhattuk volna. Távoli vidékek kirablásának sem volt éppen ideje, mert bár arany jó sok volt a kamrákban, épkézláb férfi kicsit mintha kevés... Így mondhatóan béke volt, és mint ilyen, boldogtolan és feszült mifelénk. Ilyenkor , jobb hilyán, marad a gyermekgyilkosság a köz érdekében. Tehát itélkeztünk. Szerencsére gyermekáladás akadt, három kis csomag is hevert gőgicsélve a márványpadlón.

Amikor már sokszor látál egy darabot, várnád az improvizatív részleteket. Mert amúgy mindent tudni. szerepek adottak, a karaktereket is a már bevált színészek alakítják, és a végkimenetel sem kétséges. Legalább a plafon leszakadhatna, vagy valami.

Az első sima ügy. Erős gyermek, szép, mosolygós, egészséges, mint a makk. Apja hős, elesett hős. Na, ezt ledobjuk, az tuti. Ugyanolyan elánnal, ahogy megtartanánk, ha élne még az apja. De a hős azt jelenti, utáljuk, ahalott meg, azt, hogy nem tudja megvédeni saját vérét. Tehát, dobás. Az egyetlen élő hős lehetne, aki elelntmondhatna, próbál is, de a hazug nyelvek szötte sűrűben elvész, és avégén már saját akaratából-hah, akarat-gagyogja a többiek hülyeségét. És ő hiszi el leginkább. Heles, a dolgok rendben mennek. A következő sápatag leány nyugodtan dobható lenne, aféle kis öszi levél, libegve-pörögve hullana alá. De valamely vén szivének kedves nő az anyja, igy marad, hogy sápadt meddőségben erőtlen szolgálja a dicső harcos népet. Most a kivénhedt hérosz sem okoz gondot, neki kedves a kis béka gyermekénél csak egy hajszállal egészségesebb és elevenebb anyja. Így megint ő hisz a leginkább megint az igaszságban, hogy helyes, ha a poronty marad. A többiek ciniusan bólogatnak, összenézneka háta mögött. Rám is néznek, én is visszanézek. Nem szabad elfelejteni, hogy nem néző vagy, ha játszol a darabban. A harmadik kör a legérdekesebb. Jópofa kis gnóm kölyök, olyan kis aranyos. Biztos jó harcos lenne belőle. Kis púpos, hosszú karó, rövid lábú, erős, mint a bivaly, bátor. És ennyi év tapasztalatával az is látszik, ezekből a már most értelemmel csillogó szemekből, hogy nem az a vakon engedlmes fajta. Önálló kis emberke. Na, az ilyet nagyon utálják. Szerncse, hoyg kicsit torz, igy hamar meglehet az itélet. Csak hát gyenge vagyok. Azt még kibírom, hogy arosszindulat és a gyülölet elveszelyt egy egészségest. Azzal sincs nagy bajom, ha a részrehajlás, a korrupció és a simlizés iránti elkötelezettség elétben hagy egy vértelen lárvát, aki legfeljebb mérges nyelvével fog valaha küzdeni, de akkor is csak a Romlás oldalán. De hogy csak elvből, nem személyes rosszindulatból, nem részrehajlásból vagy seggnyalás céljából, hanem ostoba gonoszság okán hozzunk káros itéletet, hogy az öncélú pusztitás okán pusztitsunk, ez zavar. Ez a Gonosz legcsúfabb arca. Az öncélú pusztitás, aminek egyetlen haszna az öncélú pustítás öröme. Még ezt is ki lehetene bírni, ha bevalottan történne, ha kimondatna, hogy megfásult gonosz vén szörnyek vagyunk, és nekünk jó így tenni, mert elkötelezett hívei vagyunk az öncélú pusztításnak, mert kiszáradt ágyékunkból ha élet nem is, de igaztalan és értelmetlen halál még fakadhat. És ahogy valaha öröm volt szép testeket ölelve magunkat hinteni, most úgy öröm a fájdalom és halál magvait szórni. De Nem így teszünk, legtöbben csak lelkük legméjeb zugában sejtik mindezt. De hiszik, amit mondanak, igazságról s helyesről. Így szót emeltem, ahoyg várható volt. És legyöztek, ahogy várható volt. Sárgás szaruhártyák, hályogos tekintetek villantak, nyekergő hangok hallatszottak, aszott végtagok gesztikuláltak, és megértő szavak mérge halasztotta el józan, és ebből fakadóan sebezhetően öszinte, szélben pislákoló gyertyaláng érveimet. Nem is figyeltem. Kénytelen voltam szót emelni, és ennek nem csaka z volt az ára, hogy vesztes lettem,hanem hosszú, kinlódó magyarázat óráiáskígyókat kellett halgatnom, ahogy érveimet kedélyesen elnyelik, ürítik, majd újra és újra elfogysztják és kiszarják, míg csak ez a sajátos, perverz játék unalmassá nem válik a csilapíthattalan étvágyú koprofág óriáskigyók számára. Közben néztem a véneket, a véneket, akik java része ifjabb volt, mint némely marcona katona, aki még mindig a véres sarat taposta a csatamezőkön. Mert ahogy a gyávájk vagy bolondok csak ritkán valódi érdemeik alapján, jobbár betegen vagy sebesülten a Tanács Tagjaivá válnak, megvénülnek. Elöször azt hinnénk, csak szinészet, alkalmazkodás, alakoskodás. De nem. Az öltözék, a mozgás, a testartás és a hanghordozás részét képezi az átalakulásnak. A duzzadó bendő, és a réteges toka is érhető. De a megritkuló. fehéredő haj, a petyhüdté válló bőr, a púpok és karikalábak, a reszkető kezek, melyeknek végéből karomszerüen horgadnaka körmök... sokaszor láttam már ilyen csodálatos átalakulást, hetek kérdése csupán, ha valaki egyszer a Vének Tanácsába kerül. Bármilyen idős is. Az edzett testnél persze sokkla gyorsabban idomul a jellem, ha még nem lett volna elég aljas és alamuszi. Így lett jeles grémiumunk a bármilyen korú Gonosz Vének Tanácsa, huszon akármennyítől hetven éves korig. Komoly vámot fizetünk a márványterem bejáratánál. Idomulunk a halálhoz, legyünk bármilyen nemtelen szolgái is.

Így gyermek is a Völgybe került. És itt elkövettem egy hibát. Hiba volt részemről, mert én egyedül tudtam, mi lenne a helyes, most hogy a sors láthatatlan fonalait, melyek a tanács gonoszságától a kisded méltatlan pusztulásáig vezet, összekusszáltam. Mert ez megtettem közbeszólásommal, mégha nem is emberi értelemmel felfogható módon. Bizonyosan érzékelhető módon. És ezért hiba volt mulasztásom. Ahogy áltam, és néztem, hogy valamely vén trottyos reszkető vén kezeivel a szakadékba hajitja az üvöltő kis férget. Aztán visszamentünk a tanácsterembe, és testes, sötét bort ittunk.

Persze enni jöttem, mint mindíg. Ocsmány szokás, de most nincs itt a Vadászat ideje. Viszont, mint minden nap, eljött az evés ideje. Most, hogy már a gyenge kékes derengés is eltünt a nyugati horizonton. Ilyenkor már nincsenek keselyük. A farkasokkal kijövök, a sakálok meg elfutnak. Ezer éve így megy ez. Jó magasan fekszik jeges barlangom, amiből suhanó árnyékként elindulok. Félig hüvös esti szellő, félig hatalmas denevérszerüség. Ellibbenek kedves völgyembe, ahol mindíg akad valami harapnivaló, ha éppen nincs kedvem életeket kioltani. Mindig akad valaki más. Szép nagy halom gondosan lecsupált csont. És valami friss hús. Sakálok ólálkodnak arrafelé, és az egyiknek már nincs ideje elillanni.

-Ha ajánlhatok valamit-mondja a fülét farkát behúzva-akad még néhány igazán friss falat. Te azokat úgy is jobban szereted, uram...

A falat tényleg friss, mondhatni, eleven. Nem tudom, mily hatalom óvta meg életét, de a éppen, bár kitikkadva hevert a hatalmas csonthalom közepén. Nyilván ezért élt, mert valakinek nagyon fontos lett volna, hogy meghaljon. És ettől fontos lett, hogy éljen. Nekem. Valami meleg izzás vette körbe, ahogy a gyászos szakadék kékes mélyén hevert, majdnem sortársai csonthalmának közepén. A sakálok is elkerülték valami miatt, pedig nem jellemzőjük a filozófia. Bár eszük volt, ez is élteben maradt. Már el is oldalgott. Én meg az apró kis életet sötét magamba zártam, és elindultunk távoli hegyekben rejtező jeges barlangom felé. Ahová nem jut el a majoranna illata. Igaz, akis püffedt tetemek bűze sem. És egy alpesi legelőn egy gyönyörű gímbika megbánta, hogy ismét eljött a Vadászat ideje. Mert élet kellet nekem, mert élet akadt az utamba. Amivel dogom akadt. És a dolgomhoz eleven állat meleg vére és húsa kelett. Életet csak a legfelsőbb erők adhatnak, mások csak gazdálkodnak azzal, ami jut.

Fekete fuvallatként hatoltam a barlangba, hogy lények seregére hulljak szét. Felbukkant egy succubus, akinek sűrü teje fakadt. Nem ép embercsemetének való, de megfelelt, mert a szükségben ez volt. Születet a sötétből fekete tígris is, hogy mogorván a barlang szája elé feküdjön, elvéve a kalndvágyók és kíváncsiak kedvét a szimatolástól. Rémséges apró gnómokléptek ki a semmiből. Tüzet élesztetek, fát gyüjtöttek, Magvakat, gökereket, gyümölcsöket, gyógyfüveket és gombákat. A tűz remegő fénye fekete árnyékot rajzolt a barlang zegzugos falára, És az árnyék mint hatalmas, fekete kígyó mászott-tekergőzött a lángok szeszélyes játéka szerint. Két ízzó borostyánfolt kutatta, mi történik a föld mélyén, még nem szólt semmit, mert nem tudta a becéző szavakat. De elcsalt -elcsaltam- az erdő mélyéről néha egy banyát, aszott-ág kezü, ocsmány, kortól sebes arcú vénséget, mert gyógyitani, azt nem tudok, a barlang egyik lénye sem az egyetlenből. És ahogy elöször megláttam szemében a kérdést, előkusztam fekete árnyékgyürüimből. És megértettem vele a szót, és megértettem vele, hogy ő más, mint a fiókák a fészekben, mint a kacsa után úszó csibék, mint az apró szörgolyó bocsok, akik medveanyjuk után gurulnak. Más. És társasága lettünk mi, hol szánalmas, hol rettenetes, bizarr és érthetetlen, de néha meglepően gazdag tudással rendelkező lények. Tudta, hogy más a története, mint az élet normálisnak mondott folyása. Élt rideg barlangunkban, és a csodás erdőben. Farkasok, medvék, ludvércek, forrástündérek és törpék voltak a barátai. Kiválló társaság egy kisgyereknek. A legjobbaktól tanulhatott ravaszságot, bírkózást, megfélemlítést, csábítást és sötét mágiát. Ebből liginkább a birkózás érdekelte. A legkevésbé meg a bölcsesség, amit én próbáltam vastag koponyájába csepegtetni. Ültünk a sziklán, ahonn gyönyörű kilátás nyílt a termékeny , zöld völgybe, és a fennséges havas csúcsokra, és meséltem. Ő meg élénk, állati értelemmel az arcán nézett, fészkelődött szék gyanánt szolgáló fekete gyűrüimen, és máshol járt az esze. Elmondtam neki a legfontosab dolgokat, amelyek nélkülözhetzetlenek az élet megértéséhez- szerintem. Minden tudást, amelyet föld alalti járatokban, dögkutakban, templomromokban, víz alati városok hínáros omladéka közt meg lehet tanulni. Hogy ahhoz hogy ne rombolj akaratlan, erős kell legyél, hogy a szélsőséges ellentétek valójában azonosak, hogy kérni állítással kell, hogy az igazság hazugság, a legnagyobb, hogy amelyik kutya némán figyel a bozótból, veszélyesebb, mint amelyik örjöngve fenyeget, hogy ne becsüld azt, aki nem becsüli magát, hogy a félelmed mindig jogos lesz, szoljon bármiről is, mert e félnivalót afélelem szüli, és hogy bölcsességeket mondani a hülye is tud, azok szerint élni viszont a bölcs sem, csak őt már nem zavarják a következmények. Nem meséltem neki az idő hazug homokkígyójáról, melyben az emlékek szines kavicsok, meg hogy a gyűlölet meddő,meg hogy ami szeretenek látszik, az meg nagyon ritkán bizonyul tényleg szeretetnek. Nem akartam fölösleges tudással tölteni a fejét. Ő meg sziklát mászott, vadászott, tündérekkel évődött, együtt szaladt a vadakkal, és megtanúlt jóban lenni a vén barnamedvével, ami az egyik legnagyobb tudomány az erdőben. Szóval értette a tanitást, de ahogy ott ült, konok állatti értelemmel az arcán, unottan kapargatta pikelyeimet, és dacosan ellentmondott, ritkán adta meg nekem a sikeres tanítás élményét. Aztán megtanítottam, hogy lehet tavaszi virágokat szürke kavicsokká változtatni, kőpengés fegyverekkel pillangót fogni, forrástündérek haját vörösre szinezni, és teliholdkor a farkasok vinyítását palacknba fogni. Mert nincs fontosabb a fölöslegesnél.

A vajákosasszony gyakori vendék volt nálunk, egy-egy tehénlakoma alkalmával szilaj pásztorok nyilhegyeit szedte ki a kölyök oldalából. Ferdén néztek a környék lakosai a sötét ormokra, de tigrissel, kígyóval nem tudtak mit kezdeni, mentek hát másfelé. Ettünk hát szarvast. A vénasszony a törpék kincsét vitte vékaszám szolgálataiért, de ez még mindig jobb volt, mint ha egészen másféle ocsmányságokat kért volna. Drága gyermek... Ha nem nyílhegy, hát karom vagy vagy fognyom a játék hevében, sziklára zuhanás közben eltört borda. Mindig akadt valami dolog, anapégette, mocskos, torz és izmos testen.

Nem tanítottam meg neki, mit jelent a véletlen szó, mert jó megfigyelő révén ilyet sosem tapasztalt, értelmetlen lett volna a számára. És egy holdvilágos estén, amikor már el kellett engednem, de még nagyon nehéz volt, és ronda vén feket gilisztának nevezett. azt mondta, most már érti mi a dolga, és bosszút áll. Mire mondtam, hgy semmikép se álljon bosszút, mert a bosszú az aljasok és gyávák szava. Mert aki bosszút ál, az mentésget keres, indokot, igazságról beszél-ezt nem is érthette- és megvetésre méltó. Mondja azt, hogy gyűlöl, hogy pusztítani megy, és felfoghatatlan hatalmakat fog a vitorlájába. De ha a bosszúra hivatkozik, csak olyan lesz, mint az elvilanó fények után kapkodó kölyökmacska. És megértette, és otthagyta a barlangot, és elment. Még megígértem neki, hgy soha nem segítem, és ha visszajön, nem tudhatja, itt leszek-e, és óhajtom-e a társaságát. Megigérte, hogy nem próbál meg nem elfelejteni, és nem köszönt meg semmit. Örültem neki, hogy a hosszú esték, amelyeken magyaráztam, mégsem teltek értelmetlenül. Farkasok halkan surranó serege követte a hágón át. És csend lett és magány, és fájt, ahogy az fájni tud. De nem volt feszültség, harag és vita. Így se jó, úgy se. Vagy így is, úgy is. Egyre megy. Megint elmúlt a Vadászat ideje. Nem kell élet az életért. Baljós pírt ültettem egy virágzó város ege fölé.

A sötétség fekete szárnya hamarabb szált le, mint gondoltam volna. erről árulkodtak az egyre erösödő fények. Hajnalpír éjfél elött. Elkövettem egy hibát. Tizenhat éve, remegő kezü vénként már akkor is. Néztem, ahogy inas, gyenge kezet lehajítják az életerős, de torz testet a pusztításba. Tudnom kellet volna. Tudnom kellet volna, hogy ha annyira ellenemre van az értelmetlen halál, ha annyira zavar, hogy érzéseim és szavaim a világ finom szövedékében foszlásokat és új összefonódásokat hoznak létre, akkor két helyes út ál elötttem: vagy szembeszálok az ostoba gonoszság sötét erejével, mely részem, és melynek része vagyok, és amelynek legfontosabb alkotója, acsüggedt gyávaság akadályozott meg a szembeszálásban, vagy... vagy ki kellet volna vegyem az azóta földé lett asszot fanatikus kezeiből a vergödő kis rózsaszín lárvát, és maradék erőmet összeszedve úgy vágni a mélybe, hogy a fonadékon újjabb lyukak támadjanak, és újabb kapcsolatok sodródjanak. Régi medrébe nem tért volna vissza az idő folyam így sem, tény. Haha! De nem tettem, és ez törvényszerű volt, minthogy mindnen törvényszerű, mig nem görditünk akadályokat, hogy más törvényszerüségek érvébnyesüljenek. s agnóm eszelős dühhel az arcán nemsokár abezúzza a márványterem érckapuját, mögöte a lázadó parasztok serege, az égen fekete szélvészként kavargó démonok hada. De addigra csak holtak lesznek itt. Méregpoharakat emelünk ajkainkhoz, kortól függetlenül vének, mert félünk szembenézni aljasságunk minden következményével. Miközben kint vértől iszamos padlón vonaglanak az életerősek és bátrak, mi lassan kortyoljuk a keserű bort, és méltó halálról ömlengünk, forrón cikázó félelemmel keblünkben.

Pertu

A Mester éppen a port törölte kedvenc démonszobra arcából. Vigyázott, nehogy kihulljanak a gekkótojások az orrlyukából. A szeme sarkában a pókbölcsö könnynek hatott. Ilyen marcona démonhoz igazán nem illet a könny. De elmúlik. A portörléssel amúgy is óvatosan kell bánni. Öreg szobornál nem világos a határ a még ép kö és a lehámló rétegek, meg a rárakodó szenny között. Valaki még túlbuzgóságában az egész szobrot eltisztogathatja. A Mester tartózkodott is a túlbuzgóságtól. Felszines szemlélő lusta disznónak mondta volna. Megtisztogatta a majd levesestányérnyi arcot. Mára elég is lesz. Eljött az ideje egy csendes sétának a kertben, gyümölcsfogyasztással egybekötve. A kert egy sűrün nőtt dzsungel volt, aránylag sok emberi fogyasztásra alkalmas gyümölccsel. A körengeteg melleti rengeteg. Sok-sok hatalmas fával. Emitt meg rengeteg szobor. Voltak nagyobb arcok is, egészen a több ember magasig. De ezeknek a tisztítását a szélre és az esőre bízta a Mester, mert azok jobban csinálták, mind ő. És soha nem vette volna el valakitől a munkát, aki jobban végezte azt, mint ő. A gyümölcsevés egész jól ment. Senki más gyümölcsevésétől nem lakott volna annyira jól, mint a sajátjától. Bár egy független bizottság biztosan többeket talált volna, akik elegánsabban fogyasztanak el egy mangót, mint ő.

Visszatérvén, a szentélyben kezdeményezett padlókímélő söprögetést. Kevés dolog zavarta kedves kolostorában, ahol ki tudja, mennyi időt töltött el már. Az illető még több időt töltött itt. Merthogy már érkezésekor is itt volt. Apró asztalkán ült meditáló pózban, ki tudja, mióta. Egy vallásalapító. Pontosabban, egy vallásalapító múmiája. A legtöbben szépen elhamvadtak, vagy égbe temetkeztek, netán földbe, de ez az úriember ott csücsült, összeaszva és rondán. Ezek persze fölösleges gondolatok, és aki annyit tudott az elmulásról, mint a Mester, annak semmivel nem kellet volna többet vagy kevesebbet jelentsen a szent ember aszott teteme, mint bármilyen más hasonló értékü szent tárgy, de mégis. Volt valami kelletlen magamutogatás, valami halállal való értelmetlen dacolás a kiüresedetten vigyorgó porhüvelyben. Ha legalább megette volna valami. Bár egy kevésbé edzett tigrísnek simán belevásott volna a foga. Így maradt, de a Mester ódzkodott az elötte való imádkozástól. Inkább keresett valami kellemesen árnyékos helyet valamely kődémon rémitő karmai és agyarai alatt, hogy meditáljon kicsit. A söprögetéssel úgy is túllőt a napi tervezeten. Volt egy hely, ahol ha elég ideig üldögélt, vénséges vén, kopott kobra mászott elő a kövek közül. Így mindíg vitt egy finom porceláncsészében kis tejet, magának meg mázatlan agyegedényben egyszerü zöld teát. Beszélgettek.

-Nehézkesebb már ez a patkányvadászat, amióta kevésbé hajlik a hátam. Múltkor meg is szökött valami szemtelen süldő. Hiába no, nem leszek fiatalabb.

-Kisöpörtem a szentélyt. Holnap kipucolom a kis forrást is, a medencénél. Szeretem a puha, smaragdzöld mohát. Finom az illata. Apró gőték élnek a vizben.

-Emlékszem, annak idején...hmm, nem sok kígyó mondhatja el magáról, hogy mongúzt vacsorázott, és nem fordítva. Hehe!

-Sokáig nézem őket. Néha napokig. Aztán kicsit megkotrom egy ágacskával a kifolyót. Csak óvatosan, különben zavaros lesz a víz, és a gőték rémülten pislognak. Legalább is úgy látom. Bár elvben nincs szemhéjuk.

-Az egész falú retegett tőlem. Elöször még a kis oltáruk alatt laktam, és finom tejecskét adtak...majdnem ilyen finomat. De aztán jöttek mésféle népek a faluba, akik nem szerették azt a kellemes kis kőoltárt, nagy ronda templomot akartak, elbontották kis lakomat, és megpróbáltak agyoncsapni...

-Finoman hajladoznak a hínárok a lágy áramlatban, fügefa ágai borulnak a medence fölé. Ott lenne a legjobb teázni, ott, a friss víz mellett. Csak ott magányos, mert te már nem jössz el velem odáig...

-Aztán eltemették halottaikat, de én is megsérültem. Akkor jöttem el hozzátok. Kedvesek voltatok hozzám. És soha senkit nem martam meg. Még azt az ostoba noviciust sem, aki egyszeri kora reggeli napfürdőzés közben rám lépett. Talán emlékszel rá, ki volt az.

-Majd hozok finom homokot a patakpartról, és kicsit kifényezem a réz gyertyatartókat. Szeretem nézni, ahogy újra befedi őket a patina.

-Azért jobb volt, amíg többen voltatok. Több szerzetes, több élelem, több és kövérebb patkányok. Hanyatlunk.

-Tegnap egész sereg madár repült nyugat felé. Fekete tollukon csillogott a nap. Fekete, és mégis csillogó. Szeretem az ilyen dolgokat.

-Csak ketten vagytok. És az az ostoba kölyök is csak a gondnak van. Már csak elérhetetlen helyeken merek napfürdőzni...jobbára ennek a szobornak a feje tetején. Aztán már nem birok máskép lemászni, mint az orrán keresztül. Így lesz belőlem kicsúszván ősi kőszent fakóbarna taknya. Az én koromban...

-Az orchideák virágoznak a gyümölcskertben. Csodálatos.

-Finom volt a tej, köszönöm. Botladozó lépteket hallok...megyek...

-Finom ez a tea...

És elnézte a kígyó barnásan csillogó hátát, ahogy egy koros úriember finim eleganciájával eltünt. A Mester úgy gondolta, lehet még egy nyugodt fél óráje, mielött tanítványa megtalálná. Addigra jut eszébe, hogy itt keresse, ahol szinte mindig fellelhető a napnak ebben a szakában. Így töltött még egy kis teát.

Tizenkettő egytucat

A Mester a lenyugvó napot szemlélte. Ősi kolostorát közben apró falatokban fogyasztotta az Idő. Láthatatlan, apró kigyófejei millió helyen rágcsáták egyszerre a kőcsipkéket, mogorva arcú pátriárka szobrokat, málló aranyozású képeket és a lassan meredek lejtővé morzsolodó lépcsőket. A madarak bezzeg nagy csoportban kerengtek az ősi romok között. A madarak csoportja nem kopott meg. Egy sem volt már azok közül, amelyek akkor kerengtek fekete örvényben, amikor a mester simaállú parasztfiúként átlépte a küszöböt. A táncoló istenek is megfakultak a kapú szárnyain. De a madarak keringtek, mert a madárcsapat élő, és ha külső erőszak nem pusztítja, hát még sok ezer évig keringenek az elmorzsolodó romok fölött, emberi kéz segítsége nélkül is örökké szépen, erössen, csillogó tolakkal. Egy kigyócska mászott elő valamely pokoldémon lábujja mellől, és átsiklott a gazos téren, ahol a mester üldögélt. Aztán eltünt egymásik résben. Szorgos kis kígyó. Ő csak ült, próbálta a legnagyobb átéléssel beszívni a friss levegőt, nézte a lassan sötétvörösbe váltó napkorongot, és hálás volt, hogy a madarak végeérhetetlen kerengésükben át és átrepültek tekintete és vöröslő nyugati ég között. Lassan ideje lett volna rízst főzni. A kiss cellájában. A legkényelmesebb cellában, ebben a tizenkét hektáron leterülő hatalma s kolostorban. Ahol majdnem remetei magánban éllt. Mivelhogy túl sokáig. De semmi baj. Már csak egy vérvörös csik világított a bíborszín nyugati égbolton. És a denevérek csapongó röpte. Fiatal korában, éles füleivel halotta a finom börszárnyak csapkodását, és sípoló hangjukat. Mostanában újra hallotta, de csak ha nagyon akarta hallani. Igaz, már bármit képes hallani, ha nagyon akar. Például lépteket közeledni a lépcsőn. A második legkényelmesebb cella lakójának lépteit. Idegesítő lépteket. Nem ügyetlen csetlés-botlás, nem friss, kiegyensúlyozott járás, zergeszökellés, vagy megfontolt, szabályos léptek. Nem. Ez mind jó lenne. De mindez egyszerre kissé disszonáns. Elöször fürge zergeléptek az udvaron, majd összevissza kalimpálás a lépcsön, hatalmas puffanás és folytott szitkok, ezután elöször sántikáló csetlés botlás, majd közelebb érve megfontolt léptek. Teljes reportoár. Fél percen belül. Nem semmi. De a az alkonypír eltünt. Lassan ideje lenne rízst főzni.

-Mester!

-Igen?

-Megvan!

-Jó!

Tovább ült, és feszülten koncentrált a denevérek hangjára. Úgy is több szó hangzott el a kelleténél. Már hallota is a szárnyak csapkodását. Ha volt elég ideje, még azt is meghallota, hogy a csillagok dalokat játszanak. Egyszerű népdalokat, mint annak idején a falujában, otthon. De ehhez sok idő kell. És nyugalom. Semmi összagabalyodó lábak esetlen lépte.

-Megcsináltam.

-Igen, mondtad.

-Megvan mind. Sőt, tizenkettő van.

-Hmm.

Lassan végigsimítota szemöldökét, és roppantott egyet rozoga vállán. Füstölő illatát sodorta a koraesti szellő. Helyes.

-Kerested a tizenharmadikat?

-Tessék?

-Hogy kerested-e a tizenharmadik üveg rízsbort?

-Nem. Miért kerestem volna?

-Emlékeid szerint hány üveg van?

-Tizenegy.

-Mennyit találtál?

-Tizenkettőt.

-Akkor tehát, hibás a számításod. Keresd a tizenharmadikat.

-Hát...

-Ha tízet találsz, mit teszel?

-Keresem a tizenegyediket.

-Mert?

-Mert egy hiányzik.

-Hagyd a számokat.

-Mert kevesebb van.

-Mond még egyszerübben!

-Ő...

-Mert nem annyi van, amennyire számítottál.

-Igen.

-Tehát, ha nem annyit találsz, amennyire számitasz, akkor keresel, mert láthatóan az elvárásaid nem egyeznek a külvilággal.

-De hát megvan a tizenegy!

A Mester azokra a boldog időkre gondolt, amikor éppen magányosan rótta a máladozó udvar köveit a végtelen nagy, a dzsungel által félig fölfalt kolostorában. De aztán valami nyomorúlt mindíg a küszöbén hagyott egy kosarat, benne egy embercsírával, ami fává kívánt terebélyesedni, mert az élet már csak ilyen, a maga hatamas törvényei szerint, amelyet neki nem áll jogában tagadni, amivel nem szálhat szembe. Biztos volt benne, ha számlálná éveit, jóval több lenne, mint a józan ész hinni lenne képes, de nem számolta. Ha csak arra gondolt, hány apró kis emberi féreg hevert az egyre kopó küszöbön, és hány fiatalember távozott innen, útját keresve. Az üres rízsboros edények cserepei is völgyeket töltenek fel, és már fák nőnek ott, ahol egykor Mesterének teste az öt elemre felbomlott a mágja lángja közt. Lassan az ő ideje is eljön. De még nem. A fajankó még tüzet rakni sem tud rendesen.

-Szóval, téves volt a feltételezésed, mert nem tizenegy edényt találtál., hanem tizenkettőt. És te ezzel megelégedtél, pedig, ha nem tizenegy, ugyanúgy lehet tizenháérom is, ahogy tizenkettő, nem?

-Hát, ilyen dolgokban, mester...az ember inkább téved egyet, mint kettőt.

-Az lehet, de ha már nem nulát tévedtél, igazán felvethetnéd a gondolatot, hogy annak nagyobb az esélye, hogy ha már egyszer legalább egyett tévedtél, akkor ez lehet nem csak egy is...

-Mester, és...?

-...hogy másik kérdésedre válaszoljak, modortalanul, mielött kimondanád, annak is adott a lehetősége, hogy eggyel emlékszel kevesebbre, és ezért bár egy hiányzik, te rosszúl emlékezvén helyesnek találod a hiányos letárt.

-Íiiggen...

-De mindez most mindegy, mert a lényeg, hogy KAPTÁL jelzést arról, hogy valami eltérés van a tapasztalataid és az elképzeléseid között. Tehát, érdemes utánajárnod.

-Értem.

-Eljön az idő, amikor már számok nélkül is tudni fogod, rendben van-e, vagy nem, amikor már nem fog érdekelni, mennyi, mert tudod, annyi elég, amennyi van, és pont annyi van, amennyi kell. Most mindenesetre tedd fel főni a rízst, és hozzál bort. Elöször a tavalyit kéne elfogyasztani. Van még egy dobozban öt palack. Abban a dobozban, ott a kamrában, amiben biztos nem nézted meg, abban van a tizenharmadik, negyedik, ötödik, hatodik és tizenhetedik palack. Hozzál egyet.

-Igen, Mester!

-És ne feledd a kedvenc poharamat sem! Meg magadnak is, egy kisebbet!

-Igen Mester! És köszönöm!

Elcsetlett-botlott-rohant-szökellt-sétált. Jó félóra, míg megfő a rízs. Addig halgat egy kis zenét. Szépet, és egyszerűt, amilyet annak idején a falujában játszottak.