Taigetosz

Nem tudom, hogyan jobb gyávának lenni: ha legalább magunk elött vállaljuk, hogy megalkuvóak és alantasak vagyunk, vagy ha vak zürzavarban vagyunk gyávák, kiáradhatatlan kútfői a hazugságoknak, melyekkel saját magunk és mások előtt leplezni próbáljuk a tényt: megvetésre méltóan, undorítóan, betgesen gyávák vagyunk. Az első válasz, hogy a tudás lehetőséget rejt magában a változáshoz. Ha tudjuk magunkról, hogy gyávák vagyunk, lehetőségünk van változni. Ez lehetőség, de nem. Második érvünk a tisztánlátás erényét hozza fel érvként amellett, hogy miért jobb tudni. Ez jól hangzik -és undorítő elelntéti párja az érv, amely a tudtalan vakságban keresi mentsvárát a gyávának, ellentétben a tudó felelőségével-de egy kemény sziklán törik meg ez az érvelés is: a látással egyféle pökhendiség társul, felsőbrendiségi tudad, mely lenézi a hasonlóan gyáva, ám tudatlan lelki rokonokat. Persze, erre meg jöhetne az , hogy ez nem kellene így legyen. Na de mit várjunk egy gyávától? S ha bárkit elvakítana kezdeti kérdésünkben rejtett kijelentés kétes igazsága -miszrint bármilyen különbség lenne az öntudatlan és a saját hibáival nagyon is tisztában levő hitványság között- még egy végső érvet lehetne felhozni a boldogtalan tudók mentségére: hibájuk ismeretében megpróbálhatnak valamely módon úgy ügyködni, hogy hátránya ebből senkinek se legyen. Ez mint elmélet...elmélet. Egy történetet mindenesetre elmesélnék, tanusítson akármit, vagy sem.

A terem az erő és a hősiesség terme volt. A falfestmények termetes, ízmos férfiakat mutattak, amint erőszakos halált szenvednek, más, még termetesebb és izmosabb férfiak fegyvere vagy puszta keze által. Mellszobrok, hatalmasan domborodó félbevágott mellizmokkal, fölöttük határozott, metsző tekintetek, kemény vonások, kemény állak. Fegyverek, vértek, pajzsok. Csupa izom és erény a falakon. Hát mi más lett volna a falak között, mint löttyedt hús, logó háj, sorvadt csontok, sóvár szemek és hazug nyelvek. Gyáva szívek és torz elmék szószólói. Ebben a teremben is talán a legkétszinübb, leggyávább én voltam. De nem a legtrotlibb. Erős mezönyben vesztettem. Mámortól, kortól, betegségtől és bűntől zavaros tekintetű agastyánok ültek körbe, megpróbálták szép, virágos szavakkal leplezni lelkük ocsmányságát, de lifegő, vértelen, vagy mohó, zsírosan telt ajkaik közűl csak ocsmány ürülék csorgott a szépen csiszolt márványpadlóra. Mi más jött volna belőlük. Belőelm. Mi voltunk a vének tanácsa, városállamunk legfőbb vezetése. A sokat próbált, régi harcosok és polgárok, akik harcos multjúk, bátor cselekedeteik és erényes életük révén bizonyították, méltóak arra, hogy vezessék ezt a harcos, büszke népet. Mert harcos, büszke nép vagyunk, akik fejet semi földi hatalom elött nem hajtunk, s csak a fegyver és az erő nyelvén értünk. Kalandvágyó, merész férfiak. Rohadt paraziták, szipolylidércek, rablók, gyilkosok. Elnyomtuk a környező hegyek bamba földtúró népeit, sanyargattuk, megaláztuk, kizsigereltük a szorgos, de gyenge és összefogni képtelen parasztok hatalmas tömegét. Ez nem lévén elég nekünk, távoli gazdag városokat dúltunk fel aranyért, ezüstért, az ölés kéjéért és az erőszak szerelméért. Telhetetlen és tehetetlen ostobaságunkban olyanok vagyunk, mint az egyszeri ácsmester, aki miután remekül tudott szöget verni fába, már másra sem volt képes, mint örökké övébe tüzött kalapáccsal minden fémdarabkában szögret keresett, és minden felületen végigsimított érdes tenyerével, hol fogná meg a legjobban a hegy. És így mi sem tettünk mást, minthogy jövet menet kiraboltuk saját parasztjainkat, felgyújtottuk zselléreink házát, és megbecstelenítettük állatnak tartott szolgáink asszonyait. Így voltunk kevesen, harcosak, bátrak, egymás között egyenlőek és bajtársiasak, akik uralkodtunk az igásállatok lomha többségén. És az egymás között egyenlők és bajtársak között, fölött, voltak a még egyenlőbbek, a despoták a testvériségben, a paraziták vérszívóí. A legnagyobb rang és méltóság birtokosai, akiknek tisztje nem csak megtiszteltetés, hanem méltóságteljes áldozat a többiekért, a tapasztaltak, a túlélők, a kipróbáltak tanácsa, impotens vén gazemberek gyülekezete, akiket még a háború oly kevéssé válógatós, véreskezű istene sem tartott méltónak a dicső halálra, hogy véres sárban fetrengve lelje ki lelkét, és hollók lakomája legyen valamely bánatos harcmezőn. Elöször a hülyék halnak meg, aztán a hősök és az eszementek-egy másik kor tudósa majd bizonyára elmagyarázza a különbséget-de a gyávák a legritkábban. Csak ha elfelejtenének hazugnak lenni. De ez nem sajátunk. Így lettünk mi, félve megbúvók, idejeelött és késve bátrak, szavakban merészek és külsőségekben hősök a túlélők, a Vének Tanácsa. Pusztán egyetlen, egyetlen eszement vakmerő ült körünkben, ő volt a legkegyetleneb, a legostobább, viszont félelmet nem ismerő, elvei szerint élő és szerinte erényekben dúskáló. Furcsa, de illett közénk. Békeidő volt, rabszolgáink nem zúgolódtak, még a legnagyobb rosszindulattal sem mondhattuk volna. Távoli vidékek kirablásának sem volt éppen ideje, mert bár arany jó sok volt a kamrákban, épkézláb férfi kicsit mintha kevés... Így mondhatóan béke volt, és mint ilyen, boldogtolan és feszült mifelénk. Ilyenkor , jobb hilyán, marad a gyermekgyilkosság a köz érdekében. Tehát itélkeztünk. Szerencsére gyermekáladás akadt, három kis csomag is hevert gőgicsélve a márványpadlón.

Amikor már sokszor látál egy darabot, várnád az improvizatív részleteket. Mert amúgy mindent tudni. szerepek adottak, a karaktereket is a már bevált színészek alakítják, és a végkimenetel sem kétséges. Legalább a plafon leszakadhatna, vagy valami.

Az első sima ügy. Erős gyermek, szép, mosolygós, egészséges, mint a makk. Apja hős, elesett hős. Na, ezt ledobjuk, az tuti. Ugyanolyan elánnal, ahogy megtartanánk, ha élne még az apja. De a hős azt jelenti, utáljuk, ahalott meg, azt, hogy nem tudja megvédeni saját vérét. Tehát, dobás. Az egyetlen élő hős lehetne, aki elelntmondhatna, próbál is, de a hazug nyelvek szötte sűrűben elvész, és avégén már saját akaratából-hah, akarat-gagyogja a többiek hülyeségét. És ő hiszi el leginkább. Heles, a dolgok rendben mennek. A következő sápatag leány nyugodtan dobható lenne, aféle kis öszi levél, libegve-pörögve hullana alá. De valamely vén szivének kedves nő az anyja, igy marad, hogy sápadt meddőségben erőtlen szolgálja a dicső harcos népet. Most a kivénhedt hérosz sem okoz gondot, neki kedves a kis béka gyermekénél csak egy hajszállal egészségesebb és elevenebb anyja. Így megint ő hisz a leginkább megint az igaszságban, hogy helyes, ha a poronty marad. A többiek ciniusan bólogatnak, összenézneka háta mögött. Rám is néznek, én is visszanézek. Nem szabad elfelejteni, hogy nem néző vagy, ha játszol a darabban. A harmadik kör a legérdekesebb. Jópofa kis gnóm kölyök, olyan kis aranyos. Biztos jó harcos lenne belőle. Kis púpos, hosszú karó, rövid lábú, erős, mint a bivaly, bátor. És ennyi év tapasztalatával az is látszik, ezekből a már most értelemmel csillogó szemekből, hogy nem az a vakon engedlmes fajta. Önálló kis emberke. Na, az ilyet nagyon utálják. Szerncse, hoyg kicsit torz, igy hamar meglehet az itélet. Csak hát gyenge vagyok. Azt még kibírom, hogy arosszindulat és a gyülölet elveszelyt egy egészségest. Azzal sincs nagy bajom, ha a részrehajlás, a korrupció és a simlizés iránti elkötelezettség elétben hagy egy vértelen lárvát, aki legfeljebb mérges nyelvével fog valaha küzdeni, de akkor is csak a Romlás oldalán. De hogy csak elvből, nem személyes rosszindulatból, nem részrehajlásból vagy seggnyalás céljából, hanem ostoba gonoszság okán hozzunk káros itéletet, hogy az öncélú pusztitás okán pusztitsunk, ez zavar. Ez a Gonosz legcsúfabb arca. Az öncélú pusztitás, aminek egyetlen haszna az öncélú pustítás öröme. Még ezt is ki lehetene bírni, ha bevalottan történne, ha kimondatna, hogy megfásult gonosz vén szörnyek vagyunk, és nekünk jó így tenni, mert elkötelezett hívei vagyunk az öncélú pusztításnak, mert kiszáradt ágyékunkból ha élet nem is, de igaztalan és értelmetlen halál még fakadhat. És ahogy valaha öröm volt szép testeket ölelve magunkat hinteni, most úgy öröm a fájdalom és halál magvait szórni. De Nem így teszünk, legtöbben csak lelkük legméjeb zugában sejtik mindezt. De hiszik, amit mondanak, igazságról s helyesről. Így szót emeltem, ahoyg várható volt. És legyöztek, ahogy várható volt. Sárgás szaruhártyák, hályogos tekintetek villantak, nyekergő hangok hallatszottak, aszott végtagok gesztikuláltak, és megértő szavak mérge halasztotta el józan, és ebből fakadóan sebezhetően öszinte, szélben pislákoló gyertyaláng érveimet. Nem is figyeltem. Kénytelen voltam szót emelni, és ennek nem csaka z volt az ára, hogy vesztes lettem,hanem hosszú, kinlódó magyarázat óráiáskígyókat kellett halgatnom, ahogy érveimet kedélyesen elnyelik, ürítik, majd újra és újra elfogysztják és kiszarják, míg csak ez a sajátos, perverz játék unalmassá nem válik a csilapíthattalan étvágyú koprofág óriáskigyók számára. Közben néztem a véneket, a véneket, akik java része ifjabb volt, mint némely marcona katona, aki még mindig a véres sarat taposta a csatamezőkön. Mert ahogy a gyávájk vagy bolondok csak ritkán valódi érdemeik alapján, jobbár betegen vagy sebesülten a Tanács Tagjaivá válnak, megvénülnek. Elöször azt hinnénk, csak szinészet, alkalmazkodás, alakoskodás. De nem. Az öltözék, a mozgás, a testartás és a hanghordozás részét képezi az átalakulásnak. A duzzadó bendő, és a réteges toka is érhető. De a megritkuló. fehéredő haj, a petyhüdté válló bőr, a púpok és karikalábak, a reszkető kezek, melyeknek végéből karomszerüen horgadnaka körmök... sokaszor láttam már ilyen csodálatos átalakulást, hetek kérdése csupán, ha valaki egyszer a Vének Tanácsába kerül. Bármilyen idős is. Az edzett testnél persze sokkla gyorsabban idomul a jellem, ha még nem lett volna elég aljas és alamuszi. Így lett jeles grémiumunk a bármilyen korú Gonosz Vének Tanácsa, huszon akármennyítől hetven éves korig. Komoly vámot fizetünk a márványterem bejáratánál. Idomulunk a halálhoz, legyünk bármilyen nemtelen szolgái is.

Így gyermek is a Völgybe került. És itt elkövettem egy hibát. Hiba volt részemről, mert én egyedül tudtam, mi lenne a helyes, most hogy a sors láthatatlan fonalait, melyek a tanács gonoszságától a kisded méltatlan pusztulásáig vezet, összekusszáltam. Mert ez megtettem közbeszólásommal, mégha nem is emberi értelemmel felfogható módon. Bizonyosan érzékelhető módon. És ezért hiba volt mulasztásom. Ahogy áltam, és néztem, hogy valamely vén trottyos reszkető vén kezeivel a szakadékba hajitja az üvöltő kis férget. Aztán visszamentünk a tanácsterembe, és testes, sötét bort ittunk.

Persze enni jöttem, mint mindíg. Ocsmány szokás, de most nincs itt a Vadászat ideje. Viszont, mint minden nap, eljött az evés ideje. Most, hogy már a gyenge kékes derengés is eltünt a nyugati horizonton. Ilyenkor már nincsenek keselyük. A farkasokkal kijövök, a sakálok meg elfutnak. Ezer éve így megy ez. Jó magasan fekszik jeges barlangom, amiből suhanó árnyékként elindulok. Félig hüvös esti szellő, félig hatalmas denevérszerüség. Ellibbenek kedves völgyembe, ahol mindíg akad valami harapnivaló, ha éppen nincs kedvem életeket kioltani. Mindig akad valaki más. Szép nagy halom gondosan lecsupált csont. És valami friss hús. Sakálok ólálkodnak arrafelé, és az egyiknek már nincs ideje elillanni.

-Ha ajánlhatok valamit-mondja a fülét farkát behúzva-akad még néhány igazán friss falat. Te azokat úgy is jobban szereted, uram...

A falat tényleg friss, mondhatni, eleven. Nem tudom, mily hatalom óvta meg életét, de a éppen, bár kitikkadva hevert a hatalmas csonthalom közepén. Nyilván ezért élt, mert valakinek nagyon fontos lett volna, hogy meghaljon. És ettől fontos lett, hogy éljen. Nekem. Valami meleg izzás vette körbe, ahogy a gyászos szakadék kékes mélyén hevert, majdnem sortársai csonthalmának közepén. A sakálok is elkerülték valami miatt, pedig nem jellemzőjük a filozófia. Bár eszük volt, ez is élteben maradt. Már el is oldalgott. Én meg az apró kis életet sötét magamba zártam, és elindultunk távoli hegyekben rejtező jeges barlangom felé. Ahová nem jut el a majoranna illata. Igaz, akis püffedt tetemek bűze sem. És egy alpesi legelőn egy gyönyörű gímbika megbánta, hogy ismét eljött a Vadászat ideje. Mert élet kellet nekem, mert élet akadt az utamba. Amivel dogom akadt. És a dolgomhoz eleven állat meleg vére és húsa kelett. Életet csak a legfelsőbb erők adhatnak, mások csak gazdálkodnak azzal, ami jut.

Fekete fuvallatként hatoltam a barlangba, hogy lények seregére hulljak szét. Felbukkant egy succubus, akinek sűrü teje fakadt. Nem ép embercsemetének való, de megfelelt, mert a szükségben ez volt. Születet a sötétből fekete tígris is, hogy mogorván a barlang szája elé feküdjön, elvéve a kalndvágyók és kíváncsiak kedvét a szimatolástól. Rémséges apró gnómokléptek ki a semmiből. Tüzet élesztetek, fát gyüjtöttek, Magvakat, gökereket, gyümölcsöket, gyógyfüveket és gombákat. A tűz remegő fénye fekete árnyékot rajzolt a barlang zegzugos falára, És az árnyék mint hatalmas, fekete kígyó mászott-tekergőzött a lángok szeszélyes játéka szerint. Két ízzó borostyánfolt kutatta, mi történik a föld mélyén, még nem szólt semmit, mert nem tudta a becéző szavakat. De elcsalt -elcsaltam- az erdő mélyéről néha egy banyát, aszott-ág kezü, ocsmány, kortól sebes arcú vénséget, mert gyógyitani, azt nem tudok, a barlang egyik lénye sem az egyetlenből. És ahogy elöször megláttam szemében a kérdést, előkusztam fekete árnyékgyürüimből. És megértettem vele a szót, és megértettem vele, hogy ő más, mint a fiókák a fészekben, mint a kacsa után úszó csibék, mint az apró szörgolyó bocsok, akik medveanyjuk után gurulnak. Más. És társasága lettünk mi, hol szánalmas, hol rettenetes, bizarr és érthetetlen, de néha meglepően gazdag tudással rendelkező lények. Tudta, hogy más a története, mint az élet normálisnak mondott folyása. Élt rideg barlangunkban, és a csodás erdőben. Farkasok, medvék, ludvércek, forrástündérek és törpék voltak a barátai. Kiválló társaság egy kisgyereknek. A legjobbaktól tanulhatott ravaszságot, bírkózást, megfélemlítést, csábítást és sötét mágiát. Ebből liginkább a birkózás érdekelte. A legkevésbé meg a bölcsesség, amit én próbáltam vastag koponyájába csepegtetni. Ültünk a sziklán, ahonn gyönyörű kilátás nyílt a termékeny , zöld völgybe, és a fennséges havas csúcsokra, és meséltem. Ő meg élénk, állati értelemmel az arcán nézett, fészkelődött szék gyanánt szolgáló fekete gyűrüimen, és máshol járt az esze. Elmondtam neki a legfontosab dolgokat, amelyek nélkülözhetzetlenek az élet megértéséhez- szerintem. Minden tudást, amelyet föld alalti járatokban, dögkutakban, templomromokban, víz alati városok hínáros omladéka közt meg lehet tanulni. Hogy ahhoz hogy ne rombolj akaratlan, erős kell legyél, hogy a szélsőséges ellentétek valójában azonosak, hogy kérni állítással kell, hogy az igazság hazugság, a legnagyobb, hogy amelyik kutya némán figyel a bozótból, veszélyesebb, mint amelyik örjöngve fenyeget, hogy ne becsüld azt, aki nem becsüli magát, hogy a félelmed mindig jogos lesz, szoljon bármiről is, mert e félnivalót afélelem szüli, és hogy bölcsességeket mondani a hülye is tud, azok szerint élni viszont a bölcs sem, csak őt már nem zavarják a következmények. Nem meséltem neki az idő hazug homokkígyójáról, melyben az emlékek szines kavicsok, meg hogy a gyűlölet meddő,meg hogy ami szeretenek látszik, az meg nagyon ritkán bizonyul tényleg szeretetnek. Nem akartam fölösleges tudással tölteni a fejét. Ő meg sziklát mászott, vadászott, tündérekkel évődött, együtt szaladt a vadakkal, és megtanúlt jóban lenni a vén barnamedvével, ami az egyik legnagyobb tudomány az erdőben. Szóval értette a tanitást, de ahogy ott ült, konok állatti értelemmel az arcán, unottan kapargatta pikelyeimet, és dacosan ellentmondott, ritkán adta meg nekem a sikeres tanítás élményét. Aztán megtanítottam, hogy lehet tavaszi virágokat szürke kavicsokká változtatni, kőpengés fegyverekkel pillangót fogni, forrástündérek haját vörösre szinezni, és teliholdkor a farkasok vinyítását palacknba fogni. Mert nincs fontosabb a fölöslegesnél.

A vajákosasszony gyakori vendék volt nálunk, egy-egy tehénlakoma alkalmával szilaj pásztorok nyilhegyeit szedte ki a kölyök oldalából. Ferdén néztek a környék lakosai a sötét ormokra, de tigrissel, kígyóval nem tudtak mit kezdeni, mentek hát másfelé. Ettünk hát szarvast. A vénasszony a törpék kincsét vitte vékaszám szolgálataiért, de ez még mindig jobb volt, mint ha egészen másféle ocsmányságokat kért volna. Drága gyermek... Ha nem nyílhegy, hát karom vagy vagy fognyom a játék hevében, sziklára zuhanás közben eltört borda. Mindig akadt valami dolog, anapégette, mocskos, torz és izmos testen.

Nem tanítottam meg neki, mit jelent a véletlen szó, mert jó megfigyelő révén ilyet sosem tapasztalt, értelmetlen lett volna a számára. És egy holdvilágos estén, amikor már el kellett engednem, de még nagyon nehéz volt, és ronda vén feket gilisztának nevezett. azt mondta, most már érti mi a dolga, és bosszút áll. Mire mondtam, hgy semmikép se álljon bosszút, mert a bosszú az aljasok és gyávák szava. Mert aki bosszút ál, az mentésget keres, indokot, igazságról beszél-ezt nem is érthette- és megvetésre méltó. Mondja azt, hogy gyűlöl, hogy pusztítani megy, és felfoghatatlan hatalmakat fog a vitorlájába. De ha a bosszúra hivatkozik, csak olyan lesz, mint az elvilanó fények után kapkodó kölyökmacska. És megértette, és otthagyta a barlangot, és elment. Még megígértem neki, hgy soha nem segítem, és ha visszajön, nem tudhatja, itt leszek-e, és óhajtom-e a társaságát. Megigérte, hogy nem próbál meg nem elfelejteni, és nem köszönt meg semmit. Örültem neki, hogy a hosszú esték, amelyeken magyaráztam, mégsem teltek értelmetlenül. Farkasok halkan surranó serege követte a hágón át. És csend lett és magány, és fájt, ahogy az fájni tud. De nem volt feszültség, harag és vita. Így se jó, úgy se. Vagy így is, úgy is. Egyre megy. Megint elmúlt a Vadászat ideje. Nem kell élet az életért. Baljós pírt ültettem egy virágzó város ege fölé.

A sötétség fekete szárnya hamarabb szált le, mint gondoltam volna. erről árulkodtak az egyre erösödő fények. Hajnalpír éjfél elött. Elkövettem egy hibát. Tizenhat éve, remegő kezü vénként már akkor is. Néztem, ahogy inas, gyenge kezet lehajítják az életerős, de torz testet a pusztításba. Tudnom kellet volna. Tudnom kellet volna, hogy ha annyira ellenemre van az értelmetlen halál, ha annyira zavar, hogy érzéseim és szavaim a világ finom szövedékében foszlásokat és új összefonódásokat hoznak létre, akkor két helyes út ál elötttem: vagy szembeszálok az ostoba gonoszság sötét erejével, mely részem, és melynek része vagyok, és amelynek legfontosabb alkotója, acsüggedt gyávaság akadályozott meg a szembeszálásban, vagy... vagy ki kellet volna vegyem az azóta földé lett asszot fanatikus kezeiből a vergödő kis rózsaszín lárvát, és maradék erőmet összeszedve úgy vágni a mélybe, hogy a fonadékon újjabb lyukak támadjanak, és újabb kapcsolatok sodródjanak. Régi medrébe nem tért volna vissza az idő folyam így sem, tény. Haha! De nem tettem, és ez törvényszerű volt, minthogy mindnen törvényszerű, mig nem görditünk akadályokat, hogy más törvényszerüségek érvébnyesüljenek. s agnóm eszelős dühhel az arcán nemsokár abezúzza a márványterem érckapuját, mögöte a lázadó parasztok serege, az égen fekete szélvészként kavargó démonok hada. De addigra csak holtak lesznek itt. Méregpoharakat emelünk ajkainkhoz, kortól függetlenül vének, mert félünk szembenézni aljasságunk minden következményével. Miközben kint vértől iszamos padlón vonaglanak az életerősek és bátrak, mi lassan kortyoljuk a keserű bort, és méltó halálról ömlengünk, forrón cikázó félelemmel keblünkben.