A Mester a lenyugvó napot szemlélte. Ősi kolostorát közben apró falatokban fogyasztotta az Idő. Láthatatlan, apró kigyófejei millió helyen rágcsáták egyszerre a kőcsipkéket, mogorva arcú pátriárka szobrokat, málló aranyozású képeket és a lassan meredek lejtővé morzsolodó lépcsőket. A madarak bezzeg nagy csoportban kerengtek az ősi romok között. A madarak csoportja nem kopott meg. Egy sem volt már azok közül, amelyek akkor kerengtek fekete örvényben, amikor a mester simaállú parasztfiúként átlépte a küszöböt. A táncoló istenek is megfakultak a kapú szárnyain. De a madarak keringtek, mert a madárcsapat élő, és ha külső erőszak nem pusztítja, hát még sok ezer évig keringenek az elmorzsolodó romok fölött, emberi kéz segítsége nélkül is örökké szépen, erössen, csillogó tolakkal. Egy kigyócska mászott elő valamely pokoldémon lábujja mellől, és átsiklott a gazos téren, ahol a mester üldögélt. Aztán eltünt egymásik résben. Szorgos kis kígyó. Ő csak ült, próbálta a legnagyobb átéléssel beszívni a friss levegőt, nézte a lassan sötétvörösbe váltó napkorongot, és hálás volt, hogy a madarak végeérhetetlen kerengésükben át és átrepültek tekintete és vöröslő nyugati ég között. Lassan ideje lett volna rízst főzni. A kiss cellájában. A legkényelmesebb cellában, ebben a tizenkét hektáron leterülő hatalma s kolostorban. Ahol majdnem remetei magánban éllt. Mivelhogy túl sokáig. De semmi baj. Már csak egy vérvörös csik világított a bíborszín nyugati égbolton. És a denevérek csapongó röpte. Fiatal korában, éles füleivel halotta a finom börszárnyak csapkodását, és sípoló hangjukat. Mostanában újra hallotta, de csak ha nagyon akarta hallani. Igaz, már bármit képes hallani, ha nagyon akar. Például lépteket közeledni a lépcsőn. A második legkényelmesebb cella lakójának lépteit. Idegesítő lépteket. Nem ügyetlen csetlés-botlás, nem friss, kiegyensúlyozott járás, zergeszökellés, vagy megfontolt, szabályos léptek. Nem. Ez mind jó lenne. De mindez egyszerre kissé disszonáns. Elöször fürge zergeléptek az udvaron, majd összevissza kalimpálás a lépcsön, hatalmas puffanás és folytott szitkok, ezután elöször sántikáló csetlés botlás, majd közelebb érve megfontolt léptek. Teljes reportoár. Fél percen belül. Nem semmi. De a az alkonypír eltünt. Lassan ideje lenne rízst főzni.
-Mester!
-Igen?
-Megvan!
-Jó!
Tovább ült, és feszülten koncentrált a denevérek hangjára. Úgy is több szó hangzott el a kelleténél. Már hallota is a szárnyak csapkodását. Ha volt elég ideje, még azt is meghallota, hogy a csillagok dalokat játszanak. Egyszerű népdalokat, mint annak idején a falujában, otthon. De ehhez sok idő kell. És nyugalom. Semmi összagabalyodó lábak esetlen lépte.
-Megcsináltam.
-Igen, mondtad.
-Megvan mind. Sőt, tizenkettő van.
-Hmm.
Lassan végigsimítota szemöldökét, és roppantott egyet rozoga vállán. Füstölő illatát sodorta a koraesti szellő. Helyes.
-Kerested a tizenharmadikat?
-Tessék?
-Hogy kerested-e a tizenharmadik üveg rízsbort?
-Nem. Miért kerestem volna?
-Emlékeid szerint hány üveg van?
-Tizenegy.
-Mennyit találtál?
-Tizenkettőt.
-Akkor tehát, hibás a számításod. Keresd a tizenharmadikat.
-Hát...
-Ha tízet találsz, mit teszel?
-Keresem a tizenegyediket.
-Mert?
-Mert egy hiányzik.
-Hagyd a számokat.
-Mert kevesebb van.
-Mond még egyszerübben!
-Ő...
-Mert nem annyi van, amennyire számítottál.
-Igen.
-Tehát, ha nem annyit találsz, amennyire számitasz, akkor keresel, mert láthatóan az elvárásaid nem egyeznek a külvilággal.
-De hát megvan a tizenegy!
A Mester azokra a boldog időkre gondolt, amikor éppen magányosan rótta a máladozó udvar köveit a végtelen nagy, a dzsungel által félig fölfalt kolostorában. De aztán valami nyomorúlt mindíg a küszöbén hagyott egy kosarat, benne egy embercsírával, ami fává kívánt terebélyesedni, mert az élet már csak ilyen, a maga hatamas törvényei szerint, amelyet neki nem áll jogában tagadni, amivel nem szálhat szembe. Biztos volt benne, ha számlálná éveit, jóval több lenne, mint a józan ész hinni lenne képes, de nem számolta. Ha csak arra gondolt, hány apró kis emberi féreg hevert az egyre kopó küszöbön, és hány fiatalember távozott innen, útját keresve. Az üres rízsboros edények cserepei is völgyeket töltenek fel, és már fák nőnek ott, ahol egykor Mesterének teste az öt elemre felbomlott a mágja lángja közt. Lassan az ő ideje is eljön. De még nem. A fajankó még tüzet rakni sem tud rendesen.
-Szóval, téves volt a feltételezésed, mert nem tizenegy edényt találtál., hanem tizenkettőt. És te ezzel megelégedtél, pedig, ha nem tizenegy, ugyanúgy lehet tizenháérom is, ahogy tizenkettő, nem?
-Hát, ilyen dolgokban, mester...az ember inkább téved egyet, mint kettőt.
-Az lehet, de ha már nem nulát tévedtél, igazán felvethetnéd a gondolatot, hogy annak nagyobb az esélye, hogy ha már egyszer legalább egyett tévedtél, akkor ez lehet nem csak egy is...
-Mester, és...?
-...hogy másik kérdésedre válaszoljak, modortalanul, mielött kimondanád, annak is adott a lehetősége, hogy eggyel emlékszel kevesebbre, és ezért bár egy hiányzik, te rosszúl emlékezvén helyesnek találod a hiányos letárt.
-Íiiggen...
-De mindez most mindegy, mert a lényeg, hogy KAPTÁL jelzést arról, hogy valami eltérés van a tapasztalataid és az elképzeléseid között. Tehát, érdemes utánajárnod.
-Értem.
-Eljön az idő, amikor már számok nélkül is tudni fogod, rendben van-e, vagy nem, amikor már nem fog érdekelni, mennyi, mert tudod, annyi elég, amennyi van, és pont annyi van, amennyi kell. Most mindenesetre tedd fel főni a rízst, és hozzál bort. Elöször a tavalyit kéne elfogyasztani. Van még egy dobozban öt palack. Abban a dobozban, ott a kamrában, amiben biztos nem nézted meg, abban van a tizenharmadik, negyedik, ötödik, hatodik és tizenhetedik palack. Hozzál egyet.
-Igen, Mester!
-És ne feledd a kedvenc poharamat sem! Meg magadnak is, egy kisebbet!
-Igen Mester! És köszönöm!
Elcsetlett-botlott-rohant-szökellt-sétált. Jó félóra, míg megfő a rízs. Addig halgat egy kis zenét. Szépet, és egyszerűt, amilyet annak idején a falujában játszottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése