Szójáték

Manuel Glockenhart, régi barátunk, hajnali fényben üldögélt, és szavakat dobált a földre. A nap vörösrézből épp sárgarézbe váltott, vibráló sugarai arany ködpászmákat kergettek. Az úton vérvörös fény folyt, a dombok pusztán barnállotak így tél idején, a fák sziluetje világító kék. Most mondhatjátok, hogy ez mese, és igazatok van. De a kép igaz. Magam is láttam ilyen képet, késő őszi hajnalon, Tök határában. Igen, lehet arany a köd, világító sárga a szántó (ezt az elöbb nem mondtam), barna kopár dombok vonulata a távolban, olvadt érc folyó az út, és még a fák is lehetnek világító kék árnyak, legyen ez bármilyen meglepő is. Persze, mondhatnád, hoyg rég láttam, és amit leírok, nem az a dolog, ami rég volt, hanem pusztán a jelen pilanat, emelyben emlékszem, és nem a régmúltban volt kép jött elém, hanem elmém a jelenben vetití ezt a képet, mert hát a volt az csak volt, és már nincs belőle más, csak ami belőle a jelenben maradt. És igen. A jelenben ez a kép van a multból, számomra, és ezért ezt és így írom le, mert így emlékszem, és a jelen számára mondanivalóm az a kép, ami ugyanoly valóságos állítás a multról MOST, amilyen valós a hitetlenkedés jelen pillanatban. Hehe. Persze, ha simán elhitted még a kéklen világító sziluetteket is, akkor teljesen fölösleges tépnem a számat. Annyit még mondanék, hogy a MÚLT hatása legalább annyira abban rejtezik, amit hiszünk róla, mint abban, amit tényszerüen elsodort az idő folyama a jelen pillanatba.

Így Manuel, aranyos ködpászmákat lehelve, szavakat szórt a földre, a fagyott talajra. Átetsző, ákombákom betühalmazok hulottak alá. Elsőként a FAGY szót dobta, és csillogó jégkristályokkal telt meg a betűk áttesző, üreges teste. Ledobta a RÖG szót, de nem lelte, mert azonnal barna lett,. Mint a föld, amire hulott. A SÁR szó viszont sápadt semmitmondással heverészet a felszinen. Glockenhart a napra nézett. Ha így süt, talán olvadni fog, ás akkor barna lé töltheti ki a kis űröket. A következő szó a FÉNY volt, és ahogy aláhullott, ugyanolyan vakító lett, mint a keleti égbolt. MELEG. Fagyosan koppant, ahogy aláhulott. Ezzel munka van még. Kinyújtotta kezeit, arcát a jeges-arany sugarak felé fordította, csukot szemhéjain átsütve meleg vörösre festve a fényt, és pattogó, meleg kandallótüzre gondolt, bográcsban forró levesre, gyönyörű nők kívánó, forró ölére, és illatos, alabástrom bőrére, simogató kezekre és simuló testekre. Ahogy lenézett, a szó lángolt, és melengette gémberedett kezeit. De ahogy egy kicsit másfelé mentek gondolatai, újra hideg lett. Hiába, túl messze volt az otthonától. Sok hegy és alföld, sok folyó, sok perc és év választotta el. Elöszedte a SÖTÉT-et. Nehez találta meg zöld kabátja vastag zsebében. Nyilván bent jobb volt neki. Ahogy aláhullott, finom pendüléssel ért össze a FÉNY-el. Füttyenés hallatszott, és egy szivárványszínben villodzó üvegmadárka szált el sebesen.

Ha a szivárvány szineit összekeverjük, milyen szint is kapunk? Attól függ, hogy hogyan hoztuk létre a szineket. Ha nem ügyesen, mindenkép szürkét. De ha igazán ügyesk voltunk, keverhetünk fehérek, vagy feketét is. Ha a sötéthez adjukhozzá a szineket, lassan fehéret kapunk, mig ha a fehér fényből vesszük el őket, lassan sötét lesz. A fehér fényt bármki halandó képes egy prizmával szinekre törni. Az éj sötétjéből szineket hasítani viszont kevesen. A legtöbben nem tudják, mivel kell higítani a sötétet, hogy színeket kapjunk. Persze, lehetne fénnyel próbálkozni, de ha fénnyel higítjuk a sötétet, eljutunk a köleves problémájához. Minden más módszer pedig boszorkányság gyanújába keverhet.

A most ledobott szó az ÉHSÉG volt. Habzó, vörös vér rajzolta ki a betüket. Közhelyes. Kérdés, zöld lenne-e, ha tehén dobná. Ráadásul annyi más szó lehetne véres. MOHÓSÁG, HATALOM, SZERETET... De most még az egyszerübb szavak ideje volt. Ledobta az ÉRTETLENSÉG-et. Üresen meredt rá. És ez így van rendjén. Ezután jött a VAKOND. Az eltünt, csak apró turás maradt a helyén. Az UNALM-at sokáig nézte meredten, de semmi nem történt. Lassan eljöt a tényleg felnőtesebb játékok ideje. A BÁNAT nem könyekkel telt meg, hanem fekete füstttel. Zászlója messzire látszott, így el kellet taposnia. A FÁJDALOM a lábára esett. Elege lett az egészből, és elővette -vagy tizenkilencedszerre- a SZERETET-et. Üresen koppant a fagyos rögökön. Nézte a színtelen szót. Nézte, nézte. Koradélután havazni kezdet, és betemette. a szavakat. Manuelt nem, mert ő lerázta a havat. Öszeszedte a szavakat, már amelyiket meglelte, és elballagot a pásztorkunyhóig, ahol éjszakára szállást lelt. Már vagy a huszadik éjszakára. Hogy aztán a huszadik napon is szavakat dobáljon a fagyos földre. Az egyszerűek könnyen megtelnek. Némelyik soha. De ha igazán nagy mágus és művész akar lenni, meg kell próbálnia, komolyan, sokszor. Hazamenet még kiszórta a HOLD és CSILLAG szavakat. Ez utóbbi látványosan szikrázni kezdett, a másik, sápadt fehér féregként tekergőzött, és vészjosló vonyítás hallatszott belőle. Megszaporázta lépteit a szürkéskék alkonyban.