Hátradőltem fonott nádszékében, és illatos Kubai szivarra gyújtottam. Az Angyalvár mögött lassan eltünt a nap, a hőség csökkent. Caldoni az ötödik pohár Grappájánál tartott, és igencsak megeredt a nyelve. Szerettem hallgatni Caldonít. Müvelt, okos és bolond. A legjobb társaság itt, az indiai stílusban átépitett Római villa teraszán, a Tiberis partján egy Augusztusi alkonyon. A félkarú eunuch unott mozdulattal huzigálta a hatalmas pávatoll legyező zsínórját, melyből rovarbábok és molyrágta tolltöredékek hulottak a damasztabroszra. Gömbszerű testéről szakadt a víz, biztos többet fűtött a kétmázsás golyó, mint amennyit hűtött a bágyadtan bólogató alkalmatosság. De nagyon rosszúl esett volna neki, ha elküldik, így hát maradt. Az ágyékkötős albinó néger kölyök már felszolgálta a deszertet. Gyönyörű formára faragott, céklával szinezett eredeti perúi édesburgonya meredt ínycsiklandozóan a tál közepén, csirkeszárny köret gyűrüjében. A lány halkan hárfázott a sarokban, egy elefánfej árnyékáan, Caldini meg csak mesélt, és mesélt.
-Na persze, Közép-Európában kecskeduda, a keltáknál meg csak finoman skótuda. És naná, hogy semmi morbid, diszkrét skótkockás szövet borítja. Bár ha jobba megnézi a múzeumi darabokat, néhol a vöröses kelta testszörzet bizony átszúr a szövetmintán. Kecskeduda, skótduda...szomorú ez az elszegényedés...- körmét piszkálta unottan, és a hárfás lány köldökig érő dekoltéján legeltette a szemeit- valaha a világ számos népénél virágoztak ezek a légzsákos fúvóshangszerek. Az Ibóknál egyféle istenitéletre használták a sültdudát. Ha egy harcos becsülete megkérdőjeleződött, egy tarajos sül bőréből készült dudán kelelt eljátszania néhány helyben népszerű vadásznótát, amelyet a törzs többi tagja tisztes távolból hallgatott. Ha kigyúgyult a sebeiből, ártatlannak minősitették, és vádlóját meztelenül beleálították egy hangyabolyba. Nemes hagyomány, sokal olcsóbb és hatékonyabb, mint a mi oly kiforrot, de már némiképp dekadens római jogunk. Csak a sülök boldogabbak, hogy a gyarmatosítók megszüntették. Koruk nem felvilágosult, sokkal inkább fiskális, bizánci. Mi ezt itt Rómában különösen sérelmezzük.
Nagy kortyokban itta a nemes Chianti bort. Grappára bort. Majd kért tőlem egy szivart. Az albinó kölyök már hozta a lángot okádó meduzafőt, hogy meggyújtsa. Kormoránok tollászkodtak a folyóparton. Hárfaszó.
-Ez is egyféle evolúció. Tözsfejlődés. Vannak benne nagy kihalások. Vegyük például az elefántdudát. Handersen leírta még 1852-ben, hogy a Mozambiki elefántdudások halál oka , tizennyolc generációra visszamenőleg kizárólagosan a tüdőtágulás volt, igen fiatal korban. Látom, felvonja a szemöldökét. De, lehetséges, tudja, hogyan? Szakrális vezetőnek számítottak. Nem vadásztak, nem harcoltak, a legjobb orvosságos emberk segítettek rajtuk betegség esetén, és eleve csak a legegészségesebbek, legéleterősebbek választódtak ki erre a nemes feladatra. Általában ketten voltak egy törzsben. Csodás hagyomány. Az elefánt elejtése után, kemény önmegtartóztatásban visszavonultak valamilyen barlangba, ahol rejtet mágiával képesek voltak úgy konzerválni az elefánt bőrét, hogy az megőrizte rugalmasságát. És a sok idióta ott nyáladzik egyiptomban, hogy milyen ügyesen mumifikáltak azok a folyamvölgyi fazekasok! Pfü! Mikor lettek volna képesek a nekrofil papok kilenc köbméteres elefánthólyagot csinálni! 40%-os térfogati tágulási képességgel! Még Piccard is csodájára járt a tudásuknak, és sok ötletet átvett a sztratoszféra léggömjéhez. És nézze...szóval rendkivüli közösségi érzés fokozó ereje volt ennek. Három hónap alatt elkészült az elefántduda. Csodás alkotás, Livingstone még látot ilyet! Képesek voltak úgy megfaragni az erdeti helyen maradt agyarakat, hogy furulyaként szolgáltak. Az ormány az eredeti elefántrombiálást volt képes hallatni. Ennek kezelése a törzsfönök kiváltsága volt. A fél szememet odaadnám, hpogy lássak egy ilyen ünnepséget! Mármint nyilván utána, az ünnepséget még két szemmel nézném. Képzelje, ahgy kihozzák a mágikus jelekkel telerótt, kipingált hatalmas tömlőt a barlang elé! Az elefánt teljes csontvázát beledolgozták, ezernyi kis csontsíp ál ki a testéből. Ekkor jön a két Mester, és felfújják az elefánttömlőt. Tudom, ma már megmosolyogtató, de a péniszén és a végbelén keresztül. Ne nevessen! Ez ma komikusnak hat, de ők nagyon komolyan gondolták. Nem érzi ebben a transzcendenciát? Halála útán ott telik meg, ahol élete során ürült. A szertartás végén meg a száján át engedik le a hangszert, amelyből nem csináltak hangszert. Hagyja már abba, komolyan mondom, mint valami éretlen kölyök! Szóval, ezután jöt a ceremóniális fújás...jó, megvárom... Szóval, csak a két mester fújhatta, étlen-szomjan, alvás nélkül, miközben a többiek dobszóval és kiáltozásokkal biztaták őket, napokig. Általában egy elefántdudás egy ilyen ünnepet élt csak túl, kettő után kvázi szenté avatták, Ngoharpopot pedig, aki hősi énekük szerint NÉGY elefántot fújt életében, szentként tisztelték. Persze bálványuk is volt. Ngoharpop úgy néz ki, mint egy fekete szúmóbirkozó, hatalmasra tágult, logó pofazacskókkal. A madridi néprajzi múzeumban van egy igen jó faragvány, talán látta... Szóval, felfújták a tömlőt, megszentelt papirusznádszárakkal. Nagy szégyen volt, ha munkája végezetlen halt ebbe bele egy elefántdudás. És ha egyszer megtelt, hát a teljes törzsközösség összegyült, és játszani kezdtek. Atyaisten, micsoda muzsika lehetett! Száz mozambiki egyszerre nyüsztülte az ezernyi csontsipot, elöször önkéntlen kakofóniában, majd lassan sajátos zenévé ötvözödött az ár. Micsoda élmény, vaalóságos teremtés, ahogy a zürzavarból, a káoszból kinő a minden emberben közös harmónia világa. Óóó! -ivott.
-Nem véletlen, hogy a legjobb afrikai dzseszfúvosok mind a mai napig onnan jönnek. Képzelje el, a csecsszopóktol a vénekig mindenki egyszerre, mégis külön játzsot a hatalmas instrumentumon, mikózben a két dudás csak fújta, fújta lélkeszakadtáig. Hát, tényleg isteni élmény lehetett. Ezt követte a diszes temetés, ahol elefántbőrbe csavarva adták meg nekik a végtiszteséget. Persze voltak balesetek. Állitólag Rastmundsen egyik hajóját a nyugati partoknál egy ilyen elszabadult tömlő sülyesztette el. Teleki egyik barátja meg párbajra hívta ki Fenimore Popot egy sebhely okán. Mindjárt mondom- újabb kupa rubinvörös bort nyelt el mohó torka. A z alkonypir ellilult a nyugati égen, a lány még szebben hárfázott. Az izzadtságszagú eunuch becsoszogott a negyvenkétkarú Indrát ábrázoló timpanon alá, az kis albinó szolga egy selyempárnára kuporodva hallgatott.
-Szóval, ennek a fickónak a válán volt egy sebhely. Állitása szerint akkor szerezte, amikor egy ilyen elefántduda kipukkadt, és a szemhéj, szempillákkal előre a vállába fúrodott. Tényleg elég furcsa sebhely volt ott neki...mindenesetre Fenimore azt állította, kagylóvágás nyoma. A párbajban életét vesztette, de barátunk is kapott egy csúnya sebet, pont az ominózus vállra, így már nem mutogathatta az elefántszempilák vágta sebet. Halálra is itta magát rövid idővel késöbb. Mondjuk, ez valószinüleg amúgy se lett volna másképp. Szegény Pope meg szörnyethalt aegy kardvágástól! Igy soha nem fejezte be rendkívül érdekes értekezését. "A zebrapintyek dalkészletének változásáról a mozdonysípok hatás következtében". Alapmű lett volna-kezdett dadogni, és tekintete is bizonytalanná vált. Antik tálból szedegettünk szilványi szöllőszemeket, bizonytalan kézzel.
-Aztán nézzük az északnémet kultúrkört. Oluvsen tagadja, hogy lett volna bálnaduda. Annyit megendged, esetleg a halászok próbálkoztak azzal, hogy püffedt bélnatetemeket csökekkel kiszúrtak, fel ne robbanjanak, de ezzel szerinte nem volt céljuk hangokat adni, az csak afféle melléktermék. Oluvsen elég konzervatív, bár jó tudós. Stegivson viszont egy seggfgej, igazi seggfej. Kijelentette, hogy óriáskalmárhalból soha nem csinálhattak dudát! Így, ex katedra!
Ne értsen félre, semmi bajom az alulról feltörekvő tehetségekkel! Magam is sok ilyet támogattam, példáút Bauert, tudja, aki nem rég írt kíváló értekezést a puebló indiánok vályoghegedűiről. Szóval, ez a világ rendje, de hogy ez az ostoba, csak azért, mert az apja halász, a bátyja meg preparátor, makacsul kijelenti, hogy a polipbőrt nem lehet kikészíteni tömlőnek...hát menjen az ilyen a fenébe, komolyan mondom! Ugyanakkor ő ír rozmáragyar xilofonról, ami teljes abszurditás. A bálnaszila lantot meg legfeljebb április elsején közölné le valami faktoros lap. Szóval, az Oslói tengerészeti múzeum képtárában van fametszet polipbőr hajókürtről, bárki megnézheti! Egy knor hátsó fedélzetén hever, és ami a lényeg: a tapadókorongok helyén lyukak vannak! Érti, milyen zseniális? Minden kar magában egy nagy, lefogásokkal szabályozható síp! Swedenborg teljesen más koncepciót vázol fel. Szerinte az írországi vikingek nem lyuggatták a polipkarokat, hanem különböző hosszúságora vágták. Nem kis merészséggel azt állítja, hogy ez volt a mai templomi orgonák közvetlen őse. Nem mondom!
Minden esetre Stegivson egy seggfej...
...ugyanakkor a Matchu-Pitchuban talált tapirbőr hólyagok eredetileg is mervek lehettek a kikészítéstől. Vélhetően dobok voltak, ha nem dísztárgyak. Pizzaró aranytartónak használt ilyeneket, döbbenet erős a faluk...
Coldoni egyre érhetetlenebből motyogva becsúszott az asztal álá, hipnotikusan meredve az üres palackokra. Majd elterült a carrarai márványpadlón, és békés szuszugásba kezdett. A kis szolga feje alá csusztatta a selyempárnát, amin eddig űlt, engem pedig betakart egy könnyű takaróval. A hárfáslány abahagyta a játékot, csókot lehelt a fehér homlokra, majd finoman elsétált a sötét kertbe, áttetszó selyemruhájában. Az albinó leült az egy szál gyertya fényében, és bánatos pásztornótába kezdett sípocskáján. Fogalmam sincs, miből készülhetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése