2011. január 3., hétfő

Pertu

A Mester éppen a port törölte kedvenc démonszobra arcából. Vigyázott, nehogy kihulljanak a gekkótojások az orrlyukából. A szeme sarkában a pókbölcsö könnynek hatott. Ilyen marcona démonhoz igazán nem illet a könny. De elmúlik. A portörléssel amúgy is óvatosan kell bánni. Öreg szobornál nem világos a határ a még ép kö és a lehámló rétegek, meg a rárakodó szenny között. Valaki még túlbuzgóságában az egész szobrot eltisztogathatja. A Mester tartózkodott is a túlbuzgóságtól. Felszines szemlélő lusta disznónak mondta volna. Megtisztogatta a majd levesestányérnyi arcot. Mára elég is lesz. Eljött az ideje egy csendes sétának a kertben, gyümölcsfogyasztással egybekötve. A kert egy sűrün nőtt dzsungel volt, aránylag sok emberi fogyasztásra alkalmas gyümölccsel. A körengeteg melleti rengeteg. Sok-sok hatalmas fával. Emitt meg rengeteg szobor. Voltak nagyobb arcok is, egészen a több ember magasig. De ezeknek a tisztítását a szélre és az esőre bízta a Mester, mert azok jobban csinálták, mind ő. És soha nem vette volna el valakitől a munkát, aki jobban végezte azt, mint ő. A gyümölcsevés egész jól ment. Senki más gyümölcsevésétől nem lakott volna annyira jól, mint a sajátjától. Bár egy független bizottság biztosan többeket talált volna, akik elegánsabban fogyasztanak el egy mangót, mint ő.
Visszatérvén, a szentélyben kezdeményezett padlókímélő söprögetést. Kevés dolog zavarta kedves kolostorában, ahol ki tudja, mennyi időt töltött el már. Az illető még több időt töltött itt. Merthogy már érkezésekor is itt volt. Apró asztalkán ült meditáló pózban, ki tudja, mióta. Egy vallásalapító. Pontosabban, egy vallásalapító múmiája. A legtöbben szépen elhamvadtak, vagy égbe temetkeztek, netán földbe, de ez az úriember ott csücsült, összeaszva és rondán. Ezek persze fölösleges gondolatok, és aki annyit tudott az elmulásról, mint a Mester, annak semmivel nem kellet volna többet vagy kevesebbet jelentsen a szent ember aszott teteme, mint bármilyen más hasonló értékü szent tárgy, de mégis. Volt valami kelletlen magamutogatás, valami halállal való értelmetlen dacolás a kiüresedetten vigyorgó porhüvelyben. Ha legalább megette volna valami. Bár egy kevésbé edzett tigrísnek simán belevásott volna a foga. Így maradt, de a Mester ódzkodott az elötte való imádkozástól. Inkább keresett valami kellemesen árnyékos helyet valamely kődémon rémitő karmai és agyarai alatt, hogy meditáljon kicsit. A söprögetéssel úgy is túllőt a napi tervezeten. Volt egy hely, ahol ha elég ideig üldögélt, vénséges vén, kopott kobra mászott elő a kövek közül. Így mindíg vitt egy finom porceláncsészében kis tejet, magának meg mázatlan agyegedényben egyszerü zöld teát. Beszélgettek.
-Nehézkesebb már ez a patkányvadászat, amióta kevésbé hajlik a hátam. Múltkor meg is szökött valami szemtelen süldő. Hiába no, nem leszek fiatalabb.
-Kisöpörtem a szentélyt. Holnap kipucolom a kis forrást is, a medencénél. Szeretem a puha, smaragdzöld mohát. Finom az illata. Apró gőték élnek a vizben.
-Emlékszem, annak idején...hmm, nem sok kígyó mondhatja el magáról, hogy mongúzt vacsorázott, és nem fordítva. Hehe!
-Sokáig nézem őket. Néha napokig. Aztán kicsit megkotrom egy ágacskával a kifolyót. Csak óvatosan, különben zavaros lesz a víz, és a gőték rémülten pislognak. Legalább is úgy látom. Bár elvben nincs szemhéjuk.
-Az egész falú retegett tőlem. Elöször még a kis oltáruk alatt laktam, és finom tejecskét adtak...majdnem ilyen finomat. De aztán jöttek mésféle népek a faluba, akik nem szerették azt a kellemes kis kőoltárt, nagy ronda templomot akartak, elbontották kis lakomat, és megpróbáltak agyoncsapni...
-Finoman hajladoznak a hínárok a lágy áramlatban, fügefa ágai borulnak a medence fölé. Ott lenne a legjobb teázni, ott, a friss víz mellett. Csak ott magányos, mert te már nem jössz el velem odáig...
-Aztán eltemették halottaikat, de én is megsérültem. Akkor jöttem el hozzátok. Kedvesek voltatok hozzám. És soha senkit nem martam meg. Még azt az ostoba noviciust sem, aki egyszeri kora reggeli napfürdőzés közben rám lépett. Talán emlékszel rá, ki volt az.
-Majd hozok finom homokot a patakpartról, és kicsit kifényezem a réz gyertyatartókat. Szeretem nézni, ahogy újra befedi őket a patina.
-Azért jobb volt, amíg többen voltatok. Több szerzetes, több élelem, több és kövérebb patkányok. Hanyatlunk.
-Tegnap egész sereg madár repült nyugat felé. Fekete tollukon csillogott a nap. Fekete, és mégis csillogó. Szeretem az ilyen dolgokat.
-Csak ketten vagytok. És az az ostoba kölyök is csak a gondnak van. Már csak elérhetetlen helyeken merek napfürdőzni...jobbára ennek a szobornak a feje tetején. Aztán már nem birok máskép lemászni, mint az orrán keresztül. Így lesz belőlem kicsúszván ősi kőszent fakóbarna taknya. Az én koromban...
-Az orchideák virágoznak a gyümölcskertben. Csodálatos.
-Finom volt a tej, köszönöm. Botladozó lépteket hallok...megyek...
-Finom ez a tea...
És elnézte a kígyó barnásan csillogó hátát, ahogy egy koros úriember finim eleganciájával eltünt. A Mester úgy gondolta, lehet még egy nyugodt fél óráje, mielött tanítványa megtalálná. Addigra jut eszébe, hogy itt keresse, ahol szinte mindig fellelhető a napnak ebben a szakában. Így töltött még egy kis teát.

Nincsenek megjegyzések: