Öngondoskodás 1.0.: rántotta

Szép nagy kapú. Látszot azért a teteje, ahogy oszlott a köd. Időtöl megfekedett fából. Vasalatát valaha rézzel futatták be, de enenk máér csak tompán csillogó emlékeit lehetett látni itt-ott. Rozsda rágta a pántok kusza rácsozatát. Kinyílt. Jobbra-balra nem volt fal, így tulajdonképpen pár perc alatt meg lehetett volna kerülni, de mégis nagyobb hecc szép szabályosan megvárni, amíg nagy recsegéssel, nyikorgással kinyílik. Aztán ahogy bementem, nagy reccsegéssel becsúkódik. És mindig kihagy egy ütemet az ember szíve, ahogy végzetes döndüléssel öszezáródik. Hiába. Ez valahogy mindíg végzetesnek hat.

Szép erezett fa. Homoksivatag. Hatalmas, halványsárga. Ketten mentünk. Hol meg egyedül. Idomtalan hosszú lábaikon furcsa lények haladtak, szürke rezgő alakjuk alulról nyaldosta a végtelen homokmezőt. Szabályos kivetülésük a síkunkon bántóan erős színeket szórt szét a szürkéssárgába. És még egyszer, harmadszorra is megjelentek, fejjel lefelé, az égen, lebegő fátyolseregként. A nagyon távolban gyapjas szürke felhőkutyák lesték őket, csöpögő esőnyállal, kétes szándékokkal. Ahogy közelebb értem, már csak a szürke árnyak vonultak remegve a homok alatt, az illúzió szétfoszlott. Fentről csalódott vonyítás. Pedig ők még láthatnák, messze vannak.

Üvegszekrények. Most még a homokban. Olyan jó régiek. Jó állapotban. Gipszöntvények, furcsa, szomorú gipszöntvényekkel tele. Nagyrészt vörösesbarnák, néha barnák. Emberi arcok, állatkölykök, magzatok. Egy alsó polcon egy fekete óriás, széthasadt gipszteste belül is fekete. Feketék kikandikáló gipszcsontjai, és buggyanó gipszbelsőségei. És ahogy fel-alá járok a tározók között, minden csak gipsz. Sötét az ég, falak nőttek körénk, a szomszéd helységben valami borzalmas dolog folyik, de itt semmi, csak sok gipsz, olcsó vacak gipsz, de sehol nem lóg ki a fakult festék alól a fehér. Gipszfehér, esetleg piszkosfehér. Fekete homokkal feltöltött üvegfalú láda. Benne koponyák. Az alapján, ami a homokból kilátszik, koponyák. Az egyik jól látszik, mert az üveg kitört, a homok elfolyt. A bakkancsomban is van belőle, durva szemű, fekete homok. A koponya réginek, már-már megkövültnek tűnik, szerencsére, mert a fogam alatt is herseg a homok. Köpök hát, jó sokat. Aztán megint, de még mindig jön a fekete nyál. Talán a koponya is gipsz. Azért olyan szép száraz. A folyosón viszont, amire kilépek, leszakadt láb. Magasszárú tornacipőben. A zoknin Snoopy látható, vérpettyesen. Térdtől már csak cafatok. Szőrtelen, kis lábacska. A vérpatak vezet be egy ajtón, ahonnan hangok jönnek ki. Egy nő üvölt:

-Most mit panaszkodsz? Itt vagyunk, olyan jó itt, tényleg csodás hely, de te csak panaszkodsz! Nem szégyeled magad?

A válasz szipogás. Vagy csöpögés. Az ajtón keresztül nehéz megmondani.

Egy másik, opálüveges ajtón komor alak lép ki, kezén véres kék kesztyű, mögötte szórt fény, szürke testek.

Visszamegyek a sivatagba, mert már nagyon rossz ott a folyosón. A sivatagban a kékeszszürke ég nagyon jól jön a szürkéssárga homokhoz. Hatalmas erő van ebben a borús forróságban. A felhőkutyák hunyorítva szaglásznak, sunyi képpel ügetnek a horizonton ágaskodó fekete hegyek gerincén. Távolból gazdájuk mennydörög, szemük piros parázsszem. Most szemét van mindenhol, bűzös zsákokból borul ki, az ég reménytelen vakítóra vált, kutyák már csak a földön, sárgák és rühesek a szeméthalmok között. Érthetetlenül, hörögve és csattogva üvölt két bűzös vénember. Soványak, cefreszagúak, púposak. Semmi szép nincs bennük, pedig meztelenek. Beszédük rikácsolás, pattogás, nyikorgás, dobbanások. Megfájdul tőlük a fejem. A vihar elbújt, pedig segíthetne. A szemét alól egyszerre tuskók állnak ki, egy kiírtott erdő nyomasztó csonkjai. Helyenként még alvadt vér. A vén szörnyetegek lassan gesztikulálnak, csak néha kezdenek rángani, és csap át hangjuk vonyításba. A kopott rühes ebek hátracsapott füllel sántikálnak összevissza, nem tesznek semmit. Pedig ők haraphatnának. De nem akarnak. Én ártanék az erdő maradványain, szeméten fetrengő két szörnynek, de nem tehetem. Ha tehetném, nem is akarnék. Ha nem tehetném, és nem akarnék, talán jó felé mennék. Talán mégsem akarok. A kutyáktól félek. A nagyok nagyon vörösek. Mind nagyon sovány. Eddig csak sejtettem, hogy egy négylábú képes járni, ha egy első,és egy ellenkező oldali hátsó lába hiányzik. Most már tudom.

A szeméttelepen tisztás, tuskókkal, a tuskókon emberek, egy szemben ül a többivel, senki nem néz senkire. A keze mindenkinek ápolt, és aránytalanul fiatal az arcához képest. Nincs olyan szörnyű bűz, mint a két vénségnél. Fertőtlenítőszag van. Meg húgy. A kettő gyakran jár együtt. A szemben ülő magyaráz a többieknek. Azt magyarázza, nem tud tükröt mutatni. Ő maga hiányt szenved valami nagyon, nagyon jóban. Lemondott róla, hogy miért, az ő dolga. És akik lemondanak róla, azok soha, de soha nem ismerik be, hogy amiről lemondtak, az valami Nagy Jó, és a hiánya igazi fájó hiány. Ő beismeri, de rajta csak félig lehet segíteni, mert a Hiány az hiány. De a szemben ülők, a többiek, akik igenis birtokában vannak valami fontos dolognak, és ez által megadatik nekik boldogság lehetősége, de nem lesznek azok, míg legalább egyszer el nem ismerik,hogy a Hiány sem feltétlen rossz, de legalább is nem bűn. És ez az érzés megadhatná nekik a boldogságot. De ő, mivel neki nincs nem tud, példát mutatni, csak félig, ő csak a gyengébb oldalról tudja mutatni a Gesztust, ahonnét az természetesen erőtlenebb, talán nemi s tünik olyan komolynak, de cserébe a másik oldalon boldogsággal kecsegtet, ami számára elérhetetlen.

Két választ kapott. Egy nyerset, hogy nem tartja be a játékszabályokat, és ez igazán modortalanság, és egy flegmát, hogy ki a fenét érdekel az egész, vagy van, vagy nincs, és ezt mit kell ragozni, és miért kéne hallgatni ezt a szemetet valakitől, akinek Nincs.

-Hagyd már a picsába ez egészet. Mi az hogy boldogság? -hatalmas, tehát nagyon vörös kutya szólalt meg, sovány, de nem nyomorúságos és sánta. Összerágott gipszkiálítást öklendezett fel, maszkokat, fejeket, törött tagokat, barnát és vöröseset, helyenként már lepattogzott a fakó-koszos festés, és kilátszott a piszkos gipszfehér. Nyál és gyomornedv borította. A társaság rémülten felpattant, remegve nézte a fehér foltokat, mintha nem látszana különben, hogy az egész ócska gipszöntvény. Az egyedül szemben ülő nyugodt maradt. Fél lába hiányzott.

-Megmondtam-hangja ingerült, halk.

A kutya rávette magát a társaságra, teste világított. Tovább nem láttam, a sivatag megint tiszta volt, üres, a távoli fekete gerinceken vihar készülődött, a hátam mögött nagy csukot kapu. Borzalmas feszültség. Nagyon rossz, ha kéne jönni a viharnak, de nem jön. Öregember ült ott, idegesítő bölcsességgel, kopott fehér ruhában, vándorbottal. Odarohantam, hogy elárasszam udvarló-türelmetlen-idegesítő kérdésekkel, miközben utáltam, és tudtam, hogy tudja ezt. De egyben ott is maradtam távol tőle, és nézegettem óvatosan, bizalmatlanul, vajon mit tudhatnék meg tőle, és hogyan kéne viszonyulnom hozzá. Innen nem tűnt ellenszenvesnek, inkább kicsit furcsának. Nagyon kemény, mélyen barázdált volt az arca, cserzett a bőre, átható a tekintete. Csak hallgatott, miközben néztem magamat meg őt, és ahogy utáltam, ideges-idegesítő kérdésekkel bombázva, úgy utáltam magamat, nézve kettőnket, de ez engem nem érdekelt, ő meg úgy láttam, nem zavartatta magát. És ahogy nem zökkentettem ki, és tárgyilagos, kedves és nyugodt maradt, lassan odamentem magamhoz, és már egyszerre voltam minden, és nem láttam kívülről az egészet, és kavargott és feszítő volt minden, de végül kértem tőle legyen már vihar, mert borzalmas ez a vihar előtti csend, és annyi mindent kéne elmosson, vihart, homokot, vért, gipszet, irtást és mocskot. Teljesen őszintén válaszolta, hogy nem ő a Vihar Ura, és a víz legalább annyit előás, mint amennyit elmos, és végeredményben nem lesz jobb. És mondtam, hogy nem érdekel a végeredmény, mert ha újra futhatok egy rövid kört, és aztán újra kell egy vihar,akkor az már felszabadít, ha nem is végső megoldás, de ezt az epizódot, csonka történetet értelem nélkül -az „értelem nélkül-nél” mosolygott befejezném, és akkor is újat akarok, ha az ugyanolyan, bár ez sem igaz, mert azért van jobb és rosszabb, és ezt tagadni ugyanolyan hazugság, mint azt hirdetni, hogy majd biztosan jobb lesz. Mire mondta, hogy a vihar előtti csend nem a vihar ígérete, és senki sem kérheti számon a sorsot, és nem jár a vihar, csak mert előtti csend van. Mire mondtam, hogy a viharelötti csend-nevének megfelelően-vihar előtt szokott lenni, és ha nem is biztos, és nem is elvárható, végül is azért talán nem kéne megdöbbeni, ha vihar lenne a vége. És ugyanilyen baltával faragott arcú, lepelruhás öregember oktathatna ki egy pusztító vihar után, amikor sopánkodnék a fergeteg miatt, hogy ugyan már, mit csodálkozom, hogy ilyen nyomott időt, amely csak úgy hívta az égi háborút, vihar követett. Mire azt mondta, viharra ugyanúgy minden pillanatban várni kell, mint szélcsendes hőségre, hóra, ködre és forgószélre. Semmit nem várni, mindenre számítani, de legfőképp semmit nem elvárni. Mire mondtam neki, szabadjára enged kicsit izgága idegesítő magam, hogy dugja a seggébe kopott vándorbotját végtelen semmit mondó bölcsességével, mert ha mindenre vagy semmire készülök, akkor vagy minden váratlanul ér, vagy örökké csak készülök és várok, és a mérlegelés és tapasztalat léteznek, és ha bölcsességét közhelyesők fakasztására használja akkor pont akkora seggfej, mint bárki, akivel tanácsadóként összehozott a sors. Ekkor azt mondta, tényként leszögezné, hogy nem akart bosszantani. Mire én mondtam, tényként leszögezném, hogy kurvára bosszant. Elnézet a távolba, mire mondtam már ideje annak a rohadt viharnak.

-Tudom, hogy ha most vihart támasztok, most teljesül egy vágyad. A kérdés, hogyan tovább. Nem lesz-e később számos keserű csalódásod oka, hogy most segítettem neked, és a pillanatnyi örömokozás élvezetéért, amit a réveden szerzek magamnak, nem fizetsz e te rengeteg keserű csalódással?

Erre a zsebéből, ronda kesztyűbáb dugta ki fogatlan képét, és fülsértően rikácsolta:

-Seggfej, seggfej! Tehetnél valami jót, de csak pofázol, csak pofázol, pofázol és pofázol. Tehetnél valami jót!

Visszabújt a zsebébe (hogy lett egy egyszerű lepelruhának zsebe?), és Egy gyönyörű nó lépett elő a hátteret függönyként széthajtva, fekete gerincekkel és felhőkkel.

-Már megint csak magyarázol, jövőről, és igazságról,és semmiről és mindenről, nem létező igazságról. Kínai szerencsesütik papírkái hullanak a szádon, te szamár. Hagyd már abba. Csinálj vihart, az a dolgod.

Összeborzolta az őszes hajat, közben döbbenet kék szeme nevetett. Nagyon szép volt, és öreg. A bölcs zavartan nézett rá, talán mint egy kutya, aki tudja, hogy valami nem oké, de azt is tudja, hogy a gazdi jóságos.

És vihar lett, irdatlan nagy, emésztő és pusztító, a fekete gerincekről fekete áradat zuhant alá, hogy elmosson mindent. És elmosott mindent. Hogy előásson mindent. Csak azt nem tudom, mi lett a kapuval. Maradt-e a patinás-rozsdás, megfeketedett fájú kapu, vagy lett a helyén más, vagy nincs ott semmi.

Égev

Semmi szándékosság nincsen benne, hogy

pont nőnapon írtam ezt. Semmi szándékosság.

És sok évezrede hevert ott. Elöször még teljesen egynek érezte magát a környező sötét világgal. Lassan csordogáltak a vizek, mállot darabkáit épitették oldatokból és apró szemcsékből. A vonzás törvényének megfelelően lassan keresték egymást apró részei. Minden sietség nélkül. A helyes írány úgy is garantálja, hogy összeforrjon, ami egybe tartozik. Pont mikor eljön az ideje. Hiszen amikor eljön az ideje, hát összeforr. Elöször egy-két fog állt össze. Miután az odvas, szivacsos állomány összetömörödött, gyorsan rárakódótt a töredezett, feketésbarna zománc. Aprólékosan pakolták vissza az kis összeágazó erecske-újjak a kis darabokat, finoman kimosták a szervetlen sókat, hőgy majdam eleven, rugalmas anyag tölthesse ki helyüket. Az idő ismeretlen távlatából vetődtek oda apró töredékek, különböző életek emléket hordozva. Lassan vizszintes falakká olvadó csepkövek, sókivállások, messzi tengerek oldott sói adták az anyagot. Töredékes darabkák, szilánkok áltak össze az agyagos talajban. Nagyon, nagyon lassan. Mert rengeteg időn készülnek dolgok, hogy aztán a szemlélődőt meglepjék pillanatszerü feltünésükkel. Nem véletlen, hogy a legnehezebb tudás ezen a világon annak a tudása, hogy a látszolag terméketlen idő vajon tényleg hiába múlik-e, vagy eszrevétlen érlel valami nagyszerűt, vagy rettenetest. E világnap pénze az idő, ezzel fizetünk minden értelmes és értelmetlen dologért. Kiszámíthatatlan, jelentőségében összemérhetetlen, az igazság igénye nélkül eloszló dolog.

Lassan, lassan alakult a forma. Az agyagból és sziklákból részek váltak ki, a fogak körül lassan csontmedrek nőttek. A zománc lesimult, lassan fehéredni kezdett. Elöször még hegyek méltóságos mozgása, földcsuzsamlások és földrengések kellettek, hogy az egyre szeszélyesebb alakú, nagyobb és bonyolultabb megkövült csontok közelitsenek. A múló pillanatok, évezredek megadták a lehetőségét az alakulásnak. Végül a felszivárgó, felbuzgó víz kerekítette formára a csontokat, és megfelelő alakzatba illesztette őket. S hogy életet adhassanak, élőlények jöttek, elöször egészen aprók, majd egyre nagyobbak. Parányok mirádjai adtak rugalmsságot a csontoknak, miközben növények gyökerei humuszt bocsátottak a földbe, alapanyagot adván az esendőbb, lágy részeknek. Most már apró bogarak és férgek szőtték a porcokat és a húst, néha apró petékké zsugorodva sajtoltak magukból életet. Nedvek szívódtak fel a földből, s ami elébb még szikkadt fekete fonatnak tünta csontokra tapadva, lassan higuló barnás -vöröses sárrá dúzzadt. Millió apró száj építette szöveteket szüntelen lüktető örvényben. De ez még nem a végső lüktetés volt, csak egyféle villámgyors előjáték az amúgy rövid színjátékhoz, ami annyi idő során, és anyi élő és életelen anyag öszehangolt segitségével készült. Látványosan felgyorult hát minden, végül, midőn már a bőr is félig készen boritott, a Föld prózaian kiköpött. Ott hevertemben még valamely kóbor róka köpött pár húscafatot a tomporomba, és egy arrajáró holló-mint Odin hollóinak, végtele tudás és bölcsesség tükröződött tekintetében- két aszott és fénytelen szemgolyót adott. Testem püffedtségéből lassan leengedett, és hevertem a hűvös földön, a sárga őszi pusztaságban.

Az alak lassan, bizonytalan botorkált, sápadt tekintettel méregette az utat, melyet megtett. Hogy pontosan mit tett, nem tudom, de kékes,izzó golyó fúrodott belém, és én hirtelen hatalmasat lélegeztem, és éreztem, hogy lélegzetemmel beszívok valamit mindenből, ami körbevesz. Megteltem. Lüktetésbe fogtam. Elmentében az alak hályogos szemeivel gúnyosan méregetett, miközben fogatlan mosollyal elhátrált.

Így hát meglettem, gyengén, töredezetten, gyenge és esetlen testel, zavaros, féltudástól zugó fejjel, homályos érzékekkel, fáradtan és kedvtelen.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És a mindent átfonó Élet gyógyítani kezdte testem és elmém. Elöször a távolabbi események, történések lettek világossá, mindazok, melyek rám várnak. Fájdalmas, zavaró, mégis édes gondolatok. Aztán agyam tisztulásával és érzékeim élesedésvel megérkeztem a jelenbe. A terhelő tudás csökenni kezdett, vagy legalább jelentősége háttérbe szorult. Alkottam hát korhadékból és hulladékból életet, tüzzel égetve elevenné a holtként felökledezett anyagot, csont és kőeszközökkel szabva össze őket. Ahogy a folyók másztak a hegyekbe, csak az odailő anyagokat hordva rájuk, ahogy a telt gyünyölcsök csonkokká olvadtak, hogy virággá robbanva egy pillanatra beleolvadjanak fákba. Tettem, ahogy ez rend volt körülöttem, miközben fejemben a tudás csökkent, ennek révén szabdságom és vállkozó kedvem folyamatosan nött, sikerült egyre szabálytalanabb és eredetibb módon alkotnom. Hozzám hasonlók segítettek, ők adtak energiát, mert rengeteg energia így létrehozni, mégha sokal kevesebb is, mint mennyit felszbadult létem nyomán. De voltak pusztitók és megsemmisítők is ezen a világon, mert ha nem is mérlegen kimért azonosággal, de ahol növekedés van, ot fogyás is kell legyen. Nem az egynsúly, csak az igazság kedvéért. Voltak lények, kik a hozzám hasonlókat, a hozzájuk hasonlókat finoman, láthatatlan hálókkal behálózták, azok teremtő erejét lassan maguk hasznára fordították, míg végül ez egyre kisebb, gyámolatlanab, és gyönyörű paradoxonként még is egyre boldogabb és magukat önként átadó kiszemeltjük száján már döbbenetes töménységben szívták emlőjükbe az életenergiát, míg végül az apróra zsugorodott testet ölükön felszívták. Bár mindenki fél, mindenki tudja, hogy ez a Rend, és bármilyen rémítő is, a Boldogságba jutunk így. És ezek a csodálatos, bár félelmetes, hasonlóságukban is végtelen más lények képesek voltak magvakat adni ölükből, cserébe az életekért, és termékennyé tették azon élőket, akik maguk nem voltak képesek közvetlen életeket elnyelni. És egy napon nem sokkal az elött, hogy a füvek vízet csorgattak volna az égbe, ahol azok komor felhökké áltak össze, amikor megjent a szivárvány, és a mező hirtelen sárgulni kezdett és a lágyszárú növények lefeküdtek, szóval ebben a pillanatban egy barlang mélyeből előbukkant valaki, akiről tudtam, hogy el fog egyszer, nagyon hamar a rémítően sorvadó idő végén, ami nekem maradt, el fog nyelni. Éreztem, hogy ő az, éreztem, hogy lénye mindíg is élt bennem, érztem, hogy máris is köt és vonz, és hogy dolgom harcolni, és sorsom elbukni, hogy egy végső, felzaklató jelentben, immárom sebektől, betegségek emlékétől, zavaró tudástól és fájdalmas emlékektől mentesen, tisztán, érzékeim immár nem betegségtől és elhasználtságtól, hanem törvény szerint és egészségesen lezárva, megérkezem ölének mélyére, ahol lassan pont a mindenséggel együtti boldok öntudtlan tudatosságal létező lesz, aki volt,mielött föl-kiköpött testét elkezdte átjárni az élet. A hollónak köszönet a szemekért, amivel teljes pompájában látható a bölcs összerendezetség irányította gyönyörű Világ, magányosságtól átítattok kopár puszták fakó sárgája az ólmos őszi ég alatt, gazdag erdők sötét öle, csobogó források zöld mohaheverője. Millió csoda, mely tisztít és többé tesz, míg az eleven sötétség megszül és elnyel, a Dolgok Rendje szerint.

Bbbb...meg

Jelen tanulmány azt kivánja röviden megvilágítani, hogy Karvaly úr miért öntött nagyobb mennyiségű tejeskávét Maláta asszony kézitáskájába, meglehetősen zavaros körülmények között.

Az esemény megértéséhez feltétlenül szükséges tudnunk, hogy Boglár Kristóf súlyosan dadogott. Mindjárt világossá válik az összefüggés. Kristóf nehezen kiismerhető gyermek volt. Beszélni ritkán beszélt-nem csoda- akkor sem szólt sokat. Viszont nagyon sötét, nagyon mélyen izzó szemei voltak, feszültséggel teli szurokfekete tavak. Túl okos nem volt, különösebben jószívü sem, de legalább szép. És nincs mélyebb ellentét a földön, mint ahogy a csúfság gyülöli a szépet. Maláta asszony Kristóf osztályfönöke volt, ami annyit tesz, hogy gyakorlatilag minden óráját ő tartotta, a tesit kivéve, mert alsótagozatban sokszor van ez így, hogy az osztályfönök tart minden órát-talán a tesit kivéve- és ez egy alsótagozatos osztály volt, ahova Kristóf járt, és ahol Maláta aszony az osztályfönök volt.

És Maláta asszonynak volt egy szokása, már-már bevett rituáléja. Nem örömmel tette, pláne nem kéjes kárörömmel, inkább valami tompa, kényszeredett feszültséggel, örömtelen üreséggel. Felolvastatta a házi feladatot. Mármint nem az egész osztállyal-erre nem lett volna idő, és egyáltalán nem lett volna célhatékony-csak Kristóffal. Jó, túlzás lenne azt mondnai, hogy ténylegesen felolvastatta volna az egészet, erre nem is lett volna elég a negyvenöt perc, ha mégoly rövid a lecke, akkor sem, de egy olyan öt percig ingerült nemtetszéssel halgatta a makogó mekegő "ööö"-ket, elcsukló mondatvégeket-ahol nincs is vége a mondatnak- és a feszült félpercekké nyúló hatásszüneteket. Aztá egy kedvtelen "ülj le"-t követően a tárgyra tért. Ilyenkor persze nem osztályzott. Csak feleltetésnél. Akkor viszont garantáltan egyest kapot Kristóf. Ga-ran-tál-tan. Ezt ilyen szótagolva is mondta a tanárnéni a szülőknek. Kristóf "ga-ran-tál-tan" egyest kap, ha felel. Készülni kellene...

Elég sok idő eltelt, mire kijutot az osztályból ennek a híre. Csak hát, a tesiórát más tanár tartja, még az alsóban is, ahol azért a legtöbb órát az osztályfönök, mint tudjuk. ÉS Zsuzsa néni-a tornatanár-elmondta itt-ott, nem mély erkölcsi felháborodással, hanem mint kicsit furcsa és zavaró dologként, hogy hát Maláta asszonyság, ugyebár.

Még pár hét, és a hír futótüze eljutott Karvaly tanár úr-legyünk precizek, igazgató helyettes úr-fülébe is. Aki még ült pár napot az infón, nyilván érezén, hogy kellemes ügy nem lesz belőle, majd hirtelen teljes erejével belehasított a tudatába, mennyire utálja is ezt az egészet, és milyen szörnyü dolgok folynak odalent a három bében, és saját mulasztása miatti dühe megszorozta Malátáné eljárása miatt érzett haragját, és majdnem tokostul szedte ki a tanári ajtatját, megérkezvén, kipirulva, lihegve, felborzolt bajusszal.

A beszélgetés még kultúráltnak mondható elsőszakaszában, meddő igyekezettel próbálván leplezni a számonkérő élt hangjában, megkérdezte, hogy akkor ez hogy is van, amire Maláta néni nem próbálván az ingerült felharmonikusokat elnyomni hangjában azt válaszolta meglehetősen kioktatóan, hogy úgy csinálja, ahogy jónak látja, és kész. De semiképp sem jó, és a megalázással nevelés egyébként is helytelen, hangzot, de a válasz is az volt, hogy de már pedig az az ő kompetenciája, hogy akkor pontosan mi is hogy történik nálla az osztályban, és talán harminc év tapasztalattal a háta mögött igazán nincs szüksége arra, hogy megmondják neki, és egyébként sem üdvözítőek az ilyen személyeskedő hangulatú beszélgetések a kollégák nyilvánossága elött, és különben is hogy jön ahhoz hogy. Már pedig jelen körülmények közöztt egy kollegális megbeszélés zajlik-füzte tovább a szót az igazgatóhelyettes-és ő igazán csak tisztázni szeretett volna valamit, ami igenis NEM pusztán a tanóra négy fala közé tartozó technikai kérdés, és igazán nem érti, miért kéne ezt gyóntatófülkében megbeszélni. De hogy ez már messze nem az első ilyen személyeskedő kifogás, és egyébként pedig tudja ő, hogy nem mindenki szereti az ő módszereit, de hát korszellem indokával lehet arra hivatkozni, hogy most már aztán tessék mindent megengedni a gyereknek, de ez kérem nem így van és nem üdvözitő. Azt már nem érti -mondja a tanár úr-hogy mi a már bocsánat de majdnem lófaszt mondott köze van a liberális vagy konzervatív vagy valláserkölcsi vagy ezoterikus vagy a jóistentuggya milyen nevelésnek ahhoz, hogy nem alázunk meg és bántunk valakit a beszédhibája miatt. Merthogy dadogni nem rossz modor, hanem az életet megkeserítő nehézség, és már bocsánat, de azért még bántani is valakit, az már tényleg gonoszság, és hát szeretné tudni, hogy ha nem gonoszság, akkor mi, és milyen RELEVÁNS szakmai érvek szólnak emlett. De hogy már ez kérem tényleg személyeskedés-jön a riposzt igen csak emelt hangerővel és frekvencián-és most már kikéri magának, és személyes és sértés és egyébként is és hogy a személyes sérelmek szakmai burokban, meg az Ő méltósága, meg a pozicióval való visszaélés, amikor ez egy kis munkahely, ahol azért a személyes kapcsolat és a bizalom fontos lenne ha, de nem mert. A válaszaló jogával élve megkérdezi a másik fél, hogy akkor most ez a lábbeli mi ügyben tartózkodik az asztallapon, merthogy már bocsánat, de ez az intézmény-bármely meglepő is legyen ez esetleges felszines szemlélők számára- a gyemekek oktatása érdekében jött létre, és a gyerekekért van. És most esetleg nem az örvös légykapók nemi életéről kéne folytatni a társalgást, esetleg beleszőni a Hold krátereinek nevezéktanát, és az ellentmondásokat az európai és az amcsi koncepció között, hanem visszatérni arra az alapkérdésre, hogy akkor egy dadogós gyerekkel hogyan is bánunk, és rendben van -e , hogy nap mint nap felolvastatjuk vele a házifeladatát. Igazán sérelmes a tanárúrtól a tanárnéni véleménye szerint, hogy folymatosan ilyen hochentelektuell dumákkal próbálja saját szellemi felsöbrendüségét érzékeltetni, és erre igazán nem lenne szükség. A gyereknek meg csak meg kell tanulnia valahonnan, hogy figyelni kell, meg koncentrálni, meg igyekezni, és ez már csak rá maradt, és nem hálás feladat, d ez már csak olyan, hogy van a vasárnapi apuka tipúsu tanár, akivel mindenki jóban van, mindneki szereti, csak éppen nem tanít semmit, meg van aki megdolgozik,hogy aztán másokat szeressenek érte, mert ő persze a gonosz boszorkány, de ez már csak ilyen, és igazán nem is várna hálát, de azért ez a stilus most már tényleg. Már amennyiben ez intelektuális probléma, akkor nem jelenthet kihívást három felett, mert csak annyit kéne megérteni a kedves tanárnőnek, hogy ha egy vakkal üvöltözünk, hogy "nem látod?", "nézd már!", "nyisd ki a szemed" esetleg "figyelj már oda", attól nem fog látni, mert vak. Esteleg meg lehet neki tanítani, hogy "lásson" a kezével, tájékozódjon fehér bottal, jobban ismerje a hangokat, de ezt nem lehet üvöltéssel és megalázással csinálni. Mert ez a gyerek nem TUD folyamatosan beszélni, ezt kéne megérteni, kezicsókolom, de persze nincs az a földi hatalom, ami valakivel meg tud valamit értetni, amit az nem akar, ahogy olyan erő sincs, ami jóindulatra kényszeríthet. Most már aztán elég kéne legyen ebből a dologból a nönemű vitapartner szerint, mert ez már mégiscsak hogy, hogy őt kioktatják harminc év szakmai tapasztalattal, és korlátoltnak meg ostobának meg rosszindúlatunak bélyegzik, és hogy igazán mindenki söprögessen csak a maga háza táján, mert igaz ami igaz, ő nem akar mondani semmit, de azt hiszi, mindenki tudja, hogy miről van szó. Az ellenvélemény alapján azelött a ház elött érdemesebb söprögetni, ahol jó nagy halom SZAR van, már megbocsásson, tanitónéni, és megint nem a személyeskedés meg a terelés szintjén kéne a dolgot megoldani, mert valahol onnan indultunk, hogy a gyereknek rossz, és igazságtalanul szenved, és ezt kéne már megoldani, ha lenne már olyan kedves, és megpróbálná, mert azt igazán nem hinné, hogy ezt olyan nehéz megérteni, és olyan nehéz felfogni, hogy valakinek valami rossz, amin olyan könnyű lenne változtatni, hiszen egyszerüen csak meg kéne szüntetni egy hibás gyakorlatot. Erre igazán bárki képes, a nemcsinálás általában egész jól megy az embereknek, ugyebár. A következő szóátvételnél megint a sértetség felhangjai dominálnak, ahol a kérdező és nem a kérdés, a vitató és nem a vitatott probléma kap hangsúlyt. És ekkor Karvaly tanár úr arra az előreláthatóan és általa is tudottan hibás lépésre szánta el magát, hogy megjegyezze, arról, hogy valaki dadog, sokkal kevésbé tehet, mint arról, hogy egész estét betöltő, szélességében barokk királyi kastély homlokzatát idéző segge van, és még ezért sem méltányos valakit gúnyolni, ugyebár. A levegő némikép megfagyott, érezhetjük, miért, és sejthetjük, hogy Maláta asszonyság fardagálya milyen méretbeli dimenziók környéként mozgott.

-A faszomért, úgy is hiába magyarázok, ha nem érted, legalább fájjon-mondta az igazgató helyettes, és a tanárnői asztalon álló tejeskávét a hajóbörönd méretü női táskába löttyintette. Majd a rendkívül izléstelen bohócos poharat hatalmas csendüléssel földhöz vágta, és szilánkokon ropogó léptekkel megindult a kijárat felé. Az ajtóban még megált, és hátra nem fordulva ennyit mindott a szemöldökfának:

-Nem bántunk senkit azért, mert dadog. Ahogy azért sem, mert nagy a valaga. Még akkor sem, ha EKKORA nagy VALAGA van-és recsgtek meszes válai, ahogy széttárta hatalmasra karjait. Majd elment.

Késöbb fegyelmit kapott Karvaly úr, és hivatalosan bocsánatot kellet kérnie, amit hivatalosan, és nagyon is hivatalos hangnemben meg is tett. Maláta asszonyságot felkérte az igazgató, hogy kicsit próbáljon meg a túlérzékeny gyerekere jobban odafigyelni. Továbbiakban nem is olvastata hangosan Kristófot. Hogy milyen más gonoszságokat csinált helyette, többet, vagy kevesebet, az más kérdés, de erről leszokott. Muréna kisaszony, a sportos történelemtanár, viszont rászokott, hogy rendszeresen Maláta tanitónő asztala elött álldogáljon, telt, formás fenekét ringatva feszes farmerjében. Persze, csak olyankor, ha a tanárnő az asztalanál ült. Muréna kisaszony és Karvaly tanár úr dugtak is párszor a fizikaszertárban, de ez már egy másik történet.

A történetnek van egy másik lehetséges befelyezése, ahol Karvaly tanár úr nem rendez jelenetet a tanáriban, hanem másnap hajnalban egy hatalmasat kakál a Maláta család háza elé. Ezen Maláta asszonyság elcsúszik, és a nyakát szegi. Ennek szomorú következménye, hogy súlyosan fogyatékos gyermeke intézetbe kerül, ahol fél évvel késöbb alúltápláltság és dekubitusz okán elhalálozik.

Egy következő változatban a nagyjelenet szintén elmarad, itt Karvaly tanár úr azt a szokást veszi föl, hogy felravatolozott halottakról készült felvételeket csempész Maláta asszonyság asztalára, évekig. De ez már tényleg bizarr, és nem is tudni, hogy végződik.