Szép erezett fa. Homoksivatag. Hatalmas, halványsárga. Ketten mentünk. Hol meg egyedül. Idomtalan hosszú lábaikon furcsa lények haladtak, szürke rezgő alakjuk alulról nyaldosta a végtelen homokmezőt. Szabályos kivetülésük a síkunkon bántóan erős színeket szórt szét a szürkéssárgába. És még egyszer, harmadszorra is megjelentek, fejjel lefelé, az égen, lebegő fátyolseregként. A nagyon távolban gyapjas szürke felhőkutyák lesték őket, csöpögő esőnyállal, kétes szándékokkal. Ahogy közelebb értem, már csak a szürke árnyak vonultak remegve a homok alatt, az illúzió szétfoszlott. Fentről csalódott vonyítás. Pedig ők még láthatnák, messze vannak.
Üvegszekrények. Most még a homokban. Olyan jó régiek. Jó állapotban. Gipszöntvények, furcsa, szomorú gipszöntvényekkel tele. Nagyrészt vörösesbarnák, néha barnák. Emberi arcok, állatkölykök, magzatok. Egy alsó polcon egy fekete óriás, széthasadt gipszteste belül is fekete. Feketék kikandikáló gipszcsontjai, és buggyanó gipszbelsőségei. És ahogy fel-alá járok a tározók között, minden csak gipsz. Sötét az ég, falak nőttek körénk, a szomszéd helységben valami borzalmas dolog folyik, de itt semmi, csak sok gipsz, olcsó vacak gipsz, de sehol nem lóg ki a fakult festék alól a fehér. Gipszfehér, esetleg piszkosfehér. Fekete homokkal feltöltött üvegfalú láda. Benne koponyák. Az alapján, ami a homokból kilátszik, koponyák. Az egyik jól látszik, mert az üveg kitört, a homok elfolyt. A bakkancsomban is van belőle, durva szemű, fekete homok. A koponya réginek, már-már megkövültnek tűnik, szerencsére, mert a fogam alatt is herseg a homok. Köpök hát, jó sokat. Aztán megint, de még mindig jön a fekete nyál. Talán a koponya is gipsz. Azért olyan szép száraz. A folyosón viszont, amire kilépek, leszakadt láb. Magasszárú tornacipőben. A zoknin Snoopy látható, vérpettyesen. Térdtől már csak cafatok. Szőrtelen, kis lábacska. A vérpatak vezet be egy ajtón, ahonnan hangok jönnek ki. Egy nő üvölt:
-Most mit panaszkodsz? Itt vagyunk, olyan jó itt, tényleg csodás hely, de te csak panaszkodsz! Nem szégyeled magad?
A válasz szipogás. Vagy csöpögés. Az ajtón keresztül nehéz megmondani.
Egy másik, opálüveges ajtón komor alak lép ki, kezén véres kék kesztyű, mögötte szórt fény, szürke testek.
Visszamegyek a sivatagba, mert már nagyon rossz ott a folyosón. A sivatagban a kékeszszürke ég nagyon jól jön a szürkéssárga homokhoz. Hatalmas erő van ebben a borús forróságban. A felhőkutyák hunyorítva szaglásznak, sunyi képpel ügetnek a horizonton ágaskodó fekete hegyek gerincén. Távolból gazdájuk mennydörög, szemük piros parázsszem. Most szemét van mindenhol, bűzös zsákokból borul ki, az ég reménytelen vakítóra vált, kutyák már csak a földön, sárgák és rühesek a szeméthalmok között. Érthetetlenül, hörögve és csattogva üvölt két bűzös vénember. Soványak, cefreszagúak, púposak. Semmi szép nincs bennük, pedig meztelenek. Beszédük rikácsolás, pattogás, nyikorgás, dobbanások. Megfájdul tőlük a fejem. A vihar elbújt, pedig segíthetne. A szemét alól egyszerre tuskók állnak ki, egy kiírtott erdő nyomasztó csonkjai. Helyenként még alvadt vér. A vén szörnyetegek lassan gesztikulálnak, csak néha kezdenek rángani, és csap át hangjuk vonyításba. A kopott rühes ebek hátracsapott füllel sántikálnak összevissza, nem tesznek semmit. Pedig ők haraphatnának. De nem akarnak. Én ártanék az erdő maradványain, szeméten fetrengő két szörnynek, de nem tehetem. Ha tehetném, nem is akarnék. Ha nem tehetném, és nem akarnék, talán jó felé mennék. Talán mégsem akarok. A kutyáktól félek. A nagyok nagyon vörösek. Mind nagyon sovány. Eddig csak sejtettem, hogy egy négylábú képes járni, ha egy első,és egy ellenkező oldali hátsó lába hiányzik. Most már tudom.
A szeméttelepen tisztás, tuskókkal, a tuskókon emberek, egy szemben ül a többivel, senki nem néz senkire. A keze mindenkinek ápolt, és aránytalanul fiatal az arcához képest. Nincs olyan szörnyű bűz, mint a két vénségnél. Fertőtlenítőszag van. Meg húgy. A kettő gyakran jár együtt. A szemben ülő magyaráz a többieknek. Azt magyarázza, nem tud tükröt mutatni. Ő maga hiányt szenved valami nagyon, nagyon jóban. Lemondott róla, hogy miért, az ő dolga. És akik lemondanak róla, azok soha, de soha nem ismerik be, hogy amiről lemondtak, az valami Nagy Jó, és a hiánya igazi fájó hiány. Ő beismeri, de rajta csak félig lehet segíteni, mert a Hiány az hiány. De a szemben ülők, a többiek, akik igenis birtokában vannak valami fontos dolognak, és ez által megadatik nekik boldogság lehetősége, de nem lesznek azok, míg legalább egyszer el nem ismerik,hogy a Hiány sem feltétlen rossz, de legalább is nem bűn. És ez az érzés megadhatná nekik a boldogságot. De ő, mivel neki nincs nem tud, példát mutatni, csak félig, ő csak a gyengébb oldalról tudja mutatni a Gesztust, ahonnét az természetesen erőtlenebb, talán nemi s tünik olyan komolynak, de cserébe a másik oldalon boldogsággal kecsegtet, ami számára elérhetetlen.
Két választ kapott. Egy nyerset, hogy nem tartja be a játékszabályokat, és ez igazán modortalanság, és egy flegmát, hogy ki a fenét érdekel az egész, vagy van, vagy nincs, és ezt mit kell ragozni, és miért kéne hallgatni ezt a szemetet valakitől, akinek Nincs.
-Hagyd már a picsába ez egészet. Mi az hogy boldogság? -hatalmas, tehát nagyon vörös kutya szólalt meg, sovány, de nem nyomorúságos és sánta. Összerágott gipszkiálítást öklendezett fel, maszkokat, fejeket, törött tagokat, barnát és vöröseset, helyenként már lepattogzott a fakó-koszos festés, és kilátszott a piszkos gipszfehér. Nyál és gyomornedv borította. A társaság rémülten felpattant, remegve nézte a fehér foltokat, mintha nem látszana különben, hogy az egész ócska gipszöntvény. Az egyedül szemben ülő nyugodt maradt. Fél lába hiányzott.
-Megmondtam-hangja ingerült, halk.
A kutya rávette magát a társaságra, teste világított. Tovább nem láttam, a sivatag megint tiszta volt, üres, a távoli fekete gerinceken vihar készülődött, a hátam mögött nagy csukot kapu. Borzalmas feszültség. Nagyon rossz, ha kéne jönni a viharnak, de nem jön. Öregember ült ott, idegesítő bölcsességgel, kopott fehér ruhában, vándorbottal. Odarohantam, hogy elárasszam udvarló-türelmetlen-idegesítő kérdésekkel, miközben utáltam, és tudtam, hogy tudja ezt. De egyben ott is maradtam távol tőle, és nézegettem óvatosan, bizalmatlanul, vajon mit tudhatnék meg tőle, és hogyan kéne viszonyulnom hozzá. Innen nem tűnt ellenszenvesnek, inkább kicsit furcsának. Nagyon kemény, mélyen barázdált volt az arca, cserzett a bőre, átható a tekintete. Csak hallgatott, miközben néztem magamat meg őt, és ahogy utáltam, ideges-idegesítő kérdésekkel bombázva, úgy utáltam magamat, nézve kettőnket, de ez engem nem érdekelt, ő meg úgy láttam, nem zavartatta magát. És ahogy nem zökkentettem ki, és tárgyilagos, kedves és nyugodt maradt, lassan odamentem magamhoz, és már egyszerre voltam minden, és nem láttam kívülről az egészet, és kavargott és feszítő volt minden, de végül kértem tőle legyen már vihar, mert borzalmas ez a vihar előtti csend, és annyi mindent kéne elmosson, vihart, homokot, vért, gipszet, irtást és mocskot. Teljesen őszintén válaszolta, hogy nem ő a Vihar Ura, és a víz legalább annyit előás, mint amennyit elmos, és végeredményben nem lesz jobb. És mondtam, hogy nem érdekel a végeredmény, mert ha újra futhatok egy rövid kört, és aztán újra kell egy vihar,akkor az már felszabadít, ha nem is végső megoldás, de ezt az epizódot, csonka történetet értelem nélkül -az „értelem nélkül-nél” mosolygott befejezném, és akkor is újat akarok, ha az ugyanolyan, bár ez sem igaz, mert azért van jobb és rosszabb, és ezt tagadni ugyanolyan hazugság, mint azt hirdetni, hogy majd biztosan jobb lesz. Mire mondta, hogy a vihar előtti csend nem a vihar ígérete, és senki sem kérheti számon a sorsot, és nem jár a vihar, csak mert előtti csend van. Mire mondtam, hogy a viharelötti csend-nevének megfelelően-vihar előtt szokott lenni, és ha nem is biztos, és nem is elvárható, végül is azért talán nem kéne megdöbbeni, ha vihar lenne a vége. És ugyanilyen baltával faragott arcú, lepelruhás öregember oktathatna ki egy pusztító vihar után, amikor sopánkodnék a fergeteg miatt, hogy ugyan már, mit csodálkozom, hogy ilyen nyomott időt, amely csak úgy hívta az égi háborút, vihar követett. Mire azt mondta, viharra ugyanúgy minden pillanatban várni kell, mint szélcsendes hőségre, hóra, ködre és forgószélre. Semmit nem várni, mindenre számítani, de legfőképp semmit nem elvárni. Mire mondtam neki, szabadjára enged kicsit izgága idegesítő magam, hogy dugja a seggébe kopott vándorbotját végtelen semmit mondó bölcsességével, mert ha mindenre vagy semmire készülök, akkor vagy minden váratlanul ér, vagy örökké csak készülök és várok, és a mérlegelés és tapasztalat léteznek, és ha bölcsességét közhelyesők fakasztására használja akkor pont akkora seggfej, mint bárki, akivel tanácsadóként összehozott a sors. Ekkor azt mondta, tényként leszögezné, hogy nem akart bosszantani. Mire én mondtam, tényként leszögezném, hogy kurvára bosszant. Elnézet a távolba, mire mondtam már ideje annak a rohadt viharnak.
-Tudom, hogy ha most vihart támasztok, most teljesül egy vágyad. A kérdés, hogyan tovább. Nem lesz-e később számos keserű csalódásod oka, hogy most segítettem neked, és a pillanatnyi örömokozás élvezetéért, amit a réveden szerzek magamnak, nem fizetsz e te rengeteg keserű csalódással?
Erre a zsebéből, ronda kesztyűbáb dugta ki fogatlan képét, és fülsértően rikácsolta:
-Seggfej, seggfej! Tehetnél valami jót, de csak pofázol, csak pofázol, pofázol és pofázol. Tehetnél valami jót!
Visszabújt a zsebébe (hogy lett egy egyszerű lepelruhának zsebe?), és Egy gyönyörű nó lépett elő a hátteret függönyként széthajtva, fekete gerincekkel és felhőkkel.
-Már megint csak magyarázol, jövőről, és igazságról,és semmiről és mindenről, nem létező igazságról. Kínai szerencsesütik papírkái hullanak a szádon, te szamár. Hagyd már abba. Csinálj vihart, az a dolgod.
Összeborzolta az őszes hajat, közben döbbenet kék szeme nevetett. Nagyon szép volt, és öreg. A bölcs zavartan nézett rá, talán mint egy kutya, aki tudja, hogy valami nem oké, de azt is tudja, hogy a gazdi jóságos.
És vihar lett, irdatlan nagy, emésztő és pusztító, a fekete gerincekről fekete áradat zuhant alá, hogy elmosson mindent. És elmosott mindent. Hogy előásson mindent. Csak azt nem tudom, mi lett a kapuval. Maradt-e a patinás-rozsdás, megfeketedett fájú kapu, vagy lett a helyén más, vagy nincs ott semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése