Meténg

Ilyen nagyon sovány, börrákosra szolizott nőcik voltak a plakáton, zöld-fekete feszes latexruhában. Nagyon sok foggal vicsorogtak fenyegetően, kihivó pózokban. akár egy bio-szadomazo bár kirakatában is lehettek volna. de ez csak salátabár. Állítólag. Reméltem. Bent hasonoló ruhás, csak még sikertelenebbűl mosolyogni próbáló öko-szadomazo-domina pincérnök kerülgettek hatalmas rengő hegyeket. A rengő hegyek vendégek voltak, akik felfújt gumikesztűre emlékeztető kezeikkel, finomkodó mozdulatokkal kis salátadarabokat tömeszeltek traktorabroncs méretü ajkaik közé. Közben furcsa gurgulázó hangokat hallattak, nem tudni, valyon szájukon keresztül, vagy hasukból jött. Biozöld székeket folyt körbe hatalmas ülepük, lekerekedett könyökeikkel biozöld müanyag asztalokon támaszkodtak. Keleties zene szólt, amit el-el nyomot a gurgulázás. Valami perverz vallás poklának tünt az egész.

-Tudok segíteni?-az aszott széndarab gyanakodva mérte végig szük mázsás testemet.

-Kezicsókolom, a szakáccsal szeretnék beszélni.

-Azt nem lehet-idegesnek tünt.

-A Perec küldött-vágtam be fanyar mosollyal az adut.

-Na jó, várjon-és elsiklott, mint egy angolna a vízkoptatta kerek sziklák között.

A szakács egy üvegakalitkában ült, ahonnan utasíásokat adott, és egy számítógépen követte a raktárkészletek fogyását, hogy szükség esetén rendelhessen. Alakja derék alatt szabályos kocka volt, mert teljesen kitöltötte a fülkét. Afölött amorf, kis fantáziával emlékeztetett egy ember felsőtestére. Ebben a félkubista, félabsztrakt zsírpudingban valahol egy ember lebegett, lazza kapcsolatban a kültakaróval. Az arc környékén meg is közelítette néha a felszínt. Ha nem volt négyszáz kiló, hát egy sem. Biztos minden tudott az ételek kalóriatartalmáról. Köszöntem. Hörgött. Elmondtam, hogy Perec küldött. Erre hörgött, majd valami bugyorból elővarázsolt egy vékony aktát. Amit majd el kell égetni, de elöbb célszrű megnézni. Szuszogott. Elmentem, mert nagyon rossz volt ott. Nem bírom a kalóriaszegény salátaöntetek szagát. Naná, hogy nem engedtek ki a hátsó ajtón, így újra át kellet sétálnom a nyájon az étkezőtérben. Ha ezek tényleg idejárnak enni, napi kb. harminc órában fogyaszthatnak, hogy fenntartsák rettenetes testüket. Bár a szakács látványa kissé megváltoztatta a nézőpontomat. De soványank így se tüntek.

Másnap már egy tiszántúli faluban voltam, mert itt lakott a célszemély. Aki szerepelt a szakács vékony aktáján, akit meg kell ölnöm. Elöször majdnem felhívtam Perecet, amikor elolvastam, de aztán inkább nem okoskodtam. Volt már pár fura ügyem, de süteményszagú nagymamit még soha nem kellett hidegre tennem. Talán az unokája haragított magára valami nagyvárosi hitelcápát. Mindegy. Az okokat kutatni fölösleges és veszélyes. Moraliták pedig nem élnek meg jól a szakmámban. Agyonmosott olcsó szövetnadrágot és vörösborral leivott kínai piacos pulóvert hordtam. Sikerült egész jól beilleszkednem. Még valami cuki kis sapka hibádzott, de mindegy. Az autót a főútvonal mellett hagytam, a helyi teszkó parkolójában. Tudom, nem kivánságműsor, de néha sajnálom, hogy sose nyirattak még velem ki multi-felsővezetőt. Puszta előitéletből szeretném. a halványlila ingén menne át a golyó, a sötétlila nyakkendőjén keresztül, miközben a céges kocsijában ülne a vajszinü bőrülésen, és döbbenten bámulná a pókhálószerüen szétfutó repedéseket a szélvédőn. Ifonja zárlatos lenne a kifröcsennő vértől. Melélényzsebében elázna a Prosac. Igen, így érzem. Sosem mondtam, hogy jó ember volnék. A kocsi minden esetre a vásárlók számára ingyenes parkolóban maradt, gondosan kívül a teljesen agyatlanúl felszerelt kamera látóterén. A kamerák külön kis mumusok a szakmában. Benjamin Franklin mondotta volt: "Ha a szabadságunkat feladjuk a biztonságunkéárt, elöbb-uóbb mindekettőt elveszítjük." És tessék kérem, it tartunk. Mindenhol rohadt kis kamerák. Fingja nincs a sok kispolgárnak a demokráciáról. Közben felcsavaroztam egy árnyas zugban a negyvenötös fenyegetően ásító csövére a hangtompítót. Így már nem fért be a pulóber alá, így elegáns gázszerelő style műbör oldaltáskámba helyeztem. Költökről, és negyvennyolcas politikusokról elnevezet utcákon haladtam végig. A korabarokk templom kapuja fölé hullámbádog esővédöt csavaroztak. Sajnos, valószinüleg nem a kijelölt áldozat tette. De talán adakozott rá. Vagy legalább nem tiltakozott erössen.

A sarkon két nagyon depressziós tekintetű tehén ácsorgott, szottyadt tőgyel, egy kocsi elé fogva. A kocsin széna. A tehenek szájában is. Bánatosan csüngött alá. Hátsó lábukkal kakát rugdaltak érdektelenül. Bácsi jött kék melósruhban, kötelező vörösborfoltokkal. Neki persze volt kiválló micisapkája. Felvergődött a bakra.

-Gyí Tréfás, Gyí Bohóc!

Tréfás és Bohóc bánatosan áltak, farkukkal böglyöket abajgatva, és rágtak. Jó egy percel késöbb bánatos sóhajtással nekilendültek, és fájdalmas lasúsággal elvonszolták a kajla kerekü szénásszekeret. Kereszteztem a templomteret, nagyszámú kerékpár jelezte a kocsma helyét. Aztán megvolt a ház a Virág utcában. Futórózsa a homlokzaton, mályva az előkertben, orgona a sövény. És ott állt a süteményszagú nagymama az ágyás szélén, és értelmes tekintettel figyelő, nagy kék virágokhoz beszélt. Kopott kék nylonkötény volt rajta, kék othonka, és az ezüstös hatású sampontól kék volt a haja. Meg az ég is. Talán. A felhők felett. Egyik kezében kis ásó, másikban kanna. És beszélt a virágokhoz, kedvesen, édesen. Olyan igazi, virágillatú nagyi volt. A nyugdíjas Flóra, aki az archaikus görög világ hanyatlását követően ide vonúlt vissza nyugdíjba, egyetlen hatalmas virágszőnyeggé változtatva düledező házának hatalmas kertjét. Hajjaj. Óvatosan lehajolt, és néhány gonosz gyomocskát cibált ki az értelmesen figyelő kék virágok közül. Ha valahol nem jó üzlet gyomnak lenni, akkor ez ez a kert, ebben biztos vagyok. Megigazított pár szirmot, amik kócosak lettek az elöző bevatkozástól. A mozdulat, amivel a gyomokat kis kosarába hajította, több volt, mint lesujtó. Ekkor rám nézett, és elmosolyodott, látván, hogy csodálom kertjét. Az első golyónál megdermedt, mint egy kimerevített kép, csak a kék otthonkáján támadt fekete lyukon bugyogott ki vörös patakban a vér. A második lövésre ezüstétk haja vörös csatakkal kenődött össze, és a rémült virágseregletbe zuhant. Azok rögtön föléborultak, és védekezően takarták. Reméltem, el is temetik. Kékes felhöben rebbentek fel szirmok, mintha csak pillangók lennének. Pár vissza se hulott, tényleg pillangók lehettek. A kert újra békés lett. Csendes. Csak a nagyfejü, kék virágok sora tünt ziláltnak, s helyenként vörös harmatcseppek csillogtak szirmaikon.

Tipikus városi ficsúr közeledett, ingje lila, nyakkendő helyett fényképezőgép. Mellém álva méregette a gyönyörű kertet, miközben én azon morfondíroztam, óhajtsam-e még eggyel csökkenteni az emebriség számát. De ez tök hülyének tünt, nekem meg volt álbajszom, és SZTK keretes szemüvegem, külön sötétítő feltétel.

-Gyönyörű! A maga kertje?

-Nem-feleletem az igazságnak megfelelően.

-Milyen virágok ezek a kékek?

Lassan elindultam, vissza a parkoló felé, csak vállam fölött vetetem oda:

-Árvácskák.