Égev

Semmi szándékosság nincsen benne, hogy

pont nőnapon írtam ezt. Semmi szándékosság.

És sok évezrede hevert ott. Elöször még teljesen egynek érezte magát a környező sötét világgal. Lassan csordogáltak a vizek, mállot darabkáit épitették oldatokból és apró szemcsékből. A vonzás törvényének megfelelően lassan keresték egymást apró részei. Minden sietség nélkül. A helyes írány úgy is garantálja, hogy összeforrjon, ami egybe tartozik. Pont mikor eljön az ideje. Hiszen amikor eljön az ideje, hát összeforr. Elöször egy-két fog állt össze. Miután az odvas, szivacsos állomány összetömörödött, gyorsan rárakódótt a töredezett, feketésbarna zománc. Aprólékosan pakolták vissza az kis összeágazó erecske-újjak a kis darabokat, finoman kimosták a szervetlen sókat, hőgy majdam eleven, rugalmas anyag tölthesse ki helyüket. Az idő ismeretlen távlatából vetődtek oda apró töredékek, különböző életek emléket hordozva. Lassan vizszintes falakká olvadó csepkövek, sókivállások, messzi tengerek oldott sói adták az anyagot. Töredékes darabkák, szilánkok áltak össze az agyagos talajban. Nagyon, nagyon lassan. Mert rengeteg időn készülnek dolgok, hogy aztán a szemlélődőt meglepjék pillanatszerü feltünésükkel. Nem véletlen, hogy a legnehezebb tudás ezen a világon annak a tudása, hogy a látszolag terméketlen idő vajon tényleg hiába múlik-e, vagy eszrevétlen érlel valami nagyszerűt, vagy rettenetest. E világnap pénze az idő, ezzel fizetünk minden értelmes és értelmetlen dologért. Kiszámíthatatlan, jelentőségében összemérhetetlen, az igazság igénye nélkül eloszló dolog.

Lassan, lassan alakult a forma. Az agyagból és sziklákból részek váltak ki, a fogak körül lassan csontmedrek nőttek. A zománc lesimult, lassan fehéredni kezdett. Elöször még hegyek méltóságos mozgása, földcsuzsamlások és földrengések kellettek, hogy az egyre szeszélyesebb alakú, nagyobb és bonyolultabb megkövült csontok közelitsenek. A múló pillanatok, évezredek megadták a lehetőségét az alakulásnak. Végül a felszivárgó, felbuzgó víz kerekítette formára a csontokat, és megfelelő alakzatba illesztette őket. S hogy életet adhassanak, élőlények jöttek, elöször egészen aprók, majd egyre nagyobbak. Parányok mirádjai adtak rugalmsságot a csontoknak, miközben növények gyökerei humuszt bocsátottak a földbe, alapanyagot adván az esendőbb, lágy részeknek. Most már apró bogarak és férgek szőtték a porcokat és a húst, néha apró petékké zsugorodva sajtoltak magukból életet. Nedvek szívódtak fel a földből, s ami elébb még szikkadt fekete fonatnak tünta csontokra tapadva, lassan higuló barnás -vöröses sárrá dúzzadt. Millió apró száj építette szöveteket szüntelen lüktető örvényben. De ez még nem a végső lüktetés volt, csak egyféle villámgyors előjáték az amúgy rövid színjátékhoz, ami annyi idő során, és anyi élő és életelen anyag öszehangolt segitségével készült. Látványosan felgyorult hát minden, végül, midőn már a bőr is félig készen boritott, a Föld prózaian kiköpött. Ott hevertemben még valamely kóbor róka köpött pár húscafatot a tomporomba, és egy arrajáró holló-mint Odin hollóinak, végtele tudás és bölcsesség tükröződött tekintetében- két aszott és fénytelen szemgolyót adott. Testem püffedtségéből lassan leengedett, és hevertem a hűvös földön, a sárga őszi pusztaságban.

Az alak lassan, bizonytalan botorkált, sápadt tekintettel méregette az utat, melyet megtett. Hogy pontosan mit tett, nem tudom, de kékes,izzó golyó fúrodott belém, és én hirtelen hatalmasat lélegeztem, és éreztem, hogy lélegzetemmel beszívok valamit mindenből, ami körbevesz. Megteltem. Lüktetésbe fogtam. Elmentében az alak hályogos szemeivel gúnyosan méregetett, miközben fogatlan mosollyal elhátrált.

Így hát meglettem, gyengén, töredezetten, gyenge és esetlen testel, zavaros, féltudástól zugó fejjel, homályos érzékekkel, fáradtan és kedvtelen.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És a mindent átfonó Élet gyógyítani kezdte testem és elmém. Elöször a távolabbi események, történések lettek világossá, mindazok, melyek rám várnak. Fájdalmas, zavaró, mégis édes gondolatok. Aztán agyam tisztulásával és érzékeim élesedésvel megérkeztem a jelenbe. A terhelő tudás csökenni kezdett, vagy legalább jelentősége háttérbe szorult. Alkottam hát korhadékból és hulladékból életet, tüzzel égetve elevenné a holtként felökledezett anyagot, csont és kőeszközökkel szabva össze őket. Ahogy a folyók másztak a hegyekbe, csak az odailő anyagokat hordva rájuk, ahogy a telt gyünyölcsök csonkokká olvadtak, hogy virággá robbanva egy pillanatra beleolvadjanak fákba. Tettem, ahogy ez rend volt körülöttem, miközben fejemben a tudás csökkent, ennek révén szabdságom és vállkozó kedvem folyamatosan nött, sikerült egyre szabálytalanabb és eredetibb módon alkotnom. Hozzám hasonlók segítettek, ők adtak energiát, mert rengeteg energia így létrehozni, mégha sokal kevesebb is, mint mennyit felszbadult létem nyomán. De voltak pusztitók és megsemmisítők is ezen a világon, mert ha nem is mérlegen kimért azonosággal, de ahol növekedés van, ot fogyás is kell legyen. Nem az egynsúly, csak az igazság kedvéért. Voltak lények, kik a hozzám hasonlókat, a hozzájuk hasonlókat finoman, láthatatlan hálókkal behálózták, azok teremtő erejét lassan maguk hasznára fordították, míg végül ez egyre kisebb, gyámolatlanab, és gyönyörű paradoxonként még is egyre boldogabb és magukat önként átadó kiszemeltjük száján már döbbenetes töménységben szívták emlőjükbe az életenergiát, míg végül az apróra zsugorodott testet ölükön felszívták. Bár mindenki fél, mindenki tudja, hogy ez a Rend, és bármilyen rémítő is, a Boldogságba jutunk így. És ezek a csodálatos, bár félelmetes, hasonlóságukban is végtelen más lények képesek voltak magvakat adni ölükből, cserébe az életekért, és termékennyé tették azon élőket, akik maguk nem voltak képesek közvetlen életeket elnyelni. És egy napon nem sokkal az elött, hogy a füvek vízet csorgattak volna az égbe, ahol azok komor felhökké áltak össze, amikor megjent a szivárvány, és a mező hirtelen sárgulni kezdett és a lágyszárú növények lefeküdtek, szóval ebben a pillanatban egy barlang mélyeből előbukkant valaki, akiről tudtam, hogy el fog egyszer, nagyon hamar a rémítően sorvadó idő végén, ami nekem maradt, el fog nyelni. Éreztem, hogy ő az, éreztem, hogy lénye mindíg is élt bennem, érztem, hogy máris is köt és vonz, és hogy dolgom harcolni, és sorsom elbukni, hogy egy végső, felzaklató jelentben, immárom sebektől, betegségek emlékétől, zavaró tudástól és fájdalmas emlékektől mentesen, tisztán, érzékeim immár nem betegségtől és elhasználtságtól, hanem törvény szerint és egészségesen lezárva, megérkezem ölének mélyére, ahol lassan pont a mindenséggel együtti boldok öntudtlan tudatosságal létező lesz, aki volt,mielött föl-kiköpött testét elkezdte átjárni az élet. A hollónak köszönet a szemekért, amivel teljes pompájában látható a bölcs összerendezetség irányította gyönyörű Világ, magányosságtól átítattok kopár puszták fakó sárgája az ólmos őszi ég alatt, gazdag erdők sötét öle, csobogó források zöld mohaheverője. Millió csoda, mely tisztít és többé tesz, míg az eleven sötétség megszül és elnyel, a Dolgok Rendje szerint.