Bbbb...meg

Jelen tanulmány azt kivánja röviden megvilágítani, hogy Karvaly úr miért öntött nagyobb mennyiségű tejeskávét Maláta asszony kézitáskájába, meglehetősen zavaros körülmények között.

Az esemény megértéséhez feltétlenül szükséges tudnunk, hogy Boglár Kristóf súlyosan dadogott. Mindjárt világossá válik az összefüggés. Kristóf nehezen kiismerhető gyermek volt. Beszélni ritkán beszélt-nem csoda- akkor sem szólt sokat. Viszont nagyon sötét, nagyon mélyen izzó szemei voltak, feszültséggel teli szurokfekete tavak. Túl okos nem volt, különösebben jószívü sem, de legalább szép. És nincs mélyebb ellentét a földön, mint ahogy a csúfság gyülöli a szépet. Maláta asszony Kristóf osztályfönöke volt, ami annyit tesz, hogy gyakorlatilag minden óráját ő tartotta, a tesit kivéve, mert alsótagozatban sokszor van ez így, hogy az osztályfönök tart minden órát-talán a tesit kivéve- és ez egy alsótagozatos osztály volt, ahova Kristóf járt, és ahol Maláta aszony az osztályfönök volt.

És Maláta asszonynak volt egy szokása, már-már bevett rituáléja. Nem örömmel tette, pláne nem kéjes kárörömmel, inkább valami tompa, kényszeredett feszültséggel, örömtelen üreséggel. Felolvastatta a házi feladatot. Mármint nem az egész osztállyal-erre nem lett volna idő, és egyáltalán nem lett volna célhatékony-csak Kristóffal. Jó, túlzás lenne azt mondnai, hogy ténylegesen felolvastatta volna az egészet, erre nem is lett volna elég a negyvenöt perc, ha mégoly rövid a lecke, akkor sem, de egy olyan öt percig ingerült nemtetszéssel halgatta a makogó mekegő "ööö"-ket, elcsukló mondatvégeket-ahol nincs is vége a mondatnak- és a feszült félpercekké nyúló hatásszüneteket. Aztá egy kedvtelen "ülj le"-t követően a tárgyra tért. Ilyenkor persze nem osztályzott. Csak feleltetésnél. Akkor viszont garantáltan egyest kapot Kristóf. Ga-ran-tál-tan. Ezt ilyen szótagolva is mondta a tanárnéni a szülőknek. Kristóf "ga-ran-tál-tan" egyest kap, ha felel. Készülni kellene...

Elég sok idő eltelt, mire kijutot az osztályból ennek a híre. Csak hát, a tesiórát más tanár tartja, még az alsóban is, ahol azért a legtöbb órát az osztályfönök, mint tudjuk. ÉS Zsuzsa néni-a tornatanár-elmondta itt-ott, nem mély erkölcsi felháborodással, hanem mint kicsit furcsa és zavaró dologként, hogy hát Maláta asszonyság, ugyebár.

Még pár hét, és a hír futótüze eljutott Karvaly tanár úr-legyünk precizek, igazgató helyettes úr-fülébe is. Aki még ült pár napot az infón, nyilván érezén, hogy kellemes ügy nem lesz belőle, majd hirtelen teljes erejével belehasított a tudatába, mennyire utálja is ezt az egészet, és milyen szörnyü dolgok folynak odalent a három bében, és saját mulasztása miatti dühe megszorozta Malátáné eljárása miatt érzett haragját, és majdnem tokostul szedte ki a tanári ajtatját, megérkezvén, kipirulva, lihegve, felborzolt bajusszal.

A beszélgetés még kultúráltnak mondható elsőszakaszában, meddő igyekezettel próbálván leplezni a számonkérő élt hangjában, megkérdezte, hogy akkor ez hogy is van, amire Maláta néni nem próbálván az ingerült felharmonikusokat elnyomni hangjában azt válaszolta meglehetősen kioktatóan, hogy úgy csinálja, ahogy jónak látja, és kész. De semiképp sem jó, és a megalázással nevelés egyébként is helytelen, hangzot, de a válasz is az volt, hogy de már pedig az az ő kompetenciája, hogy akkor pontosan mi is hogy történik nálla az osztályban, és talán harminc év tapasztalattal a háta mögött igazán nincs szüksége arra, hogy megmondják neki, és egyébként sem üdvözítőek az ilyen személyeskedő hangulatú beszélgetések a kollégák nyilvánossága elött, és különben is hogy jön ahhoz hogy. Már pedig jelen körülmények közöztt egy kollegális megbeszélés zajlik-füzte tovább a szót az igazgatóhelyettes-és ő igazán csak tisztázni szeretett volna valamit, ami igenis NEM pusztán a tanóra négy fala közé tartozó technikai kérdés, és igazán nem érti, miért kéne ezt gyóntatófülkében megbeszélni. De hogy ez már messze nem az első ilyen személyeskedő kifogás, és egyébként pedig tudja ő, hogy nem mindenki szereti az ő módszereit, de hát korszellem indokával lehet arra hivatkozni, hogy most már aztán tessék mindent megengedni a gyereknek, de ez kérem nem így van és nem üdvözitő. Azt már nem érti -mondja a tanár úr-hogy mi a már bocsánat de majdnem lófaszt mondott köze van a liberális vagy konzervatív vagy valláserkölcsi vagy ezoterikus vagy a jóistentuggya milyen nevelésnek ahhoz, hogy nem alázunk meg és bántunk valakit a beszédhibája miatt. Merthogy dadogni nem rossz modor, hanem az életet megkeserítő nehézség, és már bocsánat, de azért még bántani is valakit, az már tényleg gonoszság, és hát szeretné tudni, hogy ha nem gonoszság, akkor mi, és milyen RELEVÁNS szakmai érvek szólnak emlett. De hogy már ez kérem tényleg személyeskedés-jön a riposzt igen csak emelt hangerővel és frekvencián-és most már kikéri magának, és személyes és sértés és egyébként is és hogy a személyes sérelmek szakmai burokban, meg az Ő méltósága, meg a pozicióval való visszaélés, amikor ez egy kis munkahely, ahol azért a személyes kapcsolat és a bizalom fontos lenne ha, de nem mert. A válaszaló jogával élve megkérdezi a másik fél, hogy akkor most ez a lábbeli mi ügyben tartózkodik az asztallapon, merthogy már bocsánat, de ez az intézmény-bármely meglepő is legyen ez esetleges felszines szemlélők számára- a gyemekek oktatása érdekében jött létre, és a gyerekekért van. És most esetleg nem az örvös légykapók nemi életéről kéne folytatni a társalgást, esetleg beleszőni a Hold krátereinek nevezéktanát, és az ellentmondásokat az európai és az amcsi koncepció között, hanem visszatérni arra az alapkérdésre, hogy akkor egy dadogós gyerekkel hogyan is bánunk, és rendben van -e , hogy nap mint nap felolvastatjuk vele a házifeladatát. Igazán sérelmes a tanárúrtól a tanárnéni véleménye szerint, hogy folymatosan ilyen hochentelektuell dumákkal próbálja saját szellemi felsöbrendüségét érzékeltetni, és erre igazán nem lenne szükség. A gyereknek meg csak meg kell tanulnia valahonnan, hogy figyelni kell, meg koncentrálni, meg igyekezni, és ez már csak rá maradt, és nem hálás feladat, d ez már csak olyan, hogy van a vasárnapi apuka tipúsu tanár, akivel mindenki jóban van, mindneki szereti, csak éppen nem tanít semmit, meg van aki megdolgozik,hogy aztán másokat szeressenek érte, mert ő persze a gonosz boszorkány, de ez már csak ilyen, és igazán nem is várna hálát, de azért ez a stilus most már tényleg. Már amennyiben ez intelektuális probléma, akkor nem jelenthet kihívást három felett, mert csak annyit kéne megérteni a kedves tanárnőnek, hogy ha egy vakkal üvöltözünk, hogy "nem látod?", "nézd már!", "nyisd ki a szemed" esetleg "figyelj már oda", attól nem fog látni, mert vak. Esteleg meg lehet neki tanítani, hogy "lásson" a kezével, tájékozódjon fehér bottal, jobban ismerje a hangokat, de ezt nem lehet üvöltéssel és megalázással csinálni. Mert ez a gyerek nem TUD folyamatosan beszélni, ezt kéne megérteni, kezicsókolom, de persze nincs az a földi hatalom, ami valakivel meg tud valamit értetni, amit az nem akar, ahogy olyan erő sincs, ami jóindulatra kényszeríthet. Most már aztán elég kéne legyen ebből a dologból a nönemű vitapartner szerint, mert ez már mégiscsak hogy, hogy őt kioktatják harminc év szakmai tapasztalattal, és korlátoltnak meg ostobának meg rosszindúlatunak bélyegzik, és hogy igazán mindenki söprögessen csak a maga háza táján, mert igaz ami igaz, ő nem akar mondani semmit, de azt hiszi, mindenki tudja, hogy miről van szó. Az ellenvélemény alapján azelött a ház elött érdemesebb söprögetni, ahol jó nagy halom SZAR van, már megbocsásson, tanitónéni, és megint nem a személyeskedés meg a terelés szintjén kéne a dolgot megoldani, mert valahol onnan indultunk, hogy a gyereknek rossz, és igazságtalanul szenved, és ezt kéne már megoldani, ha lenne már olyan kedves, és megpróbálná, mert azt igazán nem hinné, hogy ezt olyan nehéz megérteni, és olyan nehéz felfogni, hogy valakinek valami rossz, amin olyan könnyű lenne változtatni, hiszen egyszerüen csak meg kéne szüntetni egy hibás gyakorlatot. Erre igazán bárki képes, a nemcsinálás általában egész jól megy az embereknek, ugyebár. A következő szóátvételnél megint a sértetség felhangjai dominálnak, ahol a kérdező és nem a kérdés, a vitató és nem a vitatott probléma kap hangsúlyt. És ekkor Karvaly tanár úr arra az előreláthatóan és általa is tudottan hibás lépésre szánta el magát, hogy megjegyezze, arról, hogy valaki dadog, sokkal kevésbé tehet, mint arról, hogy egész estét betöltő, szélességében barokk királyi kastély homlokzatát idéző segge van, és még ezért sem méltányos valakit gúnyolni, ugyebár. A levegő némikép megfagyott, érezhetjük, miért, és sejthetjük, hogy Maláta asszonyság fardagálya milyen méretbeli dimenziók környéként mozgott.

-A faszomért, úgy is hiába magyarázok, ha nem érted, legalább fájjon-mondta az igazgató helyettes, és a tanárnői asztalon álló tejeskávét a hajóbörönd méretü női táskába löttyintette. Majd a rendkívül izléstelen bohócos poharat hatalmas csendüléssel földhöz vágta, és szilánkokon ropogó léptekkel megindult a kijárat felé. Az ajtóban még megált, és hátra nem fordulva ennyit mindott a szemöldökfának:

-Nem bántunk senkit azért, mert dadog. Ahogy azért sem, mert nagy a valaga. Még akkor sem, ha EKKORA nagy VALAGA van-és recsgtek meszes válai, ahogy széttárta hatalmasra karjait. Majd elment.

Késöbb fegyelmit kapott Karvaly úr, és hivatalosan bocsánatot kellet kérnie, amit hivatalosan, és nagyon is hivatalos hangnemben meg is tett. Maláta asszonyságot felkérte az igazgató, hogy kicsit próbáljon meg a túlérzékeny gyerekere jobban odafigyelni. Továbbiakban nem is olvastata hangosan Kristófot. Hogy milyen más gonoszságokat csinált helyette, többet, vagy kevesebet, az más kérdés, de erről leszokott. Muréna kisaszony, a sportos történelemtanár, viszont rászokott, hogy rendszeresen Maláta tanitónő asztala elött álldogáljon, telt, formás fenekét ringatva feszes farmerjében. Persze, csak olyankor, ha a tanárnő az asztalanál ült. Muréna kisaszony és Karvaly tanár úr dugtak is párszor a fizikaszertárban, de ez már egy másik történet.

A történetnek van egy másik lehetséges befelyezése, ahol Karvaly tanár úr nem rendez jelenetet a tanáriban, hanem másnap hajnalban egy hatalmasat kakál a Maláta család háza elé. Ezen Maláta asszonyság elcsúszik, és a nyakát szegi. Ennek szomorú következménye, hogy súlyosan fogyatékos gyermeke intézetbe kerül, ahol fél évvel késöbb alúltápláltság és dekubitusz okán elhalálozik.

Egy következő változatban a nagyjelenet szintén elmarad, itt Karvaly tanár úr azt a szokást veszi föl, hogy felravatolozott halottakról készült felvételeket csempész Maláta asszonyság asztalára, évekig. De ez már tényleg bizarr, és nem is tudni, hogy végződik.