A nap

Nevezhetném ezt a napot, melyről most szólni kívánok, felháborítónak, tragikusnak, szórhatnék rá válogatatlan színpadi és alpári jelzőket. De fajtám evett a Gyümölcsből a Kertben, s míg ez másokat, magukat többre tartókat és gőgösebbeket a kísértések és igaztalan törekvések, vágyak kárhozatos útjára terelt, addig bennük a békés bölcsesség és a szunnyadó tudás nyugodt ereje bontakozott ki e csoda által. Így nem fogok átkozódni, panaszkodni és magamat sajnáltatni, amiért ezen nap borzalmaival kellet szembesülnöm, egy magasabb akarat felfoghatatlan, de alázattal tisztelt céljai okán. A puszta igazság lenyűgöző erejével élve, és nem visszaélve, megpróbálom a legkevesebb sallanggal, a legteljesebb hitelességgel visszaadni mindazt, amit halottam és láttam, de érzéseimről is szólnom kell, mert az érzések közlése révén az igazság még nem csorbul, ha azok csak érzésként jelennek meg beszámolómban, és nem szövik át a tapasztalt puszta tények szikár leírását. És mint érző lélek, elhallgatása mindezen sajátos és személyes eseményeknek ugyanolyan hazugság lenne, mint ezek túlzó előtérbe tolása, hiszen megismerés csak a megismerő szubjektumán át létezik, és azon adatok, melyek eme szubjektum működését jellemzik, részét képezik az egész történetnek, hisz egy képet is más szemmel nézünk, ha ecset, ha szén, ha tus hozta létre, és ezen tudás segít minket az Ábrázolt megértésében.

   A nap a felhőtlen horizonton szökellt fel, a nyári napforduló tájára jellemző gyorsasággal.Fehéres kékes vibrálás, a terhes vörös majd az alkonnyal jön el. Fegyelmezett mozdulatlanságban végeztem a reggeli lelkigyakorlatokat, ahogy tanultam őseimtől, és ahogy továbböröklődik, még csak az egyre inkább elgépiesedő és rohanó világ fel nem emészti majd mindazt, ami többé tesz bennünket alkatrészeknél, fehérje alapú automatáknál. Érzékeltem, ahogy a köves-homokos fennsík kopár sárgája felizzik, és a Nap adta meleg láthatatlan folyóként eláraszt mindent. És meleg lett, a kora reggeli lágy fuvallatok elültek, táncoló portölcsérek csavarták föl magukba a hűvös szellőket. És ebben a  pusztában, kavargó homokon, kietlenségben és repedezett csontok fehér villogásában láttam a Szépet, a Paradicsom lüktető Életének leágazását, láttam benne a Maga Módján Szépet.

Mert a pocsolya poshadt vízében is érezni az Éden tiszta forrásának üde tisztaságát, és a szélben panaszosan zörgő csenevész bokrok is megidézik a dúsan burjánzó haragoszöld Paradicsomot. És a valódi boldogság, érezni a poshadtban a frisset, látni a megtöretettben az ép egészet. Mert így a Jelen Pillanat, az egyetlen létező megadja mindazt, amivel más csak a talányos jövőbe vetített ígéretként vigasztalja magát, örökkön.Rabjává válván a jelen pillanatnak, amitől menekülni vágyik, míg ki benne van, benne él, a fölött uralma már nincs.

És eljött a meleg, megmutatta neki a fennsík a fakósárga millió árnyalatát.

És nekiláttam megkeresni magam számára a szűkös betevőt, a sápadték ég alatt, a fakósárga pusztán, az ízzófehér napkorong figyelő tekintete előtt. Békével, türelemmel, mert ezek híján nem csillapodik jobban az éhség, viszont támad számos más, feles szűkség.

És családom többi tagja is tette mindezt, áldozatos gyakorlatként, egykedvű boldogságban, nem cselekvő szeretet érzésben egymás és a világ iránt. És tettük ezt, miközben a nap rövidítette és mélyítette az árnyékokat, az egyre nagyobb fényben egyre nagyobb sötétet adva az amúgy világosodó árnyéknak. És értettük mindezt, és örvendeztünk békés gyűjtögetésünk közepette, csodálván a magától értetődőt, elfogadva az érthetetlent.

És kérlek benneteket, ne feledjétek a fakókék eget, és a repedezett, szikkadt föld millió fakósárgáját, mert ezen a színpadon történt mindaz, miről nektek most szólok, a zörgő csenevész bokrok között, szeszélyesen töredezett kövek közt, az izzó fehér napkorong alatt.

És jöttek ekkor azok a másfélék, tudók, aszkézisben is mohók, lemondásban is vágyók, szemükkel mindent kiveséző, feneketlen gyomrú, feneketlen zsebű félmajmok, paródiái a tökélynek, tökéletes példái a hibának és a bűnnek. Szeretett és csodás lények.

Jött kettő, nagyobb és kisebb, és láttam, hogy felnőtt és gyermek. Ősz szakállú, mélyen barázdált arcú agg, hosszú történetek írva mély ráncaiba. Olajos bőrű ifjú, még gyermek, napnál is izzób hatalmas fekete szemekkel. Hajlott, göcsörtös olajfa, mellette szállegyenes, karcsú csemete. Feszültség, félelem, mély elhatározottság jött velük. Társaink sokszor szolgálják uralkodásra vágyó fajtájukat, de mi, kik nem adjuk szalmáért a kórót, akolért a pusztát, kutyáért a hiénát, mentesek vagyunk fennhatóságuktól, de kerüljük mohó kezüket, csillogó fegyvereiket és hegyes nyársaikat.

Jöttek hát ketten, feketén imbolyogva a földön, és libegve fejjel lefelé a délibábban. Nehéz rőzseköteget cipelt vállán a gyermek, és komor fájdalmat hordott szívében az öreg.

Törött törzsekből, csenevész ágakból épült a máglya, páragomolyok libbentek tova a nyugati égen. Szájukon hangokat bocsátottak ki, halkan, feszülten pattogva, mert ez állati módját használták a közlésnek, hogy megpróbálják elmondani azt, amit így nem lehet.

De voltak bár furcsák, ismereteikben felemásak és bölcsességükben is hebehurgyák, érződött, hogy Sugallat mozgatja kezüket, és köti meg gondolataikat. 

És épült a máglya, és érződött a forró levegőben, érződött a Szellem jelenlétének jellegében, hogy húst fognak marcangolni a lángfogak, nem gabonát emészt a kóró, vagy szőlőt a venyige.

És az öreg magasztos vonásait lassan elmállasztotta a fájdalom, és a gyermek háta meggörnyedt mindattól, ami az agg ajkán tolult kimondatlanul.

Mert az öreg csak ennyit szólt: "Majd lesz, ami kell!"

És ha mélyebbre látok, mily sötét végzetet jövendölnek e szavak, ma mások lennének emlékeim. Mert ha bele törődtem volna akkor is, hogy megtörténjen az, mit megváltoztathatatlannak tartanom hitemből fakadóan szükségszerű, más lélekkel tűrtem volna mindazt, ami így kétségbeejtő váratlansággal, rémítő gyorsasággal szakadt reám.

És ekkor az öreg apró lángot varázsolt, melyről tudjuk, hogy természetéből fakadóan akár Világot elnyelővé is nőhet, és tompa fényű hideg pengét vett elő, melyek ugyanolyan gyakran ontja saját fajtája vérét, mint a miénket.És én ostoba, ó, én még akkor sem értettem, hogy az Áldozat, ami itt készül, olyan erejű, hogy megpörköl minden élő lelket, és nem lehetek csak szemlélő ebben, mert a Sors amúgy is ritkán adja meg, hogy csak szemlélődhessünk a  részvétel anyagi és lelki következményei nélkül, ily horderejű ügyekben pedig soha.

Erős, vékony bőrszíjak kerültek elő ruhája redőiből. A fiatalabb feltérdelt a máglyára, lehajtott fővel, hátratett kézzel, sápadt nyugalommal, egy riadt állat verdeső szívével mellkasában. És térdepelt ilyen dermedten, míg a szíjak biztos erővel, megoldhatatlan nem feszültek csuklóján és bokáján. És csak mikor már biztonságban lehetett saját tehetetlensége felől, rángott néhányat kétségbeesetten, eltorzuló arccal, védve bármilyen, következményekkel járó cselekvés lehetőségétől, és így felelősségétől. És a szív már lecsillapodhatott volna, hiszen már a sodródás ideje volt, amikor már nincs lehetőség a jelenben a jövőt alakítani.

Az öreg marokra fogta késének tevecsont nyelét, könnyei a porba hullottak. A gyermek gubóba görnyedt a száraz rőzsén, a lecsorgó mélysárga vizelet nem hitette, hogy bármennyire is lassítaná az éhesen hajbókoló tüzecske elharapódzását, ha egyszer megnyalhatja végre a rőzseköteget, ahogyan a nemsokára kicsorduló élénkpiros vér sem foghatja vissza a lángokat, a ropogós rőzsén, az izzó napkorong alatt.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor a történés előtt még, de olyan röviddel a  történés előtt, hogy az már sem felkészülésre, sem cselekvésre nem adott időt, csak még inkább fokozta a pillanat döbbenetét, világossá vált számomra, mit látok, és hogyan folytatódik mindez.Mert hiába ont válogatás nélkül vért az ember keze, ebben ez áldozatban nem saját vére fog hullani, mert mindez próba, sajátosan emberi szempontból zajló mítosz születése, a teljes igazságokban is csak önigazolást kereső emberi mese. 

Mert megláttam elsőszülött gyermekem, szarvánál fogva egy bokorba gabalyodva, amely bokor ott még fél perce nem volt, s mely gyermekem három dombbal arrébb legelt még egy pillanattal korábban.De egy jelenés összehozta a nemlétező bokrot távoli fiammal úgy, ahogy legfeljebb ostoba háziasított társaink válhatnak rabjává egy bokornak, szarvukkal belegabalyodva, de mi, vadon élő Békésen Büszkék, soha. Számomra ez a megértés, de még nem a beletörődés pillanata volt, szívemben még pislákolt a remény, bár látám, hogy a jelenés, mely mindezt előidézte, s mely a sugalmazó Szellem megbízásában jár el, testé sürűsödik.S a test, szárnyas ifjú alakját véve fel, megragadta a lesújtani készülő eres, száraz kezet. 

És rámutatott a elsőszülöttemre, és nem emberi vér sistergett a lángoló rőzsén percekkel később.És soha olyan csendesnek nem érződött még ez a táj, mint amikor ez a tűz pattogott, és soha más lény boldogsága nem volt olyan terhes, mint e két lény megkönnyebbülése, akik bár fájdalommal születnek, de soha meg nem értik, ennek dacára nem értik a fájdalommal vagy fájdalom nélkül nemzettek szenvedéseinek mértékét és hiábavalóságát, melyet ők okoznak.És ahogy a sáros pocsolya megidézi a kristálytiszta kútfő üdeségét, a pattogó rőzsemáglya  a pokolbéli szenvedések ócánját idézte meg mindanyiunk számára, kik ott voltak, és tanúi voltak mindennek.

Ezt kellett hát elmondanom erről a napról, és ebből a történetből kell okulnotok, elfogadván, hogy magasabb szándékokat meg nem érthettek, és magasabb erőkön számon kérni nincs jogotok, vaj'h ők maguk hogyan állnak saját szándékaik megértésével.