A nyolcadik nap

 Hajnal volt a paradicsomban. Olyan nagyon szép. Madárkák nagy mennyiségben, rózsaszín fények,halványlila felhők, ékszerként csillogó harmatcseppek.Említést érdemelnek még az áttetsző szirmú tavirózsák, a villanva szálló szitakötők, apró csillogó fénypontok a vízen, nem is beszélve egyes kecsesen ugráló őzekről. A mélyedésekben lassan foszló fehéres ködpászmák is jól néztek ki. Az Úr reggeli sétáját végezte. Mély gondokkal terhelve. Érezte világnyi vállalkozása minden felelősségét. Most készült az egészet elrontani. Vagy megcsinálni. Mit ér az egész, ha nem veszélyes? Van igazi, és jó dolog, ami nem hordoz magában kockázatokat? A hajnali fény árnyékokat vetet, és az árnyékok kíváncsi füleket és szemeket növesztettek. Lehet tudni, hogy baj lesz belőle. Nagyjából azt is, hogy miért. És utólag tudni fogja, hogyan is kellet volna csinálni. Megsimogatta a majomkenyérfa alatt heverő, pompás Oroszlán dús sörényét. Megfogta a levesestányér méretű mancsot, és finoman játszottak újai a hatalmas agyarakon. Sóhajtott.Sosem hitte volna, valaki valaha leírja, hogy ez a lény együtt legelt a bárányokkal. Ha legelne,olyan más oroszlán kéne legyen, hogy az már nem is oroszlán. Persze lehetne késöbb is oroszlán belőle, ha lesz később, és most még lehetne valami egészen más, de mind annak tudatában, ami jöhet. Tulajdonképpen a nyolcadik nap volt. Mondhatni, rég óta, de ennek nem volt értelme, hogy rég, mert a nyolcadik napon leállt a dolog, és újra és újra csak forgott a nyolcadik nap, olyan változásokkal, amelyek nem jelentettek előrehaladást, tehát nehezen voltak változásnak nevezhetőek. Legfeljebb változatok.Változatok a nyolcadik napra, legelő oroszlánra és nektárszívó kullancsra... És ez jó volt. De nem elég. De sürgető nem volt semmi, hiszen az idő nem múlt, minden reggel ugyanannak a napnak a reggele volt. Éjfélkor tényleg nulla óra lett. És a fény egyre inkább sűrítette az árnyékot, és az árnyék nyugtalanságot keltett mindenben. Nyugtalanabbnak tűnnt a szemében minden. Az Árnyék zavarta. Ezért, hogy valami más legyen, és hoyg a holnap ne legyen a soha, és ne legyen mindig csak a ma (és ezzel megszülethessen az örök vágy, vissza ebbe az állapotba), mindezért módosított  reggelijén. És az almából kiszedett pár magot. És soha olyan furcsán nem suhogott még a szél ezeken az öröké mai napokon, soha oly sötétek nem voltak az árnyékok, és olyan sejtelmesen nem kevergett a virágpor a szélben. "Már beindult, basszus..." És először megborzongott. Ez volt a reggeli. Most sétált. Almamagokkal a zsebében. Meg egy kislapáttal a másikban. És azzal az öncsaló hittel a szívében, hogy még nem hozott döntést. Az árnyék meg röhögött. Ki hitte volna, hogy tud ilyet?

  Az első emberpár egy fügefa alatt aludt, mint kölyökmacskák, összegömbölyödve, összebújva. Az Úr elgondolkodva nézte őket, az Árnyék lustán körbefolyta a bokáját. Az Emberpár finoman pihegett. Hihetetlenül kecsesek és finomak. Mestermunka a hamvas, finom bőr, fanyarkás ízével, a finoman gömbölyödő ívek, a selymes haj, amibe beletúrni tényleg isteni érzés.Nagyot sóhajtott. Felrebbentek a madárkák, a virágok ijedten hullattak pár szirmot. Távolban kicsit még menydörgött is. Felídéződött benne egy időben oly távoli Ábrahám képe, aki majd hasonló kínok között áll farakáson térdeplő gyermeke előtt.Könnyek szöktek az Idő végtelen óceánját idézően kék-ugyanakkor erőssen véreres és fáradt-szemeibe. Nem volt kényszer, hogy megtegye, amire kényszerítve érezte magát. Mégis ott volt a nyomás, ami a látszólagos ellentmondások és bizonytalanságok dacára egy bizonyos cél felé rángatta. Az árnyék várt, borostyánsárga kutyaszemei fénylettek a  legsötétebb zugokban. Hirtelen Isten mérhetetlen állatinak érezte az árnyékot, mint valami mohó vad, aki csak várja a koncot, a törvényszerűen aláhullót, s ha megkapta, széttépi, független minden vágytól, érzéstől, következménytől. Mint valami ősrovar, előprogramozott idegrendszerével, aki elkapja prédáját, és az pusztul, független attól, hogy a tágabb világban még milyen praktikus vagy elvi, esztétikai szerepe lett volna. Hiába a leggondosabb szülő, ékszerként repdeső kis csoda, totemállat, szánt neki bár  sors bármilyen üdvös vagy alantas szerepet, a rovar számára csak fehérje, zsír és némi szénhidrát, ami az ő életét, öncélú, létért való létét hivatott fenntartani, és semmi más nem érdekli... És haragot érzett az Úr az Árnyék irányába, amiért ily oktalan és természetesen önző. És haragja csak fokozódott, amikor arra gondolt, hogy az Árnyék önzése mégsem oly természetes, hiszen rendelkezik Tudással, és Akarattal, és nem mondható ösztönei foglyának és vágyai áldozatának, mert milliószor bölcsebb, tapasztaltabb és tudósabb, semhogy ezek mentségére szolgálhassanak. ÉS szétáradt a harag a szívében, és utolsó lehulló könnycsepjei csúnya savfoltokat martak a Paradicsom smaragzöld gyepébe.Az Árnyék csak várt, lassan visszahúzódva a magasra hágó nap sugarai elöl. Az emberpár sóhajtva forgolódott, Éva dús hajába temette mindkettőjük arcát, Ádám duzzadó fütykösét Éva combjához dörgölte. Édes álom.Gyorsan felnőnek a gyerekek. Az öröké ismétlődő ma forgatagában, ahol nem történik semmi.Ugyebár.

  Az Árnyék nedves orrát a Teremtő kezéhez nyomta, majd sötét gyapjúfejét tenyerébe fúrta, mintegy megsimogatattva a a saját fejét. Villás nyelve végigtapogatta a sok agyagozástól repedezett, száraz bőrt.

 Istent hirtelen eltöltötte az érzés, hogy minden, ami a Teremtés során történik, valószerütlen és valószínütlen, sőt, mindenki számára érthetetlen.

 "Ami él, változik, ami változik, az él!" többször elmondta ezt magának, nyugtatgatóan. Pontosan nem is érette, most ez mit jelentsen, de a harag kiszállt  szívéből. A savégette lyukakból a félelem sápadt-sárga virágú indái tekergőztek ki.Az Árnyék apró foltokra hullva kergette a fák lombjai között átsütő fénypászmákat.

 A kert közepén apró gödröt ásott az Úr, beleszórta a magokat, majd elsimította apró ásójával, még gyeptéglát is tett rá, hogy semmi se lássék. Ahogy pár lépés után visszafordult,hatalmas, göcsörtös, ősöreg almafa állt ott, girbegurga ágain hatalmas kígyó tekergőzőtt, csillogtak-villogtak pikkelyei.És a fa tele volt almákkal. Semmi, de semmi nem volt ezen almákhoz fogható, gyönyörűen csillogó, nyálcsorgattató,hatalmas nagy almák. Ó.Senki nem mondhatta, hogy nem ezek a Paradicsom legszebb, legínycsiklandóbb gyümölcsei.Ó...ó...

És a kígyó odajött, gyönyörű formájú, izmos lábain, peckesen. És körbefolyta az Úr bokáját, mint sötét árnyék.Tényleg csodálatos, formás, izmos lábak voltak. Almaillatú volt a lehelete, mámorosak élő, kifejező szemei. Az Úr enyhén szédült a pikkelyek káprázatos csillogása közepette, melyek az árnyák saras tócsájából nőttek ki. És megsimogatta az okos fejet. "Talán az a bűnöm, hogy szeretem őt" elmélkedett.És Egyáltalán nem emlékezett, hogy a kígyónak csinált volna ilyen szép lábakat. De most volt. Gyönyörű. Ekkor az Úr leült egy hangyabolyra-a hangyák nem csíptek, és a szerkezet kívállóan bírta az Úr súlyát-a kígyó pedig az ölében nyugtatta a fejét. Mellső lábaival átkulcsolta  a fenséges térdeket.

-Mostantól nem lesz így, ugye tudod?-szomorú volt az öreg hangja

-Úgy beszélsz,mintha mostantól elromlana minden. Amikor végre beindul.

-Beindul? Hiszen már kész? Bevégeztem a teremtés művét.

-Kész? Az újszüllöttre sem mondjuk, hogy kész, csak hoyg világra jött. A dolog legkorábban a temetéssel van kész. Jó, valójában sosincs kész...

-Szeretlek..

-Te mindent szeretsz...

-Ez más.

-Tökéletesség titka, hogy mindent tökéletesnek látsz, mindent. Nem alkotsz ítéletet, csak csodálsz és szeretsz. Mert minden ugyanolyan fontos neked.

-Lehetetlen.

-Akkor meg, lesz nézőpont, ami fénysugárként ráesik a világ dolgaira, fényes és árnyékos részekre bontja őket, lesz rossz és jó, és lesznek imádói mindkét oldalnak, hazugok és jók, árulók és pálfordulók, és millió kis lényecske, tudásán túl lelkesedve, és lelkesedésén túl akarva beleszáll a játékba, hogy mindent zavarossá, kibogozhatatlanná tegyen. Igazságról fognak beszélni nyúlfarknyi életükben, azt hiszik, hogy valamit tudnak, hoyg valamit birtokolnak, hogy valami fölött hatalmuk van.

-Fény és árnyék. Attól lenne, hoyg én nézem? A dolgok alaptermészetéből fakadóan van és árnyék...

-Ahogy tompa szürke is.Az első nap előtt csak az volt... Ott lehet az egész elkavarva.

-Nincs elkavarva...

-Akkor miért nem csinálod tovább?

-Mi van, ha kész?

-Jajjaj! Vigyázat, kamú!-felemelte hüllőfejét, és sziszegve kiáltotta, hogy az Éden kék madarai felrebentek-Kaaaamúú!

-Na, csendesebben, gyermek!

-Nézz körbe! Mit látsz?

-Élet...

-Mitől?

-Tőlem.

-Más szóval! Mitől él?

-Életerő.

-Jó. Nevezzük Akaratnak.

-Hm. Legyen Akarat, Lucifer!

-És az akarattal lesz neked bajod, ahogy kiszivárog összeszorított ujjaid közül...

-Szabad akarat.

-Ááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!! Szaaaaaaaaaaabaaaaaad!!! Váh! Hogy lenne szabad? Meg mitől? Áááááááá! Akaratot mondtam, sőt AKARATOT. Amitől az egész működik, és él, mert akar élni, és akar, mert él. Mi köze ennek a szabadsághoz? Nem szabadsága a tűznek, hoyg égjen. Azért tűz, mert ég...

-Na,de hogy hogyan ég...

-Részletkérdés. Jobbára az anyagon múlik, meg a széljáráson...hihihi!

Az Úr összevonta szemöldökét

-Szóval, jött az Akarat, lett mozgás, lett élet. És aztán alkottál egy csupasz majmot, fáradtan és hosszan, zürzavarosan, magad sem tudva, pontosan mi a terv...

-Hajh...

-...a terv. De rengeteg akaratot raktál a gyerekes főbe. Nem olyan akaratot, ami szárnyakat és lábakat mozgat, mérget fecskendez és állkapcsot zár...az elme akaratát, felismerésekkel, önmagáról való tudással...na jó, most még csak annak lehetőségével.Komoly fegyverré kovácsoltad az a vak akaratot.

-Nem vak...

-De.

-Tereli majd az ész, meg az erkölcs...

-...ehehe.

-Nem kell tovább menni...

-Ó, Uram, hallgasd, amit mondasz, és lásd, amit teszel. Akarat immárom van, nem csak a Mindent Átszövő és Mozgató, ami te magad vagy leginkább, hanem fejekben létező, persze tőled legkisebb mértékben sem független, de már talán annak illúziójára képes. Erre te ültetsz egy Fát, ezzel döntési ehetőségest adsz, a teljesen hétköznapi döntések lehetőségén túli, Valódi döntést, nem afféle "mit egyek, hova szarjak?" félét. Lehet enni és nem enni valamiből, amiből az evést megtiltod...

-...megtiltom?

-Naná! Persze. A tiltással már nem csak akarat van, mely dönteni szeretne, hívén függetlenségét, nem csak lehetőség van a döntésre, hanem már tudás is van, miszerint a döntés egyik irányba helytelenített, másik irányba helyeselt. Hogy dönt egy akarat,ami azt hinné, dönthet szabadon? Á, hát nyilván a helytelenített irányba, mert azt hiszi, ha egy másik akarat ellenébe meg, akkor szabad. Pedig ah tényleg szabad lenne, nem tudnám most megmondani, mi lesz. És ez csak az előjáték. Az alma hatására vidám ficánkolásba kezdenek a kis agysejtek, és születik rengeteg illúzió, tudás, hit, vakhit és döntés.

-Elég!

-Neheem! Nem elég.

-Csúnyán kavarod.

-Hát, ekkora szart már pedig ha csinálsz, tudhatod, hoyg valaki kavarni fogja. Lett fény, lett árnyék, lett nézőpont, melyet Igazságnak hívsz, s nem lesz szó, amivel annyit visszaélnek, hazudnak, csalnak, ölnek erőszakolnak, önbecsapnak és nyomorítanak, mint ezzel... Szóval az Igazság fénykévéje világítja meg a Lét Dolgait, és veti sötét árnyékait meg gyanús szürkéit, és ha te leszel Ura a fénynek,hogy majd a fénytől félőket, a sziporkától vaksikat, az ízzástól megfáradt szeműeket igazgassam, miközben a fény nevében hadováló farizeusok majd az én keblemre utasítanak mindenkit, aki fényével és árnyékával együtt megpróbálja az egészet befogni, úgy, Z
Uram, ahogy még nekem és neked is lehetetlen, és nyilván neki is, de  megértés vágyában ha Istenné kíván lenni, talán emberivé lesz, míg mindazok, akik a gőgben, hatalomvágyban, akaratban, gazdagságban, Igazságban kívánnak Istenné lenni, azok mindennél alantasabbak és megvetendőbbek lesznek.

-Ne bántsd az Igazságot!

-Igazság, Szeretet, Erkölcs. Vérből és szarból kevert festékkel kenik fel ezeket a szavakat majd ezerszer és ezerszer mindenhová, összemocskolva művedet, a Te  nevedben.

-Attól még vannak, fontosak, és nemesek.

-Ám legyen. Akkor a pokol kapujára akkor majd mást írok...

-Ej!

-Akkor most mi van az almákkal? Szabad préda?

-Nem! Tiltott gyümölcs!Meghal az, aki evend belőle!-fölállt, öblös hangját úgy kieresztette, hogy megremegett az ég, fodrozódni kezdtek a rézgálickék folyók, és a nap szégyenlősen felhőt húzott orcája elé.

-Ennek a fának a gyümölcséből márpedig senki sem ehet!

Szél kerekedett, komor szürke villant végig az égen, s a madarak is sivár csendbe temetkeztek, némaság  lett az alsó és felső vizek között, és a paradicsom lakói először megértették, hogy milyen az a Hideg. Mert csend lett és hideg, és ősz lett kicsit az örök tavaszban...

-Ez már ér?-Lucifer mellső lábával a birkára mutatott, aki jóízzűen egy hullott almát rágcsált a fa alatt, fülsértően harsogva rágta a lédús gyümölcsöt.

-Argh...-a Teremtő hosszú, fehér szakállát simogatta, és kihesegette az öléből Lucifert.

-Ne aggódj, ekkora velőben aligha okoz komolyabb zavart a Tudás...és ha halandóvá lesz a birka...-ügyesen elszökellt hosszú lábain, kis kék villámokat kerülgetve.

[...]
-Hát az jó. Ez zseniális! Ez kuhurvajó! 
-Kérlek, ne légy közönséges, és bántóan vidám, pont most!
Az Úr homlokán mély redők, és egyre mélyebbek. Lucifer röhögve hempergett a földön. Jó kedvét Ádám utolsó mondata váltotta ki, ahogy Évára mutatott: "Ő, volt, ő mondta, hogy egyek belőle!"
Így Lucifer a földön fetrengett, finom, formás kígyó lábai a levegőben kalimpáltak. Az első emberpár megszégyenülten állt, némely elszórt almacsutkák társaságában. 
-Hagyd már abba azt az idétlen röhögést!
-Uhúhú! Jaj nekem! Ez jobb, mint hittem!
-Lúúúcifer!
-Ohohó! Jaj, bocsánat, igazán...
Néhány vére szomjazó szúnyog húzott kelet felé.  A távolban farkasok tutúltak, vadászatra gyülekezve. Ha egyszer valami beindul... Lucifer könnyeit törölgette. Az Úr homlokát ráncolta, Ádám és Éva megszeppenve álldogált. Parazita gombák nőttek a fák ágain, macskaméz ragacsos cseppjei tarkították a kérget. A kristályvizű tavak partjairól sötét mocsarak terebélyesedtek, folytó szagokat árasztva, és haldögök lebegtek a barna nádszárak között. A patakpartokon már csak pár árvacsalán őrizte a fájdalommentes átkelés emlékét, társaik méregzöld epekedéssel várták, hogy végigsimíthassák az arrajárók meztelen bőrét. És a fájdalom, ami eddig csak múló figyelmeztetésként volt jelen, beleette magát a lét szövetébe, a rühes bőrbe, a sérült és kopott ízületekbe, a megfáradt szemekbe, a sebekbe, öncélú uralkodóvá válva ott, ahol szerepet vesztett, unásig ismételgetve a tudottat, felfalva az örömöt, az öröm lehetőségét, majd végül a vágyat is az örömre.
  Az Úr homlokán felhők trónoltak, Lucifer az árnyékokban kígyózott, az első emberpár megszeppenve állt.
-Legalább a rohadt levelek szedjétek le magatokról! Hogy ez az első...váh! 
És az Úr is pőrén állt az első emberpár előtt. Azok meg fonnyadó levelekkel takarták testük azon részeit, melyeket a legnagyobb műgonddal dolgozott ki, a legállatibb és legistenibb részeket. Mindig is a legjobban fogják rejteni azt, ami a legtermészetesebb, ami a teremtés gesztusának finom felidézésére alkalmas, ami az Isteni lényeghez közelebb visz. Erőszakból, gyülőletből, halálkukkolásból több lesz nyilvános, mint ebből. 
   Isten teste újfennt egy végtelen öreg ember teste lett, lassan már nemét is elvesztő eleven múmiává aszott.
-Bevallom, én sem vagyok elégedett. Valami tudatosabbat és heroikusabbat vártam, minthogy az első dolog, amin változtatni akarjon, az az legyen, hoyg látszik a fütyköse, és az első dolog, amit szólni kíván, átlátszó hazugság lesz.
-Csendet!
Mélykék ég, fekete felhőkkel, szürke ködben úszik alant minden. Az almafa előtt, a félhomályban a réten a pár, az árnyékban tekergődzö Árnyék, s a két ember magasan elhorgadó Úr, világítóan fehér pőre testével. A felhők mögött a nap mozdulatlan, mukkanás nélkül várta a Csend végét. Hópihék kavarogtak a ködben. Az első emberpár elkékülő ajkakkal, remegve ölelkezett össze.
-Most már van oka a ruhának-keserű volt az Úr hangja, nem illet hozzá a tehetetlenség maró gúnya. Majd Luciferhez fordult:
-Magyarázatot követelek!
-Tudod te...
-MAGYARÁZATOT KÖVETELEK!
Süket csend az iszonyatos üvöltés után. És kezdet világossá válni, hogy tényleg sok minden más lesz...
-Azt hittem, tudod. Azt hittem, ez is része a tervnek... 
-Nem.
-De hát beszéltünk róla...
-Beszéltünk. De arról nem, hogy te ezt teszed, kígyó!
-Most nem értem...
-Mit nem értesz? 
-Gondoltam, beálltunk fekete fehérre a  sakktáblán, fehér kezd...az vagy ugyebár te...aztán léptem én...
-Ó! Mióta vagyunk egyenrangúak?
-Most visszakérdeznék, hogy "A kezdetektől?", de akkor te nagyon dühös leszel...
Lucifer a vöröshajú fiú alakjában ült már az árnyékban, a deres füvön, a ködben, pőrén, mint az úr, legalább annyira sápadtan. Az emberpár megbarnult avarral borítva nézte azt, amit nem érthetett.
-Már dühös vagyok, de a válasz: nem.
-Ebben nem értünk egyett.
-Sok mindenben nem értünk egyet, Lucifer. És még mindig tartozol a magyarázattal.
-Szóval gondoltam..na jó, hitem, hoyg ez egy közös bolt, amit így beindítunk, és aztán meglátjuk.
-Nincs közös bolt. Nincs semmiféle "bolt". Világ van. Törvényekkel. Az én törvényeimmel. Amelyeket mindenki, legsúlyosabb büntetés terhe mellett betartani köteles. Te megszegted. És rászedted ezt a két ostobát is. De ez az én ügyem, velük. Most viszont veled számolok.
-Hát, nincs ínyemre ez a jelenet.
-Magyarázatot követelek!
-Nem lesz semmi más, mint ahogy teremtetted, Mindenható! Ez is csak az általad adott lehetőségek egyike.
-Rontott változat.
-Gondolj a hibaesztétikára. Mitől lesz egy sajátosság hiba?
-Attól, hogy nem úgy van, ahogyan ÉN akartam, nem az Én törvényeim betartásával. Ennyi.
-Két gyermek, öntudatlan békességben, az örök paradicsomban. ÉS akkor mi van. Ez volt  a terv? Hasonlatosságodra teremtetett örök csecsemők? Azért attad nekik mindazt, amire képesek, hogy aztán ez valósuljon meg?
-Eddig nem zokogtak, nem volt kékre fagyva a lábuk, a bélférgeket ne is említsem.
-Születési fájdalmak. Gondolkodásra képest lényt alkottál, gondolatok nélkül, érzelmekre képes lényt, állati érzésekkel , szenvedni képes lényt, bársonnyal védett kis dobozkában.
-Most majd szenved...
-És érzelmei és gondolatai lesznek, és szenved ezek miatt, meg más miatt... Tényleg, mit csinált eddig a galandféreg?
-Leckét kaptam, hogy művem nem tökéletes?
-Dehogyis nem. Tökéletes, és most tovább fejlődik. A képedre teremtetettek hasonlósága immárom nem csak formai, hanem megindultak a fejlődés útján...
-...hogy Istenné legyenek? Aligha!
-Nem, ha pusztán a te tökéletes másaiddá lennének, akkor az egészben semmi izgalmas nem lenne. De sokkal kevesebbek lehetnek csak, de nemcsak kevesebbek, hanem nagyon mások, és másságukban talán még többek is, bizonyos szempontból... Gondolkodó, gondolkodj, érző, érezz, szenvedő, szenvedj... most mondhatod, hogy örvendező, örülj, az eddig is volt, de mindezek fényében az örvendezés minősége is más lesz, nagyon más... Szóval...
-Szóval az én akaratommal szöges ellentétben történtek itt  a dolgok.
-Ó,a  személyed által képviselt akaratoddal szemben, ugyebár, kérdés, hogy a Mindenható és Világteremtő akarat minden leágazásával is szembemegy-e ez, vagy létezik-e a te akaratodnak egy a személyes akarnokságodon túlmutató vetülete, ami szerint...
-Ezen már túl vagyunk, Lucifer!
-Ó! Akkor hát igen, akaratoddal szemben lévén az én akaratom, az emberpárnak próbáltam akaratot adni, mely illúziók örvényében akár még szabadnak is tűnhet, de elkezdődhet általa a kutatás, és a felismerés. És egyszer, egy-egy pillanatra, tiszta elméjű emberek tudatában, a körülmények nyomása dacára, meg lesz majd ez az akarat, ahol a saját természet függvényében, de arra rálátva, megnyilvánulhat. ahogy te meg én is harcolunk, hogy lehessen, hogy  a törvényalkotó több legyen, mint a törvény teste, betartatója, és megszegésének megtorlója, és hogy a lázadó több lehessen, mint a törvény tagadója, támadója, és a törvény haragjának áldozata. Hogy ez lehessen, ehhez kellünk egymásnak, és kell nekünk az ember.
-Megint egyenrangúként beszélsz velem, lázongó kölyök.
-Ez már csak a lázongó kölykök szokása-és Lucifer kilépet a sötétből, és már nem gyermek volt, hanem kamasz, nyurga, de szállas, tekintett zölden ízzott a mindent eluraló szürkéskék köd homályában, tartása merész, mutáló hangja áthasított a tompaságon, és a kavargó hópelyhek gondosan kerülték széles, csontos vállát. 
-Több leszel általam, mint lennél magad, mert több lesz a teremtményed általam, mint hagynád. Túl eleven a teremtésed, hogy felvésett törvények szerint menjen.
-Te vagy túl eleven az én teremtésemben!
-Áhhá!
 Vörös láng táncolt Lucifer kezében,igazi mélyvörös, nátriumos láng, és erös fényében a szürkéskék zöldesnek hatott.
-Az Ember szabadabb, és hálás lesz nekem ezért, szíve mélyén,még ha szájával téged is dicsér. Szentimentálisan szerető apává farag téged, korlátolt és kedves, rövidlátóan szenilis apóvá, és engem félelmében ocsmány démonná fest, rád néz, és felém pillant, de azok nem mi leszünk, hanem interpretátotok, hazugok és hülyék gipszfigurái, de mi, így ahogy most állunk, élni fogunk az Ember szívében és agyában, jobban, mint hinnénk.
És ott ált egymással szemben a két alak, a hatalmas, fehér Isten, kortalanul, pillanatról pillantra változott, hol arca volt egy öregé, de testén a bőr fiatalosan feszült , hol görnyedt hátú aggastyán nyakán ült nemes vonású, ifjú fej, hol kifürkészhetetlen összevisszaságban állt az egész. És vele szemben állt a Vörös Angyal, a kölyök, kezébe lángoszloppal, szemében örült dac, veszedelmes vidámság. És sötét volt már teljesen, mert a nap lebukni gyáván nem merve, elhalványult, és felhők és köd feketéskék közepén állta kát világító alak a lángoszlop nátriumfényében is fehéren, s a tompazöld ízzásban felsejlett az első emberpár dermedt alakja.Nem tudni, hanyadik nyolcadik nap alkonya volt ez, de hosszabb volt bármely más alkonynál, és-talán utoljára-megakadt az Idő nyikorgó kereke, ebben a végtelen pillanatban. S ha ennél a képnél az idő kereke végkép kizökken, akkor sem biztos, hoyg kevesebb, vagy érthetetlenebb, ami történik, mint így. De jött a szél, valahonnan, meglebbentette az ősz szakállat, a borzas vörös tincseket, a fák deres levelét, a zúzmarás füvet, megkavarta a ködöt, és így...
 -Magyarázatot követelek!
Az Úr hanja, most tényleg betöltötte az ég kuoláját, megrecsegtette a Föld eresztékeit.
-Szabad akarat. Vajon lesz attól szabad akarat, hogy adsz szabadságot és akaratot? Nyilván nem...
-Lucifer, nemrég még nevettél a szabad akaraton...
-Ó, az még sokára lesz. Te a liszt-kovász-víz-só keveréket hívtad szabad aakaratnak. Én várok a kenyérre.
-Ahhoz sok minden kell még. Megdagasztani, megkel, aztán tűz....
-Hát tűz, az lesz-és Lucifer, ahogy a mélyvörös lángycsóva féynében nevetett, hát az tényleg sátáni volt-az lesz, Öreg Ember. És ha szenvedni képes lényt teremtettél, hát lásd...  LÁSD!
Lucifer ráfújt a tűzre, és az szétmászott, égő patakok kanyarogtak szerteszét, ízzó repedésekként hálózták be a Paradicsomot. És csúfondáros mosollyal süllyedni kezdett a Vörös Angyal, integetve szórva a szikrákat.Elnyelte egy tompán izzó fekete lyuk. A lángoló repedések mentén nyílni kezdett a föld, először Laurázsiára és Gondwánára vált szét, majd millió apróbb darabka színes abroszává. És ahol Lucifer alábukott, négy, kissé megpörkölt, de még mindig gyönyörűségesen szép kígyóláb hevert, a kecskének viszont az eredeti hatból kettő eltűnt.Az Úr intett egy lángpallósú kerubnak, hogy zavarja el az emberpárt, maga meg sétába kezdett az Éden romjai között. Amit  a legvégén művelt Lucifer, egész rémítő volt.
"Honnan ennyi gyűlölet, honnan a gonoszság? Talán fél? Nem látom, mindez hogyan fakad belőlem, és művemből..." gigászi gyertyakoppantóval elcsapott néhány vulkánt, de már így is sok volt a füst és a mérgező gáz. Borzasztó zűrzavar volt mindenhol. Hát, beindult... Az első emberpárt nézte tűnődve, akik valami köves pusztán szerencsétlenkedtek egy barlang felé. "Úgy érzem, sokkal kisebb szerepet kapnak, mint gondoltam... Állati természetük eluralhatja  a világot, de ami tényleg emberi, sőt, Isteni bennük, annak jobbára csak illúzióját élik meg. Hm. A döntésnek semmi sem olyan ellensége, mint a döntés illúziója, mikor azt hisszük, megtettük, pedig nem.Ma, azt hiszem, Én TÉNYLEG döntöttem. Illetve, döntöttünk...na jó. Hideg  van..." És az Úr elvonult aludni, szobácskájában kellemes meleg volt. Lucifer rendesen fűtött odalent. Csak a kőkénszag volt kicsit zavaró. Jó lett volna beszélgetni valakivel. ne is csak úgy valakivel, pontosan tudta, hogy kivel. De már nem lesznek beszélgetések, falat húzott a harag. Hogy lehet a Mindenség magányos? Sehogy. Akkor, ő most sehogyan volt magányos, pedig sehogyan se szeretet volna az lenni.Elaludt.
Függöny le, elszórt taps, zavart nevetés és köhögcsélés.