Szójáték

Manuel Glockenhart, régi barátunk, hajnali fényben üldögélt, és szavakat dobált a földre. A nap vörösrézből épp sárgarézbe váltott, vibráló sugarai arany ködpászmákat kergettek. Az úton vérvörös fény folyt, a dombok pusztán barnállotak így tél idején, a fák sziluetje világító kék. Most mondhatjátok, hogy ez mese, és igazatok van. De a kép igaz. Magam is láttam ilyen képet, késő őszi hajnalon, Tök határában. Igen, lehet arany a köd, világító sárga a szántó (ezt az elöbb nem mondtam), barna kopár dombok vonulata a távolban, olvadt érc folyó az út, és még a fák is lehetnek világító kék árnyak, legyen ez bármilyen meglepő is. Persze, mondhatnád, hoyg rég láttam, és amit leírok, nem az a dolog, ami rég volt, hanem pusztán a jelen pilanat, emelyben emlékszem, és nem a régmúltban volt kép jött elém, hanem elmém a jelenben vetití ezt a képet, mert hát a volt az csak volt, és már nincs belőle más, csak ami belőle a jelenben maradt. És igen. A jelenben ez a kép van a multból, számomra, és ezért ezt és így írom le, mert így emlékszem, és a jelen számára mondanivalóm az a kép, ami ugyanoly valóságos állítás a multról MOST, amilyen valós a hitetlenkedés jelen pillanatban. Hehe. Persze, ha simán elhitted még a kéklen világító sziluetteket is, akkor teljesen fölösleges tépnem a számat. Annyit még mondanék, hogy a MÚLT hatása legalább annyira abban rejtezik, amit hiszünk róla, mint abban, amit tényszerüen elsodort az idő folyama a jelen pillanatba.

Így Manuel, aranyos ködpászmákat lehelve, szavakat szórt a földre, a fagyott talajra. Átetsző, ákombákom betühalmazok hulottak alá. Elsőként a FAGY szót dobta, és csillogó jégkristályokkal telt meg a betűk áttesző, üreges teste. Ledobta a RÖG szót, de nem lelte, mert azonnal barna lett,. Mint a föld, amire hulott. A SÁR szó viszont sápadt semmitmondással heverészet a felszinen. Glockenhart a napra nézett. Ha így süt, talán olvadni fog, ás akkor barna lé töltheti ki a kis űröket. A következő szó a FÉNY volt, és ahogy aláhullott, ugyanolyan vakító lett, mint a keleti égbolt. MELEG. Fagyosan koppant, ahogy aláhulott. Ezzel munka van még. Kinyújtotta kezeit, arcát a jeges-arany sugarak felé fordította, csukot szemhéjain átsütve meleg vörösre festve a fényt, és pattogó, meleg kandallótüzre gondolt, bográcsban forró levesre, gyönyörű nők kívánó, forró ölére, és illatos, alabástrom bőrére, simogató kezekre és simuló testekre. Ahogy lenézett, a szó lángolt, és melengette gémberedett kezeit. De ahogy egy kicsit másfelé mentek gondolatai, újra hideg lett. Hiába, túl messze volt az otthonától. Sok hegy és alföld, sok folyó, sok perc és év választotta el. Elöszedte a SÖTÉT-et. Nehez találta meg zöld kabátja vastag zsebében. Nyilván bent jobb volt neki. Ahogy aláhullott, finom pendüléssel ért össze a FÉNY-el. Füttyenés hallatszott, és egy szivárványszínben villodzó üvegmadárka szált el sebesen.

Ha a szivárvány szineit összekeverjük, milyen szint is kapunk? Attól függ, hogy hogyan hoztuk létre a szineket. Ha nem ügyesen, mindenkép szürkét. De ha igazán ügyesk voltunk, keverhetünk fehérek, vagy feketét is. Ha a sötéthez adjukhozzá a szineket, lassan fehéret kapunk, mig ha a fehér fényből vesszük el őket, lassan sötét lesz. A fehér fényt bármki halandó képes egy prizmával szinekre törni. Az éj sötétjéből szineket hasítani viszont kevesen. A legtöbben nem tudják, mivel kell higítani a sötétet, hogy színeket kapjunk. Persze, lehetne fénnyel próbálkozni, de ha fénnyel higítjuk a sötétet, eljutunk a köleves problémájához. Minden más módszer pedig boszorkányság gyanújába keverhet.

A most ledobott szó az ÉHSÉG volt. Habzó, vörös vér rajzolta ki a betüket. Közhelyes. Kérdés, zöld lenne-e, ha tehén dobná. Ráadásul annyi más szó lehetne véres. MOHÓSÁG, HATALOM, SZERETET... De most még az egyszerübb szavak ideje volt. Ledobta az ÉRTETLENSÉG-et. Üresen meredt rá. És ez így van rendjén. Ezután jött a VAKOND. Az eltünt, csak apró turás maradt a helyén. Az UNALM-at sokáig nézte meredten, de semmi nem történt. Lassan eljöt a tényleg felnőtesebb játékok ideje. A BÁNAT nem könyekkel telt meg, hanem fekete füstttel. Zászlója messzire látszott, így el kellet taposnia. A FÁJDALOM a lábára esett. Elege lett az egészből, és elővette -vagy tizenkilencedszerre- a SZERETET-et. Üresen koppant a fagyos rögökön. Nézte a színtelen szót. Nézte, nézte. Koradélután havazni kezdet, és betemette. a szavakat. Manuelt nem, mert ő lerázta a havat. Öszeszedte a szavakat, már amelyiket meglelte, és elballagot a pásztorkunyhóig, ahol éjszakára szállást lelt. Már vagy a huszadik éjszakára. Hogy aztán a huszadik napon is szavakat dobáljon a fagyos földre. Az egyszerűek könnyen megtelnek. Némelyik soha. De ha igazán nagy mágus és művész akar lenni, meg kell próbálnia, komolyan, sokszor. Hazamenet még kiszórta a HOLD és CSILLAG szavakat. Ez utóbbi látványosan szikrázni kezdett, a másik, sápadt fehér féregként tekergőzött, és vészjosló vonyítás hallatszott belőle. Megszaporázta lépteit a szürkéskék alkonyban.

Határkő

"A semmibe vezető út is csak egy lépéssel kezdődik"

Jobbra: sivatag

Balra: sivatag

Előre: sivatag

Visszanézve: sivatag

Csak hogy tudjuk, merre vagyok. Mivel egy helyben, ez előre és a hátra elég szubjektív, s mivel egy helytemben ülve forgok, ha úgy tetszik, a jobb és a bal sem éppen egyértelmű. Röviden: bármerre nézek, sivatag. Ha nem nézzek semmere, akkor nem. Mert ahol pont vagyok, az nem sivatag. Hanem egy kis házikó a sivatagban. Légkondival. A tetőn levő napelemek szolgáltatják az energiát. Ezért ha beborul, kutya meleg lesz idebenet. De azt az évi két napot kibirom. A sivatag nem az a dünés fajta. Hatalmas sikság, sok homokkal, elszórtan kőhalmok. Út nincs rajta. Pontosabban az egész egy hatalmas út, tetszöleges irányba, ha az ember figyel a köhalmokra. Csak egy akadály van pár ezer négyzetkilométeren. A sorompó a ház mellett. No meg a ház. És mivel itt van akadály, itt áll meg mindenki. Van, hogy napokig köröznek, mire meglelik. Én meg csak a távoli horizonton kóválygó porfelhőt figyelem. Mindenki nyugat felé megy. És senki nem jön kétszer. Némelyek úgy eltévednek ez egy találkozás alkalmával is, hogy nyugat felől gurulnak a sorompóhoz. És aztán megfordulnak, tetszés szerint U vagy Y fordulóval. Hely bármelyikre akad. Kicsit furcsa azért felemelni a sorompót, hogy valaki eltolasson a másik irányba. De a rend az rend.

Felvetem nagy nehezen a szolgálati ruhát. Mondjuk a nyakkendőt nem. Emberi méltóságom utolsó roncsait látszólag még őrizni igyekszem. A tábla feltüntette a sorompó mindkét oldalán, hogy éppen ki hová megy. A feliratok részben lekoptak, részben valami senki által nem ismert nyelven íródtak. Lehet, hogy a lekopott felíratok is ismeretlen nyelven voltak, de ezt már nem lehetett megállapítani. Így kétségek közt maradtam abbana kérdésben, valyon milyen mély a nemtudásom annak ügyében, honnan hová visz át ez a sorompó. Minden esetre nem tudtam. Ahogy mások sem. Az első átkelő valami burnuszos fazon volt, hátas állatán. Sárgásbarna jószág, jó púpos. Ferdén rágott, és akkorákat köpött, hogy sok bételfüggő indiai megirigyelte volna. Sosem láttam még ilyet. Az utas meglehetősen szükszavú volt. Íratai nem lévén, csak a szolgálati szabályzatban rögzített csúszópénzért engedhettem át. Mivel csőbombákat és sorozatlövő fegyvert is vitt, kettő hetvenötös szorzóval számoltam a megvesztegetést. A hasist meg elkoboztam, bár nem tünt túl minőségi anyagnak. Elporoszkált hosszúnyakú paripája hátán.

Aztán jött egy dagadt pap, szamaraskordéval. A szamárnak nagyon melege volt. Vélhetően a kövér atyának is, de az ő fején legalább szalmakalap díszelgett. Bár elnézve a kalapon vágott lyukakat, vélhetően a szamár volt jogos tulajdonosa.

-Hová, hová?

Igyekszem barátságosan közeledni az errejárókhoz. Pontosabban ők közelednek, én megszólítom őket.

-Erre...

Nyugat felé mutat virsliujjacskájával. A szamárnak adtam némi vizet meg kockacukrot.

-Legyen szives a papírjait!

Összerezzen, majd papirokat vesz elő. Két zsebkendő, egy szalvéta, némi fotókarton, egy Burger King-es korona, meg kiscímletü papirpénzek. A pénzt elvettem, meg egy kutyás autómatricát, amit elsőre nem vettem észre.

Aztán délutánig nem jött senki. Így megetettem a guppikat, meg a vakondot. Nem volt felhő az égen. Olyan jó lett volna egy komor szürke felhő, hatalmasan gomolygó, ezüst zsegéllyel, ahogy beúszik a nap elé. És akkor elbarnul a porsárga sivatag, a kövek feketék maradnak. Már annak is örültem volna, ha egy-két madarat láttam volna. Néha jöttek sirályok. Nem tudok tengerről errefelé. Van egy hajó a homokban, alig kicsit a horizont alatt kelet felé, de nem tudok semmiféle tengerről. De nem voltak madarak sem ma. Még kicsit rendezgettem a gyüjteményemet, bármiből. Három tájban jött egy traktor vontatta cirkuszkocsi. A traktorban az erőművész ült. A kocsiban még volt egy kétszáz kilós szakállas nő, meg egy elég lestrapált jegesmedve. Ez utóbbit azonnal felismertem. Halfagyit nyalogatott, és kókadozott. Simogatni persze nem szabad. Eladtam nekik öt kiló fagyit, mondva, hogy kötelező vétel. Cserébe nem kértem papirokat. A medvére aligha volt kiviteli engedélyük. Vagy behozatali. Jó lenne tudni, melyik az én oldalam. Addig is, ragaszkodom az átkelési ponthoz.

Hó-hó-hó-hóóóó

Ott ült a barlangom sarkában, és didgeridoo-n játszott. Fejfájdítóan hosszan. Közben felszítottam a tüzet. Merthogy kutyahideg tél volt. Ha kinéztem a szűk bejáraton, hófelhőktől szürke eget láttam, és feketet varjúsziluetteket, ahogy elhúztak. Kisebb halomban álltak a borosüvegek egy sarokban. Kintről varjúkárrogás. És szólt a didgeridoo. Nem fáradt bele. Lehet, hogy a hasában is a tüdeje van, azért olyan hatalmas. A gyomra meg csapott fenenkében lehet. Bár, ahogy elnézte az étvágyát, mégsem. De még nyomta, meg nyomta. Már annak is jobban örültem volna, ha bumeránggal dobál. És az egészbnen a vasárnap-hétfő volna a hibás. Mert hogy a kenguruk földjén van elöször Karácsony. Mert ugyebár, valahol arrafelé kezdődik december huszonnégy, hogy aztán végigsöpörjön az egész golyóbison. Nagyjából huszonnégy óra alatt. Igen, ez így van. És így értelmes. Eltekintve a huszonnégy órától. Mert annak sok teteje nincs. De erre még visszatérünk.

-Mást is hoztál, mint ezt a szörnyű kályhacsövet?

A következő félórában csak játszott tovább. Már jojóztak a szemeim. Még azért sem hagyta abba , hogy igyon még. Kicsit elballagtam a járatokba, megnéztem a cseppköveket, mintha sosem láttam volna őket. Letöröltem pár kristályt, megsimogattama téli álmot alvó denevéreket, és kisöpörtema csontokat a kamrának használt járatból, mert hát elég nagy kupi volt. Mondanom se kell, a monoton zúgás mindenhova elkisért. Lassan visszatértem zenebolond vendégemhez. Éppen jókat kortyolt talán utolsó borosflaskámból. Atyaian mosolygott, ősz szakállát vörösre festette a bor.

-Isteni. Na, boldog karácsonyt!

Elém dobott egy gondosan újságpapirba csavart valamit. Kibontottam. Egy aranytojás volt benne. Feltörtem. Ugróbabok pattantak ki belőle, nevetve, visítva pattantantak szerteszét. Némelyik rögtön a tüzbe esett, sárga és vörös szókracsóvát húzva, sikongva pattogtak tova. Talán fél percig tartott a mulatság, majd mind eltüntek valahol a résekben, vagy elhamvadtak.

-A legjobb ajándék! Nem lehet mellélőni vele. Felráz, szórakoztat, majd eltünik, és nem porosodik évekig valamelyik sarokban. A tojáshéj vaniliaízzű, próbáld ki!

És tényleg. Finom volt. Én persze nem adtam neki semmit, nem lett volna stílszerű.

-Nézd, mit találtam egy fán!

Hatalmas zsebéből fura jószágot vett elő. Valami elvetélt medve-lajhár keveréknek hatott, szürke volt, értelmezhetetlen denevérszárny-pitypang fülekkel. Ahogy letette a földre az lomhán elindult. Tekintetében teljes értetlenség tükröződött.

-Nézd! Nézd!

Felemelte, és megfordította a lomha jószágot. Az ugyanolyan apátiával tartott az új írányba, ahogy az elöbb másfelé. Egy újabb fordítást követően újra csak vánszorgott. Annyiban különbözött egy olcsó elemes játéktól, hogy ha felemlte e földről, akkor abbahagyta a járást. egy pár másodperc után. Az öreg éretlen kamaszként vihogott, ahogy forgatta ezt az eleven plüss izét. Aztán másik zsebéből nagy csokor eukaliptusz ágat vett elő. Furcsa vendégünk enni kezdett, a rá jelemző vehemenciával.

-Remélem, dingót nem hoztál-nem igazán sikeredett barátságosra a kérdés. Malacszemeivel sértetten végigmért, majd a didgeridoo-ja felé nyúlt. Időszerünek éreztem társalgást eröltetni.

-Ilyenkor neked nincs rohadt sok dolgod? Úgy értem, talán szét kéne szórnod pár millió ajándékot.

-Kedves, hogy így marasztalsz...

A maci fejét vakargatta, és közben maga is zöld levélkéket rágcsált.

-...de tudod, azok az idők elmúltak. Az emberek megveszik a sok szart egymásnak, és amúgy sem férek be a gázfűtéshez étépített, bélelt kéményeken.

Vicces. Ránézésre max egy erőmű kéményébe férne be.

-Szerinted lecseréljem a rénszarvasokat ilyenekre? Jól nézne ki piros nózival nem?

-Emlékezz csak, az sem vált be pár éve, amikor lajhárokkal akartad vontatni a szánt.

-Szerintem tök jó lett volna. Szépen beleakaszkodnak a felhőkbe sarlós karmaikkal, és elhúzzák a szánt. Csak elfogyot a felhő, és pottyantunk egyet. Ez a csilagfényes éjszaka dolog nem illik karácsonyhoz. Ilyenkor havaznia kéne!

-Még jó, hogy nem lett nagyobb baj.

-Hát izé...az egyik ahogy kapálódzott, kiszúrt egy csillagot. Ki is pukkadt. A csilagászok úgy mondták, hogy szupernóva, vagy mifene. De ezekkel sokkal vicesebb lenne.

-Persze aztán ha nem válik be, ezeket is nálam hagynád. Tavaj a lajhárokat is meg kellett ennem.

-He?

-Puszta emberségből. Anniyra fáztak szegények.

-Hehe! Emberségből?! Jó mondja!

-Két hétig fájt a hasam. Borzalmas ízzük volt.

-Bezzeg amikor a rénszarvasomat etted meg, nem panaszkodtál!

-Mondjuk, hogy baleset volt. Nagyon éhes voltam. Tudod, a kevlártól gyomorrontásom lesz.

-Áóóh. Bocsánat, csak kicsit fáradt vagyok, de figyelek....

-Látom...Szóval, a régi szép időkben még egyszerű volt. Erre jött valami kobor szerencselovag, szépen megsütöttem a páncéljában, majd ahogy kihűlt, kihámoztam, megettem, kész. De a modern kevlar cuccok borzalmas mellékízt adnak, és nincs is hőtartásuk. Így nem átsűl a kaja, hanem kint ráég a müanyag a közepe meg nyers marad. És még rosszab, hogy ló helyett mindenféle fém-műanyag szaron jönnek, azok teljesen ehetetlenek. Bezzeg régen. Egy jóféle angol telivér kellemes útóízzét még hetekig érezte az ember. Bár az sem sült át...

-De legalább még jönnek. Hercegnőket rabolsz még mindíg?

-Á, öregem, annak a biznisznek már rég lőttek. Amúgy is csak a baj volt a rinyáló fehérszemélyekkel. Mostanában a törpöket szoktam megkérni, hogy terrorista-gyanús mozgásról értesítsenek e-mailben valami NATO kontingenst. Akkor aztán jönnek csőstűl. Mondjuk kell némi stratégia, hogy a bombázás ne találjon meg, csak amikor felbukkannak az urak személyesen. De régebben azért jobb volt. Néha még jön egy hegymászó vagy barlangkutató csoport. Azokat nem bántom szivesen, jobbára derék emberek. Bár múltkor az egyiket kitüsszentettem. Üreges sziklának álcáztam magam, és bemászott az orrlyukamba. De látom, mindez annyira nem érdekel...

Az öreg éppen a maciszerüséget párna gyanánat a feje alá gyömöszölte. Lábait-stílszerüen mikulásos zoknis lábait-kedvenc rénszarvasa alá gyűrte, hogy jó meleg legyen neki, és aludni készült.

-Neked ilyenkor tényleg nem kéne dolgoznod?

-Ma a Jézuska viszi az ajándékokat helyettem, meg az Angyal.

-He?

-Figyelj-nehézkesen felült, és visszavette apró, drótkeretes szemüvegecskéjét-mi vagyok én?

-Télapó?

-Aha!

-Az meg ki a jó franc?

-Most...ezt nem értem.

-Na, figyelj, te piromán dinoszaurusz: van ez akarácsony, ami eredetileg valamely napimádó banda ünnepe téli napforduló kapcsán, ugyebár.

-Meg Sztálin elvátrs születésnapja.

-Ezt most hagyjuk. Szóval, aztán van ez a pravoszláv szent, bizonyos Miklós, aki ugyebár ajándékot osztott a szegény, jó gyerkekenek. Zöld köpenyben. És akkor van a karácsony, amikor az ajándékot hozza a... naszóval, nem tudom ki, kicsit kommunista Jézuskának érzem magam. Ajándékot meg a plázákban lehet venni, meg a karácvsonyi vásárokon. Az u.n. kreativak meg a hobbiboltban veszik, és izléstelen stílusban tönkreteszik, mielött átadnák.

-Ez így elég nyomasztó...

-Te meg hová mész?! Né má', mászik a párna! Na kisöreg, gyere csak! Egész jó puha vagy. Figyelj, az egészet nem kell olyan drámaian felfogni. Az ünnepek iszonyat fontosak, mindig és mindenhol. Kicsit megáll, lenyugszik, kilép...más illatok a konyhából, a gyerekek még örülnek az ajándékoknak, szépek a gyertyák, rondák az égők... tudsz belőle valamit csinálni, ha nem vagy tök hülye. Én is mindig körberepülök ilyenkor, és még egy két ajándékot is elszórok csendben, titokban. A karácsony már csak ilyen, öröktől. Behavazott nagyváros, hópihék, konflis, tütülő kis piros teherautó, és a játékbolt kirakatában táncra kelnek a felhúzós egerek és a plüsmacik. Minden vonatot gőzmozdony vontat, egy csillag nagyon fényes, kék a hó, meleg sárga az ablakokon a fény. A hegyekben gerendaház, száncsengő, a kutyák hangja jellegzetes a hidegben, a muzsika hegedűn szól, és szól a nagyharang. Örökké így van.

-Őőőő, most miről beszélsz? A karácsony örökké olyan, mint egy huszadik század eleji európai városban, és vidékén. Pontosabban, mint ahogy ezt Disnaylanden megcsinálnák?

-Persze. Ahogy a sárkányok is folyamatosan szüzeket rabolnak, meg városokat gyújtogatnak. Pedig háromújjas lábtyűt kötnek reumás tappancsukra...tényleg, majd csinálnál megint a rénszarvasoknak sálat? Foszlanak a régiek. Mindíg hordják.

-Akkor nagyobb sikere volt, mint a lajhár kezeslábasnak?

-Hagyjuk azt a történetet. Szóval, a kartácsony ilyen, és kész. Ilyen volt mindíg is. És ha nem lenne fekélyes agyomrod a sok műszállas ruhás katonától, élveznéd a gesztenyével töltött pulykát is. Apropó, pulyka. Lassan vár az asszony.

-Kedves asszociáció.

-Ő süti a pulykát. Szóval, lassan indulunk. Úgyis túl mozgékony ez a párna. Kéred?

-Szerinted finomabb, mint a lajhár?

-Na jó, inkább hazaviszem.

-Nem kéne ilyenkor körberöppenned a Földet? Ahogy mondtad? Csak hagyománytíszeteletből?

-Jaj, majd holnap.

-De holnap már nem lesz a mai Szenteste.

-De. Piros tehetautóval, lovasszekérrel, kutyák fagyos ugatásával és fényes csillaggal. Holnap is az lesz. Mint ahogy ma se. De majd viszek ajándékot minden gyereknek. Hisz minden gyerek jó.

-Ő, izé...

-Figyelj. It egy sárkány és Télapó beszélget egy elsűlyedt földrész egytelen maradványként meglevő szigeten, egy barlangban, amely az Atlantidák -temploma. Az Indiai-óceánon. Soha nem volt istenek aranyszobrai között. Itt ülsz, kötögetsz, az orlyukadon fújsz tüzet, hogy ne fázzunk.

-Igen.

-És nem hiszed el nekem, hogy nincs idő.

-De van. Tapasztalom.

-Hibás megfigyelés. Teremtő erejü hibás megfigyelés.

-Túl sokat ittál.

-Hagyjuk. Ott tartottunk, hogy viszek ajándékot minden gyereknek. Hisz minden gyerek jó

-Igen, de nem mindegyik keresztény.

-Ez afféle bürokratikus szarrágás. Ahol mindig karácsony van, ottt minden gyerek jó, és kap ajándékot. És senki nem szegi meg a tűzszünetet, mert nincs háború.

-Őőő, tessék?

-Semmi, elkalandoztam. Megyek...te ebben a szarvasban megdermedt a motorolaj. Nem indul.

-Hazavigyelek?

-Á, a múltkor is hatalmas balhét rendezett a cég. Mármint az enyém. Pokolbéli teremtmény nem vontathatja a Télapó kocsiját.

-Hízelgő. Nálam bezzeg nem balhézik senki. Nincs fönök, csak fura haverok. És kaptam tőlük karácsonyra egy hímzett ágytakarót. Elefántos. Jó meleg.

-A nagyobbik baj, hogy látszol a radaron.A szánkónak már van elektromos védelme. A szarvasokkal együtt. Hopp.

És halk pukkanással eltünt. Ahogy a tűz, a rénszarvasok, meg a tűz körül táncoló részeg manócska is, akit eddig még nem említettem. Kinyílt a sokatmondóan masszív ajtó, és őszes úriember lépett be, fehér köpenye alatt elegáns öltöny. Frizura, fazinírozott szakál, manikűrösnél karbantartott körmök.

-Hogy vagyunk, ma?

-Jól vagyunk.

-A kedves családja küldött egy ajándékcsomagot. Az üveg kivételével meg is kapja.

-Remélem, sütöttek a ráspolyt a kenyérbe. Szeretem a fémes ízeket.

-Hahaha, látom, ma humoránál van. De-és közel hajolt bizalmasan. Kivállóan karbantartott műfogsorának szinte semmi szaga nem volt- ha egy kicsit, egy kicsit megerölteti magát, a húsvéti ajándékokat már személyesen vehetné át, otthon.

-Én ezen már túlvagyok.

-Hogyan?

-Nem leszek olyan, amit maguk normálisnak hívnak. Azt már ismerem.

-Maga normális. Teljesen. Csak pihenni van itt, mert kimerült.

-Aha- és némi ltüzet fújtam rá. Lángoló szakállal, üvöltve rohant ki. Késöbb mág láttam, ahogy eszelős szemekkel vonul a folyosón, nedves törölközökbe csavart arccal. A szobát átkutaták éghető eszközök után, de persze nem volt semmi. Így aztán békén hagytak. Valami gyógyszert még akartak adni. De egy remek trükkel az ápoló nadrágzsebébe köptem úgy, hogy észre sem vette. Végre elmentek, és visszajött a vendégség. Télapó hozott egy kis pulykát, a rénszarvasok meg egy kevés ízletes zuzmót.

Ha végre megkötöttem a harisnyát, asszem repülök egyett. Van még pár jó mély szakadék ezen az öreg földön, ami radarárnyékban van. Különösen viharban. Vilámokkal úgy is viccesebb az ég. De most inkább maradjunk a hónál, a piros kis teherautónál, fényes csillagoknál, és fagyos, kutyaugatásos harangszónál a jeges éjszakában. Meleg kis otthonokkal, és békével. Puha párnaként heverő koalákkal.

Értekezés a folklórisztikus hangszerekről XIII/1978b

Hátradőltem fonott nádszékében, és illatos Kubai szivarra gyújtottam. Az Angyalvár mögött lassan eltünt a nap, a hőség csökkent. Caldoni az ötödik pohár Grappájánál tartott, és igencsak megeredt a nyelve. Szerettem hallgatni Caldonít. Müvelt, okos és bolond. A legjobb társaság itt, az indiai stílusban átépitett Római villa teraszán, a Tiberis partján egy Augusztusi alkonyon. A félkarú eunuch unott mozdulattal huzigálta a hatalmas pávatoll legyező zsínórját, melyből rovarbábok és molyrágta tolltöredékek hulottak a damasztabroszra. Gömbszerű testéről szakadt a víz, biztos többet fűtött a kétmázsás golyó, mint amennyit hűtött a bágyadtan bólogató alkalmatosság. De nagyon rosszúl esett volna neki, ha elküldik, így hát maradt. Az ágyékkötős albinó néger kölyök már felszolgálta a deszertet. Gyönyörű formára faragott, céklával szinezett eredeti perúi édesburgonya meredt ínycsiklandozóan a tál közepén, csirkeszárny köret gyűrüjében. A lány halkan hárfázott a sarokban, egy elefánfej árnyékáan, Caldini meg csak mesélt, és mesélt.

-Na persze, Közép-Európában kecskeduda, a keltáknál meg csak finoman skótuda. És naná, hogy semmi morbid, diszkrét skótkockás szövet borítja. Bár ha jobba megnézi a múzeumi darabokat, néhol a vöröses kelta testszörzet bizony átszúr a szövetmintán. Kecskeduda, skótduda...szomorú ez az elszegényedés...- körmét piszkálta unottan, és a hárfás lány köldökig érő dekoltéján legeltette a szemeit- valaha a világ számos népénél virágoztak ezek a légzsákos fúvóshangszerek. Az Ibóknál egyféle istenitéletre használták a sültdudát. Ha egy harcos becsülete megkérdőjeleződött, egy tarajos sül bőréből készült dudán kelelt eljátszania néhány helyben népszerű vadásznótát, amelyet a törzs többi tagja tisztes távolból hallgatott. Ha kigyúgyult a sebeiből, ártatlannak minősitették, és vádlóját meztelenül beleálították egy hangyabolyba. Nemes hagyomány, sokal olcsóbb és hatékonyabb, mint a mi oly kiforrot, de már némiképp dekadens római jogunk. Csak a sülök boldogabbak, hogy a gyarmatosítók megszüntették. Koruk nem felvilágosult, sokkal inkább fiskális, bizánci. Mi ezt itt Rómában különösen sérelmezzük.

Nagy kortyokban itta a nemes Chianti bort. Grappára bort. Majd kért tőlem egy szivart. Az albinó kölyök már hozta a lángot okádó meduzafőt, hogy meggyújtsa. Kormoránok tollászkodtak a folyóparton. Hárfaszó.

-Ez is egyféle evolúció. Tözsfejlődés. Vannak benne nagy kihalások. Vegyük például az elefántdudát. Handersen leírta még 1852-ben, hogy a Mozambiki elefántdudások halál oka , tizennyolc generációra visszamenőleg kizárólagosan a tüdőtágulás volt, igen fiatal korban. Látom, felvonja a szemöldökét. De, lehetséges, tudja, hogyan? Szakrális vezetőnek számítottak. Nem vadásztak, nem harcoltak, a legjobb orvosságos emberk segítettek rajtuk betegség esetén, és eleve csak a legegészségesebbek, legéleterősebbek választódtak ki erre a nemes feladatra. Általában ketten voltak egy törzsben. Csodás hagyomány. Az elefánt elejtése után, kemény önmegtartóztatásban visszavonultak valamilyen barlangba, ahol rejtet mágiával képesek voltak úgy konzerválni az elefánt bőrét, hogy az megőrizte rugalmasságát. És a sok idióta ott nyáladzik egyiptomban, hogy milyen ügyesen mumifikáltak azok a folyamvölgyi fazekasok! Pfü! Mikor lettek volna képesek a nekrofil papok kilenc köbméteres elefánthólyagot csinálni! 40%-os térfogati tágulási képességgel! Még Piccard is csodájára járt a tudásuknak, és sok ötletet átvett a sztratoszféra léggömjéhez. És nézze...szóval rendkivüli közösségi érzés fokozó ereje volt ennek. Három hónap alatt elkészült az elefántduda. Csodás alkotás, Livingstone még látot ilyet! Képesek voltak úgy megfaragni az erdeti helyen maradt agyarakat, hogy furulyaként szolgáltak. Az ormány az eredeti elefántrombiálást volt képes hallatni. Ennek kezelése a törzsfönök kiváltsága volt. A fél szememet odaadnám, hpogy lássak egy ilyen ünnepséget! Mármint nyilván utána, az ünnepséget még két szemmel nézném. Képzelje, ahgy kihozzák a mágikus jelekkel telerótt, kipingált hatalmas tömlőt a barlang elé! Az elefánt teljes csontvázát beledolgozták, ezernyi kis csontsíp ál ki a testéből. Ekkor jön a két Mester, és felfújják az elefánttömlőt. Tudom, ma már megmosolyogtató, de a péniszén és a végbelén keresztül. Ne nevessen! Ez ma komikusnak hat, de ők nagyon komolyan gondolták. Nem érzi ebben a transzcendenciát? Halála útán ott telik meg, ahol élete során ürült. A szertartás végén meg a száján át engedik le a hangszert, amelyből nem csináltak hangszert. Hagyja már abba, komolyan mondom, mint valami éretlen kölyök! Szóval, ezután jöt a ceremóniális fújás...jó, megvárom... Szóval, csak a két mester fújhatta, étlen-szomjan, alvás nélkül, miközben a többiek dobszóval és kiáltozásokkal biztaták őket, napokig. Általában egy elefántdudás egy ilyen ünnepet élt csak túl, kettő után kvázi szenté avatták, Ngoharpopot pedig, aki hősi énekük szerint NÉGY elefántot fújt életében, szentként tisztelték. Persze bálványuk is volt. Ngoharpop úgy néz ki, mint egy fekete szúmóbirkozó, hatalmasra tágult, logó pofazacskókkal. A madridi néprajzi múzeumban van egy igen jó faragvány, talán látta... Szóval, felfújták a tömlőt, megszentelt papirusznádszárakkal. Nagy szégyen volt, ha munkája végezetlen halt ebbe bele egy elefántdudás. És ha egyszer megtelt, hát a teljes törzsközösség összegyült, és játszani kezdtek. Atyaisten, micsoda muzsika lehetett! Száz mozambiki egyszerre nyüsztülte az ezernyi csontsipot, elöször önkéntlen kakofóniában, majd lassan sajátos zenévé ötvözödött az ár. Micsoda élmény, vaalóságos teremtés, ahogy a zürzavarból, a káoszból kinő a minden emberben közös harmónia világa. Óóó! -ivott.

-Nem véletlen, hogy a legjobb afrikai dzseszfúvosok mind a mai napig onnan jönnek. Képzelje el, a csecsszopóktol a vénekig mindenki egyszerre, mégis külön játzsot a hatalmas instrumentumon, mikózben a két dudás csak fújta, fújta lélkeszakadtáig. Hát, tényleg isteni élmény lehetett. Ezt követte a diszes temetés, ahol elefántbőrbe csavarva adták meg nekik a végtiszteséget. Persze voltak balesetek. Állitólag Rastmundsen egyik hajóját a nyugati partoknál egy ilyen elszabadult tömlő sülyesztette el. Teleki egyik barátja meg párbajra hívta ki Fenimore Popot egy sebhely okán. Mindjárt mondom- újabb kupa rubinvörös bort nyelt el mohó torka. A z alkonypir ellilult a nyugati égen, a lány még szebben hárfázott. Az izzadtságszagú eunuch becsoszogott a negyvenkétkarú Indrát ábrázoló timpanon alá, az kis albinó szolga egy selyempárnára kuporodva hallgatott.

-Szóval, ennek a fickónak a válán volt egy sebhely. Állitása szerint akkor szerezte, amikor egy ilyen elefántduda kipukkadt, és a szemhéj, szempillákkal előre a vállába fúrodott. Tényleg elég furcsa sebhely volt ott neki...mindenesetre Fenimore azt állította, kagylóvágás nyoma. A párbajban életét vesztette, de barátunk is kapott egy csúnya sebet, pont az ominózus vállra, így már nem mutogathatta az elefántszempilák vágta sebet. Halálra is itta magát rövid idővel késöbb. Mondjuk, ez valószinüleg amúgy se lett volna másképp. Szegény Pope meg szörnyethalt aegy kardvágástól! Igy soha nem fejezte be rendkívül érdekes értekezését. "A zebrapintyek dalkészletének változásáról a mozdonysípok hatás következtében". Alapmű lett volna-kezdett dadogni, és tekintete is bizonytalanná vált. Antik tálból szedegettünk szilványi szöllőszemeket, bizonytalan kézzel.

-Aztán nézzük az északnémet kultúrkört. Oluvsen tagadja, hogy lett volna bálnaduda. Annyit megendged, esetleg a halászok próbálkoztak azzal, hogy püffedt bélnatetemeket csökekkel kiszúrtak, fel ne robbanjanak, de ezzel szerinte nem volt céljuk hangokat adni, az csak afféle melléktermék. Oluvsen elég konzervatív, bár jó tudós. Stegivson viszont egy seggfgej, igazi seggfej. Kijelentette, hogy óriáskalmárhalból soha nem csinálhattak dudát! Így, ex katedra!

Ne értsen félre, semmi bajom az alulról feltörekvő tehetségekkel! Magam is sok ilyet támogattam, példáút Bauert, tudja, aki nem rég írt kíváló értekezést a puebló indiánok vályoghegedűiről. Szóval, ez a világ rendje, de hogy ez az ostoba, csak azért, mert az apja halász, a bátyja meg preparátor, makacsul kijelenti, hogy a polipbőrt nem lehet kikészíteni tömlőnek...hát menjen az ilyen a fenébe, komolyan mondom! Ugyanakkor ő ír rozmáragyar xilofonról, ami teljes abszurditás. A bálnaszila lantot meg legfeljebb április elsején közölné le valami faktoros lap. Szóval, az Oslói tengerészeti múzeum képtárában van fametszet polipbőr hajókürtről, bárki megnézheti! Egy knor hátsó fedélzetén hever, és ami a lényeg: a tapadókorongok helyén lyukak vannak! Érti, milyen zseniális? Minden kar magában egy nagy, lefogásokkal szabályozható síp! Swedenborg teljesen más koncepciót vázol fel. Szerinte az írországi vikingek nem lyuggatták a polipkarokat, hanem különböző hosszúságora vágták. Nem kis merészséggel azt állítja, hogy ez volt a mai templomi orgonák közvetlen őse. Nem mondom!

Minden esetre Stegivson egy seggfej...

...ugyanakkor a Matchu-Pitchuban talált tapirbőr hólyagok eredetileg is mervek lehettek a kikészítéstől. Vélhetően dobok voltak, ha nem dísztárgyak. Pizzaró aranytartónak használt ilyeneket, döbbenet erős a faluk...

Coldoni egyre érhetetlenebből motyogva becsúszott az asztal álá, hipnotikusan meredve az üres palackokra. Majd elterült a carrarai márványpadlón, és békés szuszugásba kezdett. A kis szolga feje alá csusztatta a selyempárnát, amin eddig űlt, engem pedig betakart egy könnyű takaróval. A hárfáslány abahagyta a játékot, csókot lehelt a fehér homlokra, majd finoman elsétált a sötét kertbe, áttetszó selyemruhájában. Az albinó leült az egy szál gyertya fényében, és bánatos pásztornótába kezdett sípocskáján. Fogalmam sincs, miből készülhetett.

Habakukk

Idő

Végtelen örvény,
A kavargó emlékek
Apró szilánkok


Buszon

Holt szeretteikről
Az öregek a buszon
Beszéltek, csak úgy


Metró

Verset írok itt,
a föld alatt. Unalmas
De jól haladunk


Aforizmatikus

Hiszed a való
Hatalmát a képzelet
Felett? Felnőttél.

Hiszed a való
Hatalmát a képzelet
Felett? Halott vagy.


Vén én

Vén vagyok, nyögtem
De az elefántteknős
csak kacagott


Megint metró

Egy fiú köhög
a metrón. A bajszos is
Szemközt, de másképp