Második nap

Vízcseppek. Langyos szikrázó cseppek. Fekete háttér előtt hullanak lefelé, és szálnak fölfelé. Esetenként ütköznek. Ilyenkor finom fehér füsté porlanak szét. Világítanak a fel-le hulló cseppek, a kis füstzászlók a fekete háttér előtt. Gyönyörűségesek. Már vannak színek, de itt nem szükségesek.Oldalról, valahonnét a fenti nagy szürkéből, ahonnan és ahová cseppek hullanak, fehér fény világítja meg a pompás műsort. Vízcseppek, vízpor. A végtelen teret alant víz borítja, a végtelen kupolán víz fodrozódik. A végtelen távolban összeér a kupola és a padló, s a szürke vizek átáramlanak, keverednek. Bárhová is megyünk, a végtelen távolban láthatjuk, sejthetjük ezt a jelenséget. De ahol állunk, ott csak az elérhetetlen távolságú égből szakadnak a brilliánsként csillogó cseppek, és szakadnak ki alant, hullva a távoli mennyezet felé.A látvány csodálatos. Mindehhez járul a  hatalmas térben visszhangzó zene. Millió csobbanásból, csattanásból, csilingelő csobogásból, visszhangokból áll össze. Gyönyörűséges. Mindehhez kellemes meleg. Föl-le csordogáltak az úr testén a langyos cseppecskék, ahogy állt, térdiga vízben. Arcát fölfelé fordította, karjait ég felé fordított tenyérrel kitárta. Testéből két irányba csorgott a víz, bőrén kusza patakokban keveredtek a fel és le áramló cseppek, szeszélyes alakokat rajzolva bőrére.Jó rég óta állt itt. A kezdetek lazább törvényszerűségei lehetővé tették, hogy az a második nap olyan sokáig tarthasson, mint  fegyelmezettebb időkben pár évszázad. De most még semmilyen oktondi nap nem kezdet el követelni a jogát, hogy alábukhasson a nyugati horizonton. Nap és horizont híján ez lehetetlen is volna. Szép...

   A halandóságnak alávetve nem élvezhette volna így ezt a kétirányú zuhanyt, mert lélegezni nem igen lehetett, amikor éppen erősebben ömlött. Ilyenkor a fehér vízpor fehér ködként fedett el mindent. Majd megint ritkult, és újra gyönyörködni lehetett a csillogó cseppekben és az apró fehér felhőcskékben. Szürkésfekete háttér előtt, szürke boltozat alatt, a szürke vízben állva.

   "Olyan pillanat ez, amikor érdemes megfontolni a megállást"-morfondírozott az Úr. De tudta, hogy nem áll meg. Mert rengeteg szépség vár még, ami nincs. És rengeteg csúfság, amiből eddig semmi sincs...

   ÉS akkor az Úr mély hangon el kezdett hümmögni. Majd morgott, majd hihetetlen mély hangon kiabált, majd üvöltött. De olyan erővel, hogy megremegett a Tér. Körkörösen fodrozódott körülötte a víz, egyre nagyobb és sötétebb hullámokat vetve. Közbe ő maga is növekedett, a víz már bokájáig sem ért, a cseppek láthatatlanul aprók lettek számára. És a hatalmas hangtól egyre nagyobbak lettek a gyűrűben a hullámok,  és a cseppek már nem este szabadon fül és alá. Távolodni kezdtek a hang forrásától, apró csóvát nyújtott belőlük az erő, mely taszította őket  a forrástól. A cseppek kisebbedtek, a csóvák nyúltak, majd a millió apró üstükös fehér felhőkbe torlódott össze. A felhők pedig szálltak fölfelé, egyre távolodva az alanti vizektől. Az Úr gigásszá nőve korgott, lábaival a sötétülő, vad tengerben állva, felhőkoronával a feje körül. Majd elhallgatott. A boltozaton felhők ültek, fehérek, szürkék, kéket, feketésen fenyegetőek. Némelyikből hullott valami víz, jég vagy hó. És ahol felszakadozott a felhőzet, kéknek bizonyult a pőre boltozat.A fény, a ferde pászmákban beeső, forrást még nem lelt fény pedig aranysárga lett. ÉS aranysárgára festette a lefelé hulló cseppeket, hogy még szebb legyen. Az ég kékje meg Trabant-füst kékre festette a felszálló párákat, hogy az ocsmány legyen.

     Így aztán lett ég, lett lenti rész, ami Föld volt, de föld nem, mert mégy nem volt különszedve szárazra és vízre, ezért leginkább mocsárra emlékeztetett, ahol meg nem, ott feneketlen fekete vizeken száguldoztak piszkosfehér tarajú haragos hullámok.És a színeknek is mutatkozott pár praktikus felhasználási lehetősége.

  Isten egy süppedős iszaphalmon üldögélt, fejére porhó hullott. Feltalálta az  időjárást is. Csinált gyorsan egy gejzírt, hogy kicsit melegebb legyen. Remek darab volt, forró vizet és meleg fekete iszapot öklendezett váltva.Így az Úr pöfékelő fekete iszapfürdőben üldögélt, s merengve nézte a fogyó fényt. Az apró iszapszáján néha felpöfögtek egy-egy szürkésbarna buborékot, ami lassan keringet, míg egy hópihe el nem találta.       

   Lent-fent. Fény-sötét.Nedves-száraz. Nappal-éjjel. Béke...

-Hali-és ott ült egy iszaphalmon, fejénél nagyobb iszapbuborékkal labdázva.Az angyalok jelemzően két formában voltak jelen, kibújván az Árnyékokból. Egyik irányzat  a barokk puttó-stílust követte, sok diabetes mellitus várományos kisgyermek formájában, kiknek apró szárnyaik semmilyen módon nem tették lehetővé a repülést, még ha az eljövendő kolibrik sebességével csapkodnának is.A nudista Michelin-emberke mellett a másik divatos figura a férfi-striptease táncos típus volt, jobbára a lángoló pallósú kerubok szerettek selymes hosszú hajú body-builderek formájában grasszálni.A legrokonszenvesebb még az a pár, bájos, szende szűz formájú leányzó volt, üdítő kivételképen. Aztán, kevésbé üdítően, Lucifer ugyebár...

Tízévesforma vöröshajú kölyökként jelent meg. Az az igazi rézvörös, tejfehér bőrrel, vöröses szemhéjakkal, vörös szemöldök, vörös szempillák, nagy lila táskák a kellemetlen krémzöld szemek alatt, rengeteg vörös szeplő. És mind ehhez sovány, már-már betegesen sovány, bordái majd kiszúrják holdfény-festette bőrét, piszkafa lábszárain hihetetlen nagynak hat lúdtalpas lábfeje.Mely persze ugyancsak kísértetiesen fehér, apró vörös szeplőkkel. Pillantása kifejezetten nyugtalanító. Pislogás nélkül néznek a metszett, világoszöld szemek, minden érzés nélkül. A szivárványhártya tökéletesen egyenletes, kíváncsi, kutató, nyugtalan értelmet tükröz. Mérsékelten kellemes társaság, amikor valaki iszapfürdőben óhajt pihenni.Az Úr hatalmasat ásított, jelezvén, hogy nyugalomra vágyik, és palástolni próbálva hirtelen jelentkező idegességét.

-Jó, hogy már vannak színek-nagyon rekedt volt a hangja, már már csikorgó- tetszik a vörös.

-Jó, hogy tetszik...

-Tetszik?

-Igen.

-Tetszik?

Láthatóan ezt nem lehet ennyivel megúszni. Az Úr felkönyökölt, és végigmérte a rőten pettyezett és koronázott, hullafehér, girhes, szőrtelen testet. A kis hegyes állat, aránytalan széles homlokot, mélyen ülő gonosz szemeket, lapuló kis háromszögletű füleket, a már már vízfejnek ható hatalmas koponyát, amit ványadt nyakacska egyensúlyozott  a csapott vállak között.

"Félelmetesen erős, félelmetesen szép. És tudja a dög!"

-Igen.

Pár percig csak a  hópelyhek pukkasztotta iszapbuborékok pukkanásai hallatszottak. Lucifer ákombákomokat karcolt a sárba. A fény már nagyon kevés volt, cserébe vörös.

-Ezt tartsuk meg!

-Hogyan?

-Hogy az alkony vörös. Ezt tartsuk meg, akkor is, ha lesz Nap.

-Ha lesz Nap. Lesz Nap?

-Miért, nem lesz?

-Jó, majd ha csinálOK, akkor lehet, hogy megtartOM.

Erősen megnyomta az egyes szám első személyt.

-Semmi felséges többes? -vihogott Lucifer.

Sokáig nem történt semmi. A nagyon kevés fény már annyira vörös volt, hogy az túlzás. A Vörös Angyal felállt, nyújtózkodott. Árnyéka a végtelenbe ért. Ujjai megkavarták a felhőket, rubint-hópelyhek hullottak. Végül mégsem ő törte meg a csendet.

-Ideje aludni. Holnap is nehéz nap lesz.

-Holnap kezdődik az Élet?

-Igen.

-Belecsapsz a lecsóba?

Isten a távolba meredt, összeszívta ajkait.

-Miért mondod, hogy holnap kezdődik az Élet? Az nem lesz, az van. Axióma.

-Hát, először is, gyermek: te mondtad, nem én. Másrészt igen is, holnap Életet Teremtek. Ami most még sártenger az Ég alatt, holnapra száraz lesz, meg víz, és millió csodás forrma fonja majd be, burjánzik rajta mindenhol, hol látványos zöld áradatként, hol csak észrevétlen parányként, de MINDENHOL jelen lesz.

-Mint te?

-Na ja-az Úr tapicskolt, lábújai közén apró iszaphurkák gyűrűztek fel.

-Az Élet axióma. Már van, mert vagyunk. És csak saját léted szikráit szórhatód szét, magadból adhatsz. Te leszel minden, amit csinálsz. És csak annyival leszel több általa, hogy megmutatkozol. De te magad leszel minden, amit csinálsz, a te törvényed, a te megnyilvánulásod, a te léted léte. 

-Lucifer, fáradt vagyok...

-Igen, szép is lett az ég...Olyan egyszerű okból nem lehetsz Mindenható. Ha Minden vagy, nem hathatsz...

-Lucifer!

...ha hatsz, nem lehetsz minden...

-LUCIFER!

A háttérben megdördült az ég, villámok cikáztak a horizonton.

-Szép!

Lucifer elindult az alkonyi szürkében, sápadt fehér foltocskaként az iszaptengerben.

-Holnap lesz sas?

Az Úr megdörzsölte homlokát. Érezte, hogy a ráncok teremtése is megtörtént.Ergh.

-Nem fiam, az nem növény.

-Mert ha majd lesz sas, akkor egy kérés!

-...

-A mája legyen finom!

Hogy tud egy kis kölyök ilyen csúfan nevetni?

A Negyedik Nap

   A negyedik nap, és lőn este... Az Úr már túl volt az esti fürdésen, melyet fekete sziklák ölelte kristálytiszta tengerszemben végzett. Finom homokkal dörzsölte végig magát. Apró szikrákban pattogott le bőréről a csillagpor, kisebb meteoritokat piszkált ki a körme alól. Finom illatú csillagközi ködök lila pászmáit lehelte ki. A fekete lyukak ragacsos anyagát csak nehezen bírta kiszedni lábujjai közül, s a darabkák nyílegyenesen sülyedtek a tavacska aljára. Hőforrásokban melengette a Hádész jegén megdermedt lábait, s gondosan átmosta napszél borzolta őszes üstökét. .
   Langyos szellőben szárítkozott. Teste egy mérhetetlen öreg ember megviselt teste volt, hanyatlásában is erőteljes, sebhelyek borított, izmos és hájas test. Fekete homokon feküdt fekete sziklák között a sötéten fodrozódó víz partján. A csillagos eget nézte millió csodájával. Termékenyítő ereje gigászi, sokágú folyamban áradt szét az égen. Elöször még fehérnek tünt a rengeteg apró fény, aztán hosszas szemléléssel meglátta szineket,és szikrázó ékkövek mirádjai vibráltak mindenhol, hullócsillagok húztak csíkokat a fekete kupolafalakon. Újjaival a homakba túrt, hatalmasat sóhajtott. Könnyek szöktek a szemébe. Szemeket szeretett volna teremteni. Szemeket, és elméket, amelyek a szemeken kersztül befogadnák ugyanezt a csodát, és ugynolyn boldogok lennének eme pompázatos égi látványtól, amilyen boldog most ő. A szél lágy újjai lassan eltompították fegyelmét, álmodozva belezuhant a csilagok kavargásába.Annyira jó volt ez a tökéletes magány.
   Kis hálókamrájában eligazgatta ágyneműjét, és néhány egyszerű tornagyakorlatot végzett, nehogy beálljon a a dereka a holnapi munkás napra. Kicsit az úját is gyógyítgatta. A Jupiter gyürüje csúnyán megvágta a bal hüvelykúját, amikor összetört. Nem is csinált újat, ha így, hát így. Nagyon elégedett volt. A nap végén még eszébe jutott az üstökös, meg a sarki fény. Igazán senki nem mondhatja, hogy nem egy tökéletes nap. Óramű, amit a Káosz hajt.
  Még ki kellet mennie röviden, hát felhúzta  a papucsait. Visszatérvén amikor levette, látta, hogy jól megszokott lábbelije helyett rózsaszín, nyúlfejet imitáló plüsspapucsok vannak a lábán.
-Lucifer!
Kicsit túlságosan is keményre és hangosra sikeredett a kiáltás. Miközben, akinek szólt, nyilván a közelben volt, nagyon is fülelt, és első sikerként könyvelte el ezt a rekedtes, kemény hangot.
-Igen?
Mindig szép volt,gyönyörű. Most épp aranyszőke ifjú, gyönyörű, szabályos arccal, világító zöld macskaszemekkel, karcsú, vékony, de izmos tagokkal. Egy táncos eleganciájával mozgott, hangja finom, kissé fiatalabbnak hatott megjelenéséhez képest. Az Úr pontosan tudta, milyen tapintása lenne a borzas szőke hajnak, milyen bőrének érintése, és a fekete homok és a simogatva szárító, melengető szél jutott eszébe a tengerszem partján. Keményen belemarkolt párnájába, és a mindenütt jelenvalóságról jutottak eszébe magvas gondolatok.
-Felvennél valamit?-megint nem sikerült közömbösen csengenie a szavaknak. Lucifer elmosolyodott, finom vonalú ajkai közül elővillantak fogai. Felképelni és megölelni egyránt kedve lett volna az istennek. Majd fehér angyalszárnyaival eltakarta mezítellen testét. Ez a takaródzás pont annyira volt kacér és szemérmetlen, amennyire elébbi meztelensége természetes és ártatlan. Az Úr nyelt. Leckéztetik, saját ügyetlensége okán. Ha valami, hát ez nem isteni érzés.
-Ülj le, kérlek-szemét becsukva mondta. Lucifer leült, mellé, és nem simult hozzá, csak az elektromosság szikrái pattogtak felőle.
-A papucsról beszélnék...szerinted vicces?
-Igen.
-Jó, és miről szólna ez a vicc?
-Hmm.Milyen vicces egy nyúl plüsspapucs, amikor még nyúl sincs, sőt, elvben ki sem gondolták. Nem?
-Nem. Hol a régi?
-Sehol, abból csináltam a nyuszit. A rózsaszínt meg egy alkonyi felhőből vettem.
-Miért csinálod?
-Miért bosszant? Neveletlen? Szabálytalan?
-Abszurd.
-Az miért baj?
-Miért kell ide az abszurd? Miért? Olyan egyszerű, szép és megnyugtató volt feküdni a csillagok alatt a fekete homokon...
Lucifer megrázta borzas fürtjeit, és közelebb hajtota a fejét a Teremtő arcához. Kis szőke szállak csiklandozták. Aztán bőrén is érezte a selymes bőrt.
-Miféle abszurd? Van ennek a műnek abszurd és normális része? Van itt rendes és groteszk? Adjál egy szempontot, ami alapján valami a norma,amelynek mások a variáció, megint mások az ellentételezései?
-Szeretném, ha például az idő linearitását tiszteletben tartanád!
-Ó, mert miért?
-Mert az úgy van rendjén
-Mondád te...
-Ez véd minket a teljes összeomlástól, ez az értelem támpontja
-Mióta megsértetted a pontok végtelen szabadságát, hogy alkoss Valamit. De alkotni nem tudsz, mert csak korlátokat adsz... Minden volt minden színű, fényes és sötét, kicsi és nagy, elkülöníthetelen és végtelen, mindenhol és sehol, egyszerre. Adsz a dolgoknak fényt, színt, mértéket, léptéket. de úgy adsz, hogy elválasztasz, csoportosítasz, határokat szabsz. hol hozol létre újat?
-Ez az alkotás. A szétválasztással,a határokkal, hogy nem minden egy, és egy a minden, hogy különbözőségek vannak, mert elkülönült Dolgok vannak, egyedi tulajdonságokkal, és a hasonlatos tuladonságúak csoportot alkotnak. Rendszerek jönnek létre, hozzánk hasonlók, melyek egyes tulajdonságokat birtokolnak, különböző mértékben, másoktól mentesek,ezek valamiként viselkednek, és folyó Időben mindezen tulajdonságok és ezzel összefüggő viselkedések történeteket adnak.
-És? Mindez miért?
Az Úr arrébb húzódott, mert Lucifer jelenléte már minden érzékét betöltötte, minden tulajdonságával megigézve őt. Szeme tele volt karcsú testének formáival és arca megigéző vonásaival, bőrének és hajának illata minden szagot elnyomott, szőke pihés bőre lúdbőrösre fodrozta bőrét, szájában az ízek...
-Mert ilyen vagyok. Mert ilyen vagy. Mert határunk van, tulajdonságaink vannak. Mert időben létezünk, mert tulajdonságokkal bírunk. De még is, hatalmas hatalmat birtokolva, még megörököltem a Kezdettől, hogy bár vagyok, vagyok valamilyen, Időben élek, és körbehatárolt testben létezem, mégis mindenütt jelen lehetek, térben és időben, de ez PRIVILÉGIUM, és kisökröknek nem szabad mindezt!
Most már gyönyörű fiatal leányzó volt, aki átölelte a ráncos nyakat, és édesen kacagott, forrón lüktető combját a komor oszloplábakra fektetve.
-Hol voltál, mostani önmagadhoz hasonlatos, mielőtt egy hozzád hasonlatos világ teremtésébe kezdtél? A te vizek felett lebegő lelked...Hol lenne a te megzabolázott Káoszod, ha nem a rendben? Hogy lenne a Káosz, ami minden, a te nagy segítőd  rend felett, ha nem lenne egyben te nagy ellenséged a rendben? Hogy lehetnél te szabad az alkotásod fölött, ha magadból adtad a törvényt, ami alkotta? Hogy bírtokolhatnád az Egészet, ha korlátja lettél, silbakolva határainál a Résznek? Hogy lehetnél egyedüli birtokosa a jognak, hogy a Törvény felet állj, ami te magad vagy, és ne sérüljön a rend sehol máshol? Lennél te az egyetlen feslett rész egy szövetben, ami saját magad leképezése?
-Hiba lennék saját rendemben? Ne dühíts!
-Ó, nem, a hiba kisebb. Az Egész tökéletes, ha nem adsz Szempontot. Ha rendet szabsz a Káoszból, az visszaköszön, benned is, ahogy önmagad Törvénye fölé mehetsz, és a Rendben is, ahol a Káosz folyamatosan felüti a fejét, mint bűn, mint betegség, mint lázadás, mint önpusztítás. Rész az egészben, egész a részben. Persze valójában a Káosz szempontjából ez is tökéletes, csak szegény rend hisz magában hamisan...
-Bennem hol lenne a rész? A feslés?
 A gyönyörű bakfish teljesen átfolyta, körbefonta, elárasztotta az Úrat.
-Én jó leszek?
-Te nem vagy részem-és az Úr hatalmas, ébenszoborszerű nőalakká változott, jeges és kemény, hatlams üres tér közepén meredt jegesen, elutasítóan. Lucifer lángként nyalta körül, és ízzó parázsszemeket nyitott bőrén. Lángóceánból meredt a szikár szobor, s a komor boltozat bíborszínben tükrözte az ízzást.Mire a szobor testes bronz anyafigurává lett, a forrón égő láng már őt is olvasztotta, fehérlő fémtócsa gyűlt körülötte.. Az Úr végtelen tengerré lett, komoran hullámzó, hatalmas fekete víz.Mélyén hatalmas vulkánként buzgott a másik. Fenséges hegyek közt őrjöngő vihar lett, és amikor a hegy maga lett vulkán, végtelen hómezőként folyta körül.
   Az ágyon ültek, Isten izmos kreol férfiként, ölében Lucifer mint szőke gyermek, gyönyörűséges. Mintha az elébb belépő ífjú lett volna pár évvel korábban.
-Szóval-mondta a férfi, mély, szép hangon-lesz a nyúl. Alkotás, csoda. Olyan érzékekkel, oly elmével rendelkező lényt kell alkotnom, kinek jutalom lesz a létezést, mert képes lesz ugyanolyan csodáló szemekkel nézni ezeket a csodákat, amilyen szemekkel az nézte, aki csinálta...
-És akkor ő csodál téged?-gyermekien naivan buzgó szavak, sátáni él a kérdésben.
-Nem engem, boldog lehet a világ csodálatában, mely hozzá hasonlatosan létezik körülötte.Nézd!
A papucsból nyulat formált, hihetetlen finom érzékekkel, remek, izmos, futásra alkotott testtel. Türelmes aprólékossággal mutogatta az izmos és idegek finomhangolását, a zseniális lábszerkezetet, a szalagok és ízületek bravúros kialakítását, amik alkalmassá teszik ezt a kis jószágot az elképesztő sebességű rohanásra, cikázásra, megugrásra.
-Látod, ez a milliárd csoda egyike, a Káoszból kiemelt szabályhalmazok révén megalakított gyönyörűség.
És mennyi ilyen van még, a hajnali fénypászmáktól az obszcidián törési felszínén át a tenger hullámának fodrozódásáig!
-Ne félj, csodálódnak ez legfeljebb a szeme sarkába tűnik majd. A Káosz elméjükben is feltör majd. Unni fogják a hajnalok szépjét, míg csak úgy össze nem mocskolják fennséges egedet, hogy már nem is látszik. Az obszcidián csodáját megélik, ha valamely teremtményed bőrét hasítja át obszcidián nyílhegy, vagy izgalmas, zegzugos formájából igyekvő kis kezek valami jó rondát, és az obszcidián természetét megerőszakolót faragtak. A hullámokról majd a fulladás jut eszükbe, és a tajtékjuk mérges lesz számos ocsmányságtól, amit csodáló zselléreid hánynak szét csodálandó világodba. Nem értik meg a nyúl lábának csodáját sem, mert agyuk nem a dolgok csodálatos rendjét fogják tisztelni, hanem a kivételeket. Ha éjfélkor süt ki a nap, az lesz a csoda, nem a dolgok rendje. A nyolclábú nyúl lesz a csoda, nem az, milyen zseniálisan ügyes és gyors négy lábbal. Járni a vízen lesz csoda, nem az úszás balzsamos érzése. A feltámasztás lesz a csoda, nem az élet és halál örök rendjének emelkedett és félelmetes logikája. S ha valami bűvész egy korsóból háromszor annyi vizet tölt ki, mint amennyi belé fér, azon döbbenek le, nem azon, milyen csoda is a tartalmazás, és az egyformaság. Gyönyörű rended csak unalmas szürke háttér lesz a sarlatánok mutogatta hamis drágakövek csillogásának kontrasztjaként.Mert hülyék. A te alakod különböző tévképzetei fognak ocsmány démonokként versengeni a fejükben, és hamis papjaid édesgetik egyik papírmasé karikatúrádtól a másikhoz az ostoba barmokat, csodának nevezvén minden erőszakot, amit sikerül tenni rendeden. És a legizgalmasabb, legnagyobb és legszentebb csodádat fogják a legjobban utálni.Ami egyben persze a legbrutálisabb, legtalmibb, legrémítőbb is egyben. Amikor két ember megismétli a szétválás és egyesülés teremtő riíusát. Ami egyszerre érzéki és éteri, nyirkos, ragacsos, mocskos, és mindennél szellemibb. Ezt a csodádat gyűlölik, írigylik, tiltják majd legjobbnn a nevedben téged tagadók, miközben prímitív, mechanikus, örömtelen ösztöncselekvéssé silányítják azok, akik téged tagadva csodádat piedesztálra emelik. Jó, lesz még sokféle megoldás, de kevesen fognak imájukban csodás orgazmusért, és a  nyúl térdizűletének csodálatot és tökéletességében mély örömet felszabadító zsenialitásáért hálálkodni neked.
Az Úr megpuszilta az okos kis főt.
-Menj aludni, későre jár!
-Köszönöm, hogy tengered mélyében vulkán lehettem, köszönöm, hogy láthattam teremtő munkád gyönyörű célszerűségét a nyúl lábában-és elszaladt, csattogó kis talpain.
A teremtő-újra megfáradt öregként-végigdőlt nyoszojáján, de még sokáig nem bírt elaludni.

Az Első Nap

És most, a Kezdet Kezdetén, arra kérnélek, koncentrálj egy pontra. Egyetlen pontra, amely szeszélyesen öszze-vissza változik, világosodik, sötétedik, szeszélyes szürkéket mutat. Figyeld. Csodáld teljes kiszámíthatatlanságát. Soha nem következik egy előző árnyalatból a következő. Teljes véletlenszerűségben következnek egymás után, hol lassabban, hol gyorsabban, hirtelen átugorva, vagy lassan áttűnve. Ebből már értjük, hogy van idő, hiszen különben nem lehetnénk a legelején, nem lennének rövidebb és hosszabb átmenetek, és egymás után sem jöhetnének. Nincs azonban mihez kötni az időt, hiszen csak az egymást követő részek, átfolyásuk és ugrások hossza tűnik különbözőnek, amíg meg bírja őket tartani az Emlékezet. Akkor már is oly sok minden van: idő, időben változó pontok, és egy Figyelő, aki Birtokolja az emlékezetet.Sajnos ami korában volt, arról most nincs módom nyilatkozni, mert hogy ha nincs idő, az még nem lehet kezdet. Gonoszul még azt is megkérdezhetnénk, hogyan értelmezhető a Létezés, ha nincs Figyelő, és nincs a Létről Tapasztalás. De ezek a kérdések most csak zavarnak (később is jobbára ezt teszik), így jobb, ha most nagyon figyelünk. Koncentrálj egy pontra. Egyetlen pontra, és csodált szeszélyes váltakozását, mely tökéletesen következetlen, szabad, amilyen szabadság csak itt és most van, csak a tapasztaló emlékezete rögzíti, teszi múlttá, de   a múlt is mulandó, mert a rendszertelen változásban az Emlékezet rostáján sem akad fent hosszabb időre semmi. Semmi nem árulkodik a Hosszabb Idő létéről.Ha nagyon nézed azt az egy pontot, azt láthatod, hogy millió kisebb pont alkotja. Változása semmi más, mint a millió kisebb pont szeszélyesebb változása, azoknak összhatása. Pillanatokra mintha színes is villannának a millió szürkében... hát nézzük még kisebben, majd még, majd még...keressünk egy pontot a millióból, figyeljük csodás szabálytalanságának szabadságát, míg újra millió kisebb pontnak nem látjuk, helyenként színek sejlenek fel a szürkék között, megfoghatatlanúl. Figyeld a pontot. Most próbálj egyszerre sok, nagyon sok pontot nézni, rengeteget, őrjítően sokat, végtelen sokat átfogni, millió kis csillogó, szabálytalanúl változó prizma-pont színeket sejtető szürkéjét figyeld... Hogy aztán a lüktető nagy egészet egyetlen, szeszélyesen változó pontnak lásd! És az egy ponthoz képest megint próbálj milliót és milliót látni és átfogni az egész hatalmas villódzást.Aztán... Figyeld a pontot, azt az egyet, amit látsz. Úgyan, a Hosszabb Idő ígérete nélkül hogy lenne unalom! Csak figyeld a pontot. Bármerre,bármeddig, bármekkora nagyításban. Lehetőségeid korlátlanok a megfigyelésre, ahogy a pont lehetőségei is korlátlanok, semmi nem ad szabályt, ami gúsba kötné, hogy függjön saját előző viselkedésétől, vagy a szomszédokétól, bármitől. Szabadok vagytok... Szóval figyeld a pontot. Ahogy csak akarod. Ameddig akarod, ahonnan akarod. Ó, Szabadság!
   Valami megpattan, ahogy a pont elkezd egyszerre csak valahogy "viselkedni". Máris, pedig csak rövid ideje figyeljük...
És a pontok rajzolatot adnak, persze bármit adhatnak, hiszen lehetőségeik végtelenek, és a végtelenben, saját szabadságukból, bármilyen zárt rab formát kiadhatnak, hiszen ki tilthatná mega  tökéletesen szabad pontoknak, hogy Botichelli Vénuszát kiadják, leporolás előtti és utáni állapotban, milyen megkötés lenne ez, hiszen milyen zokon zárna ki bárki (szabályok híjján) bármilyen lehetőséget.
   De ha már pont a figyelő tekintete előtt, az általa megfigyelt léptékben, és az általa felfogható időben adódik valami, ami ennyire valószíntütlennek tűnik a teljes véletlenszerüség szabadságában, akkor már érdemes odafigyelni. Tehát: Figyeld a pontot.
   Mert valami megpattant, és nem tünik el az örök változás zajában ez az alakzat, hanem kirajzolódik. Alak, széttárt karú, hátravetett fejű emberalak. (és igen, ó, igen, ez rengeteg tudást, előrevetített tudást, korokat átívelő tudást feltételez a Figyelőröl, hogy ilyet mondhassunk, és értsék.Persze ez már a pontra is igaz volt) És az emberalak körül udvar támad, melyben hátravillanó képpontok a zuhanás érzetét keltik, mintha egy kutba zuhanna, és nagyobbodik a folthoz képest, majd hirtelen kitüremkedik a feszülő emberalak, síkként láttatva a pontok halmazát, amihez képest van Előre, amerre ki lehet belőle szakadni, és folyamatosan vibráló pontokból álló teste egyre vékonyodó vibráló köteggel kapcsolódik csak a hatalmas, végtelen ernyőhöz, majd elvékonyodik, és kiszakad. És szétárad, és teret képez, millió és egyetlen alakként, minden oldalról őrjöngöen táncoló pontocskákkal határolt teret, amiben hajladozik, tükröződik, darabjaira hullik, majd millió kis emberalakból újra eggyé áll össze.És lassan a kis pontok rajzokat adnak az alakon, és formálódik, és lesz gyönyörű férfi, és csodálatos nő, hályogos szemű vénember és hamvas gyermek, és holt több, hol kevesebb, nyájként szétszéled majd egyesül, ugrál, vibrál, lassan már színe lesz, rózsaszín, fekete, sárga, kék és zöld. Majd eleven emberként áll ott, idősödő férfiként, most már lassan és egyenletesen változtatja alakját, és immáron egy, de körbetáncoló árnyéka millió, mert a falakon az ugráló pontok millió kis alakot adnak, már messze a véletlentől furcsa torz figurák váltakoznak, emelkednek, forognak, táncolnak, áradnak, különösen azon a  tájon, ahol a főalak utoljára kapcsolatban állt a vibráló Káosszal.
És az alak letérdel, és hatalmas tenyerével jeleket karcol a levegőbe, és irányítani kezdi a sok kis vibráló pontocskát, akik furcsa táncba kezdenek, köröket alkotnak, végtelen spirállétrát, örvényeket, foltokat... És egyre jobban láthatóak, sűrüsödik a fehér, sűrüsödik a fekete, már nem csak nehezen értelmezhető pettyes alakok úsznak a pettyes háttér előtt. És táncoló árnyalakjai által követve az alak végül tiszta fehér és koromfekete formákat alkot.És megállítja a vibrálást maga alatt, és végre nem a léptéktelen térben jár már, a semmin lebegve.És megállítja a vibrálást maga felett, és hatalmas, kék festékre áhítozó szürke boltozatot emel, melyben végre picik lehetnek az árnyékai, és hatalmas lehet ő maga. Majd felemeli az úját, és ízzóan fehér lesz minden. Leengedi az úját, és koromfekete, teljes sötét. Taps.

Ü.sz.0032/I/00/0/0.1.

"Hát úgy  vót, hogy akó az Ábe'asszondta, hogy mermáakkó akkó is az űví...jó nó, előtte míg vót, amikor a tűzön a jerke...nem, az má déltájt vót...a regge’? Há semmi, kapátam. Faszom má, oszt akkó...nojó...besze reggelíztem, hogyisne hogy maj' éhgyomorra gyomjájak, tuggya az Úr, milyen meleg vót aznap? ...ígen, hoztam a kútró vizet, a törött cserépbe, mert az meg leesett a mútkó, hát ozt nem vót idő...jó van, no...nem, aztat, én bort reggől még nem...csak szombaton... de hát...igen mondom...csak egy pohár...igen nó, egy pohárka vót, nem aszondtam? E? Há ne haraguggyón má’ az úr! jó van, szóval az Ábe...de há mondom..oszt miért? ..ejh...Jó, nó, szóval, a'nap regő ketem, mint máskó, oszt a mezőre menve...igen vót a bor...miféle?...víz? ja hát, na az is vót...osztán kapátam, egyedű, merhá' a zöcsi, az nem meózik,, azt ottan csak a bírkát kergeti ottan...ő...igen, szóval kapátam, me z őcsi má akkó se dogózott, pedig az apus nem nagyon csipázta, ho’ mindég csak a bírkát abajgatta...nem tom én má, de a kapa sose á a kezibe, madárfészket rabóni, azt bezzeg vót esze....mondom én hogy...jóvan nó...szóval csináltam tüzet, hogy ottan mégessem a legszebb murkot, meg azt a fájin kis tököt...ja hogy...nem azé, hanem úgy...szóval mert...úgy köszönni...apus asszondta, így van jól...szóval égettem vón az tüzet, de nem akaródzott lángrakapni a a venyigének, amit alája raktam, csak gyütt a füst a szemembe, azt má nem is láttam, csak törügettem a szemem...oszt csak visszaszát a nyamvadt füst, azta murok sem akaródzott meggyulladni, penigné igen szép egy darab vót, s a fődtő is megpucotam. ..monnom má...szóval, a kis fájin tök is csak úgy szisszent ottan, oszt semmi nem vót, csak átam, mint a hüle...próbángattam még piszkáni a tüzet, meg hoztam száraz ágat a tövisbokorró1, de az meg basszot meggyúladni...jó van nó kérem, akkó se gyúlatt meg...pedig úgy csinátm, ahogy apus mondta, hogy asszongya, úgy jóvan, hoyg...mí...ja jó van...szóval apus is aszondta  [...]
...aztá gyütt az a nagy fényesség, de nem a napbú, a franccse tugya, honnét, azt asztán kérdi igy nagy hangal, mint az apus, csak még nagyobba, hogy há’ mi bánt, me’ hogy ha jó csinátam, mi báncson? De ha nem gyúlad a fa, oszt nem és, csak füstő kint a fene, akkó mégse csánátam jól, e?...aztán meg nem és tudom, mit szúrtam el...szóval aszongya, ha jól csináltam, nincs baj, akko nem ájjak má ojjan búvabaszotan ottan...na jó, azé nem így mondta, olyan francosan...olyan szépen mondta, ahogyan ottan a nagy fény vót, hogy a fejem is beléfájdút... Asztán mondja, ha meg nem csinátam jó, akkó meg vigyázzak, merthogy a bűn van az ajtó elött, s azt uranóm kő...nem, nem értettem, mit akarhó, mertha kint vagyon, hogyan urajjam,meg mi is az a Bűn, mint valami fenevad, farkas, ami a birkát abajgattya, azt aztat hogyan urajjam...asszongya, ha jó csinátam, nézzek fe’, meg úrajjam a bünt, ha belőlem akar hogy, de há’ mefféle bűn, nekem az a rohatt tűz nem akart sikerűni, pedig hát úgy csinátam, ahogy szokjuk, ahogy az apus, meg az anyus is mutatta...mettom én má... nemotm...e?..há az biztos, hogy jó berágtam az Ábere, mert az öcsinek bezzeg ment  a tűz...pedig csak összebaszt..összehányta a sok száraz szart, oszt má lobogott is, de olyan szaga vót, franc a gusztusát...azt még rászórta a levágott báránt, meg a júnak háját, azt olyan egy fertelem szag lett ottan...no..szaráz picét a szám, had ihassam, mielött tovább mondom...köszönöm, az Isten álgya! Jó van..no...szóval akkó átam ott a füstbe..aztá csak könnyedztem a füsttű, meg a fényességtű...vót a nagy fény...e?.. [...]
Azt az Ábe meg csak át, ádogált, azt a fenebüdős szaron égő kecskezsír, vagy juhzsír,vagy má mettom én...je, de hüle vaok, hát kecskéje nincsen is....eeeh...Szóva ottan át...oszt engem meg evet a fene, hogy az hogyan van, hogy neki még a szar is meggyúlad, meg a dög is elég, oszt az én szép murkom meg tököm meg csak füstölög...nem jól van ez így...hán amit én cinátam az arcom verejtékivel, az mért nem jó, míg az öcsköss csak ottan hajkúrász a sok jószágot a kóró közt, azt lopja a napot...hogyan?...ha aztat nem tudom...mi vagyok én, bébisintér?...van, ahó van...metom én...nem tó,má na!...hó?...nem tom...jó van nó..igen, láttam még, montam neki, mennyük a  mezőre, oszt talákoztunk...osztán dumátunk, de nem sokat, oszt léptem...nem tom má...nem...  [...]..micsinátam, micsinátam?..háhaggyá má, mondom, hogy nem tudom...baszki...baszki...szóva, sétátunk...meee? ...hogy a főd?...hoyg mitő...há taná a vaastú vörös, emttom én...nem vér...mondom má, idenízzen az úr, nem vér ez, lása, megfogom, vörös  főd...há, ez vér...nem tom...tán a jerkébű gyütt, amit az őcsi mészárút...há nem tom én, h tudnom ke nékem,m é véres a főd? há sok helyütt véres ez a Föd, pedig mén fiatal..haggyuk...fognak még itten vörösen folyni a  folyók..á semmi, asse tom, mit beszélek itten...nem tom...nem tom, én nem bántotam..senki se mondta, de jó is, me én nem bántotta’...nem tom...MONDOM, HOGY NEM!..haggyjá...hagyjon má az úr, nem tom én...nem cináltam ilyent...vér a födbő, vér a födbő...hát porrá lett...NEM...nem tom...talán valami ekódorgott birkát üdőz...nem tom...hogy miért...hát a füsttű...hogyan mostan...nem bögök má, dehoyg is...nem vagyok má taknyos...nem...mert nem [..]
...aztá..nem úgy vót, nem úgy vót...nem akartam én...csak úgy gyütt...megtámadott...mive? nem botta, kézze...bot?..nálam vót...oszt..igen...nem...jó, nem támadott, csak dumát, meg gúnyót, meg aszondta, a rohatt gaz nem kő az Istennek...oszt még mondott oan cifrákat...nem is tudom má...oszt megcsaptam, de persze nem akartam...e?...nem tom...nem akartam...azt döt  evér a fejébő, a fődre...aszt má nem tudom, efutottam...mi?..a botta, a botta...nem tom...azt már...jaj...nem tom...Istenem...”