Meteoropata

...megkérdeztem:
- Rosszat jelentesz?
Erre csúnyán felröhögött, pedig amúgy nem volt csúnya, egyáltalán nem.
- Hülye vagy? Mit jelenthetnék, ha nem rosszat? Jött valaha így jó?
- Még... Talán nem jelentesz feltétlen rosszat...
-Talán...
-Mikor mész?
-Amikor akarok.
-Már többször mintha indulni akartál volna.
-Aztán mégsem.
-De azért valamikor elmész?
-Bizonyára.
-És visszajössz?
-....
-Ha visszajössz, lesz tennivalóm veled?
-Miért, most nem lett volna?
- Azt hiszem, nem. Mi lesz, ha visszajösz?
- Majd akkor eldöntöd, most is döntöttél.
- Igen. Akkor mész?
Megint csak röhögött. Csúnyán.

A középkorú férfi látogatása

   Leányanya törvénytelen gyermeke. Mégis sokra vitte. És nagyon büszke volt rá. Jogal, egy leányanya törvénytelen gyermekeként. A közgazdászdiplomájára, a professzorátusára, a millióira. Dollárban. És nem kevés millió. A tengerentúlon hatalmas ház, vaskos bankszámla, válságálló befektetések, kényelmes, nagy, előkelő autó (mondjuk, egy szép nagy Bentley). Az autót át is hozatta, hajón. Sokkal drágább volt, mint itt bérelni egyett, de ez az övé volt, és ő így szerette. Saját autó, saját sofőr. Szép öltöny, a nyugati part legmenőbb celebszabójától. Nem feltünően csicsás, kicsit régimódi. Ha valaki ránéz, rögtön látja, hogy ez egy olyan öltöny, amiről nem nyilvánvaló, hogy nagyon drága, pedig az. És akkor örül, hogy olyan okos, hogy rájött, miközben mások nem jönnek rá, mert nem nyilvánvaló. Így lesz mindenki boldog ettől az öltönytől. De nem annyira, mint  a viselője. Aki ült drága öltönyében, drága  autóában, amit jól fiztett sofőrje vezetett, kanyargós hegyi úton, szülővárosa felé, ahol négy évtizeddel ezelött világra jött, egy leányanya törvénytelen gyerekeként.
   Az első tizenhárom év igen kemény volt, amíg ki nem vándoroltak. Például elég gyakran megverte a többi gyerek, abból a megfontolásból, hogy nekik van törvényes apjuk, és anyjuk sem bakfislány. Maguktól nyilván nem érezték volna, hogy ez annyira fontos különbség, de a törvényes apák és nagyapák, a nem bakfish anyák és nagyanyák ezt megfelelően hangsúlyosan, és sokszor mondták, hogy a hülye is értse, a gyerekek meg nem voltak hülyék, csak gyerekek, hát pláne értették. Nagyon is. Így meg is verték gyakran, ha nem éppen csak gúnyolták, vagy a táskájából szórták ki szegényes cuccait, sárbataposás céljából. És ha meg is verték, át ott ült a sárban, arcán meg csorgott a könny, a takony, és a nyál, ami csak részben jött az ő szájából... És közben a többi gyerek körberohangált körülötte a fejére csapott, űvöltött és köpött, és az ablakok fügönyei mögül háztartásbéli nők és nyugdíjas öregek lestek szótlanul, és tétlenül. Rezzenéstelen szürke arcok a félhomályban, pislogásmentes fáradt tekintettel. Mag a másfelé siető emberek hátai az utcákon. Ahányszor bántották, mindig csak a hátát látta a járókelöknek. Soha egy tekintetet, egy közömbös, szánakozó vagy akár kárörvendő tekintetet nem látott könyfüggönye mögűl, mindig csak görnyedő hátat, felhúzott vállakat és lehajtott fejet.
   Egyszer, amikor túlméretes kabátjának újjainál fogva odakötözték egy fenolkkátránytól ragadós  villanyoszlophoz, miután, mielött és miközben elverték, leköpték és gyalázták, ez egyszer segített valaki. A rémítő vénasszony, falubolondja, kilncven évesen is éjfeket szöghajjal, kisántikált vályogviskójából -a gyerekek rémülten szétrebbentek – és eloldozta, miközben értelmetlen szavakat morgott korholó hangsúllyal, csak úgy a világba. Majd megkínálta pálinkával. Az öreglány a következő télen halt meg, megfagyott az út menti árokban heverve.
   Ebbe a városba tartott tehát, gazdagon, drága öltönyébn és autójában, vastag pénztárcával és bosszúsóvár szívvel.
   Bosszújának eszköze nyilván vastag pénztárcája volt. Lehetősége pedig szülővárosának elszegényedése. Mert a rendszerváltás után szép lassan bezárt a gyár, majd a bánya, majd a feldolgozóüzem. Maradtak a magas erkölcsi elvárások, a füthetetlen hatalmas gázbeton családi házak, a nyárspolgári allűrök és a kocsmapult alól árult kisüsti. De eltüntek a díszletek mögűl a jólét valódi kellékei, eltüntek a kiadós vasárnapi ebédek a fogadóban, és eltüntek a fiatalok, akik a jólét díszletei közötti nyomorúság helyett valami hitelesebbet, de legalább valami élhetőbbet kerestek. Máshol.
   Így nem is lehetett ífjú  arcokat látni, amikor a polgármester (volt járási párttitkár) bevezette a művelődési ház dísztermébe, hogy díszpolgárrá fogadják. Nem mintha olyan díszes lett volna annak idején, villanyoszlophoz kötve és nyállal borítva, de mivel több levélben és telefonbeszélgetésben megpendítette a „befektetés”, „tökeínjekció” „kultúrális és gazdasági fejlesztés” és egyéb mámorítóan csábos szavakat, a „kis fattyúból” gyorsan „városunk neves polgára”, „idegenbe szakadt hazánkfia” lett. Nem csinált titkot vagyonának méretéből.   A városka vezetői meg nem tudtak titkot csinálni belőle, mennyire ácsingóznak morzsákra, még inkább falatokra ebből a vagyonból.
   Mintegy ötven ember, a teljes vezetés és polgári elit volt jelen a díszteremben. A két papból csak az egyik, a katolikus papot nem hívták meg, mióta  szinte csak cigányok voltak katolikusok, erről tanúskodtak a „régi” - értsd katolikus – temetőben a szegényes léckersztek, és hogy az elmúlt két évtizedben sem közpénzeket, sem közmunkát nem fordítottak karbantartására. Szebb is volt úgy fásan-gyomosan, a repkényben elvesző kopott fekete kövekkel – tanúsítván, hogy régebben megbecsült polgárok is voltak pápisták – mint az „új” temető puccos műkő-művirág kavalkádja.
   Szóval, ültek a teremben, kb. ötvenen, és átlag kb. hetven évesen (jobbára a szülei azoknak a lurkóknak, akik oly csúfosan, és oly sokszor elbántak vele annak idején.) De voltak ott régi gyötrői közül is páran. Fiatalabbak nem voltak a teremben, mert nem voltak a városban. De majd most, ha... ha.
   És elkezdődött a beszéd a polgármester beszédje. Szólt mindez erdőröl, mezőröl, bezárt gyárak helyén épülő szállókról, újranyító vasúti állomásról, az ország legnagyobb fedett játszóteréről, ami a volt bánya méretelosztójából készül, sípályákról a törmelékes hegyoldalban, a várhegy feltárásából, felújjításáról, újraépítéséről, a welnsszállóról, ami majd benne épül, mert ha végre lesz pénz a próbafúrásokra, akkor biztos találnak gyógyminőségü termálvizet -hogy ne találnának, hisz az hazánk földjén evidencia, hogy akad, mindenhol.
   És beszélt mindezek következményeiről, a felvirágzásról, a visszatérő fiatalokról és betelepülő fiatalokról -no, nem bevándorlókról, nyilván -a végre létjogosultságot nyerő iskoláról, és az újranyitó gimnáziumról. Főiskola lehetőségét nem említette, de benne volt ez is a levegőben. Ahogy  az optimizmus is. Ot lebegett, lélegezték ki-be, szuszogták, beszélték. Reméltek, és a Remény végül is, bár ledér nőszemély, de nem feltétlen veszélyes, ráadásul nélkülözetetlen. Aztán emlegették az Igazságot is, na az már egy ordas kurva, és a hétköznapi léthez nem is szükséges. De az optimuzmust lihegő szuszogó, köhögő, krákogó tömeg ideidézte. Bár már egy helyen régóta ott gubbasztott vélelme: úsjütetű milliomosunk fejében. Ahogy ment a polgármester beszéde a reménykedés édes tészta és fahéj illatú légkörében, lassan mindenki berugott a röpködő wellneszközpontok, kórházszállók és túristafelvonók látványától. Még az elhízott német nyugdíjas túristák egyébként magyar szívnek oly kevéssé kellems látványa is csábítónak tünt, ha a viszeres oszloplábak Visa Gold kártsák cipelése alat rogyadoznak. Szép, szép. Az egyetlen ember, akinek optimuzmusa más forrásból táplálkozott -és ennek illata inkább a frissen szeletelt hús és a fokhagymával sülő vér ilatát idézte -a díszvebdék, és reményteli díszpolgár volt. Aki még várt.
   Tudta, hogy amikor beszélni kezd, fontos, hogy értsék, és komolyan vegyék. Ezért várt. Arra várt, hogy becsukódjon az ajtó. Bacsukódjon anélkül, hogy szólnia, vagy bárhogy jeleznie kéne. Mert, ha ebben kitalálják kimondatlan vágyát, akkor fontosabb dolgokban is megértik ha szavakba önti óhaját.
    Eljött a pillanat, amikor a polgármester titkára- érzése szerint bocsánatkérő pillantást vetve felé – becsukta az ajtót. Remek. Öt perc alatt el is csemdesedett a tömeg, maradt akarácsonyi süteményszag, tovább röpködött a ledér ruhás remény, lábait terpesztve hanyatvágta magát Kusticia is a pulpituson, ami templomfelújjítások esetén ökomenikus oltárasztalként is szolgált.
    És ekkor a díszpolgár beszélni kezdett. Hangja elöször remegett, meg inni sem mert,hangja rekeddtségét csökkentendő, sőt elöször még a  tekinteteket kerülve a alevegőbe beszélt, de ahogy érezte a figyelmem csendjét dermedt csenddé fagyni, és  az ünnepi konyha illatát kriptaszag váltotta föl, nekibátorodva folytatja, újra és újra elismételve mondanivalóját, kereste a zavarodottan menekülő tekinteteket, hangja öblösen bezengte a termet, ahol még Kádár-barokkból maradt domború bőrképek, és a városról készült, utószinezett légifelvételek szinezték a falat.
   „...nézetetek és nem tettetek semmit, mert ti magatok is törvénytelenk vagytok, fattyak és jövedékek. Csak nektek papirotok van arról, hogy nem vagytok azok, akik valójában vagytok. Még nyárspolgárnak is csak paródiának vagytok jók. Kik voltatok hatvan éve? Uradalmi cselédek, írástudatlan földtúrók, falusi firkászok és hivatásos senkik. Igen, ti voltatok azok, és nem őseitek, mert ők maguk vagytok ti, megállva az idő forgatagában, változva kint, ahogy a szar változik, ha aranyport hintenek rá, de változatlanok bennt. Egyetlen erényetek az álhatatos változatlanság lenne, ha oka a szilárdság, és nem a tehetetlenség lenne, ha amit ez a változatlanság őriz, bármi érték, és nem az emberi elkorcsosulás rémítő tárháza lenne, nyakon öntve proli gőggel. Ez vagytok ti! Ez voltatok, és ez lesztek ti, még ha a nevek változnak is a névtáblákon, és gyarapodnak a sírköveken. Silótaposó parasztok, akiknek még a Gucci  cipőben is ganajos a lábújja, pénzsóvár szatócsok, akik a bérelt szmokinghoz szandált vesznek teniszzoknival. Legjobb esetben lecsúszott dzsentrik, akik még  a kutyabőrt is elitták, elkártyázták, elkurvázták. Vagy még azt sem, csak simán elvesztették, míg a kocsma melletti árokban heverve elmásztak mellettetek a közömbös évek, évtizedek, akár évszázadok, teljesen mindegy, hiszen aki nem változik, az közömbös az idővel szemben, ahogy az időt sem érdekli őt. Hiszena  változás az időben történik, de a szar szar marad, nem szárad, nem pállik, még a trágyagiliszta sem költ bele, csak büdös szar, az mard mindig, az vagytok mindig. Szar. Akik bántottatok engem, mert borzalmasan örültetek, hogy vagyok, mert elmondhattátok mindazt a rosszat magatokról, ami bántott benneteket, és rám hánytátok, mert akkor legalább egy pillanatig levegőt kaptatok, és nem saját szarszagotokban fuldokoltatok, és persze utána csak bántóbb volt a szar, és még gonoszabbak lettetek, de nem lehettetek olyan gonoszak, hogy ne lengjen benneteket körül a rettenetese szarszag, hiszen gonoszságotokból táplálkozik ez a szag. És ezért hiába lőttétek magatokat az erőszak és a közöny szarszagriasztó heroinlöketeivel, a bűz csak még borzalmasabb lett, míg csak megszöktem én töletek, mint gonosz játékotok eszköze, és nem fulladtatok bele önmagatokba, ami persze nem csoda, hiszen ti nem változtok, a halál magasztos lehetősége nem adatott meg nektek...szarok!”
   Hosszan ivott poharából, miközben a szürke, sárga és fehér arcokat nézte. Elégedettségére egyetlen pirospozsgásat sem látott, legfeljebb egy-két borvirágosat.
   „Tulajdonképpen elég büntetés lenne nektek, hogy itt vagyok. Elmentem innen, kiléptem az Időtlen szarból” melyben léteztek, tenyésztek, amik vagytok, és változtam, és lettem valaki. Elég lenne ha idejönnék, láthatnátok, milyen vagyok, mivé lettem, nyállammal ahomlokotokra tapasztanék egy olyan vaskos csekket, hogy a benentek élő kufár elnyomná a bennetek élő nyárspolgár cicomás felháborodását, és elmennék. Elég lenne, mert még jobban fulldokolnátok a szagtól, amelyben éltek, és amelytől nem menekülhettek, hiszen lényetek legbelsejéből párolog. Űde nekem nem elég, mert gazdag vagyok, hatalmas, és bosszúszomjas. És nem bírom ki, hogy ne tegyem meg azt, amit megtehetnék. Mert kicsit még olyan vagyok, mint ti: alattomos, és bosszúvágyó. Csak veletek ellentétben már megvan bennem az erő, hogy többet is tegyek, minthogy az út sarába tapossak egy csenevész kölyköt. Apropó, út... aszfaltozni is kéne, nem? Ezt még nem kalkuláltuk bele  a költségvetésbe, ugyebár... még száz milla...? Hm...? Na? Semmi válasz...? Na, nézzük át: van akkor a taplóvár, a parasztfürdő, a prolijátszótér és a bunkószálló, kell még szartaposóút, baromszállító vonat, fosfelvonó és köcsögcsuszka...ááá...fárasztó ennyit számolni? Tudja valaki, mit jelent, hogy eseti finanszírozás? Hmm? Hmm... Hmmmhmmm... Na...”
Próbálta kellemetlen hosszúra nyúlni a csendet. Persze mindent elszúr, ha valaki beszól, csak óvatosan. Nyúljon, de némán, amíg némán bír, és érezni kell, hogy  a csendet ő törje meg, ha már törik.
[…]
   „Naszóval, esetünkben az eseti finanszírozás, haha, azt jelntené, hogy nem számolnám a részleteket a ganéjmenyország kivitelezésére, hanem felajánlanék egy összeget, amiből maguk annyit valósítanak meg székletláágváras álmukból, amennyit akarnak, és annyit lopnak, amennyit nem szégyelnek. Innentől vélhetően az egészet ellopják, d eez nem zavar, sőt, céljaimnak tökéletesen megfelel. Az összeg:...”
   És kimondta. És örömmel látta, hogy az arcok, amelyek lassan kezdtek a csúfolódó szarozás hatására elvörösödni, újra elsápadtak, mert az összeg, az annyira,de annyira magas volt...
   „Most még egy kérdés, és egy kérés van hátra. A kérdés egyszerű: miért most jöttem? Miért nem egy-kettő-három-öt éve, vagy  egy-kettő-három-öt év múlva? Na? A pénz már megvan egy ideje? Na? Senki többet harmadszor? Szóval, a „fattyellő”, a „szuka”, a „ribanc” halott. Úgy vélem ráismernek saját szóhasználatukra, és rájönnek, kiről beszélek. Édesanyám elment. Ő sosem viselte volna, hogy idejöjjek, és olyan gonoszságot műveljek, amilyet fogok. De már nincs. Nincs fék, moralista barátaim, hogy megakadályozzon abban, hogy olyan erővel, olyan mélységben bizonyítsam önök számára saját végtelen erkölcstelenségüket, hogy még vak szemük is meglássa, süket fülük is meghallja, és végül, végre, belefulladjanak saját ocsmány szareszagukba, moralista barátaim.
    Most, hogy feltettem kérdésemet, és meg is válaszoltam, itt az ideje, hogy kérdésemet kérésem kövesse. Eze gyyetlen feltétele, hogy a nevezett összeget átutaljam a polármasteri hivatal alapítványának bankszámlájára, minden megkötés nélkül.”
Újra megnevezte az összeget, lassan tagolva. Megint vágni lehetett a csendet. Hiába, hatásos szám volt, bőven elég egy kisváros felvirágoztatásához. Lopással együtt is. Felfoghatatlan összeg. De próbálták.
    „Szóval, a kérésem, pontosabban a feltételem, egyszerű érthető, moralista farizeus barátaim: valaki önök közül, meg kell öljön valakit önök közül, két héten belül. Nem érdekel, hogy ki, és kit. Én, én nem számítok már önök közül valónak, ezt ne gondolják. De ha én élek, és önök közül valaki elveszett egy másikuk keze által, akkor átutalom az összeget. Itt az ügyvéd által ellenjegyzett nyilatkozat. Higgyék el, nem volt könnyű erre ügyvédet találni. Tulajdonképpen lehetetlen. De pénz beszél, kutya ugat. Mint most is látni fogjuk. Vagy nem. És akkor szegények maradnak. Szóval, átadom letétbe ezt az ügyvédek serege által ellenjegyzett nyilatkozatot. Mi van még? Szóval, gyilkosság, az elkövető, és az áldozat is lehet felnőtt, gyerek, öreg, szegény, gazdag, proli, tapló, tirpák, parazt, dzsentri, tetszés szerint... Ennyi. Két hét. Nekem nem esik bántódásom. Valami még? Ja, öngyilkosság nem ér, nyilván. Abortsuz sem... Ja, és külön kitétel vonatkozik arra, hogy terhes nő öngyilkossága sem ér. A módszer szabad, csak szándékos emberölés legyen, igazolhatóan. Nem vágyom egzotikus mérgekre és furcsa balesetekre. GYILKOSSÁGRA VÁGYOM! Ennyi! Lehetnek erkölcstekenűl és hazug módon szegények, vagy erkölcstelenül és őszinte módon gazdagok. Ami jól hangzik, de beledöglenek. De ez nem akadáyl, mert olyan mohók, hogy attól még megteszik. Vagy nem teszsik meg, és abba döglenek bele. Beszééltem a halál nemes aktusáról, ha visszalépnének az időbe. De maguk nem zt teszik. Csak beledöglenek a aszarjukba, magukba. Lehet, nem logikus, de igaz. Na... kérdés?”
Hátradőlt, nézett, élvezett. Olyan beteg módon. Mégis ő tünt a legkevésbé betegnek. Csend volt, szürke sápadt vágható néma csend. Betegség. Szar és vérszagú, beteges csend.
   [...]
   Ült a sok öreg lárvaarc, fekete lyukak a szemek helyén. Két hét... Úgy nézett ki, mint ha ezt a két hetet ebben a teremben készülnének végig űlni, szürke némaságban. Moccanatlan. Aztán mégis mozdult. Egy. Öregúr. Olyan úriemberféle, talán nyugalmazott főerdész, ránézésre se proli, se paraszt, se lecsúszott dszentri, hanem afféle vidéki öregúr, szarvasos nyakkendőben, zöld vadászkabátban- Ferenc Jóska udvari vadásza is ilyesmit hordhatott – a stüccikalap viselésétől megmentette jó ízlése. Szarvasaggancsos botján méltóságteljesen kisántikált, pua arcának jóindulatú ráncai tokájába folytak. Finoman mosolygott, bogárzöld szemeiben kifejezéstelen kedvesség. Szabad kezében kicsit gyűrött cetli. Letette az asztalra, az Igazság vélelmezhető széttárt combjai közé, és komótosan visszaballagot helyére, a második sor szélére, ahol, ahogy még nem mondtam,  ült.
   Idegenbeszakadt hazánkfia kicsit zavartan kicsomagolta a papírt, mert a csend, bosszantó módon, rideg és dermedt helyett már olyan oldottnak hatott, minta egy kis karácsonyszag visszamászott volna. Kicsomagolta a papírt, amin egybeírt, hosszú számsor volt olvasható, nagy estlen, de szabályos számjegyekel.
   Csend, még mindig csend.
-Mi ez? -aki kérdez, gyenge. Igazi hatalom bírtokosai legfeljebb szónoki kérdéseket tesznek fel. Igazit nem. Mert az igazi kérdés feltevője gyenge. Választ vár. Valamit akar, már-már kér. Igazi vezető még akkor is úgy kérdez, mint ha költöi kérdés lenne, ha a kérdés valódi. Kifejezi, hogy nem függ a választól, a válasz milyenségétől. Hatalmának eszköze a kérdés, nem kérés. De ez valódi kérdés volt, és a csend egész borzalmasan elromlott tőle. Figyelő, sőt, gúnyos csend lett. Válasz nélküli csend. Majd csendes válasz.
-A városi alapítvány bankszámlaszáma.
    Irdatlan dörrenés hallatszott, amit fülcsengés és mozgolódás követett. Fájdalmas, borzalmas, hatalmas csattanás. Villanás, füst. Az elegáns, vadászias úr előtt ülő idős hölgy zsákként lenyaklott székéről, és elterült. A szék hátán lyuk. Az idős úriember füstolgő mordályt dugott vissza hónaljtokjába, zöld vadászkabátja alá. Csípős lőporszag.  A néni testéből vörös szalag szaladt ki a szürkésfehér linóleumra.
   A gyülekezet a teremben finoman felmorajlott. Körülbelűl, mint egy jól nevelt közönség egy színházi előadás után, amikor kitapsolván magát, készülődni kezd. Pakolászik, sutyorog, félhangos elnézéskérések közepette kioldalog a sorokból, odabiccent ismerőseinek, majd pont annyira sietős léptekkel, hogy az még ne legyen illetlen, kitipeg a kitárt kapun.
   Köszönés nélkül, hátra se nézve. Megdöbbentően gyorsan kiürült a terem, a csendes, látszólag lassú mozgás dacára. Ekforduló tekintetek, görnyedt hátek, felhúzott vállak. Távozás. Nem menekülés, nem megfutamodás, csak célzott távozás, ha valakinek már nincs dolga, hát elmegy. Ennyi. Utoljára a lekész maradt, kopogó fekete lakcipőjében kimért léptekkel távozott. De az ajtóban megállt, és úgy, hogy megmaradjon a tekintet hiánya, a közömbös hát és a minden érzuést és felelősséget lerázó hát, ennyit mondott fahangon, személytelenül, a semmibe, a senkinek:
-Itt sohasem győzhetsz. Soha!
   Elment. Csak ketten maradtak a díszteremben: a vagyona nagy részét elvesztett újsütetű díszpolgár, és egy szürkekabtos nénike, mozdulatlan fekve a szürkésfehér padlón, a nyakából több méteres vörös szallag futott ki, szétágazva.

Bambusz

"Ven Cse Huj Mind bambusz evőpálcikájával éppen bambuszrügysalátát evett bambusztálkából, miközben bambuszpadlóján ülve bambuszasztalkája előtt gubbasztott, bambuszvázas házában. Majd a bambuszvezetéken csordogáló vízből kortyolt, no persze bambuszpoharából, és közben egy bambuszkeretes, bambuszecsettel bambuszpapírra festett képen merengett, mely egy bambuszerdőt ábrázolt. "Bambusz"-gondolta."

Három ige

Egy

   Szóval, rögtön az elején szeretném leszögezni, szerintem is gáz, hogy a történet egy boncteremben kezdődik. Most komolyan, hogy lehet ebből jól kijönni? Mert ha még egy napfürdette réttel, vagy egy pláza színes-szagos játékboltjával indítanánk, és esetleg közben lesnénk be egy efféle komor hely fehér festékkel hiányosan befröcskölt ablakán, hát istenem, abból még kijöhet valami egész kellemes dolog. De ha rögtön a legelején ott van a boncasztal, a rengeteg köszörüléstől elvékonyodott pengéjű agykés, a koponyafűrész és a sarokba állított funér koporsóalj, hogy a fekete fóliával letakart horpadt bádoglavórokról ne is beszéljünk… na szóval ilyenkor a hülye is tudja, hogy a végén nem szól túl nagyot a happy end, és nem lovagol be a naplementébe a  cowboy ölében a kedvesével, meg ilyenek. De ha elfogadjuk, hoyg itt ez a kezdet, és szemügyre vesszük a helyet, akkor egy igazán takaros kis termecskét látunk, ugyebár ilyen krómasztalokkal, egyiken szépen összevart sápadt test, a falon kellemesen sötétlő penészfoltok, a szomszédban zörög a hűtő klímája, derengő zöld fény jelzi a menekülés útvonalát, és a legsötétebb sarokban vörösen izzó szempár. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az eredetileg Magyar Királyi Posta  tulajdonában álló Villamos Óra a falon kettőt mutatott, és ez hajnali kettő volt, bizony. Az egyetlen jó az egész dologban, hogy a legsötétebb sarok-ajtó-én háromszög legrövidebb oldala az én-ajtó volt, míg a kettő jóval hosszabbnak, és nagyjából egyformának tűnt. Így lehetségesnek tünt a fenyegetően parázsló szemek-illetve azok sötétben rejtező tulajdonosa- elől meglógni. Hajrá!
  Mentetek már neki teljes bikával befelé nyíló ajtónak, mert azt hittétek, azt kifelé teszi? Döbbenet nagyot szól. Miközben elterültem a padlón, röviden azon elmélkedtem, hogy célszerűen az ajtók arrafelé nyílnak, amerre nagyobb eséllyel kell menekülni, tehát pl. középületek vészkijáratai pl. kifele, mert nagyon ritkán állati sürgős berohanni mondjuk egy plázába. Ez alapján érdekes eszejárása lehetett annak, aki szerint a boncterem az a hely, ahová bemenni sürgősebb. Mindegy, landoltam. Közben a sötét sarok elindult felém, úgy szemestől. Nem, nem a zölden ízzó szemek, az egész sötétség. Másodszorra már jó irányba nyitottam az ajtót, és nekiiramodtam a folyosónak.
A folyosó van hivatva összekötni a korbonctani intézetet a kórházzal, áthalad néhány kisebb magáningatlan és egy hatsávos főútvonal alatt. A világítást ráccsal burkolt lámpák biztosították, amilyenek épitkezéseken szoktak lenni, csak ezeknek még rozsdásodó vas volt a rácsan, nem műanyag, mer ilyen lámpák még száz éve szoktak volt lenni az építkezéseken. Szóval ezen futottam, nem túl gyorsan, mert nem tudok. A lámpákról még tudni érdemes, hogy mind működtek, ami elég fura, de hát így volt. Mocskosak voltak, pókhálósak, rozsdásak, de mindegyikben ott ízzott a 20 wattos körte, boldog tudatlanságban afféle modern ostobaságokról, mint kompakt fénycső, meg ledízzó. Loholás közben hátranézve viszont konstatáltam, hogy olyan tíz lámpányit látok csak hátrafelé, a távolabbiak sötétbe burkolóznak. Némi loholást követően észrevettem, hogy a távolság már csak öt lámpa, és kellemetlen sárga szemek ízzanak az engem követő feketeség közepén. Más is nyugtalanított. Már legalább fél kilométert szaladtam, miközben a folyosó kétszáz méter hosszú ismereteim szerint. A mindenkori legfélelmetesebb színű szemek pedig már a sarkamban loholtak, lelki háti csupasz idegvégződéseimmel pedig már éreztem a belém vájó árnyékot. Furcsa fényt pillantottam az alagút végén. Furcsa volt, mert nem erre a fényre vártam az alagút végén. Ezen a végén. Nem is ez a vége volt. Hanem az. Ki volt írva, hogy „Boncterem”. Bent meg tiktakkolt a Királyi Villamos Óra. Nekiugrottam az ajtónak, majd hatalmas döndüléssel visszapattantam róla, mert ugyebár kifelé nyílt. Basszki.
Ahogy ott ültem, orrom vérét látva mindenfelé, a dolog, a sötétben búvó, ízzó szemű dolog lassítva közeledett. Gondoltam, mondani kéne valamit. Valami mantrát. Mondjuk olyat, hogy „ez csak egy állom, fel akarok ébredni”. De jobbat, mert ez sosem működik. Végül is olyan ötletszerűen jött az ötlet: „Semmi, de semmi nincs az elmémen kívül, amitől félnem kéne.” Kicsit blöffnek tűnt, de a gonoszul húzott, ízzó szemek megálltak. „Nincs semmi, amitől félnem kellene, ha elmém nem teszi félelmetessé.” Erre elkerekedtek a kis kék szemek, és zavart hörrenés hallatszott. „Nincs semmi rajtam kívül, amitől félnem kéne” Kihunytak a kis rózsaszín szemek, a fekete köd is felszállt. Béke, nyugalom, fényes folyosó, mindkét irányba nyíló boncterem lengőajtókkal. Maga a csuda béke meg nyugalom. Kivilágított kétszáz méteres folyosóval, aminek a másik végén a másik vége van. Király.
    Csak aztán valami nagyon furcsa érzés töltött el, ahogy valami nyákos valami kimászot azagyamból az öreglyukon át. Ilyesmi nem nagyon történt meg még mással, ezért röviden leírnám: borzalmas. Elöször is avalami nagyon nagy volt, ezért igen nehezen furta ki magát, közben mindeféle igegeket elnyomott, a legfurcsább testérzeteket keltve. Egyik pillanatban shatland póni sörénye csavarodott lábujjaim között, a következőben forró medvevas csapódott a karomra. Gyomrom hangyák csatatere lett,   köldökömből pedig minden idők legtüskésebb kaktusza nőtt ki. Mármint csak érzésre, de érzésnek egész borzalmas volt. Úgy éreztem. Özben a valami kijutott koponyámból, gerinccsatornámon haladt végig, szétpattintva a csigolyákat. Bénultam hevertem közben, a kelelmetlen testérzeteim megszüntek, a többivel együtt, mert teljesen lezsibbadtam. Közben véremmel és szöveteimmel összekent hatalmas fekete gyík mászott ki a hátamon, gorombán széthajtva pár bordámat. Recsegtek. A gyík az a megjegyezhetetlen nevű mexikói fajta volt, amelyik olyan ragadozó, és az alsó álkapcsában zömök, gonosz méregfogak ülnek. Nyelvét nyújtogatta a sárgás linóleumon, aranypettyes szemeit nem vette le rólam. Majd belemart a lábamba-szomorúan tapasztaltam, hogy érzékeim újra működnek, ellentétben mozgási képességemmel- és teli szájjal ennyit mondott: „Legközelebb valami jobbal próbálkoznék” aztán rágott tovább.

Panoráma

Nyugisabb, amióta meleg whyskit iszom. Valami gasztrobuzi haverom mondta, hogy a menők már szobahőn isszák, nem jéggel, szódával, hűtőből, meg ezek a régimódi baromságok. Szobahőn. Királyság. A jeget nem csípem a közös munkahelyí hűtőbe meg mégsem tehetem be az üveget.

A hidegtől fáj a torkom. És van még valami fontos. Nagyon tele van papírokkal az asztalom. Halmokban állnak. Az üveg meg ide-oda kerül, ahogy éppen leteszem. Ha hideg, a fullasztóan párás floridai levegőgőtöl csorog a kondenzvíz a palackon, és áruló nyomokat hagy. Háromszög, kör, négyszőg vagy hasáb alakú áruló nyomokat, márkától függően. A kis barna foltokra még ráfoghatom, hogy tea-néha azt is iszom-de a nedves üvegalj hagyta nyomok… szóval azok mindig aktív szemöldökvonogatásra késztetik a feletteseimet. Szegények. Az egyetlen arc, aki képes elpucolni a szart, ha már a plafonig ér, folyamatosan piásüveg lenyomatokat hagy a jelentéseken, a statisztikákon, a tervezeteken, az I. II. és III. titkosítású ügyiratokon, a kinevezéseken, sajtólentéseken és egyéb hazugságokon. Egyszer valamelyik arc meg is kérdezte, miért vannak mindenhol piásüveg nyomok. Mondtam, mert piálok, nem értem, ezt magától is kitalálhatta volna, d ecsak nézett. De amig én vagyok itt az elsőszámú pucolózemély, nem érdekel, mennyire néz furán. Még nyitható ablakom is van! Ilyen itt még az elnöki vendégszobában sincsen. Csak nekem. Amikor mondtam, hogy ilyen kell, ne hittek  a fülüknek. Ittcsak főosztályvezetőnek jár ablakos szoba, nyitni meg nem lehet, a biztonság, a kényelem és az egészség nevében. Majmok vagyunk üvegketrecben, amibe magunkat zártuk, elvágva mindentől, amiért érdemes élni. Amitől lehet élni. Nem lehet ablakot nyitni a terroristák miatt, mert ők szigorúan örzött ürrepülőterek nyolcadik emeleté másznak be. Nem lehet ablakot nyitni a meleg és a pára miatt, mert ennél egészségesebb a hullakamrákat idéző sterilen hideg, száraz levegő, baktériumszűrők tucatjain áttolva. És nem lehet ablakot nyitni a szúnyogok miatt, mert azokbetegséget terjesztenek. Nem szippanthatok egy jólesőt a mocsárszagú, szunyogos, fülledten forró levegőből, mert valami hülye kitalálta, hogy nekem mi  a jó. De nyertem! Írodám négy négyzetméter, a plafonon szenyvízcsövek kanyarognak, a lift ötven méterre van, és eze az emeleten nem áll meg, de nincs légkondim, éd van egy 30*40 cm-es, nyitható ablakom. Vágjátok!?! Nyitható! Szóval nyertem, és nyerni fontos.

   Azért tűrték mindezt, mert zseniálisan hazudtam. És a hazugség, bár sokan csinálják, hobbiból, szükségből, valójában szakma, sőt, szerénytelenség nélkül állíthatom: művészet. Persze az a jól borotvált metroszexuális félhím, vagy szintén jól borotvált szilikonnak kitömött csirke nem én vagyok, aki ott áll a kamerák kereszttüzében, és felolvassa az ordas hazugságokat. Ők már csak hazugságaim üvegfenéknyom mentes átiratát olvassák. De a szövegekért én felelek. Közönségkommunikáció. PR. Még a Challengerről is elhitték, hogy az történt, amit írtam,  pedig szerintem az eredeti sztori a mustárosfakkonal meg a flamingójelmezzel sokkal viccesebb…. na hagyjuk.  a legutóbbi ügy is, mesteri… Olyan finom részletek, mint a nem megfeleő antisztatikus bevonat az ablakok infraszűrőjén, a kozmikus sugárzás okozta színváltozás a gázpalack túlnyomásszelep-kupakján, és a hőálló csempék kölcsönhatása az iridium-műhold vészfrekvenciájával. Nyamm. Még az is elhiszi, aki ott volt. Már elhinné, ha élne bármelyik. De nem él. A sajtó szerint „minden idők kilencedik legsúlyosabb ürkatasztrófája”. Ez majdnem olyan, mint az olimpiai negyedik helyezet. Saját becslésem  minden idők 327-ik legsúlyosabb űrkatasztrófája az volt, hogy Neil Amstrong egyszer a lábíkrájába szúrt egy antigravitációs tollal. Patrick szerint még húsz évvel késöbb is látszott a sebhely, amikor együtt szaunáztak. De Patrick beteges hazudozó, szavát sem hiszem. Majdnem olyan jól hazudik, mint én. De annyira nem, úgyhogy ő nem ihat éjszakai túlórák alatt, és nincs nyithó ablak a szobájában.
    Szóval amikor valami olyasmi történik itt az üzemben, vagy a zürben, ami nem alkalmas arra, hogy tálaljuk a nagyérdemünek, de muszáj valamit mondani, mert azt egfeljebb  akínaiak tudják eltusolni, ha felrobban egy az adófizetők pénzéből épűlt, alig 15 miliárd dolláros űrállomás, naszóval ilyen helyzetben lépek képbe én, mint az információs osztály alá rendelt dezinformációs alosztály egyszemélyes osztaga, hogy égrengető hazugságokban megfelelően keverjem a techno-bullshitet a nyálasan hazafiaskodó részletekkel. Ehhez sok mindenre nincs szükségem, csak egy gyors netelrésre, belépéssel a világ összes könyvtárába, egy nxitható ablakú szobára, sok középkategóriás töményre, meg még egy kellemetlen apróságra. Az igazságra. Nekem tudnom kell, mi történt, mert nem tudok megfelelő hazugságokat tálalni, csak a számomra ismeretes igazság fényében.Na, ezért rettenetesen utálnak. Hg yaz a piasagú ipse a mcsárszagú szobályában egyfolytában kiváncsiskodik, és a végén a iztonsági osztályból mindig kinyomja- ha másképp nem megy, a CIA felső vezetésén kersztül- hogy minden adatot megkapjon. űutálják, mert félnek, és mert fölöslegesebnek érzik. Nem értik, hogy tudnom kell pontosan, hogy mi történt, hogy leírhassam azt, ami egyáltalán nem. Nem filozófus alkatok. Nem is tudnak úgy hazudni. Úgy, mint én.
   Jelen helyzet különösen kényes. Mert nem is értik, mi történt. Nem jöttek rá, mi ez az örüet, aminek a végén 15 milliárd dollár csúcstechnikából 25 tonna űrszemét lett, négy emberől meg három mázsa darált mirelit. Így kénytelen voltam úgy hazudni, hogy nem tudhattam, mi történt. -ez vékony jég. A körülmények ismeretében persze hihető  astory, és nem is gynge, de mégis... Még az az erkölcsi probléa is felmerült, hogy az általam kreált jelentésben valamely részlet a valóságnak megfelelő... igazán kellemetlen. Plagizálom a valóságot, mint valami dokomentumregény író. Pfujj.
    De hozzáférek a világ öszes könyvtárához, így  amiskontich egyetem lezárt tárlatához is. New Engalnd. Hideg, örűlt írók, meg ilyenek. Vicces. Na, mert ebben a könyvtárban őrzik Madame Sharon Delacroix ezoterikus írásait. Kézratban, mert soha nem adták őket ki. A hölgy médium volt. Testvére az a Monseur Hafiz Delacroix-nak, aki délamerika gyémántbányájában pehejtolal fejtetette a sziklákat. A lényeg az volt, hogy egy 3000 méter magas vákumcsőben ejtette a tollat az andokejtin, ami elképesztő sebeséggel csapódott be, mert ugyebár vákumban a toll is 10m sec 4-el esik, mint bármi más. A gond annyi volt, hogy afal nem volt teljesen függőleges, és a tol néha átütötte a colos vas csőfalat. A amások gond volt, hogy sokkal lasabban haladt, mint csákánnyal tette volna. Egyébként testvérével sosem találkozott, csak mindkettőjük halála után derült ki a rokonság. Tehát tmindegy. Na mindegy. Madame Sharon ezoterikus írásai között szerepel egy bonyulúlt érvlés arról, hogy miért nincsenek vérfarkasok. Az ember nem várna ilyen materiális érvelést ez ezotero mamától. Szerinte azért, mert nincs telihold. Logikus

"Kedveskéim, gondoljátok csak el, hogy ezen a szegény földön soha nem pompázik a hold az ő teljes teljességében, luna sosem fedi fel enkünk teljes arcának pomázatos elefánsont ragyogását. Mert amit mi itt a földön láthatunk halandóként,a nap frró fényének jeges tükrözése. És mennél inkább teltebb az éji istennő arca, annélközelebről surolja a napfény a mi Földünket. Teljes tiszta Holdat akkor látnánk, ha pont a hátunk mögül sütne, de Föld anyánk akkor kitakarja Phoebos fényét: Minő csodás paradoxon, hogy  alegtelibb telihold a holfódfogyatkozás, a teljes fénypompa sötét, a legteljesebb feltárulkozás a legmélyebb sötét titkolózás... igen. Még alkonyi rán, hegycsúcson álva, alaehető legjobban nap és hold közé emelkedve egy szirtfokon, így sem láthatjuk meg a valódi teliholdat, csak acsillagok felé szárnyaló felsőbb lényeknek adathat meg ez a csoda...
  Ilyeténformán, mg ha a sőtétség szolgájaként valaki emberállat formájában jönne kísérteni az éjben, nem tehti, mert nem adatik meg ebben a földi létben a teljes telihold misztériuma...óvakodjatok inkább a hegyi trolloktól, kik ép a teles sötétben lálkodnak, mert még aleggyengébb fény is kövé dermeszti hideg-kék vérüket..."

Idáig az ezotero. Flösleges hülyeség. Még jó, hogy nem adták ki. Csak egyvalami érdekel. Carlos del Silva utolsó tiszta pillanata. Ő volt az állomáson tartozkodó nemzetközi team egyik agja. Az a tagja, aki a megdöbbentő válasz volt értetlenkedő krdéseinkre. Hogy rájött-e? Rájött-e arra, amire én, szemlélve videónaplóját, és a fedélzeti kamerák felvételeit. Rájött-e, miért volt fokozodó jókedve, miért múltak el rosszúlétei, hogy lehetett egyre erösebb és életvidámabb a súlytalamságban, sápadtan öklendező kollégái között, Elképesztő munkabirása csak őt nem döbbentete meg, és fokozodó eröszakossága is sok fejtörést okozott a NASA pszichológusainak. Engem csak ez érdekelne, hogy utolsó pillanatában értette-e, mi történik. Eszébe jutott-e egyre sürüsdő szakálla, villódzó fehér fogai a borotválkozótükörben, dagadó inai és morgóssá mélyülő hangja, amikor, utolsó emberként leélt pillanatában kilesett az űrállomás ablakán, és megpillantotta a teljes, tökéletesen kerek, teljes teli HOLDAT. Ami ezután történt, már csak talágatás. Alapját néhány a robbanás elötti utolsó zavaros felvétel képezi, amin egy hatalmas, szörös torzalak eszeveszett ámokfutása látható a MIR nemzetközi űrállomáson.

Refúgium

Szóval, persze előkészítettem a baltát. Mert előrelátó vagyok. És, persze, az ágy alá tettem. Mert hülye vagyok. Az ágyba kellett volna tenni, szeretően átölelve aludni vele, ha már hosszú nyelével nem fért be a párna alá. Plüshmacim lehetett volna erre az éjszakára, csak egy élvédő kellet volna rá, nehogy megharapjon álmomban, álmában. De az ágy alá tettem. És ez, most, nagyon, nagyon messzinek tűnt.

   Számos szempontból utálétam ezt a szobát. Üknagyanyám társalkodónője itt akasztotta fel magát. Dédnagybáttyám egyik kártyapartnere-valamilyen nyugdíjas ezredes- itt lötte magát fejbe, miután utolsó fillérjét is elpókerezte. Innen ugrott ki egy fehércseléd, a homályos századelőn, és deliriumos álmában itt nyelte félre elmebeteg nagynéném a nyelvét, ékesen bizonyítva, hogy finom familiám nem csak a külvilágra nézve métejező  hatású.

   Folytassuk: a szoba a legfelső emeleten lévén, remekül halhattam a padláson vadászó menyétet. Mint egy természettudományos ismeretterjesztó rádiójáték. Elöször jön az egérke: tipp-tipp-tipp, ropp-ropp, tipp-tipp-tipp, ropp-ropp, tipp-tipp-tipp, ropp-ropp. Bildogan tipeg, és rágcsál, a jó ég tudja mit, mert erre a padlásra már vagy száz éve nem vitt fel senki semmit, mert akkor rogyott össze a feljáró korhadt fája a kertész alatt, egy életre megnyomorítva szerencsétlent. Szóval, eszeget az egérke. Meg járkál. Alig hallom hangosabban, mint ha a fejtetőmön tenné ugyanezt. Tipp-ropp... Pár percig. Asztány egyszerre csak pootpotpotpotpotpot (surranó menyétléptek), majd kavarodás, csattanás, és... keserves egérsírás. Az valami borzalmas. Panaszos vinnyantás, majd csend. Majd megint, majd megint. Egyre halkabban. Ha eléggé hegyezed a füled (mi mást tenne ilyenkor az ember?), még a leg elhalóbb kiss sippantás után is jön egy még halkabb, egészen addig, amig a kétségbeesett zajocska beleolvad aaz éjszaka neszeibe, az örökké panaszos örg ház nyöszörgésébe. Hát ez. És persze nem egyszer, mert rengeteg buta kis egérke, és számos feneketlen gyomrú nyest lakozik a hatalmas padláson. Hát igen.

    A festék meg apró gipszpelhyek folyamatosan szitáltak, piszkosfehérre festve minden t és mindenkit, aki belépett. Nagyon sok kopott puttó tekergőzött az omladozó kandallón, és a számos pókháló mindíg lengedezett, próbálta bár az ember bezárni az össze-vissza vetemedett ajtókat, ablakokat.

   viszontt a legnagyobb baj   az volt, hogy a felső emelten csak ez az egy szoba volt lakható. Nem vagyok pontos: a szüleim szerint ez az egy szoba volt lakható, bárki más szerint ez sem, sőt, visszafogott vélemények szerint az egész épület robbantómesterért kiáltott. De az az egy szoba lakhatónak nyílvánítatatott. Ezért, amikor megérkezett nagynéném, kifejezéstelen bogárzöld szemeivel, bogárzöld kaftánjában, bogárzöld cipőjében topogva, bogárzöld böröndjét cipeltetve, meglepő módon nem zöldre festve dús szökés-öőszes sörényét, szóval amikor befutott, hogy napokon mesélje, hogy milyen volt a  régi szép időkben, hogy ma milyen gonoszak az emberek, majd késöbb, hogy a régi szép időkben milyen gonoszak voltak az emberek, naszóval amikor befutott szokásos két hetes vendégeskedésre, persze, hogy engem passzíroztak fel ebbe a borzalmas szobába, mert azért annyira lakható nem volt, hogy nagynáném nyugtassa tekintélyes valagát az egérszaros kanapén. Mert az egerek nem korlátozódtak a padlásra. menyétet még nem láttam itt lennt, de ez is csak idő kérdése.

   A balta nem az esetleges menyétek miatt kellett, azoktól nem tartottam. Nagyon, nagyon utáltaam ebben a magányos szobában aludni, az üres emeleten. Most mondhatjátok, hogy babonás vagyok, amiért zavart az örökké nyeklő-nyakló ház, az egerek halálcincogása, meg annak a tudata, hogy az elmúlt négy évszázad során hány ember sorsa teljesedett be ezen penészes falak között, de akkor is féltem. Persze szerencsésen a családi kripta már nem az alagsorban van, hanem egy förtelmes neogót kápolnaszerüség a kert végében, és át is vitták a dicső múlt halálszagú maradványait oda-mármint a nagyját- meg most már van itten mozgásérzékelő, szén-dioxid detektor és kompakt fénycső, szóval modernizált ház, korszerű penészírtó oldatokkal és modern egérmérgekkel, még parabolaantennánk is van, csak beleköltött a gondnokné fekete macskája... szóval minden ok, csak rém nyomasztó ez az üres harmadik emeleti szoba, fejetlen kövér angyalkákkal a kandallón, rágcsáló halálsikolyokkal és szúpercegéssel. De én itt aludtam, most két hétig. A biztonság kedvéért egy baltával. Az ágyam alatt.

   Lassan ébredeztem, fokozodó nyugtalansággal, lidérces álmoktól gyötörve. Töbször is azt gondoltam, már ébren vagyok, de csak újabb álomba ébredtem. Többször is a szobámban ültem az ágyon, de mindig csak újabb álomnak bizonyult. Végül úgy éreztem, érzékeim tényleg kiélesedtek, az arcomba vágodó hideg bűz tényleg az éber állapotomból ismert helységet idézi.

Lépések. A szobában. Kemény, koppanó, lassú léptek, az ajtótól az ágy felé. Ez utóbbit persze nem tudhattam, csak feltételeztem.Nem egér, nem menyét. Talán ember.Esetleg valamely rokon. Remélhetőleg csak egy emelettel alantról, nem mélyebbről. Megfordultam, évszázados ágyrugók nyekergése közepette. A holdfény hosszú sávokban világította meg a padlót, ahol nem állt senki. A lépések is elhalgattak. Úgy döntöttem, a hangokat csak a régi gerendázat produkálta, így visszafordultam, hogy tovább aludjak. De ahogy elfordultam, a lépések sietve közelíteni kezdtek, én meg rémültem megpördűltem. Semmi, semmi. Aztán, ahogy néztem a betörő hideg fénypászmákat, mintha kavarogna ez a fehér por, mintha a léptek felverték volna... Na jó, hátat fordít, alszik, nem vagyok hajlandó ebbe beleőrülni. Ekkor már átfutott az agyamon az ágy alatt heverő balta, de még csak kósza gondolatként. Falfelé fordul. Csend. Az ugye jó. Semmi léptek, csak nyugis, néma csend. Tök jó csend. Olyan csend amilyen ebben a házban tán még soha nem volt, köszönhetően az egereknek, menyéteknek, szúnak és szélnek,az eddig még nem említett patkányoknak, poloskáknak és csótányoknak. Ha jobban belegondolok, nem is annyira megnyugtató ez a csend. Egyáltalán nem. Így megfordultam a hangtalan rugókon, belenézve a néma holdfénybe. Semmit nem láttam. Elsőre. Holdfényben kavargó por. Közelebb. Jött. Valami. Kellemetlenül közel állt az ágyhoz, nem tudom, mi.Ki. Holdfényfehér alak, emberszerű, nyomasztóan áttetsző. Nyirkosra izzadtam az ágyneműt egy pillanat alatt. Becsuktam a szemem. Majd ki. Ott volt. Hirtelen előre nyúltam, hoyg szétfoszlassam a látomást, szétkergessem az agyam szülte lázálmos képet. Görcsbe rándult a gyomrom, magzatpózba hajtott a gyűrött lepedőn. Mert a jelenésnek volt anyaga. Jeges, nyákos pókháló.Mögötte furcsán vonagló zselé, és redvás csontdarabok. És ekkor már nagyon bántam, hogy nincs a balta mellettem az ágyban, mert a tenger mélyén ugyanannyit segített volna, mint így, az ágy alatt.  

   Feküdtem, tágra nyitott szemekkel, pislantás nélkül az ágyon, összegörnyedve, meredten néztem a fehér jelenést ágyam előtt. S a jelenés is-érzésem szerint- méregetett engem halovány parázs szemeivel.Így telt az idő. Először semmi változást nem érzékeltem, mintha megdermedt volna ez az egy rémítő pillanat, ahogyan nyákos újjal, embriópózban görnyedek az ágyon, pihegve, görcsösen meredve magam elé, a holdfényfehér, parázsló szemű nyákos semmibe. Minden izmom feszül, jeges verítékben fürödve, hangtalan, s a moccanatlan másik az ágyam előtt. Aztán éreztem egyre jobban fájó izmaimat, hüllő-hideg bőrömet, szárazan égő szemeimet, s újamon az alvadó nyákot. De a másik, az a másik is változott, egyre kevésbé tűntek át rajta az ódon szoba részletei, s a belőle áradó hideg is egyre dermesztőbb lett. Közben émelyítő dögszag töltötte be  a helyiséget. A balta, olyan jól jött volna most az a nyomorult balta, ami ott hevert az ágy alatt, a tenger mélyén. Nem lehetett tovább bírni. Levetettem magam az ágyról, arrébb taszítva a valamit, és kirántottam fegyveremet az ágy alól. A terv ez volt. Ahogy nagy nehezen megperdültem tengelyem körül, nekivágódva a rémalaknak, hát az nem mozdult el egy centit sem, én meg az ágyhoz préselődve tottyantam a padlóra.Undorító érzés volt. Rugkapálva bevergődtem az ágy alá, üvöltve, hogy elnyomhassak még rémítöbb zajokat. Az ágy alá ép hogy befértem, megmarkoltam a baltát, de ezen a szűk helyen használni biztos nem tudtam. Megpróbáltam vállal fellökni az ormótlan bútordarabot, de nem ment, csak recsegett a szuvas fa. Annyira el voltam foglalva vergődésemmel, hogy késve érzékeltem a bokámra fonódó csontos kezet, mely piheként rántott ki az ágy alól. S ahogy üvöltve hemperegtem a padlón, és a baltát kerestem, csorba, málló fogak martak a combomba. őrjöngve rugdalóztam, csapkodtam, ordibáltam, síri ellenfelem azonban sokkal erősebb volt. végső kétségbeesésemben valahogy mégis elrúgtam, s csodálatos módon egy akácfa nyélre fonódtak újjaim. Ekkor markolta meg hátulról a két nyirkos kéz a torkomat. A szoba egyre zöldebbé vált szemem előtt, miközben  baltafokkal csapdostam a hátam mögé. Többször is eltaláltam valami tompán kongó, recsegő ocsmányságot, és a jeges újak szorítása ellazult. Kitéptem magam, és őrjöngve kirontottam a folyosóra, leborítva valamely ősöm  páncélzatát. A szétguruló darabok zaja már felébresztette a családomat, mire leértem a lépcsőn.Kimásztak szobájukból, és vaksin méregettek. Nagynéném nem volt ott, mivel ágyú-süket. Bátyám hiánya már feltűnőbb volt.Hatalmas zűrzavarban próbáltam elmagyarázni, mi is történt, de nem ment, mert zűrzavar volt, mert nem értették, és nem is akarták érteni. Előszőr jött a rémálom-hisztí verzió, aztán a betörő verzió, aztán, miután megállapították, hogy ajtók ablakok zárva, és a baltán levő vér az én orromból jött, visszatért a hiszti verzió. Ismét bebizonyosodott, hogy apám úgy tud nyugtatni, hogy valójában sérteget, anyám meg panaszait vigaszokba csomagolja.Sokat nem segített rajtam mindez. A jelenés fekete váladéka a kezemen és  a balta fokán nem bizonyított semmit, mondjuk ebben a mocskos házban nem is csoda.A dolog megfeneklett, és éppen annál a résznél tartottunk, hogy én most visszamegyek egyedül aludni abba a szobába, mármint szerintük, én meg nyilván nem, szóval már erről szólt  a páncélszétgurulást is felülmúló hangzavar, amikor a szobájából felbukkant  a bátyám. Sápadtan, szőkén, zavarodottan. Aztán apám lekevert neki egy pofont. S a pofont követően apró rubinpiros cseppek szálltak át a folyosón, és szétkenődtek az ízléstelen tapétán. A vércseppek egyben a pofon okát is megmutatták: apám szokás szerint döbbenetes sebességgel, csalhatatlan magabiztossággal jutott egy következtetésre: a bátyám homlokán éktelenkedő friss seb az én baltámtól szármozik, és ebből következően ez egész éjszakai szellemjárás és kalamajka az ő ostoba tréfája. Ezt el is mondta, többször, olyan hangerővel, hogy még nagynéném horkolása is panaszosra fordult az ajtaja - az ajtóm - mögött. Végül anyám békítőleg karon fogta, és visszacibálta közös hálójukba. Mi meg ott álltunk a folyóson, alvadó vérrel az arcunkon, és szólni nem mertünk, mert az utolsó atyai dörgedelmek kiadós verést helyeztek kilátásba a legkisebb zajra is. Bátyám remegő kézzel simogatta csimbókos fürtjeit, és szinte nyüszitette:

-Nálam is járt, nálam is járt...

Ott álltunk, homlokán feketéllet a seb, gonosz karom formájú. Néztük egymás, pihegve, apám elhalkuló, majd újra hangosodó méltatlankodása, anyám csitító cicegése közepette.Nem mertünk szólni. S a mocskos ablaküvegeken át felderengett a hajnal, már mozdulni mertünk, még mindig egymást nézve, fejet ingatva és bólogatva, lassan visszasettenkedtünk, gondosan a lépcső szélére lépve én, ő két kézzel visszaeresztve a kilincset. A felső emeleti szobába már rózsaszín fény szűrődött be, sehol semmi kísértet, vagy ilyenek. Lefeküdtem az ágyamra, a szoba megnyugtatóan világosnak és üresnek hatott. Így megpróbáltam elaludni. Jó szorosan öleltem a baltámat.

A kolosszus

...és ekkor eljött északról, nagyobb magasabb volt a legmagasabb fánál,  súlyosabb a leghatalmasabb szürke sziklánál, mindennél, mindennél nagyobb volt. Átgázolt a tavakon, átlépte  a hegyeket, elfújta homlokáról a felhőket, nevetése mennydörgés volt, lépte földrengés, sóhaja vihar. Teste maga volt a fenyegető, sötét égbolt, lábai mérhetetlen oszlopok vagy hatalmas esőpászmák, hajnali lehelete köd, s ha őszi estéken végigsimított erdő-rengeteg szakállán, másnapra zúzmarától fehérlett a táj.

   Az emberek-mert voltak már emberek akkoron-rettegve néztek az elsötétedő égre, földkunyhóikba és barlangjaikba menekültek Napokon és éjszakákon át tanácskoztak a tüzeknél, hogy mit tegyenek, ha ennek az új veszedelemnek bőrét nem fogja a szekerce, tűz nem kezdi ki, s a legjobb is íjász ha a derekáig fel tud lőni... És a harcosok a vállukat vonogatták, és szemében még annak is a félelem kormos sárga lángja égett, amelyik puszta tőrrel rontott rá a legnagyobb medvére. És tanácskoztak éjjeleken és nappalokon át, örült és nagyzoló terveket szőttek arról, hogy a messzi délen élő városok néphez hasonlatosan agyafúrt szerkezeteket építenek, s mint egy erőd bástyáit, fogják megrohanni a rettenet láb-oszlopokat. De az öregek csak ingatták borzas-ősz fejüket, és legyintettek. Sem ostromtornyok, sem kővetők, sem lángoló dárdákat hajigáló  szerkezetek nem kezdenek semmit ekkora ellenséggel szemben. És összehívták a druidákat, sámánokat, ráolvasókat és vajákosokat tíz napi járóföldről, és azok összegyűltek az ötszáz éves tölgy alatt. Főzetek forrtak a zöldes kérgű üstökben, ráolvasások és varázsigék visszhangoztak a sűrűben, áldozati állatok panaszos bőgése hallatszott, és a kicsorduló vér vörhenyes iszappá áztatta a fekete talajt.S a  hatalmas árny nem mozdult, az ősök minden áldása és átka semmi volt. Millió szem csillagként vibrált az eget átívelő testén, értő közönnyel pislogva a rettegő és küszködő emberekre.

    És végül a legvénebbek és legbölcsebbek kimondták: el kell innen menni. Az átokként rájuk települő óriás legyőzhetetlen, elűzhetetlen. A tudók tudni vélték, hogy egy ekkora lény életének hossza, is méretéhez hasonlatosan beláthatatlan. Rettegtek, mert ez a vad erdős vidék volt a hazájuk, ameddig csak az emlékezet visszanyúlni képes, mondáik és meséik mind erről szóltak, az idők kezdetétől tanyáztak ezen sötét vizek partján. De ha menni kell, hát menni kell. Összekésziteték avittas kő és mindennél drágább bronz szerszámaikat, fegyvereiket, ékszereiket, repedezett csont amuletteket és mázatlan agyag házibálványokat, kötegekbe kötve összehordták a bőröket és prémeket, komoran méregették a rúnákkal telerótt sziklákat, melyekt legfeljebb szívükben vihettek magukkal, míg a tünékeny emlékezet elveszejti az igéket.

  Szomorú, nagy ünnepet csaptak, még utoljára,, legutoljára. Némán nézték a lobogó ünnepi máglyákat, és lassan majszolták a fejedelmi szarvashúst, lazacot, fajdot.

  És ekkor, vakmerőn, kéretlen előállt a törzsfőnök épp felcseperedő fia, és kérdezett, olyan butaságot, amely még ifjú korához is méltatlan volt.Miszerint, hoyg miért is mennek el. És aki kérdez, az választ is kap, így van már csak ez ezen a kegyetlenül igazságos világon... Íyg elmondták neki, hoyg az óriás, és belakta a világukat, árnyéka betakarta a napot, lépteitől sötét sebek szakadtak a földön, lehelletétöl dér borítja a tájat, nappal tekintete ízzó aranytényér, éjszaka hidegen figyelő apró szemek mírádjai. És mindezért az óriás, mely belaktat világukat, imárom mindehol ott van, és legyőzhetetlen, mind fegyvereik, mind messzi déli népek furmányos háborús masinái által, és a vidék összes varázslójának minden bűvidége, ráolvasása, fehér és feketemágiája ne segít, és így hát nem marad más választásuk, minthogy elmenjenek messzi vidékekre, elvivén mindent, ami mozdítható, és itthagyván mindent, ami nem, a tűnékeny emlékezetre bízva, hoyg megőrízze, még az idő kegyetlen sodra el nem málasztja mindazt a történelmet, tudást és fortélyt, mely elmozdíthatalan ide tartozik.És az ífjú ere íyg felelt: de nem látjátok, hogy az óriás teste egünk lett, lábai éltető esőpászmák, vagy léptei nyomán mely sötét üregek támadnak, azok mélyén víz fakad, s halban gazdag tengerszem lesz ott, és lehelete lett a hajnali harmat, ésa dér, és tekintete nappal  a nap melege, éjjel megy az éji sötét hideg szikrái, és így az órás nem erdejeik, tavaik, napfényes deleik és ködös hajnalaik ellene lett, hanem világszerű, maga a világ lett. És a bölcsel elküldték az okoskodó legényt, mert a bölcsek természete már csak olyan, hoyg csak saját bölcsességüket halják meg, meg a hasonszőrűek helyeslését, és ilyenformán kevés tévesebb dolog van, mint az efféle bölcseket bölcsnek nevezni, de mégis ez a szokás mindefelé.De voltak nem bölcsek, harcosok, vadászok, bolondok és nyomorékok, mindeféle népség, akik nagyon is értették, mit mondott a fiú. És másnap vaélahogy a nagy ünnep kába másnapján annyira, de annyira nem ment  a készülődés... fölösleges elmesélni, mit morogtak a bölcsek, okoskodtak az okosok, kötekedtek a kötekedők és aggódtak az anyák... végül maradtak hát, halásztak az óriás lába nyomában, nézték hajnalban a leveleken csillogó leheletét, vacogtak és izzadtak szemei fénysugarában. És ahogy teltek az évek, dekádok és sázadok, lassan elfeledték a népek az északról jött óriást, már nem tudták, hogy a tavak léptei nyomát őrzik, hogy a köd és a dér a lehelete, hogy teste az ég, és tekintete a milliárd égitest. S mivel annak idején az óriás is átadta magát az emberek  képzeletének, vágyainak, babonáinak, ő sem volt már független a hittől, mely először léte puszta következménye volt, de késöbb fenntartója, sőt létének oka lett, ahoyg az emlékezett rögös útjai kivezettek a múlt homályos történeteiből a jelen unalmasan biztos szürke tudásához. De mélyen, az elmocsarasodott tavakban, az elaggott, dudvás erdőkben, az elmosodott faragású kövekben még ott élt az óriás. Megidézhetetlenül, láthatatlanúl, de nyugtalanitóan érezhető volt jelenléte, aki elöszőr maga a Világ volt, majd a világgá lett.

Kevés monda őrizte meg az óriás emlékét, és csak  a leghomályosabbak tartalmaztak valamit az igazságból. Legtöbbet egy jóslat, miszerínt ha dögvész,  vagy fekete halál pusztítana a vidéken, vagy más sötét veszedelem támadna a világ valamely sötét zugából, akkor ezen rejtélyes vidéken végezhető minden engesztelő áldozat és bűbáj, mely megszabadítja  a világot a veszedelemtől. És eljött a Veszedelem, szenvtelen gonoszsággal, hamisan szóltak a harangok, a kisdedek gőgicsélése émelyítő sivalkodássá lett, a papok zsolozsmája értelmetlen rikácsolás, a farkasok üvöltése meg túlságosan is közeli Holddagasztó vonítás a kertek alatt. Elfagytak a gyümölcsfák virágai, és a kevés megmaradt termés is lehullott éretlen, ha csak férgek lakomájává nem lett. Romlott tejet adtak a tehenek, és a disznók húsában gonoszul mosolyogtak a kis hólyagocskák, féregbölcsők. Az embereket pedig komor őrület szánta meg, és elővették a legelesettebbeket, leggyengébbeket, hogy bűnbakokká tegyék őket, és   a mágják füstje elkeveredett a hegyeken komoran ülő felhőkkel. ÉS míg az urolkodók, bölcsek és tudók rendeltetésükhöz hüen a zavarból káoszt csináltak, a kétségbeesésből reménytelenséget, a tévedésből bűnt, erkölcsöt idéző szavakkal és nemes gesztusokkal tolva Bafometh szekerét, a kocsmatöltelékek és bolondok, csodabogarak és számkivetettek között terjedt a hír, hogy semmi más módon meg nem állítható mindez a vész, csak ha valaki vállalkozó szellemek-elnézve a körülményeket, sokkal inkább őrültek, mint bátrak- elindulnak, s egy elfeledet, isten háta mögötti vidéken, órás lábnyomából fakadó tavakkal tarkított ködös erdőségben, lekopott rúnák titkait őrző kövek között csatangolva kiállják mindazon értelmetlennek tűnő, nyomasztó és borzalmas próbatételeket, melyeket az Út hoz, elviszik a Bolond Képét az Óriáson túlra, s ott minden átokkal megterhelve, melyet óhatatlan összeszedtek kalandozásaik során, meglelik a Jelképek helyes sorát. Mindezen sületlenséget persze nem értette senki, de a legalávalóbb, legélhetetlenebb és legrokonszenvesebb elemek még össszeáltak, az átoksúlytotta birodalom három városában, mindannyian magukhoz ragadták a vészterhes talizmánt, és elindultak az útra. ÉS a legmocskosabb, legsötétebb bűntanya mélyén,  a zsibárus, aki az egyik képet átadta valamely éhenkórász szerencselovag csapatnak, lassan elaludt az asztal gyalulatlan deszkáin. Lustán csapongtak a denevérek a düledező kémény körül, és a halkuló részeg zsongásban gyengén éledezett a remény, törékeny szárnyat bontogatva az áradó mocsokban.

Okostojás

Az Úr a Paradicsom romjai közt üldögélt, és lantját pengette. Hatalmas fák árnyékában, elefántderék vastag gyökerek között. A hatalmas gyökerek szürke köveket szívtak elő a földből, szeszélyesen össze-vissza dobálták őket, a játékos kedvű szél és eső pedig kapukat, ablakokat, domborműveket faragott a hatalmas gyökércsápok előcibálta szürke labirintusba. Így született Angkor ősi romvárosa, és az Úr lantja is inkább szitár volt. Minden esetre játszott, mélabús dalokat, és elég jól érezte magát. Madarak húztak az égen, és a tigris véres bajszát a mohába törölte, jóllakván a szarvasünővel. Ekkor valamely esőmarta dombormű különösen csúf démonja lelépett koponyákból emelt díszhelyéről, s a szürke kőport kényesen veregette le magáról.

-Színésznek kéne menned, Lucifer-sóhajtott, szitárját letéve.

-Színház az egész világ...-sóhajtott az, alfelét vakargatva és tüsszögve. Hiába, a kőpor...

-Ma akkor azért találkoztunk, hogy...

-Vicces így a paradicsom. Az oroszlán immárom kevésbé legel a báránnyal, meg is fogyatkoztak szépecskén, farontó gombák nőnek a hatalmas törzseken...

-Kicsit megváltoztak a létfeltételek az alma-ügy óta...

-Életre kelt a panoptikum, és kiderült, hogy nyolc centis szemfogakkal mégsem a legelés a létező legjobb elfoglaltság? És hogy a borostyánsárga viperaméreg mást is tud, mint szépen csillogni?

-Gúnyodat még elviselném, de most untatsz, és az már nem fér bele. Miért vagy ma itt?

-Mai értekezésünk tárgya az, hogy miért nincs ember...

-ó... Asszem, főzök teát- és így tett.

-Most már démon helyett pufók, gödrös térdű, matrózblúzos iskolásfiú volt Lucifer, idegesítő, magas, éneklő hangon beszélt, széles gesztusokkal.

-Mai előadásom során a színkeverésből kiindúlva kívánom bizonyítani, hogy nincs ember.

És színes táblakrétával firkálni kezdett az ősi falakra. Feldobta a szivárványt.

-Vörös-narancs-sárga-zöld-kék-ibolya, ezek a szivárvány szinei, érdemben ezek A Szinek, minden más csak árnyalat.

Az Úr erős kínai teát kortyolgatott, morogva.
-Na ja...
Akkor most nézzük  a színkeveréseket. Kék-sárga zöldet ad, sárga-vörös narancsot, és így tovább.
-Jaja...
-Szóval az ilyen keverékszíneket a köztes színnek látjuk- Lucifer mutatóuját felemelve szónokolt, hatásvadász hangsúlyokkal.-De... mi történik, ha a színspektrum két szélső színét keverjük? Sárgászöldet kapunk?!?
Az úr végtelen lassúsággal öntötte le a himalájai forrásvizet a Darjilingi kertek teremte levelekről.
-Jaj Istenem... -sóhajtott ironikusan. Egy apró csészébe is öntött némi teát, és az arra kúszó vénséges vén királykobra elé tette. Lucifer homlokán apró függőleges ránc jelent meg, és krákogott.
-Szóval, az alkony, mint láthatjuk, nem zöldessárga színben pompázik, amikor az ég kékjét megfesti a lenyugvó nap vöröse.Nem kérem, amit látunk, az BÍBOR! Szemünk már nem képes két ilyen távoli színből a középső színt megalkotni, hanem egy NEM LÉTEZŐ szint látunk!
-Hüha!-mondta az úr, és finoman megtörölte az öreg kobra ajkát, ahol mellé folyt a  tea.
-Tehát kapunk egy színt, pontosabban egy SZÍN érzetet, amely mögött nincs szín! Nincs frequencia, amely jellemezné a bíbor színt, csak keverék, vörös és ibolya keveréke. Nincs ilyen szín! 
-Értem-Isten tekintete homályosnak hatott, a távolt fürkészte.
-Most térjünk át az emberre...
-Ami nincs...
-Pontosan, az emberre, ami nincs... Szóval, nézzünk egy archetipikus emberszimbólumot, a sárkányt, akeleti sárkányt. Tulajdonképpen szárnyas kigyó, esetleg szárnyas féreg.
Az Úr közben az ölében sziesztázó agg kobrát simogatta. Az szerencsére süket volt.
-Szóval van a sötét, állati, földhözragadt lét, az ösztöneinek és vágyainak, indulatainak rabja lény. Az már mindegy , hogy alantas vágyainak mivel szerez érvényt, karmokkal, kőbaltával vagy lézerágyúval. Az elv a lényeg. Ami esetleg lehetne több, mint állati, az az intellektus, amely megalkotja a kőbaltát és a lézerágyút. De nem. Ha végletekig fejlesztjük a túléléshez szükséges eszköztárat, akkor szupercsótányokká válunk, zseniális túlélőgépekké, akik maximumra fejlesztették az evés ürítés, túlélés-ölés, pusztítás gyógyítás tudását, hogy a bennünk élő állat maximális hatékonysággal teljesítse evolúciós programját. Tehát adott egy lény, akit az isteni szárnyak emelnek az állati alantas lényből...mivé? Szárnyas féreg ez csak, de hol az ember?
-Sok mindent nem mondtál még el az emberről, emberünkről, Lucifer...
-Hogy szuperracionális elméjét irracionálisnál irracionálisabbb célok szolgálatába állítja?
-Ne légy gyermekded. Senki egy szót sem szólt itt racionális lényről.
-Rengetegen szóltak róla.
-Irracionális... Nem igaz alapfeltevésekből igaztalan eredményre jutni, majd felháborodni...gyerekes.Fáradt vagyok, Lucifer.Megválaszolom kérdéseidet, ha némelyeket még nem tettél volna fel, vagy csak a  válasz közben jut eszedbe, hogy fel is tehetted volna, akkor elnézést
   Az ember van, pont annyira, mint bármi más. Nem kevés az, ami sajátja. Félig isten, félig állat, de nem pusztán ennek a kettősségnek rabja. Igen, amikor a vérszomjas majom atombombát ragad, amikor a legszofisztikáltabb technikát állítja érzéki örömei szolgálatába, amikor intellelktusa perverz kéjvágyának öncélú kielégítését szolgálja, akkor tényleg. Akkor nem látszik valódi színe. Igen örökké boldog utópiát kerget, és boldog aranykoraba vágyik vissza. Igen ezzel olyan, mint valami bárgyú ökör, aki a szarvára kötött répát elérni vágyván tör át mindenen. A gepárd sem rohan örökké, az ember sem csak azt teszi, mi emberi, hiszen jól látod, döntően állat. Szomorú, hogy számos állati tulajdonságának ad emberi ruhát, és cifra rongyokba öltöztetett szánalmas cirkuszi majomként parádézik. De ott van a művészet....példának okáért. 
-Amikor az állat megpróbálja a teremtés isteni aktusát utánozni, léha érzékek és perverzió örvényében, meg ilyesmi...
-Igen a művészet, amikor a dolog már annyira önmaga, hogy túlmutat önmagán. És nem megtisztítja a sártól művészetének építményét, hanem trágyából tapaszt vakítóan fehér márványpalotát, igazibbat, mintha carrarai márvány lenne, mert igazibb lesz az igaznál, mert bepiszkolhatatlan, mert olyan tiszta, hogy a piszokkal egylényegű, és azért az el nem érheti.
-Uram, te szívtál...
-Akkor menjünk tovább. Nincs olyan, hogy szín, kedves antropomorf Sátánom! Van ez az elektromágneses hullám, ami mondjuk legyen a rádióhullámoktól a gammáig, csak a vicc kedvéért. Ha igaz. És e teremtmények egy részének van valahol valami -fejlettebbeknél két kis remegő kocsonyagólyócska a fenekükkel ellentétes végükön-amivel érzékelik ennek asepktrumnak azt a részét, ami a világűrből eljut  a földre jó eséllyel. Ez kb. logikus, ugyebár. Ezen hullámok különböző arányban keveredve, különböző intenzitással színhatásokat eredményeznek. Abban a hipotetikus esetben, ha ez teljesen telített, tiszta sugárzás, akkor növekvő frekvencia mentén tényleg tudunk egy olyan folyamatos spektrumot adni a fényre-nem a látható fényre, mert attól fény, hogy látható, tisztelet az infravörösnek meg az ultraviolának- amelyből önkényesen, konszenzus szerint vagy örökletes látóberendezésünk szabályosságai szerint kinevezhetünk színeket. Szép.Hogy a bíbor még furább? Biztos.Hogy az ember furább lenne az állatok sokaságánál. Lehet. De te nem feledheted, hogy nincs olyan, hogy vagy isteni, vagy állati. Legfeljebb azt mondhatjuk, az emberben meg van a lehetőség, hoyg olyan isteni aspektusok is megnyilvánuljanak, amelyek állatokban kevésbé jellemzőek. Nos kedves Lucifer, most meg én alszom, te meg menj a Pokolba!
-Hát, ez nem volt túl épületes. 
-Inkább figyelj! Csak úgy általában.
-Te is! A darjiling tea nem kínai...

A nyolcadik nap

 Hajnal volt a paradicsomban. Olyan nagyon szép. Madárkák nagy mennyiségben, rózsaszín fények,halványlila felhők, ékszerként csillogó harmatcseppek.Említést érdemelnek még az áttetsző szirmú tavirózsák, a villanva szálló szitakötők, apró csillogó fénypontok a vízen, nem is beszélve egyes kecsesen ugráló őzekről. A mélyedésekben lassan foszló fehéres ködpászmák is jól néztek ki. Az Úr reggeli sétáját végezte. Mély gondokkal terhelve. Érezte világnyi vállalkozása minden felelősségét. Most készült az egészet elrontani. Vagy megcsinálni. Mit ér az egész, ha nem veszélyes? Van igazi, és jó dolog, ami nem hordoz magában kockázatokat? A hajnali fény árnyékokat vetet, és az árnyékok kíváncsi füleket és szemeket növesztettek. Lehet tudni, hogy baj lesz belőle. Nagyjából azt is, hogy miért. És utólag tudni fogja, hogyan is kellet volna csinálni. Megsimogatta a majomkenyérfa alatt heverő, pompás Oroszlán dús sörényét. Megfogta a levesestányér méretű mancsot, és finoman játszottak újai a hatalmas agyarakon. Sóhajtott.Sosem hitte volna, valaki valaha leírja, hogy ez a lény együtt legelt a bárányokkal. Ha legelne,olyan más oroszlán kéne legyen, hogy az már nem is oroszlán. Persze lehetne késöbb is oroszlán belőle, ha lesz később, és most még lehetne valami egészen más, de mind annak tudatában, ami jöhet. Tulajdonképpen a nyolcadik nap volt. Mondhatni, rég óta, de ennek nem volt értelme, hogy rég, mert a nyolcadik napon leállt a dolog, és újra és újra csak forgott a nyolcadik nap, olyan változásokkal, amelyek nem jelentettek előrehaladást, tehát nehezen voltak változásnak nevezhetőek. Legfeljebb változatok.Változatok a nyolcadik napra, legelő oroszlánra és nektárszívó kullancsra... És ez jó volt. De nem elég. De sürgető nem volt semmi, hiszen az idő nem múlt, minden reggel ugyanannak a napnak a reggele volt. Éjfélkor tényleg nulla óra lett. És a fény egyre inkább sűrítette az árnyékot, és az árnyék nyugtalanságot keltett mindenben. Nyugtalanabbnak tűnnt a szemében minden. Az Árnyék zavarta. Ezért, hogy valami más legyen, és hoyg a holnap ne legyen a soha, és ne legyen mindig csak a ma (és ezzel megszülethessen az örök vágy, vissza ebbe az állapotba), mindezért módosított  reggelijén. És az almából kiszedett pár magot. És soha olyan furcsán nem suhogott még a szél ezeken az öröké mai napokon, soha oly sötétek nem voltak az árnyékok, és olyan sejtelmesen nem kevergett a virágpor a szélben. "Már beindult, basszus..." És először megborzongott. Ez volt a reggeli. Most sétált. Almamagokkal a zsebében. Meg egy kislapáttal a másikban. És azzal az öncsaló hittel a szívében, hogy még nem hozott döntést. Az árnyék meg röhögött. Ki hitte volna, hogy tud ilyet?

  Az első emberpár egy fügefa alatt aludt, mint kölyökmacskák, összegömbölyödve, összebújva. Az Úr elgondolkodva nézte őket, az Árnyék lustán körbefolyta a bokáját. Az Emberpár finoman pihegett. Hihetetlenül kecsesek és finomak. Mestermunka a hamvas, finom bőr, fanyarkás ízével, a finoman gömbölyödő ívek, a selymes haj, amibe beletúrni tényleg isteni érzés.Nagyot sóhajtott. Felrebbentek a madárkák, a virágok ijedten hullattak pár szirmot. Távolban kicsit még menydörgött is. Felídéződött benne egy időben oly távoli Ábrahám képe, aki majd hasonló kínok között áll farakáson térdeplő gyermeke előtt.Könnyek szöktek az Idő végtelen óceánját idézően kék-ugyanakkor erőssen véreres és fáradt-szemeibe. Nem volt kényszer, hogy megtegye, amire kényszerítve érezte magát. Mégis ott volt a nyomás, ami a látszólagos ellentmondások és bizonytalanságok dacára egy bizonyos cél felé rángatta. Az árnyék várt, borostyánsárga kutyaszemei fénylettek a  legsötétebb zugokban. Hirtelen Isten mérhetetlen állatinak érezte az árnyékot, mint valami mohó vad, aki csak várja a koncot, a törvényszerűen aláhullót, s ha megkapta, széttépi, független minden vágytól, érzéstől, következménytől. Mint valami ősrovar, előprogramozott idegrendszerével, aki elkapja prédáját, és az pusztul, független attól, hogy a tágabb világban még milyen praktikus vagy elvi, esztétikai szerepe lett volna. Hiába a leggondosabb szülő, ékszerként repdeső kis csoda, totemállat, szánt neki bár  sors bármilyen üdvös vagy alantas szerepet, a rovar számára csak fehérje, zsír és némi szénhidrát, ami az ő életét, öncélú, létért való létét hivatott fenntartani, és semmi más nem érdekli... És haragot érzett az Úr az Árnyék irányába, amiért ily oktalan és természetesen önző. És haragja csak fokozódott, amikor arra gondolt, hogy az Árnyék önzése mégsem oly természetes, hiszen rendelkezik Tudással, és Akarattal, és nem mondható ösztönei foglyának és vágyai áldozatának, mert milliószor bölcsebb, tapasztaltabb és tudósabb, semhogy ezek mentségére szolgálhassanak. ÉS szétáradt a harag a szívében, és utolsó lehulló könnycsepjei csúnya savfoltokat martak a Paradicsom smaragzöld gyepébe.Az Árnyék csak várt, lassan visszahúzódva a magasra hágó nap sugarai elöl. Az emberpár sóhajtva forgolódott, Éva dús hajába temette mindkettőjük arcát, Ádám duzzadó fütykösét Éva combjához dörgölte. Édes álom.Gyorsan felnőnek a gyerekek. Az öröké ismétlődő ma forgatagában, ahol nem történik semmi.Ugyebár.

  Az Árnyék nedves orrát a Teremtő kezéhez nyomta, majd sötét gyapjúfejét tenyerébe fúrta, mintegy megsimogatattva a a saját fejét. Villás nyelve végigtapogatta a sok agyagozástól repedezett, száraz bőrt.

 Istent hirtelen eltöltötte az érzés, hogy minden, ami a Teremtés során történik, valószerütlen és valószínütlen, sőt, mindenki számára érthetetlen.

 "Ami él, változik, ami változik, az él!" többször elmondta ezt magának, nyugtatgatóan. Pontosan nem is érette, most ez mit jelentsen, de a harag kiszállt  szívéből. A savégette lyukakból a félelem sápadt-sárga virágú indái tekergőztek ki.Az Árnyék apró foltokra hullva kergette a fák lombjai között átsütő fénypászmákat.

 A kert közepén apró gödröt ásott az Úr, beleszórta a magokat, majd elsimította apró ásójával, még gyeptéglát is tett rá, hogy semmi se lássék. Ahogy pár lépés után visszafordult,hatalmas, göcsörtös, ősöreg almafa állt ott, girbegurga ágain hatalmas kígyó tekergőzőtt, csillogtak-villogtak pikkelyei.És a fa tele volt almákkal. Semmi, de semmi nem volt ezen almákhoz fogható, gyönyörűen csillogó, nyálcsorgattató,hatalmas nagy almák. Ó.Senki nem mondhatta, hogy nem ezek a Paradicsom legszebb, legínycsiklandóbb gyümölcsei.Ó...ó...

És a kígyó odajött, gyönyörű formájú, izmos lábain, peckesen. És körbefolyta az Úr bokáját, mint sötét árnyék.Tényleg csodálatos, formás, izmos lábak voltak. Almaillatú volt a lehelete, mámorosak élő, kifejező szemei. Az Úr enyhén szédült a pikkelyek káprázatos csillogása közepette, melyek az árnyák saras tócsájából nőttek ki. És megsimogatta az okos fejet. "Talán az a bűnöm, hogy szeretem őt" elmélkedett.És Egyáltalán nem emlékezett, hogy a kígyónak csinált volna ilyen szép lábakat. De most volt. Gyönyörű. Ekkor az Úr leült egy hangyabolyra-a hangyák nem csíptek, és a szerkezet kívállóan bírta az Úr súlyát-a kígyó pedig az ölében nyugtatta a fejét. Mellső lábaival átkulcsolta  a fenséges térdeket.

-Mostantól nem lesz így, ugye tudod?-szomorú volt az öreg hangja

-Úgy beszélsz,mintha mostantól elromlana minden. Amikor végre beindul.

-Beindul? Hiszen már kész? Bevégeztem a teremtés művét.

-Kész? Az újszüllöttre sem mondjuk, hogy kész, csak hoyg világra jött. A dolog legkorábban a temetéssel van kész. Jó, valójában sosincs kész...

-Szeretlek..

-Te mindent szeretsz...

-Ez más.

-Tökéletesség titka, hogy mindent tökéletesnek látsz, mindent. Nem alkotsz ítéletet, csak csodálsz és szeretsz. Mert minden ugyanolyan fontos neked.

-Lehetetlen.

-Akkor meg, lesz nézőpont, ami fénysugárként ráesik a világ dolgaira, fényes és árnyékos részekre bontja őket, lesz rossz és jó, és lesznek imádói mindkét oldalnak, hazugok és jók, árulók és pálfordulók, és millió kis lényecske, tudásán túl lelkesedve, és lelkesedésén túl akarva beleszáll a játékba, hogy mindent zavarossá, kibogozhatatlanná tegyen. Igazságról fognak beszélni nyúlfarknyi életükben, azt hiszik, hogy valamit tudnak, hoyg valamit birtokolnak, hogy valami fölött hatalmuk van.

-Fény és árnyék. Attól lenne, hoyg én nézem? A dolgok alaptermészetéből fakadóan van és árnyék...

-Ahogy tompa szürke is.Az első nap előtt csak az volt... Ott lehet az egész elkavarva.

-Nincs elkavarva...

-Akkor miért nem csinálod tovább?

-Mi van, ha kész?

-Jajjaj! Vigyázat, kamú!-felemelte hüllőfejét, és sziszegve kiáltotta, hogy az Éden kék madarai felrebentek-Kaaaamúú!

-Na, csendesebben, gyermek!

-Nézz körbe! Mit látsz?

-Élet...

-Mitől?

-Tőlem.

-Más szóval! Mitől él?

-Életerő.

-Jó. Nevezzük Akaratnak.

-Hm. Legyen Akarat, Lucifer!

-És az akarattal lesz neked bajod, ahogy kiszivárog összeszorított ujjaid közül...

-Szabad akarat.

-Ááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!! Szaaaaaaaaaaabaaaaaad!!! Váh! Hogy lenne szabad? Meg mitől? Áááááááá! Akaratot mondtam, sőt AKARATOT. Amitől az egész működik, és él, mert akar élni, és akar, mert él. Mi köze ennek a szabadsághoz? Nem szabadsága a tűznek, hoyg égjen. Azért tűz, mert ég...

-Na,de hogy hogyan ég...

-Részletkérdés. Jobbára az anyagon múlik, meg a széljáráson...hihihi!

Az Úr összevonta szemöldökét

-Szóval, jött az Akarat, lett mozgás, lett élet. És aztán alkottál egy csupasz majmot, fáradtan és hosszan, zürzavarosan, magad sem tudva, pontosan mi a terv...

-Hajh...

-...a terv. De rengeteg akaratot raktál a gyerekes főbe. Nem olyan akaratot, ami szárnyakat és lábakat mozgat, mérget fecskendez és állkapcsot zár...az elme akaratát, felismerésekkel, önmagáról való tudással...na jó, most még csak annak lehetőségével.Komoly fegyverré kovácsoltad az a vak akaratot.

-Nem vak...

-De.

-Tereli majd az ész, meg az erkölcs...

-...ehehe.

-Nem kell tovább menni...

-Ó, Uram, hallgasd, amit mondasz, és lásd, amit teszel. Akarat immárom van, nem csak a Mindent Átszövő és Mozgató, ami te magad vagy leginkább, hanem fejekben létező, persze tőled legkisebb mértékben sem független, de már talán annak illúziójára képes. Erre te ültetsz egy Fát, ezzel döntési ehetőségest adsz, a teljesen hétköznapi döntések lehetőségén túli, Valódi döntést, nem afféle "mit egyek, hova szarjak?" félét. Lehet enni és nem enni valamiből, amiből az evést megtiltod...

-...megtiltom?

-Naná! Persze. A tiltással már nem csak akarat van, mely dönteni szeretne, hívén függetlenségét, nem csak lehetőség van a döntésre, hanem már tudás is van, miszerint a döntés egyik irányba helytelenített, másik irányba helyeselt. Hogy dönt egy akarat,ami azt hinné, dönthet szabadon? Á, hát nyilván a helytelenített irányba, mert azt hiszi, ha egy másik akarat ellenébe meg, akkor szabad. Pedig ah tényleg szabad lenne, nem tudnám most megmondani, mi lesz. És ez csak az előjáték. Az alma hatására vidám ficánkolásba kezdenek a kis agysejtek, és születik rengeteg illúzió, tudás, hit, vakhit és döntés.

-Elég!

-Neheem! Nem elég.

-Csúnyán kavarod.

-Hát, ekkora szart már pedig ha csinálsz, tudhatod, hoyg valaki kavarni fogja. Lett fény, lett árnyék, lett nézőpont, melyet Igazságnak hívsz, s nem lesz szó, amivel annyit visszaélnek, hazudnak, csalnak, ölnek erőszakolnak, önbecsapnak és nyomorítanak, mint ezzel... Szóval az Igazság fénykévéje világítja meg a Lét Dolgait, és veti sötét árnyékait meg gyanús szürkéit, és ha te leszel Ura a fénynek,hogy majd a fénytől félőket, a sziporkától vaksikat, az ízzástól megfáradt szeműeket igazgassam, miközben a fény nevében hadováló farizeusok majd az én keblemre utasítanak mindenkit, aki fényével és árnyékával együtt megpróbálja az egészet befogni, úgy, Z
Uram, ahogy még nekem és neked is lehetetlen, és nyilván neki is, de  megértés vágyában ha Istenné kíván lenni, talán emberivé lesz, míg mindazok, akik a gőgben, hatalomvágyban, akaratban, gazdagságban, Igazságban kívánnak Istenné lenni, azok mindennél alantasabbak és megvetendőbbek lesznek.

-Ne bántsd az Igazságot!

-Igazság, Szeretet, Erkölcs. Vérből és szarból kevert festékkel kenik fel ezeket a szavakat majd ezerszer és ezerszer mindenhová, összemocskolva művedet, a Te  nevedben.

-Attól még vannak, fontosak, és nemesek.

-Ám legyen. Akkor a pokol kapujára akkor majd mást írok...

-Ej!

-Akkor most mi van az almákkal? Szabad préda?

-Nem! Tiltott gyümölcs!Meghal az, aki evend belőle!-fölállt, öblös hangját úgy kieresztette, hogy megremegett az ég, fodrozódni kezdtek a rézgálickék folyók, és a nap szégyenlősen felhőt húzott orcája elé.

-Ennek a fának a gyümölcséből márpedig senki sem ehet!

Szél kerekedett, komor szürke villant végig az égen, s a madarak is sivár csendbe temetkeztek, némaság  lett az alsó és felső vizek között, és a paradicsom lakói először megértették, hogy milyen az a Hideg. Mert csend lett és hideg, és ősz lett kicsit az örök tavaszban...

-Ez már ér?-Lucifer mellső lábával a birkára mutatott, aki jóízzűen egy hullott almát rágcsált a fa alatt, fülsértően harsogva rágta a lédús gyümölcsöt.

-Argh...-a Teremtő hosszú, fehér szakállát simogatta, és kihesegette az öléből Lucifert.

-Ne aggódj, ekkora velőben aligha okoz komolyabb zavart a Tudás...és ha halandóvá lesz a birka...-ügyesen elszökellt hosszú lábain, kis kék villámokat kerülgetve.

[...]
-Hát az jó. Ez zseniális! Ez kuhurvajó! 
-Kérlek, ne légy közönséges, és bántóan vidám, pont most!
Az Úr homlokán mély redők, és egyre mélyebbek. Lucifer röhögve hempergett a földön. Jó kedvét Ádám utolsó mondata váltotta ki, ahogy Évára mutatott: "Ő, volt, ő mondta, hogy egyek belőle!"
Így Lucifer a földön fetrengett, finom, formás kígyó lábai a levegőben kalimpáltak. Az első emberpár megszégyenülten állt, némely elszórt almacsutkák társaságában. 
-Hagyd már abba azt az idétlen röhögést!
-Uhúhú! Jaj nekem! Ez jobb, mint hittem!
-Lúúúcifer!
-Ohohó! Jaj, bocsánat, igazán...
Néhány vére szomjazó szúnyog húzott kelet felé.  A távolban farkasok tutúltak, vadászatra gyülekezve. Ha egyszer valami beindul... Lucifer könnyeit törölgette. Az Úr homlokát ráncolta, Ádám és Éva megszeppenve álldogált. Parazita gombák nőttek a fák ágain, macskaméz ragacsos cseppjei tarkították a kérget. A kristályvizű tavak partjairól sötét mocsarak terebélyesedtek, folytó szagokat árasztva, és haldögök lebegtek a barna nádszárak között. A patakpartokon már csak pár árvacsalán őrizte a fájdalommentes átkelés emlékét, társaik méregzöld epekedéssel várták, hogy végigsimíthassák az arrajárók meztelen bőrét. És a fájdalom, ami eddig csak múló figyelmeztetésként volt jelen, beleette magát a lét szövetébe, a rühes bőrbe, a sérült és kopott ízületekbe, a megfáradt szemekbe, a sebekbe, öncélú uralkodóvá válva ott, ahol szerepet vesztett, unásig ismételgetve a tudottat, felfalva az örömöt, az öröm lehetőségét, majd végül a vágyat is az örömre.
  Az Úr homlokán felhők trónoltak, Lucifer az árnyékokban kígyózott, az első emberpár megszeppenve állt.
-Legalább a rohadt levelek szedjétek le magatokról! Hogy ez az első...váh! 
És az Úr is pőrén állt az első emberpár előtt. Azok meg fonnyadó levelekkel takarták testük azon részeit, melyeket a legnagyobb műgonddal dolgozott ki, a legállatibb és legistenibb részeket. Mindig is a legjobban fogják rejteni azt, ami a legtermészetesebb, ami a teremtés gesztusának finom felidézésére alkalmas, ami az Isteni lényeghez közelebb visz. Erőszakból, gyülőletből, halálkukkolásból több lesz nyilvános, mint ebből. 
   Isten teste újfennt egy végtelen öreg ember teste lett, lassan már nemét is elvesztő eleven múmiává aszott.
-Bevallom, én sem vagyok elégedett. Valami tudatosabbat és heroikusabbat vártam, minthogy az első dolog, amin változtatni akarjon, az az legyen, hoyg látszik a fütyköse, és az első dolog, amit szólni kíván, átlátszó hazugság lesz.
-Csendet!
Mélykék ég, fekete felhőkkel, szürke ködben úszik alant minden. Az almafa előtt, a félhomályban a réten a pár, az árnyékban tekergődzö Árnyék, s a két ember magasan elhorgadó Úr, világítóan fehér pőre testével. A felhők mögött a nap mozdulatlan, mukkanás nélkül várta a Csend végét. Hópihék kavarogtak a ködben. Az első emberpár elkékülő ajkakkal, remegve ölelkezett össze.
-Most már van oka a ruhának-keserű volt az Úr hangja, nem illet hozzá a tehetetlenség maró gúnya. Majd Luciferhez fordult:
-Magyarázatot követelek!
-Tudod te...
-MAGYARÁZATOT KÖVETELEK!
Süket csend az iszonyatos üvöltés után. És kezdet világossá válni, hogy tényleg sok minden más lesz...
-Azt hittem, tudod. Azt hittem, ez is része a tervnek... 
-Nem.
-De hát beszéltünk róla...
-Beszéltünk. De arról nem, hogy te ezt teszed, kígyó!
-Most nem értem...
-Mit nem értesz? 
-Gondoltam, beálltunk fekete fehérre a  sakktáblán, fehér kezd...az vagy ugyebár te...aztán léptem én...
-Ó! Mióta vagyunk egyenrangúak?
-Most visszakérdeznék, hogy "A kezdetektől?", de akkor te nagyon dühös leszel...
Lucifer a vöröshajú fiú alakjában ült már az árnyékban, a deres füvön, a ködben, pőrén, mint az úr, legalább annyira sápadtan. Az emberpár megbarnult avarral borítva nézte azt, amit nem érthetett.
-Már dühös vagyok, de a válasz: nem.
-Ebben nem értünk egyett.
-Sok mindenben nem értünk egyet, Lucifer. És még mindig tartozol a magyarázattal.
-Szóval gondoltam..na jó, hitem, hoyg ez egy közös bolt, amit így beindítunk, és aztán meglátjuk.
-Nincs közös bolt. Nincs semmiféle "bolt". Világ van. Törvényekkel. Az én törvényeimmel. Amelyeket mindenki, legsúlyosabb büntetés terhe mellett betartani köteles. Te megszegted. És rászedted ezt a két ostobát is. De ez az én ügyem, velük. Most viszont veled számolok.
-Hát, nincs ínyemre ez a jelenet.
-Magyarázatot követelek!
-Nem lesz semmi más, mint ahogy teremtetted, Mindenható! Ez is csak az általad adott lehetőségek egyike.
-Rontott változat.
-Gondolj a hibaesztétikára. Mitől lesz egy sajátosság hiba?
-Attól, hogy nem úgy van, ahogyan ÉN akartam, nem az Én törvényeim betartásával. Ennyi.
-Két gyermek, öntudatlan békességben, az örök paradicsomban. ÉS akkor mi van. Ez volt  a terv? Hasonlatosságodra teremtetett örök csecsemők? Azért attad nekik mindazt, amire képesek, hogy aztán ez valósuljon meg?
-Eddig nem zokogtak, nem volt kékre fagyva a lábuk, a bélférgeket ne is említsem.
-Születési fájdalmak. Gondolkodásra képest lényt alkottál, gondolatok nélkül, érzelmekre képes lényt, állati érzésekkel , szenvedni képes lényt, bársonnyal védett kis dobozkában.
-Most majd szenved...
-És érzelmei és gondolatai lesznek, és szenved ezek miatt, meg más miatt... Tényleg, mit csinált eddig a galandféreg?
-Leckét kaptam, hogy művem nem tökéletes?
-Dehogyis nem. Tökéletes, és most tovább fejlődik. A képedre teremtetettek hasonlósága immárom nem csak formai, hanem megindultak a fejlődés útján...
-...hogy Istenné legyenek? Aligha!
-Nem, ha pusztán a te tökéletes másaiddá lennének, akkor az egészben semmi izgalmas nem lenne. De sokkal kevesebbek lehetnek csak, de nemcsak kevesebbek, hanem nagyon mások, és másságukban talán még többek is, bizonyos szempontból... Gondolkodó, gondolkodj, érző, érezz, szenvedő, szenvedj... most mondhatod, hogy örvendező, örülj, az eddig is volt, de mindezek fényében az örvendezés minősége is más lesz, nagyon más... Szóval...
-Szóval az én akaratommal szöges ellentétben történtek itt  a dolgok.
-Ó,a  személyed által képviselt akaratoddal szemben, ugyebár, kérdés, hogy a Mindenható és Világteremtő akarat minden leágazásával is szembemegy-e ez, vagy létezik-e a te akaratodnak egy a személyes akarnokságodon túlmutató vetülete, ami szerint...
-Ezen már túl vagyunk, Lucifer!
-Ó! Akkor hát igen, akaratoddal szemben lévén az én akaratom, az emberpárnak próbáltam akaratot adni, mely illúziók örvényében akár még szabadnak is tűnhet, de elkezdődhet általa a kutatás, és a felismerés. És egyszer, egy-egy pillanatra, tiszta elméjű emberek tudatában, a körülmények nyomása dacára, meg lesz majd ez az akarat, ahol a saját természet függvényében, de arra rálátva, megnyilvánulhat. ahogy te meg én is harcolunk, hogy lehessen, hogy  a törvényalkotó több legyen, mint a törvény teste, betartatója, és megszegésének megtorlója, és hogy a lázadó több lehessen, mint a törvény tagadója, támadója, és a törvény haragjának áldozata. Hogy ez lehessen, ehhez kellünk egymásnak, és kell nekünk az ember.
-Megint egyenrangúként beszélsz velem, lázongó kölyök.
-Ez már csak a lázongó kölykök szokása-és Lucifer kilépet a sötétből, és már nem gyermek volt, hanem kamasz, nyurga, de szállas, tekintett zölden ízzott a mindent eluraló szürkéskék köd homályában, tartása merész, mutáló hangja áthasított a tompaságon, és a kavargó hópelyhek gondosan kerülték széles, csontos vállát. 
-Több leszel általam, mint lennél magad, mert több lesz a teremtményed általam, mint hagynád. Túl eleven a teremtésed, hogy felvésett törvények szerint menjen.
-Te vagy túl eleven az én teremtésemben!
-Áhhá!
 Vörös láng táncolt Lucifer kezében,igazi mélyvörös, nátriumos láng, és erös fényében a szürkéskék zöldesnek hatott.
-Az Ember szabadabb, és hálás lesz nekem ezért, szíve mélyén,még ha szájával téged is dicsér. Szentimentálisan szerető apává farag téged, korlátolt és kedves, rövidlátóan szenilis apóvá, és engem félelmében ocsmány démonná fest, rád néz, és felém pillant, de azok nem mi leszünk, hanem interpretátotok, hazugok és hülyék gipszfigurái, de mi, így ahogy most állunk, élni fogunk az Ember szívében és agyában, jobban, mint hinnénk.
És ott ált egymással szemben a két alak, a hatalmas, fehér Isten, kortalanul, pillanatról pillantra változott, hol arca volt egy öregé, de testén a bőr fiatalosan feszült , hol görnyedt hátú aggastyán nyakán ült nemes vonású, ifjú fej, hol kifürkészhetetlen összevisszaságban állt az egész. És vele szemben állt a Vörös Angyal, a kölyök, kezébe lángoszloppal, szemében örült dac, veszedelmes vidámság. És sötét volt már teljesen, mert a nap lebukni gyáván nem merve, elhalványult, és felhők és köd feketéskék közepén állta kát világító alak a lángoszlop nátriumfényében is fehéren, s a tompazöld ízzásban felsejlett az első emberpár dermedt alakja.Nem tudni, hanyadik nyolcadik nap alkonya volt ez, de hosszabb volt bármely más alkonynál, és-talán utoljára-megakadt az Idő nyikorgó kereke, ebben a végtelen pillanatban. S ha ennél a képnél az idő kereke végkép kizökken, akkor sem biztos, hoyg kevesebb, vagy érthetetlenebb, ami történik, mint így. De jött a szél, valahonnan, meglebbentette az ősz szakállat, a borzas vörös tincseket, a fák deres levelét, a zúzmarás füvet, megkavarta a ködöt, és így...
 -Magyarázatot követelek!
Az Úr hanja, most tényleg betöltötte az ég kuoláját, megrecsegtette a Föld eresztékeit.
-Szabad akarat. Vajon lesz attól szabad akarat, hogy adsz szabadságot és akaratot? Nyilván nem...
-Lucifer, nemrég még nevettél a szabad akaraton...
-Ó, az még sokára lesz. Te a liszt-kovász-víz-só keveréket hívtad szabad aakaratnak. Én várok a kenyérre.
-Ahhoz sok minden kell még. Megdagasztani, megkel, aztán tűz....
-Hát tűz, az lesz-és Lucifer, ahogy a mélyvörös lángycsóva féynében nevetett, hát az tényleg sátáni volt-az lesz, Öreg Ember. És ha szenvedni képes lényt teremtettél, hát lásd...  LÁSD!
Lucifer ráfújt a tűzre, és az szétmászott, égő patakok kanyarogtak szerteszét, ízzó repedésekként hálózták be a Paradicsomot. És csúfondáros mosollyal süllyedni kezdett a Vörös Angyal, integetve szórva a szikrákat.Elnyelte egy tompán izzó fekete lyuk. A lángoló repedések mentén nyílni kezdett a föld, először Laurázsiára és Gondwánára vált szét, majd millió apróbb darabka színes abroszává. És ahol Lucifer alábukott, négy, kissé megpörkölt, de még mindig gyönyörűségesen szép kígyóláb hevert, a kecskének viszont az eredeti hatból kettő eltűnt.Az Úr intett egy lángpallósú kerubnak, hogy zavarja el az emberpárt, maga meg sétába kezdett az Éden romjai között. Amit  a legvégén művelt Lucifer, egész rémítő volt.
"Honnan ennyi gyűlölet, honnan a gonoszság? Talán fél? Nem látom, mindez hogyan fakad belőlem, és művemből..." gigászi gyertyakoppantóval elcsapott néhány vulkánt, de már így is sok volt a füst és a mérgező gáz. Borzasztó zűrzavar volt mindenhol. Hát, beindult... Az első emberpárt nézte tűnődve, akik valami köves pusztán szerencsétlenkedtek egy barlang felé. "Úgy érzem, sokkal kisebb szerepet kapnak, mint gondoltam... Állati természetük eluralhatja  a világot, de ami tényleg emberi, sőt, Isteni bennük, annak jobbára csak illúzióját élik meg. Hm. A döntésnek semmi sem olyan ellensége, mint a döntés illúziója, mikor azt hisszük, megtettük, pedig nem.Ma, azt hiszem, Én TÉNYLEG döntöttem. Illetve, döntöttünk...na jó. Hideg  van..." És az Úr elvonult aludni, szobácskájában kellemes meleg volt. Lucifer rendesen fűtött odalent. Csak a kőkénszag volt kicsit zavaró. Jó lett volna beszélgetni valakivel. ne is csak úgy valakivel, pontosan tudta, hogy kivel. De már nem lesznek beszélgetések, falat húzott a harag. Hogy lehet a Mindenség magányos? Sehogy. Akkor, ő most sehogyan volt magányos, pedig sehogyan se szeretet volna az lenni.Elaludt.
Függöny le, elszórt taps, zavart nevetés és köhögcsélés.