Festő

A legnehezebb feladat mindig a következő. Most azonban a komoly: Tényleg ez volt hátralevő élete legnehezebb feladata, mivelhogy az utolsó. Elnézve életművét,nem volt könnyű megkoronázni:ötven év művészi pályafutás. Sose élvonalbeli, de mindíg megbizható befutó. három évenként botrány, három évenként kiállítás. Dali lehülyézte, Picassót lehülyézte, és gondoskodott a szakmán kivül is hirhedtségéről. Mint lengyel emigráns, és lelkes antikommunista, rendszeresen céltáblája volt a nyugati balos értelmiségnek. Hatvankettőben egy szociáldemokrata képviselő lefasisztázta, mire eltörte az orrát. Huszonöt fényképezőgép össztűzében. Üllt pár hónapot, majd társadalmi munkában évekig tanított müvészettörténetet és festészetet börtönökben. Lett művészetterapeuta és anarchista, az Egyesült Államokból többször kitiltották, legutóbb végleg. Festett orgiát szárnyas oltárként, képregényeket, törénemit, pornót és vegyeset, gyönyörű aktokat és mocskot, mítukus képeket, amelyek tömény giccsbe folytak, mintha Jehova tanúi rendelték volna a kiadványaikba, csinált politikai karikatúrát, és illusztrációkat gyermekmesékhez. Három feleségéből kettő zsidó volt, de Izraelbe nem ment, mert fasisztának mondta, még jóval korábban, mint ez divat lett volna. Müvészete alapján bélyegeztén pedofilnak, szadistának, gerantofilnak, homoszekszuálisnak, pedig valójában csak szerette a szépet, a furcsát, a nagyon rondát, meg minden, ami nem hétköznapi. Politikai nézeteiről írták, hogy fasiszta, kommunista, antikommunista, anarchista és royalista. Valójában csak utálta a hülyéket, és azok mindenhol voltak. Errősen pacifista nézeteit árnyalta az a bizonyos orrtörés, meg egy pár évvel késöbbi incidens: Párizs külvárosában megtámadta egy szinesbörű utcai rabló. Életét vesztette, és negyon komplokált volt a bíróságot meggyőzni az arányos védekezés tényéről. Girhes volt, magas,ronda és általában kedves, ha ép nem mogorva. Tervezet díszleteket, festett irodaházak falára szekkókat, végtelen semleges, komform stílusban, szentképet, és vécédeszka dizájnt. A szaksajtó pár évenként eltemette, majd kihantolta, egyszer meg egy vallási fanatikus megkéselte egy kiállításának megnyitóján. Bejárta a világsajtót a fénykép, ahogy az oldalából csorgó vérrel gyors vázlatot rajzol a falra, közben röhög. Majdnem belehalt a szúrásba, két évig egy szanatóriumban lábadozott, mély depresszióból, mindenki leírta. Majd visszatért, és szokásos csapongásaival vitte tovább az ipart. Öregkorára magára maradt, kizárólag vén házvezetőnője lakott szemétdombnak is beillő hatalmas műteremlakásában. Öt nőtöl hét gyereke volt, unokáit nem számolta. Tartott három csúf keverékutyát, rajta kivül mindenkit utáltak, vendégség esetén a ahatalmas tetőeraszra kellet őket kizárni. Bécsben éllt, húsz éve csak gyalog járt, nem piált, nem dohányzott, kevesett evett, és-bár ezt nem nagyon hitte volna el senki-nagyon ritkán szeretkezett. Sok szeretöje azért volt mert elképesztően hamar unalmassá vált számára partnere, így míg mndkét nembeli barátai sokáig kitartottak, hálótársai kevésbé. Félni nem nagyon szeretett, így miután három gyermekét felnevete, (a maradékot másra hagyta), egyre inkább fantáziái és érzékei birodalmába merült. Valami túl lelkes elemzője rájött, hogy ondót kever a festékeibe.Végtelent vitákat idézett ez is. Ritkán nyilatkozott, gondosan keverve a komolyat az iróniával, így igazából sosem lehetett tudni, mit gondol pontosan. Mélységesen megvetette gazdagokat, bár nyilván ők vásárolták a képeit. Ezen az ellentmondáson sem volt hajlandó fennakadni.Rengeteg pénzét mind gyerekeinek és unokáinak adta, jótékonykodni nem volt hajlandó, ahogy lehetőségeinek megfelelően élni sem. Egyre ritkábban mozdult ki, edeje nagy részét folyosószerüen elnyúlt mütermében töltötte, meg lakásnyi tetőteraszán. Három hatalmas loncsos ebe rajongott érte, süketnéma házvezetönője szerető tekintettel méregette, egyébiránt kapcsolatai lassan elhaltak, jobbára szó szerint. Utolsó dobásával nagyon magasra tette a lécet. Elökelő család leánygyermekét készitette föl művészi pályára. Apjának persze hízott a mája, hogy ilyen elökelő tanár akadt gödölyéje mellé. Meglepő módona leánynak komoly sikerei lettek. Csakhogy pár évvel késöbb-és ezzel nagy sziességet tett- elárulta, hogy viszonyuk volt. Mivel már a kezdetkor több volt mit tizenhat, nehéz volt bármit is csinálni jogilag, a felháborordás viszont az egekig csapott. rögtön ráérzett, mi a helyes megoldás. A csajjal megállapodott,az annak idején készült vázlatokból képeket csinált, és megtöltött egy kiállítást velük. A legjobbban sikerült kép stilusában bukolikus jelentet idézett: a lányt, gyönyörű fehérbörű nimfát tette magáévá a kecskeláú vén, ösztövér szatír. Hajlandó volt nyilatkozni: elmondta, miszerint az erkölcsi felháborordás glóriával övezett irigység, és a gyülölet, amit éreznek iránta, semmi más, minthogy megtette, amiről sokan fiatalon fantáziálnak, mire eljön az idő, gyávák vagy képtelenek. Farkasra bízták a bárányt, hangzott a megállapítás. De hiába hitték, hogy vén farkasnak már nincsen foga, volt a riposzt. Nem csábítás volt, hanem puszta törvényszerüség. Egyvalamit nem mondtott el a sajtónak, nem mondtak el a rendörért kiálltók, az irigyek, és az éltetők, nem mondta el senki, csak egy ember, egy muzeológus, öreg, töpörödött, csúnya, és végtelenül elméleti ember: hogy bármilyen furcsák, ironikusak, vagy komolyak a képek, átüt rajtuk valami, ami több, mint kéjvágy, mint polgárpukkasztás, mint sóvárgás és csábitás. Talán szerelem, talán elemésztő vágyakozás a fiatalság és szépség irányába, de gyengéd szeretet,törődés. Míg tarott, húsz évvel érezte magát fiatalabbnak. És ahogy elmúlt, hatalmas ürességet érzett a hasában. Nem muló hiányérzetet. tudta, ez volt az utolsó dobás. Az üresség, amit gyomrába tépett, legalább akkora volt, mint a forróság, ait ez az utolsó, bágyadtan őszi fényű, de mégis igéző lángolás adott. Ahogy finom, lágy formái köré fonódtak aszot ág karjai, ahogy illata betöltötte a termet,ahogy és finoman felsóhajtott... nagy űrt hagyott, és keveset segített, hogy előre tudni lehetett, így lesz. És az űrt gátjukat vesztett, feltartóztathatatlanul szaporodó, móhó sejtek lepték be. A doktor elmondta, gyomrrákja van. És elmondta a lehetséges kezelési módokat, meg az esélyeket. Ő meg döntött. Nem akart korházat, hospist, fáldalmat, növéreket és gyógyszert, minden taszító eszközét at utolsó felvonásnak. És mivel kevés dolgot úszott meg az életben, hát úgy döntött ezt megússza, de valami kifinomulsággal, valami rá jellemző eleganciával, vagy otrombaságal. Ehhez kellet egy kiállitás, egy utolsó kiállitás, meg egy kép. De egy kiállitás nem egy kép, még jópárat előbányászott fércműveket, hulladékokat. Már csak egy képet akart festeni, a csattanót ennek a nyolcvan éve mesélt viccnek a végére.Már évek óta meztelenül volt csak hajlandó alkotni-általában létezni-csak egy-egy modell vagy látogató kedvéért öltött ruhát. Gyomrában a növekvő tumorral sétálgatott az üvegfal mögött, elövette a festőpisztojokat, keverte a szineket, lassú, álmodozó stílusában festegetet. A kép jó két méter magas és széles volt, a legapróbb részletig kidolgozva. Néha nagy nehezen felcibálta öltönyét, és tükör elött tetszelgett benne. A kutyákat lassan szoktatta át gyerekeihez, már akikkel szóba állt. Külön nem indokolta, a rákról senki nem tudott. Végrendelkezett, hatalmas összeget hagyva házvezetönőjére.Kicsit gondolkodott, nem követi-e el a hibát ennyi év után, hogy adakozik, de aztán mellékesnek ítélte a kérdést. Festet, sok-sok órán át. Bágyadt őszi napfény simoatta, ahogy járkált, heverészett, festegetett és elmélkedett egyre magányosodó lakásában. Érzelgős, egyszerű zenéket hallgatott, és várta a kiállítás megnyitóját. a töltelékképeket már odaszállították, de ez egy még készült. A maga örömére dolgozta ki a legaprólékosabban minden négyzetcentiméterét a képnek. Állapota nem romlott, haladékot kapott. Régi barátját és szerelmét, egy fotoriportert megkeresett. Nem avatta be, de elmondta, hogy ha hires képet akar csinálni, hová álljon. Az utolsó héten komoly fájdalmai voltak, de bírta valahogy fájdalomcsillapítók nélkül, és a nagy mű is elkészült. Minden készen állt tehát, hogy a hiperrealizmus, mint alkotói korszak, visszatérhessen, csak egy pillanatra. Kézzel varrott, kényelmes vászonruhát vett, feketét. Megborotválkozott fejtetőtöl nyakig, és Fado-kat dúdolt. Izgult nagyon.
A kiállításon nem lehetett nem észrevenni a lesajnáló pillantásokat. Szótöredékeket már nem kapott el, ahhoz túl jolneveltek volt a közönség. De egy kép, rendhagyó módon, még nem volt leleplezve. elöször elmondatta magának az eröltetett, vagy semmitmondóan rutinos beszédeket, és persze felszolgálták a pezsgőt. Innen kezdődött a performance rész. Harminc éve nem volt köze performance-hoz, de kellett. Elrendezte ruházatát,vetett még egypillantást a tükörbe a mosdóban, majd kezébena pezsgővel elősétált. Fotós barátja a helyén már a helyén állt, ő sem késlekedett. Eddig unalmas megnyitó volt. Régi bútorok, megszokott estélyik, szmokingok, a kötelező ékszerek, kötelező pózok. Ahogy hallotta a lehulló lepel surrogását, illetlen módon, koccintás nélkül felhajtotta a pezsgőjét. a benn elevő ciánnal, nyilván. Majd összesett. A riporterek fotóztak. Legalább egy ember a megfelelő helyen. Sokan a képet nézték értetlen, pánikba estek, eljesen összezavarodtak. A képen egy kiállitás volt látható, ahogy éppen lelepleznek egy képet, miközben a festő a kép elött összeesik. A képen levő kép egy kiállitást ábrázolt, de nem folytatom. Acéllapra festett kép volt, a legkisebb felismerhető képben levő kép kisújkörömnél is kisebb volt. Tökéletesre sikeredett. És másnap, címlapon, szerepelt a kép, elötte az idős mesterrel, aki pont úgy esett össze, ahogy a képen, és az alakok is pont úgy álltak körbe körbe, stimmeltek az alakok, ékszerek, arckifejezések és kéztartsok. Semmi nem volt az előtérben más, vagy új. Ideje volt már abbahgyni.