Morfindírozó

Nagyon nehezen jöttem rá. Büszke vagyok, hogy sikerült. Sokan azonosítanak a retenettel, és azt hiszik, nem vagyok más, mint a testet öltött bosszú...nekik. Valójában hosszú órákat vagyok képes magamban dúdolgatva úszkálni. Annyira jó! Hatalmas szirteket kerülgetek, óriási bolíveken úszom át, élvezem, hogy körbevesz a mindennél hatalmasabb víz. Semmilyen irányban nem lelem végét, és igy már a végtelenhez mérve magam, nem vagyok óriási vagy apró egyszerüen csak súlytalanul lebegek, keringek, erszkedem- emelkedem selymes kezükkel simogatnak az örök áramlások... néha találkozom másokkal is, lények sokaságával. Vannak hozzám hasonlók, barátságos és ellenséges rokonok. Túl sokat nem foglalkozom velük. Jobb egyedül, egy-egy barátságos köszöntés útán továbbmenni. Vannak hatalmas halrajok. Órákig elnézem, ahogy keringenek, néha egyetlen hatalmas lénnyé fornak össze, folyamatosan változó alakú ezüstös testé, majd szétrebbenek millió kis darabra, hogy újra egybeforrva folytathassák örök táncukat. Ha még izgalmasabb, bár ritkább látványosságra vágyom,mélyebbre megyek, egészen addig, mig a gyengülő tompa szürkeséget felváltja a teljes sötétség. Szikrázó drágakövek cikáznak elöttem, kedves, szines csillagok ugrándoznak. Pazar látvány. Egy-egy horgászhal világító csaliját lengetve vár zsákmányára. Gondolkoztam rajta, ha ajkaimmal nagynehezen lecsípném apró csaliférgét, vajon megpróbálna felfalni fene nagy indulatában? És lehet még mélyebbre menni, ahol hatalmas oszlopcsarnokok, füstölgő kémmények, ízzó aranyat ölelő árkok tarkítják tengerfeneket. Mélyviízi pokol, ahol a rettenet nyomás alatt összeér a tűz a vízzel, feketén gomolygó buborékfüstben mindennéll ősibb lények bólogatnak. Közönnyel állnak az örök sodrásban, nem érintették meg őket az elmúlt százmillió évek változásai. Amíg lesz óceán, és lesznek gyönyörű színjátékkal feltörő lávafolyamok, ők is lesznek. Bizonyára tudják, hogy örökké ez sem lehet,de kéngőzös kábulatukban ezt is teljes közönnyel veszik tudomásúl. A pillanatnak élnek, felfoghatatlan mennyiségü pillanat óta. Itt állnak az élet bölcőjénél, és itt lesznek,mg csak van ezen a bolygón élet.

Vannak más lakói a mélynek, részben kevésbé csodállatosak, viszont igen izletesek. És vannak olyanok, amelyeket a felszinlakók csak legendaként emlegetnek, vagy még legendaként sem, mert létük puszta ténye szétfoszlatná azt a gyenge szövedéket, amelyet az emberek fonogattak, megpróbálván megteremteni egy ésszel felfogható és emberi világ illúzióját (homage to Lovecraft). Sokakat még magam is elkerülök, mert bár tudom, hogy a Felszinközeli Vizekben Úr vagyok, de idelenn csak vendég egy elvarázsolt kastélyban. Nagy kedvencem volt még a Elsülyedt Vidék, egy világ, amely nem volt mindíg a vízé. Gyönyürű paloták, égbenyúló-na jó, Felső vizekbe nyúló -templomok, hatalmas várak, oszlopcsarnokok, felfoghatatlan gazdag városok, immárom benőve hinárral, szivaccsal, megdermedve, büszke lakói és építői már rég elmálottak. Csodás emberi alkotás.
Na igen, az emberek...meg az én nagy felismerésem. Mint mondtam, sokkal több vagyok, mint bosszúálló.Szeretem a szépet és a jót, a békét és a hosszú barangolásokat. De bármennyire is otthon legyek a Vizek Mélyén, szükségem van levegőre. Adott idönként felszinre kell mennem. Nem beszélve róla, hogy szeretek néha sütkérezni a napon, békésen lebegve, vagy fekete hullámok hátán sodródni fenyegetően szürke, komor ég alatt. És ekkor jönnek az emberek, nagy lomha hajóikról kis lomha csónakokra szállnak, és lomha, naiv társaim testébe hegyes lándzsákat és szigonyokat szúrnak, mig azok nyomorúságosan ki nem múlnak. És még csak meg sem eszik szöröstűl-böröstűl a megboldogultat, ahogy az illem diktálná. Nem, giccses tárgyakat készitenek a csontokból, piperekészítményeket és...VILÁGÍTANAK testünkkel. Váááh! Barbár társaság. Nemsokára egymás testéből főznek szappant, már látom. Gátlástalan mohósággal prédálják föl a tengert. Pusztitanak, mocskolnak, minth az övék lenne. Semmit nem értenek meg a harmóniából, a dolgok finom egyensúlyából. Na nem, rosszabb. Gondolkodóik és tudosaik értik, mégsem úgy cseleknek. Saját magukra eröltetett sorsukra végzetként hivatkoznak, minden gazságukat ezzel indolkolják, miközben érző, értelmes lények testéből nyert olajjal világítanak otthonaikban. Persze fel nem foghatják, mennyi tudás, tapasztalat, szépérzék és jóság lakozik egy-egy lényben, amelynek nyomába erednek, nem látva mást, mint hatalmas hús és zsírhegyet. Mennyivel nemesebb jószág az, mint ők maguk, bagószagú, mocskos, durva népség. Tudják, hány száz év tudást semmísítenek így meg? Hány gyönyörű mese az örök tengerekről, a Mély Vizek szörnyeiről szóló legenda, válik köddé egy ilyen gyilkosággal. Még róluk is tudunk tuctnyi történetet, amit ők már elfeldtek, amikor álatbörökbe csavarva, megalázottan menekülve, vagy egy jobb jövő reményétől lelkesítve körbevándorolták ezt a sártekét, földnyelveken és szorosokon, gyalog, úszva vagy otromba vizi tákolmányoon. Rég elfeldték,hogy honnan jöttek, dicső és hazug meséket költenek szármozásukról, ordítva bizonygatva saját felsöbbrendüségüket, hogy feleldni tudják azt a szánalmas dögevő majmot, amiből valójában lettek, és aminek árnyáka kisérti őket cselekedeikben és vágyaikban, építsenek bár gyönyörű épületeket, alkosanak gyönyörű müvészetet. Mi többek vagyunk, tudásunk mélyeb és többrétü, csak ezt nembizonygatjuk tárgyakkal. Mi képesek vagyunk tengereken át hallani egymást,minden mészárlás, minden gyász szétterjed a világóceánokban, rémülettel és émelyéssel tölti meg a szíveket. Pedig mi kiköptük Jónást, ahányszor csak kérték.

A gőg rettenetes. Képzelt isteneik által felruházták magukat a pusztitás jogával, és végtelen a felháborodás, ha fordula kocka. Én fordítottam. Gyülölnek, mert bosszúálló vagyok.Én is ezt hittem. De nem is. erre jöttem rá oly nehezen. Ha társaim agóniájukban néha magukkal is rántanak egy egy szánalmasan evickélő vadászt, sosem fordultak valóban szembe, ahogy nem is menekültek úgy, ahogy eszükből és erejükből tellene. Nem természetük. Talán úgynúgy nem képesek megérteni, milyen egyszerü lenne védekezni, ahogy az emberek sem fogják fel, nem létükért küzdenk, nem, pusztán esztelenül gyilkolnak, mert lenne millió más út, csak ez adott. Ahogy bambán várni a végzetet, és kétségbesett sikolyokkal kimúlni is. És én ezt értem. De. De mégsem teszek így. Gyülölnek is. Pedig csak az történik,aminek kéne, mindíg. Szembeszálok.Valamikor majd gyenge leszek, és ők már túl erössek, és nem lesz esélyem. De most még csak a félelem békjója az, ami megakadályoz minket a védekezésben. Már akit. Az összes többit. A furókagylók több kárt tesznek, mint társaim. Így én lettem a bosszú. A torz, az albinó. Hát, úgy látszik egyszerre nem lehet csak egy szabályt áthágni, a test sem lesz szabályos, sem a viselkedés, semmi. Háhá, rettegnek. És én azt hittem, és vagyok a bosszú... De nem. Nem, nem. Méltatlan lenne, puszta bosszúnak lenni. A bosszú rossz, a bosszú rossz ürügy. Mondhatnám, harcolok valamiért, de a harc olyan reménytelen, hogy ez még dácolsnak is gyenge. Na, ha valami nem szeretnék lenne, az gyenge. Akkor mi lennék, hatalmasan, világító fehéren a végtelen szürkéskék óceánban, torzan, ferdén? Rájöttem: a Szükséges Hiba. A kellemtlen kérdés, amikor mindenki egyet szeretne érteni, gonosz kis kavics a a tükörfényesen csillogó óraszerkezetben. Semmi nem adott, semmi nem biztos, ha valami ezerszer valahogy történt, attól még ezeregyedszerre lehet másként, és nincs magyarázat, nem érthető miért, egyszerüen csak. Mert nem érv, nem bizonyíték, nem erkölcsi alap és biztosítás, hogy ezerszer így volt. Ezt mondom el én, és ezért lehetek én a rettenet, egy lény,nem több, mint sok más. Mert ilyen vagyok és kész. Miért kéne megagyráznom, miért dúlok és rombolok,ahol más reteg és menekül? Biztos, mert pupos vagyok. Meg másfélszer akkora, mint a többiek. Mert én vagyok, és ilyen, és kész. Ja, és mert élvezem. És megtehetem. És ettől még nem vagyok csak szörnyeteg, ettől még imádom a létet, annak millió élvezetét, felkeresem a legnagyobb mélységeket, legsötétebb zugokat, még a magányt is megtörhetem nagyritkán ha még sötétebb és bizonytalanbb mélységek öle csalogat. De általában válalom azt egyedüllétetl, míg mások társaságban próbálnak ez elől menekülni, de valójában még magányosabbak. Most is ereszkedem a mélybe, vacsoráért, és andalogni hatalmas szirtek között,mély, komor hangon dúdolni és töprengeni, álmodozni. Nem vagyok Bosszú, nem vagyok gonosz, bár vagyok pusztitó, és sötét vizek mélyéről feltrő rémálmok szörnyetege. Igen, és ez önkény, sőt kéj, nem több, de ez rengeteg. És a bosszú? Hát a bosszú, az egy kötelékeibe tekert tetem a hátamon. Szánalmas. Hagymázas álmokat kergető vénember, akit végleg elpusztitottam. Első találkozásunnkkor büszke volt, erős, meglett, tapasztalt gyilos. Fogaim szétroncsolták íztelen pálcikalábát. Másodszorra megveszekedett öregemberként került velem szembe, és az életeét adta. századmagával. A legkeményebb harcom volt. Talán túl sem élem. Vérem zöldesfekete füstként gomolyog sebeimből, miközben az eszement halála után is furcsa táncot lejt, mint egy zsinórjaiba gabalyodott marionett. Ő is bántó kivétel volt, kilépett az átlagból amit rendnek hívünk. Letépte az álszentkedés, meg a szenvtelen haszonelvüség álarcát, és megmutatta fajtájának legvérszomjasabb ábrázatát, minden szépítés nélkül A vértől és gyilkolástól megszédült, tobzódó majmot. Az ő bosszúja is több, mint bosszú. példabeszéd. Hogy aztán borzadhassanak az özvegyek, zsebkendővel elfolytva zokogásukat, igaztalanul nyomorúságos, esetleg finoman fényüző és izléses otthonaikban, bálnaolajos mécsesek fényében. Tükör. Én megutatom,mi milynek lehetnék,de nem vagyunk, ő, hogy ők milyenek valójában. A találkozás végzetes. Komoran sülyed a hajó roncsa, örvénylő kavarodásban rántja magával legénységét. Rossz emlék, távolodom. A mély mohó lakóinak jól fog esni a megszállott féllábú, és én talán túlélem. Hosszú gyógyulás lesz.