Bölcs dolog, hogy nem minden levél szineződik vörösesre ősszel, mert akkor biztosnem veszem észre.merthogy vörös haja volt. ez volt az egyetlen,ami valahogy logikusnak tünnt az egész történetből, bár nem tudnám megmondani, miért. Szóval, egy halom, markoló kéz szerűen görbülő bara, sőt, fekete levél fedte,ebben látszott gyönyörű vörös haja. Mst kérdezhetitek, mi lett volna, ha vörös levelek lepik el teljsen szegényt, hisz akkor nem veszem észre. De vörös levelek soha nem lennénekilyen gonoszan erőszakosak, tehát a kérdés ezzel meg van oldva.Vanak lányok, akiknek gyönyörű a hajuk, és ezzel vége is minden szépségnek, de ezeken az előbukkanó tincseken látszott, hogy csak egy szépséges lány szépséges tincsei lehetnek. letérdetem, és nekiláttam óvatosan kiszabadítani. sokan azt gondolnák, ez csip-csup ügy. Pedig, ha belegondolunk, nem olyan egyszerü. Egyik lehetőség, hogy valaki saját jószántából vackolt be az avarba, ilyenkor teljesen helytelen dolog lenne kikaparni. másik eset, hogy akarata ellenére jutott oda, vagy legalább is már nem jó neki, és ez bizony világosan megmutatja az erőiszonyokat. Ebből még gondolhatjuk, hogy mi aztán erösebbek vagyunk, és simán kiszedjük, de ez részben elbizakodottságra vall, másrészt aki benne van, az biztosan gyengéb, semhogy jól megvédje magát, és rajta akarunk segíteni, bármilyen erőssek is legyünk mi magunk. Tehát elnézve a gonosz kermos kezecskék halmára emléketztető avarkupacot, érdemesnek tünnt legalább megkérdezni, rndben vannak e a dolgok. Csak ehhez ki kellet ásni, és ennek a technikája egyáltalán nem egyszerű. Minden fenyegetően zörgő levelet határozot, d enem fenyegető mozdulattal kell leszedni. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. ha bizonytalannak vagy túl békülékenynek tünsz, gyorsan megpróbálnak fölibéd kerekedni,ha fenyegető vagy megalázó a stílusod, felháborodásukban igencsak erőszakossá válhatnak. Mintha eszedbe sem jutna félni, de nem fenyegetnél, méltóságukat nem sértve, mintha nem lenne vesztenivalód, mintha csak leszednél egyszerű leveleket, semmi undor, hogy nem szép aranysárga, vérvörös vagy mélybarna leveleket söpörsz le, hanem rothadó, vagy aszott, töredezett, pöndörödött hulladékot.Nem egyszerü dolog, ráadásul alattomosan-mintha csak aszél fújná őket- ujra és újra odasodródnak, de csak rendületlenül tisztitja el őket az ember. és ha vége, megnézhetjük, mit találtunk. Tényleg gyönyörű leányzó volt, nem tavalyi avar alá való. Idén összel. Szél kerekedett, és szemtelenül táncoló tölcsérekbe gyülekeztek megint a ronda levelek - a szebbek bezzeg meg sem mozdultak, hát, ismerjük már az ilyen szeleket-jobnnak láttam karjaimba venni, és gyorsan távozóra fogni. Barna és sárga színben játszott minden-minta további sárga és barna árnyalatokat taláált volna ki valaki, mert a tavalyi már unalmas-kellet a vörös, hogy ne legyen annyira sárgásbarna az egész. jó volt ilyen szinek közt hazamenni, de megérkezni is.
és ezután lett igazán bonyolult minden. Persze nem, de idáig tiszta ügy volt, még ha nehéz is. Innen meg, hát,sok út van. Finom illata volt, teste meleg és eleven így álmában is. Összeölelkezve aludtunk, és jó volt. beszélgetni ráér késöbb, beszédből rengeteg van, ezért jó, ha nem muszáj, jó olyannal, akivel ha vagyok,belülről nem muszáj. Finom tapintású volt a bőre, gyünyörű fehér pihékkel, a reggeli nap fényében. Nagyon nagy bögréből ittuk a kakaót. persze közösből. Sokáig túl sok poharam, bögrém volt, de lassan csak egy lett, gondos válogatások, ajándékozások, és indulatos falhozcsapások útján. Mostanra csak a legnagyobb és legrondább maradt, letört füllel és csorbán. Szórakozott tekintetű medve baktatott az oldalán, fák között.Az a fajta bögre volt-kevés ilyen van-amiből annyira jó kakaót inni, mint semmi másból. ahogy markolta a bögrét, és félrehúzta aszáját az utóít figyelve, az maga volt a Ksértés. Ritkán látni ilyen szép reggeli fényeket.Még az agyonkopott tevés ágytakaoró is gyönyörűnek tünnt, ahogy körbeölelte.És mig a reggeli sejtelmes fényeket fel nem váltota bágyadt napfény, nem is törte szét a csendet szavakkal. Bészésd közben lassan mozgatta lábujjait. Elmesélte, hogy nagyon messzíről jött, és sok-sok helyen járt már. Elhagyta a cssaládját, mert már nem volt jó ott, vagy kinőtte őket, vagy csak egyszerüen nem jötteek ki egymással. Sokszor csalodott, nagyon sokszor. És mindig kicsit kevesebb bizalommal tudott ujra nekilátni. visszamenni nem akart, csak ment tovább, mig elfogyott. Szerintem ami maradt, az bőven elegendő, de nem mondtam neki,mert azt hinné, viccelek, annak meg nem volt itt az ideje. És lassan már ne volt elég ereje, a hideg belemászott, és elkezdett fázni, elbágyadt, és nem ment gyaloglás. A végén meg bedőlt azoknak a ronda leveleknek, elhitte, hogy ő huzza magára őket takaróként, és nem azok lepik el. Az egyetlen szerencse, hogy közben rájött, mert van, aki soha nem jön rá. és akkor nem szabad kiásni, bármennyire is tudjuk, mi az igazság. Elmondta, hogy így, kilépve valamibe, amiről azt hitte az élet, aztán rájött, hogy csak a saajátja, de még csak az sem, na mindegy, szóval elhagyva valami ismerőst, és amiben azt gondolta, már tudja tartani a meleget. kint mégis elfolyt,mert minden máskép volt furcsa, mint képzelte.Furcsa dolog ez a kihülés, én pont állati forrónak éreztem. föleg feszes hasát. Olyan eleven volt, ahogy így bágyadtan ülögélt, és hallkan mesélt! azt mondta, végtelen egyedül van, és nem érzi, bármire hatással lenne, bármi jót tenne. Elmondtam neki, hogy soha annyit nem tett még velem senki, mint ő. Az első hajlástól, ahogy felkaroltam, recsegve hajlani kezdett rég elmerevedett derekam, a hályogot a szemeről, mint forró levegő a párát fújta el, s annyi év után végre elkezdtem fázni, mert felolvadhattam annyira gémberedettségemből. És mivel nem törtem darabokra, és nem folytam el, léthatóan nem is mállottam szét a fagyban. Még vadúl lüktető szivem sem veti szét mellkasomat, és lassan forró láva áramlik a hasamban. Végtelenül egyedül voltam, vagyok és leszek, mert ember vagyok, magányosságra kárhoztatott lény, ahogy ő is. erre szomorú lett, és ezt nem értettem, mert akinek ilyen finom illata van, ahhoz nagyon nem illik a szomorúság. Azt mondta, szomorú dolog magáyosnak lenni. Mondtam az illatot, és értetlenségemet. Ezt ő nem értette. Miért rossz a magány, ha egyszer úgy sincs más, kérdeztem utánna. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy kútból nézné az eget, tudná milyen a teljes égboltozt látványa és szorakoztatná is a látvány akútból, mert ez egy olyan sajátos szög, és érdekes, de már nem jó, ha már csak innen nézheti, mert nyomasztó és szorongató, ha tudja, hogy nem mászhat ki. Mondtam, én értem, de ha beásol, már el is felejed az eget, az se jó. kérdezte, mi a megoldás. Mondam, felejtse el, gonolja azt, hogy egy nagy réten van, szabadon rohangálha, kút sehol. Na de ez hol hasonlat magányra, volt a kérdése, mire mindtam, hogy egyedül vagy a réten. Erre ráncolni kezdte a homlokát, és abbahagyta alábujjmozgatást. közben éreztem, hogy a láva a hasamban egyre több. Ha valakiben ennyi láva van,nem fázik a mezején, legyen bár egyedül a másik meg nagyon fázik léteznek hidak, melyeken átmehet ez a meleg. Ha értjük, és elfogadjuk a magányt, így kedvesebb hely lehet a saját rétünk. még biztonságosabb is. És így, a rengeteg meleg szeretetért én is adhattam meleg szeretetet. mindketten tudtuk, hogy amit a másik ad, azt azért adhatja, mert valamit már kapott, és ettől kékebb lett az ég, és zöldebb a fű.Vagy szürkébb az ég, és sárgább a fű. Kinek, mikor mi a jobb. És este, mikor már az izgalmaknak csak emlékét izlelgettük, annyira jó lett, hogy lehetett csak jó. És késöbb, mielött letespedt és megfáradt volna a jó, a lány kilépett belőle, és kimosta hajábol a fekete festéket, ami annyira nem állt jól neki. És jól láttam: tényelg gyönyörű vörös a haja.
és ezután lett igazán bonyolult minden. Persze nem, de idáig tiszta ügy volt, még ha nehéz is. Innen meg, hát,sok út van. Finom illata volt, teste meleg és eleven így álmában is. Összeölelkezve aludtunk, és jó volt. beszélgetni ráér késöbb, beszédből rengeteg van, ezért jó, ha nem muszáj, jó olyannal, akivel ha vagyok,belülről nem muszáj. Finom tapintású volt a bőre, gyünyörű fehér pihékkel, a reggeli nap fényében. Nagyon nagy bögréből ittuk a kakaót. persze közösből. Sokáig túl sok poharam, bögrém volt, de lassan csak egy lett, gondos válogatások, ajándékozások, és indulatos falhozcsapások útján. Mostanra csak a legnagyobb és legrondább maradt, letört füllel és csorbán. Szórakozott tekintetű medve baktatott az oldalán, fák között.Az a fajta bögre volt-kevés ilyen van-amiből annyira jó kakaót inni, mint semmi másból. ahogy markolta a bögrét, és félrehúzta aszáját az utóít figyelve, az maga volt a Ksértés. Ritkán látni ilyen szép reggeli fényeket.Még az agyonkopott tevés ágytakaoró is gyönyörűnek tünnt, ahogy körbeölelte.És mig a reggeli sejtelmes fényeket fel nem váltota bágyadt napfény, nem is törte szét a csendet szavakkal. Bészésd közben lassan mozgatta lábujjait. Elmesélte, hogy nagyon messzíről jött, és sok-sok helyen járt már. Elhagyta a cssaládját, mert már nem volt jó ott, vagy kinőtte őket, vagy csak egyszerüen nem jötteek ki egymással. Sokszor csalodott, nagyon sokszor. És mindig kicsit kevesebb bizalommal tudott ujra nekilátni. visszamenni nem akart, csak ment tovább, mig elfogyott. Szerintem ami maradt, az bőven elegendő, de nem mondtam neki,mert azt hinné, viccelek, annak meg nem volt itt az ideje. És lassan már ne volt elég ereje, a hideg belemászott, és elkezdett fázni, elbágyadt, és nem ment gyaloglás. A végén meg bedőlt azoknak a ronda leveleknek, elhitte, hogy ő huzza magára őket takaróként, és nem azok lepik el. Az egyetlen szerencse, hogy közben rájött, mert van, aki soha nem jön rá. és akkor nem szabad kiásni, bármennyire is tudjuk, mi az igazság. Elmondta, hogy így, kilépve valamibe, amiről azt hitte az élet, aztán rájött, hogy csak a saajátja, de még csak az sem, na mindegy, szóval elhagyva valami ismerőst, és amiben azt gondolta, már tudja tartani a meleget. kint mégis elfolyt,mert minden máskép volt furcsa, mint képzelte.Furcsa dolog ez a kihülés, én pont állati forrónak éreztem. föleg feszes hasát. Olyan eleven volt, ahogy így bágyadtan ülögélt, és hallkan mesélt! azt mondta, végtelen egyedül van, és nem érzi, bármire hatással lenne, bármi jót tenne. Elmondtam neki, hogy soha annyit nem tett még velem senki, mint ő. Az első hajlástól, ahogy felkaroltam, recsegve hajlani kezdett rég elmerevedett derekam, a hályogot a szemeről, mint forró levegő a párát fújta el, s annyi év után végre elkezdtem fázni, mert felolvadhattam annyira gémberedettségemből. És mivel nem törtem darabokra, és nem folytam el, léthatóan nem is mállottam szét a fagyban. Még vadúl lüktető szivem sem veti szét mellkasomat, és lassan forró láva áramlik a hasamban. Végtelenül egyedül voltam, vagyok és leszek, mert ember vagyok, magányosságra kárhoztatott lény, ahogy ő is. erre szomorú lett, és ezt nem értettem, mert akinek ilyen finom illata van, ahhoz nagyon nem illik a szomorúság. Azt mondta, szomorú dolog magáyosnak lenni. Mondtam az illatot, és értetlenségemet. Ezt ő nem értette. Miért rossz a magány, ha egyszer úgy sincs más, kérdeztem utánna. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy kútból nézné az eget, tudná milyen a teljes égboltozt látványa és szorakoztatná is a látvány akútból, mert ez egy olyan sajátos szög, és érdekes, de már nem jó, ha már csak innen nézheti, mert nyomasztó és szorongató, ha tudja, hogy nem mászhat ki. Mondtam, én értem, de ha beásol, már el is felejed az eget, az se jó. kérdezte, mi a megoldás. Mondam, felejtse el, gonolja azt, hogy egy nagy réten van, szabadon rohangálha, kút sehol. Na de ez hol hasonlat magányra, volt a kérdése, mire mindtam, hogy egyedül vagy a réten. Erre ráncolni kezdte a homlokát, és abbahagyta alábujjmozgatást. közben éreztem, hogy a láva a hasamban egyre több. Ha valakiben ennyi láva van,nem fázik a mezején, legyen bár egyedül a másik meg nagyon fázik léteznek hidak, melyeken átmehet ez a meleg. Ha értjük, és elfogadjuk a magányt, így kedvesebb hely lehet a saját rétünk. még biztonságosabb is. És így, a rengeteg meleg szeretetért én is adhattam meleg szeretetet. mindketten tudtuk, hogy amit a másik ad, azt azért adhatja, mert valamit már kapott, és ettől kékebb lett az ég, és zöldebb a fű.Vagy szürkébb az ég, és sárgább a fű. Kinek, mikor mi a jobb. És este, mikor már az izgalmaknak csak emlékét izlelgettük, annyira jó lett, hogy lehetett csak jó. És késöbb, mielött letespedt és megfáradt volna a jó, a lány kilépett belőle, és kimosta hajábol a fekete festéket, ami annyira nem állt jól neki. És jól láttam: tényelg gyönyörű vörös a haja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése