Jó, ha az embernek van egy fekete párduca. Valahogy biztonságérzetet ad. Még ha praktikusan sok haszna nincs. Legalább is eddig nem láttam.
Amikor elöször találkoztun, a nappalimban feküdt, a jó százéves rozoga heverőn. Kényelmesen elnyújtózott , nézett borostyán szemével, fekete farka vége finoman csavarodott jobbra balra, egyébként nem mozdult. Éppen hazaértem, részeg nem voltam, mást se szedtem. Nem lepődtem meg. Annyira hihetetlen látvány volt. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg álmodom vagy képzelődöm. Ott feküdt, és nézett. Normálisnak tűnt a világ, normálisnak éreztem magam én is. Csak egy hatalmas párduc hevert a nappalimban. Kíváncsi voltam, vajon csak látvány ? Gondolkoztam, létezik e olyan balfasz halál, hogy odamegyek egy képzeltnek hitt nagymacskához a saját lakásomban, és az simán felfal? A valóságban? De hogy kerül a párduc a nappalimba? Az ajtó zárva, az ablak is… mégis csak furcsa egy ekkora szobacica felbukkanása. Odamentem. Szép volt. Hozzáértem. Csak nézett hatalmas macskaszemeivel. Sürü feket bundáját éreztem az ujjaim között. Meleg volt, lassan emelkedett és sülyedt az oldala. Közelről látszottak sötét bundáján a még sötétebb foltok. Megvakartam a füle tövét, lesunyta a fejét. Ahogy az állát kezdtem vakargatni, kéjesen elnyujtózott, és a hátára fordult. Benyúltam félig nyitott szájába, végigsimítottam hatalmas fogait. nagyon is valósnak tüntek. Nehéz ragadozószag lengte be a szobát, de nem volt zavaró. Halkan morogni kezdett, még a padló is remegett tőle. Kikaptam a szájából a kezemet, hirtelen mozdulattal megfordult, és játékosan megpaskolt, gondosan behúzott karmokkal. Nem is estem igazán hanyatt, csak fenékre csüccsentem. Olyan kaján tekntettel nézett rám, hogy még vigyorát is látni véltem. Higanyos mozgással legrot az ágyról-hihetetlenűl kecsesen és lágyan mozgott a mázsás test-kétszer körbesétált-nyakamat végigsimította farkának kunkorodó vége-majd lefeküdt a hátam mögé. Nogon-nagyon halkan morgott, már a padló sem remgett. Lassan hanyat dőltem. Soha ilyen furcsa párnám nem volt még. Nagyon sokáig heverésztünk így. Sokkal lasabban vete a levegőt, mnt én, még akkor is, amikor már teljesen megnyugodtam. Mikor aludni tértem, nem mozdult, még jóéjszakát sem kívánt.
Reggel a lakásajtó elött feküdt. Ez feszültséggel tölttt el. Lassabban szöszmötöltem a fürdőszobában, és öltöztem, mint szoktam, feszült voltam. Elképzelésem nem volt róla, mit csinálok, ha nem áll félre. Végül az ajtóhoz mentem.
-Na?
Felállt, és elsétált. Mintha kis sértettség lett volna a tartásában. Amikor hazamentem, nem volt ott. Gondoltam, ennyi. Másnap reggel megint az ajtó elött hevert, szemében pajkos csiillogással. Már "na" sem kellet, semán odébbállt. Aztán igen gyakran láttam. Nem is vendég, lakótár lett. Az ajtónál aludtt, ha tettem-vettemvalamit, körülöttem járkált, megengette, hogy fejedelmi bundáját simogassam, néha játékos kedvében még kcsit lögdösödött is,nagyon óvatosan. Nagyon ritkán eltünt napokra, de soha nem láttam, hogy jut ki, vagy be. egyszer csak elősomfordált egy sarokból, vagy ott hevert valahol, amikor odfordultam. Elöfordult, hogy éppen belemerültem valamibe, és éreztem, hogy gomoygó fekete felhőként hangtalan mögém lopakodik, majd fejével finoman megbökte könyökömet. Amkor ránéztem, olyan ártatlan pofát vágott, mintha én próbáltam volna őt megzavarni. "igen?" kérdezte ártatlanul nagyra nyilt szemekkel. Ilyenkor megpaskotam a pofáját, és általában nem bírtam elenálni akísértésnek, hogy megfogdossam hatalmas fogait. Néha játékos kedvében csit ugrált fel alá, hatalmas pofonokat osztogatott a levegőnek, és egyszer összetört egy állati ronda áltörténelmi kínai vázát. Soha nem eset meg, hogy hiányoltam volna, és fél órán belül ne bukkant volna elő a régi nagy lakás valamilyen poros zugából. Az egy ronda vázát kivéve soha nem okozott kárt. Néha a háromajtós szekrényben heverészett, vagya függönnyel elválasztott lomtárban, ócska újságok, foszló textíliák és törött székek között. Elyenkor midíg rákérdeztem:
-Nocsak, te itt vagy? mire álmosan előmászott, megrázta magát, hatalmas porfelhőt kavarva, mellémált úgy, ogy oldalát combomhoz nyomta, és rámnézett: "Ma, mit csinálunk?" Hát, ez nem volt nehéz. Én általában olvastam, ritkábba írtam, vagy bütyköltem-szereltem valamit, ő meg vagy párnát játszott, vagy fel-alá lopakodott, legyeket kergetett föl le rohangálva a galéria recsegő lépcsőjén, figyelte a fénypászmákban kavargó porszemeket, néha árnyékboxolást folytatott.
Soha nem tudtam mit kezdeni azzal a gondolattal, vajon barátom valós-e. Nálam nem evett és nyomát sem láttam annak, hogy enne. Igaz, gyakran volt távol, ahol elntézhette ilye dolgait. Az sem volt érthető, hogy bukkan fel és tünik el, csak észrevetem volna egy rejtett ki-bejárarot, bármennyire is nagy s zegzugos a lakás. Más sose látta. Ha vendégek jöttek, eltünt, a lakáson kívül meg sosem találkoztunk. Persze csinálhattam volna fényképet, és mutogahattam volna. Megkérdezhettem vlna valamely vendégemet, ő is érzi -e az átható nagyállatszagot, vagy látja-e a kékesen fénylő sötét szörszállakat a szönyegen. De nem tettem. Nem azért, mert féltem, hogy kiderül, képzelődöm, nem azért, mert féltem, kiderül, igaz. Bármikor kipróbálhattam volna, nem éreztem,hogy bármi visszatartott volna. Egyszerüen nem csináltam, és kész. Nem fotóztam, nem kérdeztem,ő meg eltünt. Ki nem mondott óhajomat teljesítette azzal, hogy nem jelent meg soha mások jelenlétében, ezzel mindenképpen zavart keltve bennem.
Egyszer épen egy selyemfelvetőszállas kézi perzsa romjain heverésztünk, és cirogattam a hatalmas, csupaizom testet. Láttam, halottam, éreztem testének melegét és selymes szőrét, átható illata belengte a szobát (de soha nem volt kellemetlen. az álatkertben sokszor volt émelyítő és orfacsarő a nagyvadak bűze, de az én párducom soha ne volt zavaró, bármilyen átható is volt kipárolgása.) Ujjaim között egy nagy csomót tapintottam, ott, ahol eddig soha. Ahogy szétsimítottam a szört, ocsmány, jó mogyorónyi kullancs éktelenkedett bőrébe furódva. Jó barátságukra valótekntettel-néhány megnyugtattó szót követően-kitéptem az ocmány vérszívót. Hangos, pattannó hanggak szakadt kia húsból, a gyomrom forgott. a macska teste ép hogy megrándult. Bevallom, kicsit féltm, mert eddig még soha nem okoztam neki fájdalmat. furcsa érzés volt: részben valóságossága mellett szólt, ami jó is,mert talán nem vagyok sültbolond, meg rossz is, mert egy idealizált képzeletbeli jóbarát testébe nem fúródnak ocsmány paraziták. Mindenesetre zsebkendöbe csomagoltam a mazsolaszerüen ráncosodó, feketés vért csorgató gusztustalanságot. Másnap az utcán kukába dobtam, nem néztem meg, az utca fényében mit látoka zsebkendőben. Mikor bevágtam a tartóba, szemem sarkából odapislantotam, vajon legalább a vér átáztatta -e, de nem láttam igazából semmit.
Eduárd bácsi látogatásánál sem bukkant föl a párduc. Eduárd bácsinak számos tulajdonsága volt, de jót nem sikerült közöttük fellelem. Álszent volt, kenetteljes, lekezelően barátságos, harsány, tudálékos, buta és végtelenül önző. Legrosszab része mégis felesége volt: koravén, aszott boldogtalanság, vénebbnek nézett ki húsz évvel idősebb férjénél, úgy ült mellette, mint karó a tök mellet. Végeérhetetlenül halgattam unokabátyám kioktató, kritikus megjegyzéseit. Ha nyakát megragadva arasznyi távolságról az arcába üvöltöttem volna, hogy mekkora barom, milyen szánalmas és visszataszító és undorító, valószinüleg pár másodperc után ugyanonnan folytatta volna. Köfejébe be semmi sem ment. Felesége néha tromfolt rá. Összjátékuk nem zavarta őket abban, hogy közben megállás nélkül csesztessék egymást. Persze, az ilyen vendégek sosem takarodnak éjfél elött: fél tízkor kezdik mondogatni, hogy már mennének,késő van, és egymást piszkálják, hogy mért nem indul a másik, de negyed egy elött lehetetlen szabadulni. Legjobb lenne be sem engedni öket, de a Sors úgy rendeli, ilyenektől mindíg függjön valahogy az ember. Vagy munkájában, vagy valamilyen folyamatos szivességük teszi lehetővé a létformámat, és nagyon nagy lemondásokat követelne, ha ezt megvonnák. Esetleg szaftos örökségre vár az ember, egy folyamatosan változó, de sohasem pontosan ismert tartalmu végrendelet révén. Vagy érzelmileg elktölezett, igen talán ez a legrosszabb... Minden esetre Edward bácsit és feleségét rendszeresen elkívántam a pokolba, de elküldeni nem mertem.
Amire elmentek, teljesen kikészültem. Nem rámoltam el az edényeket, nem mosogattam. Azt fontolgattam, kidobom a teljes étkészletet, mert nincs gusztusom lesuvickolni ez evőeszközöket éz edényeket, amyelyeken ezeknek a nyála tapadt. Megborzongtam.Sajnos a bor elfogyott-a fene a kettő feneketlen gyomrába-pedig most elkellet volna.
Ekkor végre meghalotam a nehéz, puha lépteket mögöttem. A hatalmas, fekete fej barátságosan megbökdöste a vállamat. Szeme még a szokásosnál is huncutabbúl csillgott. Bajszán rubintszinű cseppek csillogtak.
-Szia, Cicus-mondtam, és átöleltem a nyakát.
Amikor elöször találkoztun, a nappalimban feküdt, a jó százéves rozoga heverőn. Kényelmesen elnyújtózott , nézett borostyán szemével, fekete farka vége finoman csavarodott jobbra balra, egyébként nem mozdult. Éppen hazaértem, részeg nem voltam, mást se szedtem. Nem lepődtem meg. Annyira hihetetlen látvány volt. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg álmodom vagy képzelődöm. Ott feküdt, és nézett. Normálisnak tűnt a világ, normálisnak éreztem magam én is. Csak egy hatalmas párduc hevert a nappalimban. Kíváncsi voltam, vajon csak látvány ? Gondolkoztam, létezik e olyan balfasz halál, hogy odamegyek egy képzeltnek hitt nagymacskához a saját lakásomban, és az simán felfal? A valóságban? De hogy kerül a párduc a nappalimba? Az ajtó zárva, az ablak is… mégis csak furcsa egy ekkora szobacica felbukkanása. Odamentem. Szép volt. Hozzáértem. Csak nézett hatalmas macskaszemeivel. Sürü feket bundáját éreztem az ujjaim között. Meleg volt, lassan emelkedett és sülyedt az oldala. Közelről látszottak sötét bundáján a még sötétebb foltok. Megvakartam a füle tövét, lesunyta a fejét. Ahogy az állát kezdtem vakargatni, kéjesen elnyujtózott, és a hátára fordult. Benyúltam félig nyitott szájába, végigsimítottam hatalmas fogait. nagyon is valósnak tüntek. Nehéz ragadozószag lengte be a szobát, de nem volt zavaró. Halkan morogni kezdett, még a padló is remegett tőle. Kikaptam a szájából a kezemet, hirtelen mozdulattal megfordult, és játékosan megpaskolt, gondosan behúzott karmokkal. Nem is estem igazán hanyatt, csak fenékre csüccsentem. Olyan kaján tekntettel nézett rám, hogy még vigyorát is látni véltem. Higanyos mozgással legrot az ágyról-hihetetlenűl kecsesen és lágyan mozgott a mázsás test-kétszer körbesétált-nyakamat végigsimította farkának kunkorodó vége-majd lefeküdt a hátam mögé. Nogon-nagyon halkan morgott, már a padló sem remgett. Lassan hanyat dőltem. Soha ilyen furcsa párnám nem volt még. Nagyon sokáig heverésztünk így. Sokkal lasabban vete a levegőt, mnt én, még akkor is, amikor már teljesen megnyugodtam. Mikor aludni tértem, nem mozdult, még jóéjszakát sem kívánt.
Reggel a lakásajtó elött feküdt. Ez feszültséggel tölttt el. Lassabban szöszmötöltem a fürdőszobában, és öltöztem, mint szoktam, feszült voltam. Elképzelésem nem volt róla, mit csinálok, ha nem áll félre. Végül az ajtóhoz mentem.
-Na?
Felállt, és elsétált. Mintha kis sértettség lett volna a tartásában. Amikor hazamentem, nem volt ott. Gondoltam, ennyi. Másnap reggel megint az ajtó elött hevert, szemében pajkos csiillogással. Már "na" sem kellet, semán odébbállt. Aztán igen gyakran láttam. Nem is vendég, lakótár lett. Az ajtónál aludtt, ha tettem-vettemvalamit, körülöttem járkált, megengette, hogy fejedelmi bundáját simogassam, néha játékos kedvében még kcsit lögdösödött is,nagyon óvatosan. Nagyon ritkán eltünt napokra, de soha nem láttam, hogy jut ki, vagy be. egyszer csak elősomfordált egy sarokból, vagy ott hevert valahol, amikor odfordultam. Elöfordult, hogy éppen belemerültem valamibe, és éreztem, hogy gomoygó fekete felhőként hangtalan mögém lopakodik, majd fejével finoman megbökte könyökömet. Amkor ránéztem, olyan ártatlan pofát vágott, mintha én próbáltam volna őt megzavarni. "igen?" kérdezte ártatlanul nagyra nyilt szemekkel. Ilyenkor megpaskotam a pofáját, és általában nem bírtam elenálni akísértésnek, hogy megfogdossam hatalmas fogait. Néha játékos kedvében csit ugrált fel alá, hatalmas pofonokat osztogatott a levegőnek, és egyszer összetört egy állati ronda áltörténelmi kínai vázát. Soha nem eset meg, hogy hiányoltam volna, és fél órán belül ne bukkant volna elő a régi nagy lakás valamilyen poros zugából. Az egy ronda vázát kivéve soha nem okozott kárt. Néha a háromajtós szekrényben heverészett, vagya függönnyel elválasztott lomtárban, ócska újságok, foszló textíliák és törött székek között. Elyenkor midíg rákérdeztem:
-Nocsak, te itt vagy? mire álmosan előmászott, megrázta magát, hatalmas porfelhőt kavarva, mellémált úgy, ogy oldalát combomhoz nyomta, és rámnézett: "Ma, mit csinálunk?" Hát, ez nem volt nehéz. Én általában olvastam, ritkábba írtam, vagy bütyköltem-szereltem valamit, ő meg vagy párnát játszott, vagy fel-alá lopakodott, legyeket kergetett föl le rohangálva a galéria recsegő lépcsőjén, figyelte a fénypászmákban kavargó porszemeket, néha árnyékboxolást folytatott.
Soha nem tudtam mit kezdeni azzal a gondolattal, vajon barátom valós-e. Nálam nem evett és nyomát sem láttam annak, hogy enne. Igaz, gyakran volt távol, ahol elntézhette ilye dolgait. Az sem volt érthető, hogy bukkan fel és tünik el, csak észrevetem volna egy rejtett ki-bejárarot, bármennyire is nagy s zegzugos a lakás. Más sose látta. Ha vendégek jöttek, eltünt, a lakáson kívül meg sosem találkoztunk. Persze csinálhattam volna fényképet, és mutogahattam volna. Megkérdezhettem vlna valamely vendégemet, ő is érzi -e az átható nagyállatszagot, vagy látja-e a kékesen fénylő sötét szörszállakat a szönyegen. De nem tettem. Nem azért, mert féltem, hogy kiderül, képzelődöm, nem azért, mert féltem, kiderül, igaz. Bármikor kipróbálhattam volna, nem éreztem,hogy bármi visszatartott volna. Egyszerüen nem csináltam, és kész. Nem fotóztam, nem kérdeztem,ő meg eltünt. Ki nem mondott óhajomat teljesítette azzal, hogy nem jelent meg soha mások jelenlétében, ezzel mindenképpen zavart keltve bennem.
Egyszer épen egy selyemfelvetőszállas kézi perzsa romjain heverésztünk, és cirogattam a hatalmas, csupaizom testet. Láttam, halottam, éreztem testének melegét és selymes szőrét, átható illata belengte a szobát (de soha nem volt kellemetlen. az álatkertben sokszor volt émelyítő és orfacsarő a nagyvadak bűze, de az én párducom soha ne volt zavaró, bármilyen átható is volt kipárolgása.) Ujjaim között egy nagy csomót tapintottam, ott, ahol eddig soha. Ahogy szétsimítottam a szört, ocsmány, jó mogyorónyi kullancs éktelenkedett bőrébe furódva. Jó barátságukra valótekntettel-néhány megnyugtattó szót követően-kitéptem az ocmány vérszívót. Hangos, pattannó hanggak szakadt kia húsból, a gyomrom forgott. a macska teste ép hogy megrándult. Bevallom, kicsit féltm, mert eddig még soha nem okoztam neki fájdalmat. furcsa érzés volt: részben valóságossága mellett szólt, ami jó is,mert talán nem vagyok sültbolond, meg rossz is, mert egy idealizált képzeletbeli jóbarát testébe nem fúródnak ocsmány paraziták. Mindenesetre zsebkendöbe csomagoltam a mazsolaszerüen ráncosodó, feketés vért csorgató gusztustalanságot. Másnap az utcán kukába dobtam, nem néztem meg, az utca fényében mit látoka zsebkendőben. Mikor bevágtam a tartóba, szemem sarkából odapislantotam, vajon legalább a vér átáztatta -e, de nem láttam igazából semmit.
Eduárd bácsi látogatásánál sem bukkant föl a párduc. Eduárd bácsinak számos tulajdonsága volt, de jót nem sikerült közöttük fellelem. Álszent volt, kenetteljes, lekezelően barátságos, harsány, tudálékos, buta és végtelenül önző. Legrosszab része mégis felesége volt: koravén, aszott boldogtalanság, vénebbnek nézett ki húsz évvel idősebb férjénél, úgy ült mellette, mint karó a tök mellet. Végeérhetetlenül halgattam unokabátyám kioktató, kritikus megjegyzéseit. Ha nyakát megragadva arasznyi távolságról az arcába üvöltöttem volna, hogy mekkora barom, milyen szánalmas és visszataszító és undorító, valószinüleg pár másodperc után ugyanonnan folytatta volna. Köfejébe be semmi sem ment. Felesége néha tromfolt rá. Összjátékuk nem zavarta őket abban, hogy közben megállás nélkül csesztessék egymást. Persze, az ilyen vendégek sosem takarodnak éjfél elött: fél tízkor kezdik mondogatni, hogy már mennének,késő van, és egymást piszkálják, hogy mért nem indul a másik, de negyed egy elött lehetetlen szabadulni. Legjobb lenne be sem engedni öket, de a Sors úgy rendeli, ilyenektől mindíg függjön valahogy az ember. Vagy munkájában, vagy valamilyen folyamatos szivességük teszi lehetővé a létformámat, és nagyon nagy lemondásokat követelne, ha ezt megvonnák. Esetleg szaftos örökségre vár az ember, egy folyamatosan változó, de sohasem pontosan ismert tartalmu végrendelet révén. Vagy érzelmileg elktölezett, igen talán ez a legrosszabb... Minden esetre Edward bácsit és feleségét rendszeresen elkívántam a pokolba, de elküldeni nem mertem.
Amire elmentek, teljesen kikészültem. Nem rámoltam el az edényeket, nem mosogattam. Azt fontolgattam, kidobom a teljes étkészletet, mert nincs gusztusom lesuvickolni ez evőeszközöket éz edényeket, amyelyeken ezeknek a nyála tapadt. Megborzongtam.Sajnos a bor elfogyott-a fene a kettő feneketlen gyomrába-pedig most elkellet volna.
Ekkor végre meghalotam a nehéz, puha lépteket mögöttem. A hatalmas, fekete fej barátságosan megbökdöste a vállamat. Szeme még a szokásosnál is huncutabbúl csillgott. Bajszán rubintszinű cseppek csillogtak.
-Szia, Cicus-mondtam, és átöleltem a nyakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése