Revans

Thor Vjorwardsen végigdőlt heverőjén. Fárasztó nap, bágyadt este. Egész nap miniszterelnökösködött, az ilyesmi komolyan megvisel egy tehénpásztort. Akinek már az apja is tehénpásztor volt. És belügyminiszter. Anyja viszont banánt termeszt mind a mai napig. Ami elég meglepő ezen a szélességi fokon. De melegházban megy, a meleg meg ingyen van. Adja a gejzir.
Lassan összevakarta magát. Undorodott az öltönytől és a nyakkendőtöl. Annyira undorodott, hogy nem is akart hozzáérni. De hát a testén viselte. Nem szabadulhatott volna meg tőle annélkül, hogy hozzáérjen. Így hozzáért. Levette, undorral a földre dobta. Majd összehajtogatta, és felakasztotta a bálnaborda szobainasra. Szabadszellemü népe az inasokat csak ilyen formában foglalkoztata. Némi undorral kidobott egy asztalon heverő szöllöszemet. A hatalmas gyümölcstálból hullott le, egy ötkilós olasz fürtröl. Szerencsére a testőrök már átvitték az árvaházba az egész émelyítően édes hóbelevancot, de ez a szem megszökött.
Ezután átsétált a modern nappalin, padlófütésével és házimozirendszerével, végig a carrarai márvánnyal kirakott folyosón, három rétegben szigetelet, argongázzal töltöt panorámaablakain keresztül köd látszott. Lesétált a csuszásgátló csikokkal, fényvisszaverő csikokal és rejtet világitással elátott lépcsőn. Majd belépett a ház valójában lakott részébe. Az ajtót kivülröl elegáns mahagóni funér borította. a lakrészbe belépve nyers hordalékdeszkák borította oldala látszott, melyeket barátságos, szivarméretü szegek tartottak egybe. Nyers sziklákból összedobált kandallóban meleg tűz pattogott, fölötte bográcsban birkaleves készült, a két megpörkölödve leszüngő fül alapján. A heverő vaskos fákból összerótt tákolmány volt, tehénbörrel letakarva. A válaszfalak gerendából voltak, a külsők sötét, tömör vulkáni kövekből. Állatbőrök, és egyszerü, földszinekkel festet szöttesek tették még othonosabbá a helyet. A kamrában leakasztotta a füstölt rénszarvascombot, báránybörbe burkolózott, és a hideg húst majszolta. Közben jókat hörpintett a hatalmas tülökből. Szüretlen házisört.
Mirja lépett be az udvarról. Eddig fát vágott. Mosolygott. A kutya is belibbent. Havaseső idején aludhatott a döngölt badlóra dobott öreg csuhán. Mint ha a gyerekük lett volna. Mondjuk abból is volt vagy öt. De jobbára már külföldi egyetemeken tanultak. Mirja kipirul arcát Thor szakálához dörgölte, cuppanós puszit nyomott a sörhabos ajkakra. Szemei nevettek. Mint mindíg. Nem lehetett nem szeretni. A kutya befúrta magát közéjük, és csak hosszas fülvakargatás és egy szarvascomcsonttal való megvesztegetést követően volt hajlandó helyére távozni. Mirjam a macskát kitette a zsebéből, az a fa komódhoz futott, és lágyan nyávogott. Füstöl sprotnit szemezgettek egy mázatlan cseréptálból, és közben a tüzet nézték. Majd szeretkeztek a medvebőrön a kandalló elött. Majd sört ittak, meg maró gabonapálinkát. Majd szeretkeztek a medvebőrön. Majd fanyar kis almákat eszegettek, halkan beszélgettek gyermekeikről, maró gabonapálinkát ittak, és szeretkeztek a medvebőrön. A medve egy felhőröl tekintet le, és béke honolt a szivében. Arra gondolt, ez így van jól. És ilyen jó közel a naphoz úgysem fázott.
Lassan elszundítottak, A pattogó tüz mellett, a medvebőrön. A macskácska is odabújt, aztán a kutya is. Békesség honolt.
Thor hajnalban felkelt, mert még egy megoldatlan feladatt várt rá. Döntést kellet hoznia. Tiszta fejre volt szüksége. Ezért áfonyabort ivott. Az Európai Unió nem segítete kis országát segélyhez jutni, a Nagy Válság közepén. Így megalázóan bedőlt a gazdaság, ilyen húzóágazatok dacára, mint a füstölt hering és a melgházi banán. Mindez dacos haraggal töltöte el büszke népét. És a bosszú az ő dolga volt. Mint a legrégebbi jogfolytonos demokrácia vezetőjének. Aki közvetít népe és Asgard között, ha már a Nornák kegyelméből ez apozició adatott neki. Kicsit lapozgatta az Eddát, a prózait, meg a verseset is. A párnája alatt volt mindkettőböl egy-egy erdeti kiadás. Mármint a medvekoponya alatt. Majd sóhajtott. És lementa pincébe. Szimpla titániumlemez zárta el az utat a vezérlő felé. Jó fél méter vastag páncélajtó. Beütötte a huszonkétjegyű kódot. Runákkal, nyilván. A retinaszkenner azonosította, a hangfelismerő és az arcfelismerő is. Mind a tíz újján stimmelt az újlenyomat, igy kinyílt a kulcslyuk. Nyakába levő kulcsal immár kinyithata az ajtót. A vezérlőtermben képernyők pislákoltak. Több száz. Látszott minden kontinens, minden jelentősebb ország radarképe. Térfigyelő kamerák képei váltakoztak, a világ jelentösebb terei és fontosabb középületei villantak fel pár másodpercre. Csak két kép volt állandó. Az egyik a Fehér Ház, a másik a Kremmel belső tereit pásztázta. A Kremmelben nem volt semmi érdekes. A Fehér Házra rá se nézett. Amióta nem Clinton volt az elnök, dögunalom volt a müsor. Odalébett a terem közepén álló, tömör fekete fémkockához. tetején piros gomb, a piros gombot edzett üveg búra fedte. Felhajtota a búrát, és megnyomta a gombot. Az nem mozdult. Mégegyszer ránehezedett. Semi. Rég használták. Végül teljes erejéből rávágott a gombra. Így végre besülyedt. Bezárta a kócerájt, és visszament medvebőrön szuszogó szeretteihez. Úgy döntött, szabadságot vesz ki aznapra. Eleget dolgozott. Ivott egy kis karcos gabonapálinkát, és nem ébresztete fel csodálatos asszonyát. Ráér még pirkadatig.

Ugyanekkor, valahol a Legnagyobb Hegy mélyén, felébredt az Öreg. Recsegtek régóta mozdulatlan izületei. Légzése pár óra alatt láthatóvá vált. Temető volt a hatalmas barlang, lakhelye. Ősei és utódai heverésztek körben. Porladó, szürke csontok. Köedények é varázstárgyak szerteszét. A gyenge kék fény nem tudni, honnan szivárgott be. Fél nappal a Hívás után feláltt. Keszkeszőr csuha volt rajta. szakálla földig ért. Ha görbe háta miatt nem hajlott volna ívben előre, akkor is földig ért volna. Egy pillantást vetett egy farakásra, s az lángralobbant. Törött koponyát emelt ki egy halom csontból, a tűz mellé ült. A koponya vérrel telt meg, azt szürcsölgette.A lángokat nézegette. Elterjedt szokás ez. Majd repedezett börszüttyőt varázsolt elő egy másik csonhalom alól. Fekete leveleket szórt a tüzbe. Szikrák és zöldes füst szállt fölfelé. Az öreg irisz nélküli, fehét szemeivel értően méregette. Majd kihörpintette a maradék vért a koponyából, és elindult. Hosszú útra. Elhagyott bányákon, felfedezetlen barlangjáratokon zarándokult borzalmas ferde, púpos hátával, göcssörtös botjára támaszkodva. Lassan csoszogott. A barlangi lények tisztelettel köszöntötték. Végül megérkezett a Vulkánhoz. Tüzet rakott, a magával hozott koponyából iszogatott. Göcsörtös varázslóbotja végét megkormozta a tüz felett. Majd a magmakamra külső falához sétált, és motyogva rúnákat rajzolt rá. Majd nem történt semmi. Lassan hazament. Az összecementálódott barlangi porban megtalálta a bemélyedést, amelyben az elmúlt évszázadokban hevert. Így elrendezte tagjait, és újra aszott múmiává vált a földalatti temetőben, a Nagy Hegy mélyén. Bízván benne, hogy sokáig nem zavarják. Tudta, jól végezte a dolgát.

"Európa nagy részének légi közlekedését megbénítja a vulkáni hamu

Az európai légi járatok 60 százalékát nem indították el pénteken az izlandi vulkánkitörésből eredő hamufelhő terjedése miatt. A felhő még a hétvégén is korlátozni fogja a kontinens légi forgalmát - közölte pénteken az Eurocontrol. Az európai légiforgalmi hatóság szerint az európai légtér átlagosan napi 28 ezer kereskedelmi repülőjáratából pénteken 11 ezer indulhat csak útnak. Csütörtökön még 20 334 járat közlekedett. Az AFP szerint a második világháború vége óta nem volt akkora leállás az európai légiközlekedésben...[origo]"

Helló, sötétség!

Zavartan téblábolt az épület elött. A cím stimmelt. De ez nem lehetett a minisztérium. Koszos pizzéria árválkodott a sarkon. Egy vendég sdem volt benne, így ebédidőben. Legalább valaki, aki egy sörre vagy egy üdítőre beugrott volna ezen a meglepően meleg koranyári napon. Egy öreg ülllt a bejárat mellett. Kezében sörösdoboz, szájából cigi csüngött, el-el bóbiskolt a horpadt bádogszéken. Inkább tünt maga is bútordarabnak, mint vendégnek. bent a pincér a pultott támasztotta, és azt probálgatta, meddig tudja a fogrései között átpréselni a fogpiszkálót.

-Eeeegen?- kövér pultosnő sétált ki, olyan igazi maca. Vaskos csuklóján tetoválás, egy szívben név, de a nevet kiégették-talán cigarettacsikkel, ki tudja- nem olvasható.

-Kezi csókolom, talán tud nekem segíteni. Az oktatásügyi minisztériumot keresem- kissé zavartan megigazította galamszürke zakóját. Az ilyet hívták húszon éve békebelinek.

-Ehen-a Maca melleit igazgatta bazilikakupola méretű melltartójában. Épitett műkörmeit látva egy velociraptor is síkitva elrohant volna. A szürke emberke gyürött borítékot vett elő a zsebéből.

-Ezen a címen az oktatási minisztérium kéne legyen, legalább is a levél szerint...biztos elírták. De talán, ha tudna segíteni, talán valamere erre lehet, vagy egy másik kerületben is van ilyen utca, és elnézést de...

-Eeegen, mi vagyunk.

-..szóval, ha lenne egy várostérképük, vagy csak meg tudnák mondani, merre van a legközelebbi metróállomás, akkor...

-HÉÉ! Mi vagyunk!

-Tessék?

-Hát, eza minisztérjum. Mit akar?

-Ezt most nem értem, én az Oktat...

-Süket, apuska?!? Ez a minsztérjum, hányszó mongyam még? Mit akar?

-Őőőő, szóval, semmi különös...

-E, má!-és sarlónyi karaival kiragadta a gyürött levelet a másik kezéből. Kis ideig betüzgette a boritékon a neveket és cimeket, majd bosszúsan az egyik mocoskfoltos asztalra dobta. Tiltakozni sme volt idő, hátrafordult és rikácsolni kezdett.

-Gííínóóó! Gííínó, gye' má', valami arc van itten, oszt akar valamit!- a pizzériára az volt írva: "Gino eredeti olasz pizzériája". Sötét sarkában megmozdult valami, mondhatni, a szutykos pizzéria jó harmada megmozdult, és Maca méltó hím párja fordult ki onnan. Irdatlan darab széttetovált arc, izmos és dagadt, d emár leszálló ágban. Atlétatrikójának lyukain szörpamacsok bugyogtak, csocsogot. Ciril betüs tetoválások boritották teljes börfelületét, még az arcára is jutott pár. Nyakán és csuklóin kisebb Szibériai aranybánya csüngött.

-Mi va'?-köszönt.

-A tatus valami levéle gyütt, aszondja, innét gyütt, nemtom...

-Te arcoskodó-fordult a torz óriás a rémült kis emberke felé, aki kalapját gyürögette rémülten a kezében.

-Nem dehogy is, kérem, én az Oktatási Miniszériumot keresem...

-Me?

-Tessék?

-Me? Mé?

-Hogyan? Ja, kérem... egy internetes pályázatuk kapcsán kaptam önöktől levelet, hogy adategyeztetésre és pontosításra lenne szükség. Azért jöttem Alsó-Somláról a mai napon, hogy ezt megejthessük. Márminta minisztériumba jöttem, ha...

Gino a fenekét vakarta, miközben furcsán fintorgott. Az emberke válla felett nézett a semmibe.

-Ja-nyeléssel rosszul palástolt böfögést prezentált-mifféle pályaizé?

-A "hátrányos helyzetü gyermekek felzárkoztatása és holisztikus képzése" internetes pályázatról lenne szó, ami az Európai Unió Comenius projektjének keretein belül...

-Mifféle pályaizé?

-Hát tudod- a maca ragadta magához a szót- Ginó, tudod, olyan internetes izé, nó, számítógép.

-Ja- Gino megdörgölte szörös radarfülét, és most már leplezetlen böfögött egy hatalmasat- picsába! -megfordult, és elkezdett üvölteni, de mint egy vadállat.

-Oleg, Vlityka! Oleg, Vlityka! Oleg, Vlityka!- tarkóján ráncolódot a bőr, kopasz feje egyre vörösebb lett. a bömbölés elhalt. Bádogdoboz csörgése hallatszott. Az öreg, aki a széken gubbasztott, félrebillent fejjel hortyogott. A sörösdoboz üresen gurult a járdaszegély irányába. A cigaretta is kiesett, az ölében füstölgött. Lasan átégette kék munkásnadrágját. Majd vélhetően a bőrét. Nem ébredt fel rá. Talán nem is a elpilledt, hanem meghalt.

Közben a konyhaajtóban sovány, sápadt fiú tünt fel. Hosszú, göndör haja volt, nagyon sötét, nagyoon nagy szemei, csúf fekete karikákkal, pengevékony hajlott orr, és vonallá ősszeszorított száj.

-Igen-halk, ijedtt hangon kérdezett.

-Vityka meg hola faszomba' van?

-Nem tudom, pár órája nem láttam.

-Ahhan. Ez itt mi itten? A srác orra alá dugta a borítékot.

-Nem tudom

-Ne figyelj kisapám, ne jáccódjá itt, mer kettécsaplak. Baszakodtá' valamit a géppel, e?

-Nem értem...

-Fegyejjé, ez itten - kobászujjával az egyre rémültebb tanárforma ember felé bökött - azza jön, hogy van itten valami komputeres szarság, vagy mettom. Baszakottá? ...na jó van- és adott egy igen tisztességes pofont a gyereknek, az be is penderült az egyik asztal alá. Maca alvadtvérvörös körmeit kapirgászta.

Dudaszó hallaltszott. A sarkon hatalmas fekete BMW fordult be, annyira nagy, mint ha a legnagyobb gyári modelt még külön meghosszabíttatták volna pár arasszal. Ginó mormöogva odanézett.

Sovány alak pattant ki akormány mögül,izgágán magyarázott. A kopasz barom csaka fejét rázta. A maásik egyre indulatosabban gesztikulált, de a hangját nem emelte fel. Közben a srác vérző orral kimászott apult alól, és eloldalgott. A pincér még mindig a fogpiszkálóval játszódott. A törött, véres fadarabkák kis halomban áldogáltak a pulton. Emberünk legszivesebben eloldalgott volna, de a hatalmas hölgy közvetlen mellete fujtatva nézte a párbaszédet, így nem mert mozdulni. Csak nyakát nyújtogatva bekémlelt a konyhába, rozsda és évek pora látszott a félhomályban.

Közben dulóre jutott valahogy Gino és az izgága BMW-s. Bár az eredmény Ginonak szemmel láthatóan nem volt ínyére. A fekete limuzin csomagtartójából nehezen félreismerhető alakú fekete csomagot halásztak ki, és nehézkesen bevitték hátra. Gino folyamatosan szitkozódott. Nemsokára a másik felbukkant, habzó sörrel a kezében, leült, és élvezettel iszogatta. Az arrjáró rendörjárörnek barátságosan intett. Gino kisétált, fóliakötény volt rajta, kezében bárd. Valamit motyogot a sörivó fülébe, de az csak a vállát vonogatta. Visszament. Maca is bement egy rongyot hozot ki, meg egy vödör vizet, és a csomagtartót kezdte törölgetni.

A szürke ruhás ember végigmérte az újabban jött fickót. Szines hawaii ingben és mocskos sortban üldögélt, vastab szarukeretes szemüveget hordott. Kicsi kecskeszakálán gyöngyözött a sör habja. Szeme kellemetlen bogárzöld volt, egyik fülében arany karika, másik hiányzott. Órája első ránézésre az éves átlagkereset másfélszeresének tünt.

-Tudok valamiben segíteni?- hangja meglepően mély és kultúrált volt, bár csak részben tudta ellensúlyozni tekintetének sunyiságát.

-Az Oktatási Minisztériumot keresném.

A másik csak intet a korsójával a pizéria belseje felé.

-És mit szeretne?

-Kérem, és az igazgatóhelyettes vagyok az Alsó-Somlai általános iskolából. Egy pályázattal kapcsolatos egyeztetés miatt jönnék a...minisztériumba.

-Milyen pályázat?

-Hát, a "hátrány..."

-Nem a neve kéne, az IBAN száma!

-Pillanat-felvete a földröl a gyürött boritékot, és levelet guberált belőle elő- IBAN kód EU/COMEN.978637-194753/AT2010.

-Ja, hát az...hová mész?-ez utóbbi kérdés egy jobb sorsa érdemes tizanhatkörüli csajszinak szólt, aki sietős léptekkel jött át a pizzérián.

-Közöd?-borzalmasan erössen volt sminkelve.

-Hova mész?

-Bélához.

-Na most húzol vissza apicsába a szobádba, mielöt apád meglát.

-Mi van?

-Húzzál!

-De mért?

-Így kiöltözve mész ahhoz a farokhoz, aki még röptében alegyet is megbassza? Most viccelsz?!? Na húzzál!

-Most mi a faszért kell itten szórakozni?

-Bazdmeg, ebben aszerkóban rögtön elmehetnél ide szembe a sarokra két lepedőért szopni, bazdmeg. Úgy nézel ki, mibnd egy rühes kurva bazdmeg, az kell szívozni! Na huzzá vissza, vagy jön az apád aszt pofánbasz! Huzzá, amig jóvan dógód!

A kiscsaj formás fenekét sértődőtten roszálva visszavonult. A derékig a csomagtartóban kotorászó asszonyságnak nem volt hozzáfüznivalója az esethez.

-Naszóval, ez a pályázat átkerült a Comenius programból a mentálhigénés alapirodához. Az pedig már az Egészségügyi minisztériukm hatásköre. Oda kell mennie. Végül is, nem választható szét az egészségügy az oktatástól, rég tudjuk.

-Értem. Hova menjek? Hívjak taxit?

-Dehogy, mondtam, hogy az társintézmény. Itt van rögtön szemben.

Újjával a szutykos utca túloldalára mutatott, ahol egy romos kétszintes ház állt. "PEEP-SHOW"hirdette a kék neonfelirat. "ma leszbishow" árulta el a krétás kiírás a bejárat mellet. Az ajtó üvegét belülről pornómagazinok képeivel ragasztották tele, naptól fakultak, gyanús foltoktól pöttyösek voltak a fotók. A kirakatban kistermetü bábu térdelt, bőrbilincskkel összekötözve. A dekorációt még pár bánatos gumidildó és piros műselyem fehérnemü tette teljessé. Anyitot emeleti ablakon folytott nyögés és szörcsögés hallatszott ki.

A kopott, szürke öltönyös tanárforma ember elindult az utcán. De nem az Egészségügyi Minisztérium irányába.

Pabam!!

XVIII Ulf temetése az ország legszebb hagyományai szerint zajlott. Rémitő méretü koporsóját ágyútalpon vontatták át a fellobogózott fövároson. A csöpp hadsereg büszkesége volt a Nagy Háborúból megmaradt rettenetes ágyú. Eredetileg a kikötő öble fölé tornyosuló fekete sziklatömeg rejtette bunkerben várt arra a sohasem eljövő pillanatra, hogy a jeges habokon valamilyen ellelnséges hajó próbálja meg a piros házikós, tarka halászbárkákkal borított partú városkát megtámadni. Mikor a szikla labirintuszserü járatrendszerét egy multimiliárdos megvette, hogy a világ legelökelöbb barlang-luxusszállodáját megépítse, az ágyu hontalanná vált. Ekkor szereltek rá a hajógyárban-merthogy más nehézipari létesítmény nem akadt az országban - félelmetes fekete kerekes talpat, csecsemőfejnyi szegecsekkel. Még a bárkányi koporsó is csak gyufásdoboznak hatott az acélszörny hátán.
Méltóságteljesen haladt a menet. Leghátul távoli rokonok és kisebb elökelőségek, aztán gazdag kereskedök, az ország mágnásai. Elöttük a parlament tagjai, miniszterek, és polgármesterek. Majd papok, az összes felekezet és szekta képviselőitől. Különböző szinű ruhákban vonultak férfiak és nők, ki keresztet emelt, ki szenteltvizet szórt, lótusszirmokat hintett, vagy szárított nyúllábat dobált. Az Ősvallást újraálesztő hagyományörzök nyers állatbörbe csavarva, mezitláb vonultak komoran, pézsmatulokkoponyás póznát hordozva. Előrébb az ország méltóságai, maroknyi főnemes, furcsa fossziliák naftalinszagu ruhákban, csupa rízspor és járókeret. Azután jöttek az Állami Árvaház lakói, rendezetlen, piszkos ruhában rohangáltak, tapsoltak, nevettek, fogócskáztak, ugróköteleztek, nem beszélve a bakugrásokról és a trágár kiszámolós versikékről. Élükön a Főgondozó haladt, elégedett mosollyal. Egy hetük volt betanulni a koreográfiát, ehhez képest remekül ment. Csak nagy ritkán kezdett el egy gyerek szótlanul, szabályosan menni. Elörébb a királyi család tagjai mentek az udvartartással.
Körben a Nép állt, szinte mindenhol. Zászlók lobogtak mindenfelé, nagyrészt feketék, de az ország a város, a különböző családok lobogói is fel-fel tünedeztek, hogy ne csak a gyász legyen nyilvánvaló, hanem az is, hogy ki teszi. Jeges szél fújt, a kék égen egy-egy fehér felhőcafrang száguldott át. Jégkristályként szikrázott a nap. Ilyen szép idő még augusztusban is ajándék volt errefelé. A legtöbb pocsolya felolvadt. Tömve is volt az utca emberekkel. Amúgy is, szerették jó öreg királyukat.
Gyászmenetet a díszlépésben jövő katonák nyitották. A légierő teljes létszámban akarta képviseltetni magát, de sajnos az egyik pilóta eltörte a lábát, igy csak öten voltak. Ezután jött... nos, ezután jött a vontató. Az ágyuvontató. Egyetlen jármű volt széles-e hazában, ami elbirta ezt a tömeget. Egy Merkava IV, amit az akkor még baráti Palesztinától kapott ajándékba XVIII Ulf . Késöbb a viszony megromlott, és visszakövetelte Arafat hazája büszkeségét, legszebb hadizsákmányukat, de Ulf a kényes közelkeleti politikai helyzet miatt kérését megtagadta. Hogy ne mérgesedjen el teljesen a viszony, kárpótlásul küldött egy konténer tökehalmájat, de azért utána már semi sem lehetet a régi. A hatalmas tank hatalmas vonatványával csak nagyon kevés utcában fért el az ősi fővárosban, és az utca alá benyuló pincéket mindenhol aláducolták. Igy haladt a nép meséiben élő sárkánynál is rémületesebb vasszörny, a sarkifűz fájából ácsolt koporsót hordozva. Sirályok vijjogtak, az időröl fekete kőfalak fölött, szerencsére modern épületet közel távol nem láttak, mert nem volt. Ulf bölcs uralkodásának köszönhetően manzárdtetők, girbegurba utcácskák, ősfás parkok, kis kopott villák, milliónyi templom, és nagyon kevés középület alkotta a várost. Ezért is volt csak olyan rövid az utvonal, amin végigmehetett a menet. Cserébe lassan mentek. Ahogy a Temető felé vezető útra fordult a vontatvány, és a 12 hüvelykes cső fenyegető torka a használaton kívüli, fellobogózótt és fekete damasztal bevont víztorony felé fordult, olyasmi történt, ami még soha: az ágyú rettenet dörrenéssel elsült. Elvben nem volt hozzá lőszer, már vagy ötven éve, de elsült. Árva gyerekek és parókák röpködtek a hatalmas kavarodásban, emberek sikoltozva ugráltak, a sirályok rémülten a nyilt tenger felé vették az irányt. Csak Ulf koporsója maradt nyugton a talpon. Mindig ilyen volt az öreg.

A rend viszonylag hamar helyreállt, végül is, jeges viharokhoz szokott nép ez, nem afféle anyámasszony katonái. És, ahogy rendezték soraikat, elöször csak egy-két szemfülesebbnek, majd egyre többeknek tünt fel, egymás bögdösték, mondták és mutogattak, a víztoronyra. Annak fényezet bádogteteje átszakadt, ahogy a tartályba hatoló lövedék felrobbant, és száz év belejegecesedett isszapját szórta az ég felé, fekete fergetegként. Ahogy lassan aláereszkedett a por, mint ha hatalmas fekete gyászvirág nyilt volna a szikrázóan kék égen. A leszakadt leplek és fekete zászlók örűlt dementorokként keringtek a jelenség körül. Gert, a királyné, megigazította rakott szoknyáját, letörölte szemüvegét, és alaposan megszemlélte a lassan elnyíló égi virágot. Majd gyanakodva végigmérte Thordadson-Maria Hoomelhoff vom Magnuws-t, az udvari bolondot, a ronda kis intrikust, csúf pirisruhás törpét. De az csak zavartan vigyorgott, és a vállát vonogatta.

Estély

Baron von Oxenschwanz árjaestjére kizárólag szőke, kékszemű, sudár termetü, tiszta tekintetű vendégeket hívtak meg. Ezért is nem akart az ajtónálló egy nagydarab, rezes arcú norvég urat beengedni, rőt üstökével és üvegzöld szemeivel. Az végre megelégelte a tökfilkó okvetlenkedését, és szekercéjével bezúzta a papirvékony koponyát. Majd nagy dérrel-durral a pulthoz csörtetet, és sört kért.

Araukária

Az Úr a paradicsomban hevert, boldogan. Éppen aharmadik napnál tartot, a szárazföldek már megjelentek, de még szárítani kellet. A vizinövényekkel már nagyjából megvolt. Kicsit elmerengett rajta, tényleg vicces-e többszáz méteres barnamoszatokat csinálni. Aztán csinált még nagyobakat. A korallokat áttette másnapra, a tengeri liliomaokal együtt. Úgy döntöt, azok állatok lesznek. A hajócsavarok miatt is agyalt a nagyon hosszú algákon, de úgy döntött, nem csinál ebből lelkiismereti kérdést. Azért a királydinnyénél szívta egy kicsit a fogát, mert a biciklibelső és a királydinnyetüske kapcsolata teljesen világos volt bölcs elméje elött, mégha kell is még 5900-évet várni az első pneumatikus kerékpárkerékig. Vagy három-négy miliárdot. Attól függ, hoyg számoljuk. Égitestek hilyán még csak szórt fény volt, és a paradicsomban való heverészés sem smaragzöld gyepen fetrengést jelentet, sokkal inkább dagonyázásra emlékeztetett. Törtfehér selyemhállóinge sártól lucskosan tapadt hordótestére. Másnapi jegyzetei közé fel is írta a sertést. Meg a kolibrit is, mert talált egy gyönyörűen csillogó ametisztet. A medvetalpnál gondolkozott még, hogy szép név ez egy ilyen ronda szúrós jószágnak, na de mia fene legyen az a medve? Mindegy, maholnap kitalálja. Igyekezett az unalmas, illetve izgalmas részeket váltohgatni. A pázsitfűfélék egyhangúnak tűnő megteremtése után hatalmas mamutfenyőt formázott, az ördögszekér után ("Ez a név honnan a pokolból nyer majd értelmet?" - töprengett) valami nedvesre vágyván mohát alkotott, némi zsurlóval és páfránnyal, mert úgy is gyakran lesznek együtt, és a zsurlók hajtáscsúcsaiban kiélhette minden művészi szenvedélyét. A páfrány spóratokok formázásánál már kicsit elszaladt vele a ló, a spórák falának mintái meg már egész magas transzcendens állapotokba nyújtottak betekintést. Ezután krókuszokat festett és kövirózsákat hajtogatott. Ebéd után, csendes jókedvében, rózsát csinált, mert túlcsordult benne a szeretet. A vörös rózsa illatánál megint beleadott apait-anyait, olyan is lett. Isteni. Estefelé tulajdonképen el is készült, és a selejt sem volt sok. A sarki banán és a kaméleonfestőfű mellett csak az etiópiai hóvirágot és a mérges nyáribúzát dobta ki. Me pár lényegtelen apróságot. Pontosabban komposztált, nem kukázott. Már csak egy valami hiányzott. Szeretett volna egy trópusi fenyőt. Mert miért ne? Meg is csinálta egész családot, szálfaegyenes törzzsel, gyönyörűen megmunkált levelekkel, majd végtelen bölcsességében szétszórta különböző fajait, ahová éppen hullottak, oda. A déli féltekére, Amerikába, Ausztrália köré, erre-arra. Majd elgondolkodott a nevén, mert most elöbb volt a Lét, késöbb jöt a Név. Jó, valójában mindkettő mindig is volt, illetve egyik sem léztezett egyáltalán, de az ilyesmitől mindíg fejfájást kapott, így inkább nem gondolt bele. Nemes növényt alkotot, gyönyörűt, de szeszélyeset, erőset és finomat... felhőkbe érő homlokát simogatta.
-Soha nem nevezném "szobafenyőnek"...- töprengett- micsoda hülyeség! Hogy sok sznob kispolgár így nevezze ezt a csodát, minő arrcpirítzó pökhendiség...lenne. Hogy ezt az újabb csodát, sok millió és alkalmazkodás és szeszély egymásnak feszülő erejéből nemzett Tökéletességet, ez evolúció eme újabb varázsát, játékos hangulatom bizonyitékát, teremtményemet valaki így neveze! Mint ha akár az Úr, akár a Természet, valaha alakítot - termtett volna bármi ilyen csodát, hogy dohányfüstös kripták ablaka elött kókadozzon! Fészkes fenéket! Hmm.. akkor legyen mondjuk...- megvakarta fehér szakálas állát- Norfolk-szigeti fenyő. Egész jó név. Van itt valahol ilyen nevű sziget, gyerekek, angyalkáim, nem látta valaki?! Jaj, basszus, ráléptem... na mindegy, újragyúrom- és elövette zsebéből aranyos lapátját, és újra megalkotta Norfolk szigetét, finoman kilapogatta alakját, és teleszórta a szívének oly kedves fenyőkkel.
-Ím, ti lesztek ennek a családnak szívemnekj legkedvesebb tagjai, éljetek boldogan és szabadon!- szólt, és elsétált. A komposztról, a sok hulladék közűl, a játékos kedvű szél felkapott egy levelet, s az elszálló levélel egy-két almamag is kiszóródott. Az Úr megállt, körbenézett, és sóhajtott.
-Ahogy lesz, úgy lesz- és alvóhely után nézett az imárom zölden pompázó világban.

A pillangó effektus

Avagy Ibrahim betép

Már túl voltam azon, hogy idegeskedjek, amikor beléptünk Owl mester boltjába. A régi városnegyed mellékutcácskájában porosodott kirakata, a harmincas évek ízlése szerint berendezve. Akkoriban Owl mester bajsza már serkenhetett, legalább is elsőre jóval kilencven fölé becsültem korát. Barna műszerészköpenyben görbült elöttünk, szemüvegének vastagsága még viccnek is túlzás lett volna. Millió gépet, játékokat, modelleket árult. Apró, spiritusszal müködő gözgépek, icipici mototrok, apró szövőszékeket, minimalmokat, rézkéményes mozdonyokat hajtottak meg. De akadt szélkerék, dermedten álló örökmozgó, komplett fa minimalmocska is. Szépen fényezett réz, zöldre lakozott acéllemezek, sötétre pácolt fa. Ja, és kitömött állatok, de ezt most hagyjuk. Minket kevébé érdekeltek a századelei játékok, és a döglöt állatok. Ibrahim teljesen más céllal jött ide. Röviden beszélgetet a görbe matuzsálemmel, majd egy selyempapírba csavart bonbonnal távoztunk. Az árát nem firtattam.
A bonbon apró koromfekete golyó volt. Ibrahim a nappaliban tette bele egy pezsgőspohárba, ahol lassan elsülyedt a vízben. Kihagytam az utolsó hisztit, hogy mégse tegye. Megígértem, hogy segítek. Míg nem történt semmi különös, megfésülködtem és megigazítottam a sminkemet. Azon gondolkoztam, milyen szemkontúr kéne, hogy elég drámainak hasson, ha esetleg a mentőben miközben a kezét mosom, a könny csikokban keni végig az arcomon. Eléggé haragudtam.
Közben pont semmi nem történt. Besötétítettünk, egy éjszakai lámpa adott némi fényt. Ibrahim mozdulatlanul gugolt a pohár fölé hajolva. És sokáig nem változott semmi. Majd a golyó szétnyilt, furcsa foltként úszkált. És akkor jöttek a szinek. Virág bomlott ki a víz felszinén. A fekete szírmok lassan ibolyaszínt öltöttek, apró villogó sárga pontokkal, mint szentjánosbogarak trópusi éjszakában. A sárga fényfoltok egyre nagyobbak lettek. Sugarak nyúltak ki belőlük, játékos formákat vetítettek a plafonra. A kévék összecsavarodva lángoló arany fonotkalácsot mintáztak. Majd hatalmas szikraesőként összeomlott a kalács, s millió vibráló pókként rohant szét a szoba sarkai felé. A szirmokon most hullámokban futotak végig a csodásnál csodássabb, ízzó árnyalatok, Ibrahim arcát mindig más fényben világítva meg. Amikor a virág teljesen szétnyilt, kivete a pohárból. A szirmok nem csak örűlt szinkavalkádban világítottak, hanem furcsán tekeregtek, vonaglottak. Összedörzsölte kezeit, szétmorzsolta a szines csodát vibráló üveghomokká, majd arcát tenyereibe tette, és hatalmasat sóhajtott. Ahogy kifújta a port, csak fekete pernye szált ki orrán-száján. Utána kávéztunk, ettünk pár szendvicset. Semmi különös nem történt, csak az egyik aszpikos sonka rohant el vonyítva az asztalról, hogy a radiátoron felkapaszkodva az ereszcsatornába vesse magát. A ferdetetős nappali közepén hevertünk, semmiségekre gondolva. Váratlanul azt éreztem, hogy teste borzalmas mód hideggé vállik. Elöször fagyos jégtömbnek volt, végül mér égetett. Leheletem párája látszot. Ölelő karja jeges acélrúd, ahogy megpróbáltam lefejteni, szilánkokra törve hulott a padlóra, szétguruló darabjai higanycsepekké olvadtak. Hatalmas ezüstös tócsa letta kedvesemből. Akkor a falon lyuk támadt, s a biztonság kedvéért a szomszéd pátyolgatására bízot macskánk sétált be a lyukon. Zöld szemeivel méregetett, majd kiöklendezett egy egeret. Ez egér egy sajtot köpött ki, a sajt tejjé folyt szét a padlón, elkeveredett a higannyal, ami szintén tejjé lett, a tej elkezdett felfelé csorogni, egy láthatatlan edénybe, ami szájjal lefelé a szoba közepén állt, az edény megtelve egy tehén alakját vette fel, szép lassan szint is nyert, barna - feketet foltokat. Odabaktatott a hűtőhöz, ahonnan hatalmas jégtömböt húzott elő. Kényelmesen nyalogatni kezdte, s forró nyelvével emberalakot mintázott belőle. A jégalak megelevenedet, s visongva rohangált körbe aszobában. Átettsző, tízéves forma gyermek volt. Ekkor a tehén ráfujt, s az elterült a padlón. Ahogy felált, már a didergő és vacogó Ibrahim volt. A tehén kifordult, alagúttá nyiló, vonagló vörös falú teste valami távoli vidékre nyitott ablakot. Óriási teherkikötő valahol északon, csupa rozsdás hajóroncs, düledező daruk, romos raktárépületek. És ágyak, hatalmas ágyak. Vázukat lámpaoszlopokból, vonatsínből, hidtartóelemekből hegesztették. Az ágyakon bálnák fekszenek, és csúnyán köhögnek. Egy fehérköpenyes kertitörpe járkál az közöttük. Valamit magyarázott. Úgy éreztem, ez már sok. Elrepültem egy körre az ablakon át, hatalmas fénylő lepkeszárnyakon. Pár sarokkal arrébb egy utcaköveket rágcsáló óriáslajhárral társalogtam. Elmesélte, régebben aranyat mosott a város szenyvízcsatornáiban, de a fenyőrigók miatt már fél lemeni. Így éjszakánként macskaköveket legel. Bazaltkövbes bélsarát a koboldok kőgyapotnak hívják, és házaikat szigetelik vele. Aranyban fizetnek érte. Mert neki kell az arany. Rengeteg aranyra van szüksége, hogy elszórhassa, elveszithesse, ottfelejthesse különböző helyeken. Ettől tud csak jóllakni. Végighalgattam, majd hazarepültem. A föld alatt, a város szikkadt iszapjában haladtam, kerülgetve a szemcséket, menekülvén a gigászi fonalférgek mohón izzó tekintete elől.
Ibrahim még aludt, szerencsére. Biztos hisztizett volna, hogy miért hagytam magára drogos utazásán. Nem érti meg, mennyire zavar, amikor betompul, ki- és beszámíthatatlan, zagyva és érthetetlen. Utálom, amikor beszív. De neki ez kell.
Másnaposan kavargatta citromos teáját, és fanyalgott esti élményein. Ahhoz képest, amit barátai meséltek Owl kiváló vegyészetéről, szinte semmi nem történt. Pár futó, gyenge látomás félálom kábulatában. Fogadkozott, többé nem próbálkozik. Lelkesen helyesletem.

Virstli

-Hozzátok, hozzátok!-ordította recsegő, öreg hangon, asszott karjait rázva. Boldogtalan tekintetű, kizsigerelt emberek lépdeltek felé bizonytalanul, szükülő kört alkotva. Kezükben bőrövek, cípők, enyves dobozok, faragot dísztárgyak. No meg hús. Sok hús.
-Véget ért a hazudozások ideje! Lejárt a hazugok uralma! Távoli mennyekkel, nem létező Eliziumok békéjével hitegetnek évezredek óta! Pedig csak a sírok dermedt némaságát tudják mutatni, hallkan csámcsogó férgekkel! Rettegnek a csodától! Rettegnek a csodától, mert a Szürke Üresség szolgái ők, a Gonosz szolgái ők, a Reménytelenség alantas pribékjei ők!
A gyülevész népség lassan szükebbre vonta a kört, bizonytalanúl lépkedve a középpontban álló rongyos alak felé.
-Feltámadtok majd valamikor, nagyon hamar, mondják évzredek óta! Aranyos távoli felhőbirodalmat épít nekünk az Ő istenük, mondják. Csodás Istenenk nevezik. Szereti ez az Isten a csodákat? Mondják, hogy igen. És mit tesznek az ő felkent papjai, csodát látván? Démonokat, boszorkányságot emlegetnek borzadva. Miért is? Mert rettegnek a csodáktól, mert a Szürke Semmitmondás, és a Reménytelen Pangás prófétái ők! -göcsörtös botot rázott üvöltés közben. Szürke szakállába bele-belekapott a szellő. A szomorú tekintetű emberek már egymnáshoz értek, olyan szük gyűrüt vontak köré. Asszott, borissza férfiak, elhízott, formátlan asszonyságok olcsó kartonruhábban, maszatos arcú gyermekek. Mindnek a kezében valami, ha csak egy szarúfésű, vagy egy szelet marhapárizsi is.
-És mit mondanak legújabb papjaink, a tudósok? A haladás mantráját zengik, meg jólétről beszélnek, haladásról, szép tiszta új világról, nyomor és betegség nélkül. Ez van? Ezt látjuk?-körbemutatot a nyomorgók seregén, sok testi -lelki betegen.
-Ez a mi új Istenünk, a technika? A szerető, megváltó Isten?- felmutott a villanydrótok kusza kábelére, a húszméteres rozsdás oszlopokra, melyek a távolban szürkéllő átkapcsolóállomásba vezettek. Mögötte szürke hütötornyok szürke gőzt okádtak a sötétszürke égre. Ahol elkeveredtek a baljósan meredő kémény fekete füstjével. Körben romos bérkaszárnyák áltak, papirral toldott-foldott ablakokal, az üveg emlékét csak fényüket vesztett cserepek őrizték.
-És mit mondanak ezek a tudósok a csodáról? Hideg, élettelen csodákról áradoznak! Atomokból raknak ki betüket, meztelen egeret csinálnak genetikai kisérletekkel, résszecskegyorsítóban nem létező molekulákat hoznak részre a másodperc miliomod részére. Ez csoda? Ez csoda?Ez a csoda? Feltámad ettől egy gyermek is? Talán a gazdagok gyermekei lesznek holtak helyett eleven, félelven szerzetek, drága gépekkel és mérgekkel gyógyítva, rengeteg pénz révén. Talán egyesek eljutnak az aranyos menyországba, biztonsági őrök védte gyeptéglás Eliziumukra, de ki törödik a többivel, az emberek javával?-berekedt, köszörülni kezdte inas torkát. Már rengeteg ember gyült köré, így ideje volt rátérni a lényegre, a szomorú körülmények ecsetelése után.
-Mert Mammont szolgálják a tudósok, az Aranyborjút imádják ök, barbár, szeretetet nem ismerő bálvány az ővék. A papok meg sápadozva kapirgálják nevetséges csodácskáikat árnyékos zugokba, ahol nem pörköl fel káprázatot és büvésztrükköt a tudomány hideg fénycsóvája. mert ő nem tűri a másféle csodákat, a papok kivénhedt Isteneitől meg már csak mutatványosbódéba kivánkozó csalafintaság telik. Igen, emberek, igen! A Gonosznak számos arca van, de mind féli a csodát! Az igazi csodától az összes álarca lehullik, és megmutatkozik a maga pőre sutaságában Moloch, hogy a csoda szétsugárzó ereje hatására hamuvá essen! Csodát emberek, csodát! Hozzátok a Holt dolgokat, hogy ismét Élő lehessen! Csoda!
A seregnyi ember halomba hordta mindazt, amit hoztak nyomrult oduikból. szarú és bőrtárgyak, párizsi és virsli, bélszinrolló, sült oldalas és nyers marhanyak, ököruzsájleves és szarú borotvanyél. poros ocskaságok, és romlott hús. Az öreg próféta három segítője - három energikus fiatal, a Gyülekezet egyszerü szabású, vakítóan tiszta fehér ruhájában, saruban, fülük mögé tűzött lótusszal- a tárgyakat gyorsan szétvállogatta. a feleslegesnek itélteket a szószéknek használt fűrészbakok alá szórták, a többi az öreg tekintete elött egyre felismerhetöbb formát alkotó folttá állt össze.
-Indiában a tehén szent. Tisztelik, mert tejet ad. Mint az anyánk. Fejlett lelkiségű ember nem fogyaszt húst. SOHA!!! A húsevés bűn, az élet szentségének megsértése-körbehordozta izzó tekintetét a bünbánó tömegen.
-A tehén elfogyasztása még nagyobb bűn, mint más életé. Mérgezitek a testeteket és a lelketeket. És hagyjátok, igen hagyjátok és EZÉRT hagyjátok, hogy ezt tegyék veletek!-körbemutatott a düledező házakon, a mocskos utcán, a gyomos telkeken. Pár gennysárga utcai lámpa zavartan pislákolni kezdett az est közeledtével, a szürke ég tintakékbe fordult.
-Csoda kell! És én. ma, itt csodát teszek! Szent anyánk testéből -ó rettenetes bűn - mit csináltatok? Bűzös ételeket, mérgeket, ronda tárgyakat, tetemének darabjait testeteken ordoztátok. Rettenet! De van megbocsátás, mert VAN CSODA. Itt VAN csoda! Most VAN csoda! Nem valaha volt, egy mesés tájon! Nem a távoli jövöben lesz a túlvilágon! Nem kifordult tekintetű mártirok teszik megsötétűlt olajképeken! Nem gépek és hazugságok dollármilliós csodái. Csoda! Itt, és most!
Örjöngő lelkesedéssel gesztikulált mocskos rongyruhájában. A tanitványok tisztelettudóan hátraléptek, miután kirakták a tehén alakját bőrtárgyakból, ruhákból,virsliból, párizsiból, bélszinből, ököruszálylevesből, marhamájkrémből, pacalból, és még ki tudja, mi mindenből.
-Csoda! Csoda! Láss csodát!-az öreg botjával köröket kezdett írni a levegőben, ami szikrázott, kékes villámok cikáztak belőle. A tömeg tátott szájjal bámulta. A vén Mágus termete hatalmassá nőt, szemeiből túlvilági fény sütött, vakitó fénye láthatatlanná tette a bánatos nyomortanya-díszleteket. Menydörgő hangon üvöltötte:
-Kellj föl, és állj!-majd rácsapott a groteszk halomra a botjával. Hatalmas vörös szikraeső hullott a döbbent tömegre, s a holt tárgyak halam helyén panaszosan bögő tehén állt. A tömeg döbbent "Ah" kiáltást hallatott. És pár percig csak tehénbőgés hallatszott. Senki nem mozdult. Az agg logó karokkal, fáradtan térdepelt az emelvényen. Összeszorított ajkain piciny mosoly. botja még füstölgött. Lassan megélénkültek az emberek, egyre hangosabban morogtak, egy-egy kiáltás harsant, egy -egy tenyér csattant, majd mintah gát szakadna át, hangos ujjongás és tapsorkán töltött be a nyomornegyed utcáját. És mindent elsöpörni látszot a lekesedés.

Ekkor a tehén felborult. Tompa puffanással esett az oldalára, és elhallgatott. Teste összelappadt, mint egy gumiállat, amikor kilyukad, málló bőre csontjaira simult. Az eddig ödvözült mosollyal táncoló segítők odafutottak.
-Szörnyűség, ennek az állatnak nincs szeme!-kiáltott az egyik.
-Szörnyűség, ennek az állatnak nincs végbele!-kiáltot a másik.
-Szörnyűség, ennek az állatnak nincs füle!-kiáltot a harmadik.
Az embersereg megdermedt, elcsendesedett. Kicsit nézelődtek, tébláboltak, majd szétszéledtek, mintha csak véletlen futottak volna össze páran. Mentek el. Ki haza, ki kocsmába, ki a henteshez, aki két nap rettegés után megint ki mert nyitni.
Csak négyen maradtak az út közepén, egy sereg lommal, meg egy döglött tehénnel.
A Próféta most vagy ezeresztendősnek tünt. A segédek csak meredtek maguk elé. Végül az egyik megtörte a nátriumsárga csendet.
-Talán több virsli kellet volna...
Az öreg csak morgott valamit hosszú prófétaszakállába.

Ausztrália, kontinensnyi földrész

Soha nem volt másnapos. Akármennyit is ivott, akármilyen rettenetesen is berugott, másnap friss volt, vidám, játékos kedvű,vágott az esze,mint a borotva, élet és étvágya töretlen. Utálták is ilyenkor teljesn elzombisodott barátai rettenet mód. A lehető legrövidebb időre vesztette csak el zseniális eszét egy -egy görbe északa kapcsán. Így is rengeteget kockáztatott. Titka szerfelett bonyolult volt: amikor egy egy szaggatóan fájdalmas, az élet értelmét megkérdőjelezően szürke reggelen felébredt, transzba esett. Kicsavart felsőtestel, lógó fejjel haldoklott. Így jött rá a technológiára: egyszer becsúszott az ágy és a fal közé, fejjel előre. Félig eszméletlenül hevert, végül már nem csak a halántéka, ez egész feje lüktet. Úgy érezte, elkezd süllyedni. Átfúrta a padlót, az alatta levő lakás padlóját, további lakáspadlókat egészen a pincéig, a kazánt, annak közmondásosan vastag fenéklemezét, a kábelekkel és csövekkel átszőtt sovány városi földet, a mocskos iszapot, az alapkőzetet, lassan át az egyre melegebb rétegeken, az ízzó köpenyen, át egész forró belsőjén Földanyának, titánok börtöne és derékig jégbefagyott bukott angyal között. Majd újra fölfelé tartott, mert máshová már nem lehetett menni, mint fölfelé. Sárkányok csonthalmain fúrta magát keresztül, csak mesékben létező aranykincseken, kisebb smaragdváros lepusztult romjain, hogy poros, forró ligetbe érkezzen. Ide menekült,amikor örökké harcra és menekülésre kész szelleme, biztonságát egyedül jelentő éles esze eltompult. Itt végtelen bamba, szürke, növényszerű véglényként mászkált és botorkált, zamatos leveleket majszolt, tompafényü tekintettel meredve maga elé. Ebben a sajátos transzban tartozkodott, bambaságából fakadóan ismeretlen ideig. Majd tölcsérszerüen visszarántota a Föld, visszarobogott abba a szállodai szobába, vagy elhagyott épületbe, ami rejtekéül szolgált az adott pillanatban. És ott csak negyed óra, húsz perc telt el, míg ő a Föld másik felén idötlen időkig pihente részegségét. Világába nem illet ez a mérhetetlen bamba állapot. Ugyanis Ricco - nevezzük így - művész volt. Aki sosem találta meg a számára ideális műfajt. A sirrablás egy sajátos válfajával foglalkozot. Hullarablás váltságdíjért. Eredetileg kisállatokat rabolt el gazdájuktól. Jövedelmező üzlet, ha az ember rendelkezik megfelelő érzékkel. Senki nem volt képes olyan gyorsan megmondani mint ő, mivel lehet elcsábítani egy ebet. Egyetlen látásra megmonda, hogy a kedvelt pudli undorodva vicsorít a kutyakekszre, de a rumos bonbonért a világ végéig is elüget. Zord argentin dogot csalogatott el sipoló guminyullal, és álmatag bernáthegyit cukormentes rágógumival. Szakmájának csúcsa, művészetének apoteózisa volt, amikor egyszer egy yorkshire terrier tekintetéből kiolvasta, hogy mini csemegeuborkával lehet kicsalogatni békésen szundikáló gazdájának biztonságos öléből. A kutyák maradtak kedvencei, bár macskától a papagájig mindent képes volt elcsenni. De az aranyhal elpusztult. Különlegesen hosszú, hajlékony csővek szippantotta ki gömbakváriumából, egy harmadik emeleti nyitott ablakon keresztül. Ezzel megszegte legfontosabb elvét, miszerint soha nem ragad el semmilyen teremtményt erőszakkal, csak elcsábít. Valljuk be, egy halat igen nehéz is lenne jutalomfalatokkal elcsalni. Mindenesetre a jószág, dacára a állatvédők által humánusabbnak tartott dobozakváriumnak, nyomorultul elpusztult. A lelkismeretfurdalás és a szégyenérzet szakmaváltásra késztette. Még a munkábaállás is megfordult fejében. Az apró tetem fölött érzett gyász szülte az ötletet: az élőket ugyan elveszejtheti akaratlanul is, de a holtaknak semmikép sem árthat. A hullalopásnak természetesen számos nehézsége van. legfőbb, az idő. A föld alá jobbára nem frissen kerül a hús, ugyebár. Tehát semmikép sem friss, gusztusos és higénikus. Lehetőség lenne várni pár évet, hogy csak szépen lecsupált csontokat kelljen ellopni. Csakhogy évtizedek multán már igen nehéz lelkes örökösöket találni, aki a javarészt elfeledett megboldogult maradvványaiért hajlandóak komoly összeget áldozni. Így sajnos, a lopás szempontjából ideális tetemek pont se nem a friss, már már henteshez kivánkozó húsok nem voltak, sem pedig nem a porcelánfehér, organikus szoborként ható csonthalmok. Férgektől nyűzsgő, csatakos borzadványokat lopkodott hát. Pontosan lopkodtak, mivel ez társak nélkül nem ment. Így leszerződött Titoval, aki egy szabályos óriás volt. Na nem olyan, mint akikre az utcán rámeredünk, hogy "ó, ez valóságos óriás!", ő valós valóságos óriás volt. Jó három fejjel lógott ki egy átlagos utcai tömegből, és igen vaskos testalkattal bírt. Hősünk jó két és fél mázsára becsülte, de ezt a témát nem erölteték, mert ha Tito elött a méreteiről volt szó, homályos bánat ült a tekintetére. Utálta, ha bámulják. Emiatt az utcára sem ment ki nagyon. Pókokról szóló könyveket gyüjtött, és nagyon szeretett fagyikat csinálni. Különösen a rumos, csokis kelyheknek volt nagy mestere. Mazsolával. Titoval kapcsolt áruként jött Arinas. Aki nem csinált semmit. Ez érdekes volt. Ricco tudta, hogy a legtöbb vállalatlnál a dolgozok legalább egyharmada semmi értelmset nem csinál, de ez egy háromfős cégnél mégiscsak meglepő. Elvben menedzselte Titot, de valójában egyáltalán semit nem csinált. Üldögélt, és tanácsokat adott a csokisfagyikkal kapcsolatban. Borzalmasan idegesítő, szószátyár kis alak, aszott teste ellenpontja bálnányi társának. Mondjuk néha apróbb ügyeket intézett, ő ment a boltba ásókat, pajzsszert, kötelet venni, meg ilyesmi. Riccót nem zavarta, mert annyi osztaklékot kértek ketten, amennyit csak Titonak is járt volna. Idegesító locsogása is csak néha ment az agyára.
Remekül ment a bolt. Az órás irdatlan kölapokat emelt föl néma csendben, méteres kőfalakat bontott, és a legkövérebb tetemet tartalmazó díszes érckoporsót is lábújhegyen csempészte ki a temetőböl. Arinas árnyékként követte, esetleg a szerszámokat cipelte. Ricco meg a furgonban várt. A probléma annyi volt, hogy az esetek jó felében a rokonok nem áldoztak pénzt a megboldogult maradványaiért. A leggondosabb kiválasztás melett sem. Ilyenkor elhagyott vidéki temetőkben földelték el a maradványokat. Bosszankodva.
Következő fogásuk viszont biztosnak tünnt. Az elhunyt társadalmi rangja, a rokonság sznobériája igen jó esélyekkel kecsegtettek. Az egyetlen probléma az elhúnyt súlya volt, de az óriás óriási erejével ez sem tünt akadálynak. Mégis ez lett a probléma. Bár máskép, mint gondolnánk.
Akita Nasigaj eltüntetéssel foglalkozott. Embereket tüntetett el. Nyomtalanul. Megbízói nem óhajtottak halottkémet, bünügyi helyszinelést és azonosítást a hullaházban. Hült helyét kívánták látni az áldozatnak. Így Akita munkájának nehezebb része volt, hogy imárom hidegre tett áldozatait hogyan tüntesse el. Általában tökéletesen biztos módszerkhetz tudott folyamodni. mint középületek betonalapja, autópályalehajtók, savkádak, krematóriumok megvesztegetett dolgozókkal... Néha helyismeret és idő híjján kénytelen volt valami kevésbé biztonságos megoldáshoz folyamodni. Igy volt ez von Matilde nyugdíjas zongoratanárnő és kórusvezető esetében is. Valakik nem óhajtották, hogy tovább üldögéljen nagy, kopott lakása hüvős nappalijában, és az emlékein töprengjen... Így von Matilde szomorú lelke eltávozott, sovánny porhüvelye viszont pompás sírhelyet kapott. Nem sajátot, de pompásat. Egy báró hatalmas koporsójában nyugodott, a hatalmas báróval együtt, banán alakban meghajlítva az irdatlan pocak által. Akita úgy számolta, hogy főnemest aligha exhumálják, mivel halála körülményei teljesen tisztázottak voltak, és a családi kriptát legfeljebb a távoli jövő régészei bolygatják majd, de addigra már tényleg mindegy. A szörnyű hírről az újságokból értesült, és a célországba érkezett tizenkét óra alatt. Elrabolták a koporsót, mit sem tudva társbérlőjéről. Vagy már kiderült, hogy a koporsó nem egyszemélyes csónakként evezet átt a Styx vizén, vagy ha nem, akkor hamarosan kiderül. Ha nem cselekszik gyorsan.
A rendörség teljes aparátusát bevettette a kegyeletsértő büncselekmény felderítése érdekében. Nem volt eldugott zug, bűntanya vagy félreeső szálló, amit meg ne bolygattak volna. A Hilton szálló elnöki lakosztáylára nem gondoltak. Itt szált meg egy bizonyos Wenig van Meer, tulipánkereskedő, személyi titkárával és igen termetes testőrével. A tulipánhagymákat tartalmazó ládát felvitette a szobába. A szálloda menedszsere némi roszallással szemlélea dolgot, de amikor von Meer bizalmasan elárulta az összeget, amennyit a tulipánhagymák érnek, csak egy megértő bólintás volt a válasz. A hatóságoknak persze eszébe sem jutott itt keresni az elkövetőket. Akitának csak miután már járt a Mariottban és a Grand hotelben. Két felismerés alapján jutott el a koporsóhoz:
-ahol a rendörség keres, ott talál, sőt, már talált volna, mire ő befutott. Nem látta értelmét annak, hogy magányos emberként ugyanazon helyeken kutakodjon, ahol a rendörség oly nagy igyekezetetel sem lelt semmit. Vagy máshol lesznek az emberek, vagy horogra akadnak, akármit is tesz. Tehát, teljesen máshol kell keresni.
-a másik ötlet az elkövetők személyére vonatkozott. A rendörség elképzelni nem zudta, milyen módszerrel bírták felemelni a kripta hatalmas fedőlapját, és elvinni a kétmázsánál nehezebb szarkofágot. A sajtó az "elképzelhetetlen" és az "ismeretlen gépezet" kifejezéseket használta, bár berendezésnek nyoma nem marad, a temető száraz, murvás földjén csak pár azonosíthatatlan lábnyom akadt. Az elképzelhetetlen megtörtént, tehát megtették. Akita szerint, aki megtette, az olyan rettenetes erővel kellet bírjon, hogy az testalkatán is messziről látható. Így keveredett az előkelő szállodák környékére, és leselkedett, kérdezösködött. Sok életét féltő gazdag ember lakott drága szobákban, sok nagydarab gorillával. De Tito szemet szúrt még ezek között is, mert jó, hogy a kafferbivaly jó nagy állat, de azért az elefántot mégsem nagy művészet megkülönböztetni tőle.
Ricco hetekkel korábban kibérelte a lakosztályt, és elhelyezte a tulpánhagymákat tartalmazó ládát. A hullarablás éjszakáján csak becsúsztatták a hagymák alá a hatalmas cinkoporsót - szerencsére jól zárt- és tovább múlatták napjaikat. Az ilyen történetek bukópontja általában a a váltságdíj átadása, de Ricco ennek valóságos művésze volt. Most is kidolgozta szokás szerint zseniális és bámulatos tervét, majd megfékezendő örjöngve pörgő fogaskerekeit, elfogyasztott egy üveg Calvadost. Kimerítő, alapos részegség után ébredve borzalmas másnaposság gyötörte. Az elnöki lakosztály tulságosan puccos volt, így a takarítószertárat nézte ki az utazáshoz. Főleg, hogy Arinas felhangon beszélt hülyeségeket mindenről, ami létezzik, elsősorban a mumifikálásról, és a csokoládáfagylelt készítéséről. Éppen az ültetvény és évfolyamszelektált kakaóbabok beszerzésének nehézségeinél tartott- különös tekintettel a nagymagasságú, madagaszkári extraminőségü ültetvényekre - amikor Ricci meglépett. Moppsok és hipósüvegek között lógatta fejét, míg a beleszálló vértől lassan elvesztette eszméletét a klórszagban.
Magához térvén elméje tiszta volt, lehelete üde, szemefehérje dúzzadó vérerektől mentes. Vastag kubai szivarra gyujtva sétált át a lakosztályba. Ahol, tudomása szerint egy hulla kellet volna legyen, de valójában kettő volt, eredetileg. Most is kettő volt, de részben másik kettő, mint amiről eddig félig nem tudott. A báró hatlams holteste kifrdulva a tulipánhagymák között rejtező bárkányi koporsójából, félig a földön hevert, dagadt férgek mohóny fogyasztották az ocsmány szövethalmot. Tito hullája az aranybaldahinos ágyon hevert, apró lyukkal homloka közepén. Kis, hangtompítós fegyver piciny golyója ölte meg.
F él órával korábban Akita felbukkant a szobában, nagyon rosszúl időzitve. Mert sietett. Így nem kémlelte ki, mikor van ott minden elkövető, pincérruhában, gurulós zsúrkocsival lépett a szobába. Csak Tito volt jelen, éppen csokifagyikelyheket rajzolt egy szinházműsorfüzet hátuljára. Apró ceruzacsonkkal. Irdatlan hegy teste nehézkesen görbült a papirfecni fölé, kezében a ceruzacsonk gyufaszálnak sem hatott. A bérgyilkos becsukta maga mögöt az ajtót, és szolgain várt. Kezében apró revolver csillogott. Várt. A gorilla félig kidugott nyelvére ráharapva firkált. Végül pattanásig feszült a levegő, és ő csak rajzolt. A feszültség pattant.
-Elnézést, önök rendeltek fejbelövést?
-Orhm...hm...nem tudom...
Erre fejbelőtte. Tito finoman hanyat dölt az ágyon. A másik két perc alatt végzett. Szétszedte a tulpánhagymás hombárt, nagy örömmel megállapította, hogy a koporsó sértetelen, felfeszítette, és a néhai von Matilde maradványait egy vastag, szagokat át nem eresztő, jól zárható zsákba gyömöszölte. Majd a zsákot egy vastag, szagokat át nem eresztő, jól zárható zsákba tette. Majd mégegyszer. Közben mindíg kesztyüt cserélt. A használt kesztyüket a zsákokba dobta. A végén a zsúrkocsi alsó részébe gyömöszölte mindezt. Mivel akárkik is voltak még benne a történetben, nem látták nyitva a koporsót, fölösleges energiapocsékolás lett volna megvárni őket. Akita amúgy sem szeretett fölöslegesen ölni. Viccelni szeretett. A kezében levő, jelzés nélküli fegyverre nézett, majd a döbenetesen undorító tetem lábán nagyjából épen maradt cipőkre. Volt nála még fegyvber. És, volt nála még kesztyű.
Tito tetemét így az ágyon találták,. Az életét kioltó fegyver a koporsójából kifordult förtelmes tetem kezében volt, kinek sáros lábnyomai a koporsótól az ágyig vezettek, majd vissza. Rico azon kezdett gondolkozni, vajon lehet-e ilyen szép és tiszta egy fegyver, ami egy ilyen rohadó hullánáll volt. Rájöt, hogy gondolatai tévútra viszik, de nem tudta kigubancolni öket. Hullámokban tört rá a roszúllét, szörnyen másnapos lett hirtelen. Arinas másodpercekkel késöbb ért fel a hotalbárból, és döbenten állt. Csúf, koravén arcán könnyek csorogtak. A másik öklendezve visszatért a vécéről, és megint ketten áltak döbenten és értetlenül. Végül letérdeltek a hatalmas tetem mellé, finoman lecsukták szemeit.
-Az élet országutján csak kamionosok vagy kurvák lehetünk - mondta Arinas, és elmorzsolt egy kövér könycseppet.


Imeerawanyee sosem volt friss. Bármilyen élenk tavaszi szél fújt, frissító zápor hullott, esetleg dingók, vadászok, favágók bukkantak fel a ligetet övező sivatag horizontján, mindíg megőrizte fajtáját jelemző végtelen tompultságát. Kifejezéstelen véreres szemekkel meredt maga elé, lassan rágicsálva, vagy ólmos, ügyetlen mozdulatikkal mászkált. Csak egy-egy pilanatra villant fel bene az élénkség, de azonnal újra teljesen bamba volt. Irigyelték is rettenet mód könnyebben felidegesíthető társai. Titka szerfelett bonyolult volt. Egyszer, amikor egy köröző ragadozómadár látványa teljesen kizökkentette mámoros nyugalmából, kapálodza megcsúszott, és fejjel lefelé egy oduba szorult. A vér elöntötte mogyorónyi agyát, és már már egy-eyg szívdobanáasát is hallotta. Úgy érezte, el kezd sülyedni, át nagyon sok mindenen, amit nem értet, és nem is érdekelte. Majd felbukkant a világ másik felén, ormótlan lyukacsos sziklák szabdalta nyüzsgő helyeken, ahol mindenféle esztelen, rémületes kalandokba keveredett, rettenetes hangáradat, villanások és színkavalkád közepette, megélvén a félelem, a remény, a bánat és a rémület talmi érzéseit. Majd miután felfoghatatlan időt kavargott ebben a szürreális élményben, saját világában alig egy órával késöbb vissza is tért csendes kis ligetébe, és ezt a falatka időt a többiek észre sem vették.

Na ja

Az Állatkertben történt egyszer, amikor még több volt a rács, és kevesebb az üveg. Miközben a szülők Nagyon Fontos Dolgokról beszélgettek, egy kisgyerek átbujt a korláton, és valami tényleg nagyon érdekes dologra lett figyelmes… a korlát mögött rács volt, és a rácson valami furcsa, bolyhos kötél csüngött ki. Sárga volt, fekete foltokkal, kerek, hosszúkás, néha szív alakú foltokkal. Ráadásul, néha, finoman meg-meg rezdült ez a csudás csengőzsinór. A kisgyerek sem volt rest, megragadta, és jó nagyot rántott rajta. Majd - mivel nem történt semmi – még egyet, majd egyet teljes erőből. Ez utóbbira elfojtott, panaszos nyögés hallatszott a ketrecből, és a plüsskígyó eltűnt egy villanással. A párduc – ki más is lett volna - gondosan ügyelve rá, hogy egy fölösleges mozdulatot se tegyen, elrendezte úgy a farkát, hogy ne legyen többet orvtámadásoknak kitéve, majd újra édes állomba merült. A kisgyerek visszacaplatott fecsegésbe merült szüleihez, és nem mesélte el, mi történt. Talán jobb is. Különben biztos kezet kellet volna mosnia fagyi evés előtt. Vagy – és ebbe még belegondolni is szörnyű – nem is kapott volna fagyit.