Soha nem volt másnapos. Akármennyit is ivott, akármilyen rettenetesen is berugott, másnap friss volt, vidám, játékos kedvű,vágott az esze,mint a borotva, élet és étvágya töretlen. Utálták is ilyenkor teljesn elzombisodott barátai rettenet mód. A lehető legrövidebb időre vesztette csak el zseniális eszét egy -egy görbe északa kapcsán. Így is rengeteget kockáztatott. Titka szerfelett bonyolult volt: amikor egy egy szaggatóan fájdalmas, az élet értelmét megkérdőjelezően szürke reggelen felébredt, transzba esett. Kicsavart felsőtestel, lógó fejjel haldoklott. Így jött rá a technológiára: egyszer becsúszott az ágy és a fal közé, fejjel előre. Félig eszméletlenül hevert, végül már nem csak a halántéka, ez egész feje lüktet. Úgy érezte, elkezd süllyedni. Átfúrta a padlót, az alatta levő lakás padlóját, további lakáspadlókat egészen a pincéig, a kazánt, annak közmondásosan vastag fenéklemezét, a kábelekkel és csövekkel átszőtt sovány városi földet, a mocskos iszapot, az alapkőzetet, lassan át az egyre melegebb rétegeken, az ízzó köpenyen, át egész forró belsőjén Földanyának, titánok börtöne és derékig jégbefagyott bukott angyal között. Majd újra fölfelé tartott, mert máshová már nem lehetett menni, mint fölfelé. Sárkányok csonthalmain fúrta magát keresztül, csak mesékben létező aranykincseken, kisebb smaragdváros lepusztult romjain, hogy poros, forró ligetbe érkezzen. Ide menekült,amikor örökké harcra és menekülésre kész szelleme, biztonságát egyedül jelentő éles esze eltompult. Itt végtelen bamba, szürke, növényszerű véglényként mászkált és botorkált, zamatos leveleket majszolt, tompafényü tekintettel meredve maga elé. Ebben a sajátos transzban tartozkodott, bambaságából fakadóan ismeretlen ideig. Majd tölcsérszerüen visszarántota a Föld, visszarobogott abba a szállodai szobába, vagy elhagyott épületbe, ami rejtekéül szolgált az adott pillanatban. És ott csak negyed óra, húsz perc telt el, míg ő a Föld másik felén idötlen időkig pihente részegségét. Világába nem illet ez a mérhetetlen bamba állapot. Ugyanis Ricco - nevezzük így - művész volt. Aki sosem találta meg a számára ideális műfajt. A sirrablás egy sajátos válfajával foglalkozot. Hullarablás váltságdíjért. Eredetileg kisállatokat rabolt el gazdájuktól. Jövedelmező üzlet, ha az ember rendelkezik megfelelő érzékkel. Senki nem volt képes olyan gyorsan megmondani mint ő, mivel lehet elcsábítani egy ebet. Egyetlen látásra megmonda, hogy a kedvelt pudli undorodva vicsorít a kutyakekszre, de a rumos bonbonért a világ végéig is elüget. Zord argentin dogot csalogatott el sipoló guminyullal, és álmatag bernáthegyit cukormentes rágógumival. Szakmájának csúcsa, művészetének apoteózisa volt, amikor egyszer egy yorkshire terrier tekintetéből kiolvasta, hogy mini csemegeuborkával lehet kicsalogatni békésen szundikáló gazdájának biztonságos öléből. A kutyák maradtak kedvencei, bár macskától a papagájig mindent képes volt elcsenni. De az aranyhal elpusztult. Különlegesen hosszú, hajlékony csővek szippantotta ki gömbakváriumából, egy harmadik emeleti nyitott ablakon keresztül. Ezzel megszegte legfontosabb elvét, miszerint soha nem ragad el semmilyen teremtményt erőszakkal, csak elcsábít. Valljuk be, egy halat igen nehéz is lenne jutalomfalatokkal elcsalni. Mindenesetre a jószág, dacára a állatvédők által humánusabbnak tartott dobozakváriumnak, nyomorultul elpusztult. A lelkismeretfurdalás és a szégyenérzet szakmaváltásra késztette. Még a munkábaállás is megfordult fejében. Az apró tetem fölött érzett gyász szülte az ötletet: az élőket ugyan elveszejtheti akaratlanul is, de a holtaknak semmikép sem árthat. A hullalopásnak természetesen számos nehézsége van. legfőbb, az idő. A föld alá jobbára nem frissen kerül a hús, ugyebár. Tehát semmikép sem friss, gusztusos és higénikus. Lehetőség lenne várni pár évet, hogy csak szépen lecsupált csontokat kelljen ellopni. Csakhogy évtizedek multán már igen nehéz lelkes örökösöket találni, aki a javarészt elfeledett megboldogult maradvványaiért hajlandóak komoly összeget áldozni. Így sajnos, a lopás szempontjából ideális tetemek pont se nem a friss, már már henteshez kivánkozó húsok nem voltak, sem pedig nem a porcelánfehér, organikus szoborként ható csonthalmok. Férgektől nyűzsgő, csatakos borzadványokat lopkodott hát. Pontosan lopkodtak, mivel ez társak nélkül nem ment. Így leszerződött Titoval, aki egy szabályos óriás volt. Na nem olyan, mint akikre az utcán rámeredünk, hogy "ó, ez valóságos óriás!", ő valós valóságos óriás volt. Jó három fejjel lógott ki egy átlagos utcai tömegből, és igen vaskos testalkattal bírt. Hősünk jó két és fél mázsára becsülte, de ezt a témát nem erölteték, mert ha Tito elött a méreteiről volt szó, homályos bánat ült a tekintetére. Utálta, ha bámulják. Emiatt az utcára sem ment ki nagyon. Pókokról szóló könyveket gyüjtött, és nagyon szeretett fagyikat csinálni. Különösen a rumos, csokis kelyheknek volt nagy mestere. Mazsolával. Titoval kapcsolt áruként jött Arinas. Aki nem csinált semmit. Ez érdekes volt. Ricco tudta, hogy a legtöbb vállalatlnál a dolgozok legalább egyharmada semmi értelmset nem csinál, de ez egy háromfős cégnél mégiscsak meglepő. Elvben menedzselte Titot, de valójában egyáltalán semit nem csinált. Üldögélt, és tanácsokat adott a csokisfagyikkal kapcsolatban. Borzalmasan idegesítő, szószátyár kis alak, aszott teste ellenpontja bálnányi társának. Mondjuk néha apróbb ügyeket intézett, ő ment a boltba ásókat, pajzsszert, kötelet venni, meg ilyesmi. Riccót nem zavarta, mert annyi osztaklékot kértek ketten, amennyit csak Titonak is járt volna. Idegesító locsogása is csak néha ment az agyára.
Remekül ment a bolt. Az órás irdatlan kölapokat emelt föl néma csendben, méteres kőfalakat bontott, és a legkövérebb tetemet tartalmazó díszes érckoporsót is lábújhegyen csempészte ki a temetőböl. Arinas árnyékként követte, esetleg a szerszámokat cipelte. Ricco meg a furgonban várt. A probléma annyi volt, hogy az esetek jó felében a rokonok nem áldoztak pénzt a megboldogult maradványaiért. A leggondosabb kiválasztás melett sem. Ilyenkor elhagyott vidéki temetőkben földelték el a maradványokat. Bosszankodva.
Következő fogásuk viszont biztosnak tünnt. Az elhunyt társadalmi rangja, a rokonság sznobériája igen jó esélyekkel kecsegtettek. Az egyetlen probléma az elhúnyt súlya volt, de az óriás óriási erejével ez sem tünt akadálynak. Mégis ez lett a probléma. Bár máskép, mint gondolnánk.
Akita Nasigaj eltüntetéssel foglalkozott. Embereket tüntetett el. Nyomtalanul. Megbízói nem óhajtottak halottkémet, bünügyi helyszinelést és azonosítást a hullaházban. Hült helyét kívánták látni az áldozatnak. Így Akita munkájának nehezebb része volt, hogy imárom hidegre tett áldozatait hogyan tüntesse el. Általában tökéletesen biztos módszerkhetz tudott folyamodni. mint középületek betonalapja, autópályalehajtók, savkádak, krematóriumok megvesztegetett dolgozókkal... Néha helyismeret és idő híjján kénytelen volt valami kevésbé biztonságos megoldáshoz folyamodni. Igy volt ez von Matilde nyugdíjas zongoratanárnő és kórusvezető esetében is. Valakik nem óhajtották, hogy tovább üldögéljen nagy, kopott lakása hüvős nappalijában, és az emlékein töprengjen... Így von Matilde szomorú lelke eltávozott, sovánny porhüvelye viszont pompás sírhelyet kapott. Nem sajátot, de pompásat. Egy báró hatalmas koporsójában nyugodott, a hatalmas báróval együtt, banán alakban meghajlítva az irdatlan pocak által. Akita úgy számolta, hogy főnemest aligha exhumálják, mivel halála körülményei teljesen tisztázottak voltak, és a családi kriptát legfeljebb a távoli jövő régészei bolygatják majd, de addigra már tényleg mindegy. A szörnyű hírről az újságokból értesült, és a célországba érkezett tizenkét óra alatt. Elrabolták a koporsót, mit sem tudva társbérlőjéről. Vagy már kiderült, hogy a koporsó nem egyszemélyes csónakként evezet átt a Styx vizén, vagy ha nem, akkor hamarosan kiderül. Ha nem cselekszik gyorsan.
A rendörség teljes aparátusát bevettette a kegyeletsértő büncselekmény felderítése érdekében. Nem volt eldugott zug, bűntanya vagy félreeső szálló, amit meg ne bolygattak volna. A Hilton szálló elnöki lakosztáylára nem gondoltak. Itt szált meg egy bizonyos Wenig van Meer, tulipánkereskedő, személyi titkárával és igen termetes testőrével. A tulipánhagymákat tartalmazó ládát felvitette a szobába. A szálloda menedszsere némi roszallással szemlélea dolgot, de amikor von Meer bizalmasan elárulta az összeget, amennyit a tulipánhagymák érnek, csak egy megértő bólintás volt a válasz. A hatóságoknak persze eszébe sem jutott itt keresni az elkövetőket. Akitának csak miután már járt a Mariottban és a Grand hotelben. Két felismerés alapján jutott el a koporsóhoz:
-ahol a rendörség keres, ott talál, sőt, már talált volna, mire ő befutott. Nem látta értelmét annak, hogy magányos emberként ugyanazon helyeken kutakodjon, ahol a rendörség oly nagy igyekezetetel sem lelt semmit. Vagy máshol lesznek az emberek, vagy horogra akadnak, akármit is tesz. Tehát, teljesen máshol kell keresni.
-a másik ötlet az elkövetők személyére vonatkozott. A rendörség elképzelni nem zudta, milyen módszerrel bírták felemelni a kripta hatalmas fedőlapját, és elvinni a kétmázsánál nehezebb szarkofágot. A sajtó az "elképzelhetetlen" és az "ismeretlen gépezet" kifejezéseket használta, bár berendezésnek nyoma nem marad, a temető száraz, murvás földjén csak pár azonosíthatatlan lábnyom akadt. Az elképzelhetetlen megtörtént, tehát megtették. Akita szerint, aki megtette, az olyan rettenetes erővel kellet bírjon, hogy az testalkatán is messziről látható. Így keveredett az előkelő szállodák környékére, és leselkedett, kérdezösködött. Sok életét féltő gazdag ember lakott drága szobákban, sok nagydarab gorillával. De Tito szemet szúrt még ezek között is, mert jó, hogy a kafferbivaly jó nagy állat, de azért az elefántot mégsem nagy művészet megkülönböztetni tőle.
Ricco hetekkel korábban kibérelte a lakosztályt, és elhelyezte a tulpánhagymákat tartalmazó ládát. A hullarablás éjszakáján csak becsúsztatták a hagymák alá a hatalmas cinkoporsót - szerencsére jól zárt- és tovább múlatták napjaikat. Az ilyen történetek bukópontja általában a a váltságdíj átadása, de Ricco ennek valóságos művésze volt. Most is kidolgozta szokás szerint zseniális és bámulatos tervét, majd megfékezendő örjöngve pörgő fogaskerekeit, elfogyasztott egy üveg Calvadost. Kimerítő, alapos részegség után ébredve borzalmas másnaposság gyötörte. Az elnöki lakosztály tulságosan puccos volt, így a takarítószertárat nézte ki az utazáshoz. Főleg, hogy Arinas felhangon beszélt hülyeségeket mindenről, ami létezzik, elsősorban a mumifikálásról, és a csokoládáfagylelt készítéséről. Éppen az ültetvény és évfolyamszelektált kakaóbabok beszerzésének nehézségeinél tartott- különös tekintettel a nagymagasságú, madagaszkári extraminőségü ültetvényekre - amikor Ricci meglépett. Moppsok és hipósüvegek között lógatta fejét, míg a beleszálló vértől lassan elvesztette eszméletét a klórszagban.
Magához térvén elméje tiszta volt, lehelete üde, szemefehérje dúzzadó vérerektől mentes. Vastag kubai szivarra gyujtva sétált át a lakosztályba. Ahol, tudomása szerint egy hulla kellet volna legyen, de valójában kettő volt, eredetileg. Most is kettő volt, de részben másik kettő, mint amiről eddig félig nem tudott. A báró hatlams holteste kifrdulva a tulipánhagymák között rejtező bárkányi koporsójából, félig a földön hevert, dagadt férgek mohóny fogyasztották az ocsmány szövethalmot. Tito hullája az aranybaldahinos ágyon hevert, apró lyukkal homloka közepén. Kis, hangtompítós fegyver piciny golyója ölte meg.
F él órával korábban Akita felbukkant a szobában, nagyon rosszúl időzitve. Mert sietett. Így nem kémlelte ki, mikor van ott minden elkövető, pincérruhában, gurulós zsúrkocsival lépett a szobába. Csak Tito volt jelen, éppen csokifagyikelyheket rajzolt egy szinházműsorfüzet hátuljára. Apró ceruzacsonkkal. Irdatlan hegy teste nehézkesen görbült a papirfecni fölé, kezében a ceruzacsonk gyufaszálnak sem hatott. A bérgyilkos becsukta maga mögöt az ajtót, és szolgain várt. Kezében apró revolver csillogott. Várt. A gorilla félig kidugott nyelvére ráharapva firkált. Végül pattanásig feszült a levegő, és ő csak rajzolt. A feszültség pattant.
-Elnézést, önök rendeltek fejbelövést?
-Orhm...hm...nem tudom...
Erre fejbelőtte. Tito finoman hanyat dölt az ágyon. A másik két perc alatt végzett. Szétszedte a tulpánhagymás hombárt, nagy örömmel megállapította, hogy a koporsó sértetelen, felfeszítette, és a néhai von Matilde maradványait egy vastag, szagokat át nem eresztő, jól zárható zsákba gyömöszölte. Majd a zsákot egy vastag, szagokat át nem eresztő, jól zárható zsákba tette. Majd mégegyszer. Közben mindíg kesztyüt cserélt. A használt kesztyüket a zsákokba dobta. A végén a zsúrkocsi alsó részébe gyömöszölte mindezt. Mivel akárkik is voltak még benne a történetben, nem látták nyitva a koporsót, fölösleges energiapocsékolás lett volna megvárni őket. Akita amúgy sem szeretett fölöslegesen ölni. Viccelni szeretett. A kezében levő, jelzés nélküli fegyverre nézett, majd a döbenetesen undorító tetem lábán nagyjából épen maradt cipőkre. Volt nála még fegyvber. És, volt nála még kesztyű.
Tito tetemét így az ágyon találták,. Az életét kioltó fegyver a koporsójából kifordult förtelmes tetem kezében volt, kinek sáros lábnyomai a koporsótól az ágyig vezettek, majd vissza. Rico azon kezdett gondolkozni, vajon lehet-e ilyen szép és tiszta egy fegyver, ami egy ilyen rohadó hullánáll volt. Rájöt, hogy gondolatai tévútra viszik, de nem tudta kigubancolni öket. Hullámokban tört rá a roszúllét, szörnyen másnapos lett hirtelen. Arinas másodpercekkel késöbb ért fel a hotalbárból, és döbenten állt. Csúf, koravén arcán könnyek csorogtak. A másik öklendezve visszatért a vécéről, és megint ketten áltak döbenten és értetlenül. Végül letérdeltek a hatalmas tetem mellé, finoman lecsukták szemeit.
-Az élet országutján csak kamionosok vagy kurvák lehetünk - mondta Arinas, és elmorzsolt egy kövér könycseppet.
Imeerawanyee sosem volt friss. Bármilyen élenk tavaszi szél fújt, frissító zápor hullott, esetleg dingók, vadászok, favágók bukkantak fel a ligetet övező sivatag horizontján, mindíg megőrizte fajtáját jelemző végtelen tompultságát. Kifejezéstelen véreres szemekkel meredt maga elé, lassan rágicsálva, vagy ólmos, ügyetlen mozdulatikkal mászkált. Csak egy-egy pilanatra villant fel bene az élénkség, de azonnal újra teljesen bamba volt. Irigyelték is rettenet mód könnyebben felidegesíthető társai. Titka szerfelett bonyolult volt. Egyszer, amikor egy köröző ragadozómadár látványa teljesen kizökkentette mámoros nyugalmából, kapálodza megcsúszott, és fejjel lefelé egy oduba szorult. A vér elöntötte mogyorónyi agyát, és már már egy-eyg szívdobanáasát is hallotta. Úgy érezte, el kezd sülyedni, át nagyon sok mindenen, amit nem értet, és nem is érdekelte. Majd felbukkant a világ másik felén, ormótlan lyukacsos sziklák szabdalta nyüzsgő helyeken, ahol mindenféle esztelen, rémületes kalandokba keveredett, rettenetes hangáradat, villanások és színkavalkád közepette, megélvén a félelem, a remény, a bánat és a rémület talmi érzéseit. Majd miután felfoghatatlan időt kavargott ebben a szürreális élményben, saját világában alig egy órával késöbb vissza is tért csendes kis ligetébe, és ezt a falatka időt a többiek észre sem vették.
Remekül ment a bolt. Az órás irdatlan kölapokat emelt föl néma csendben, méteres kőfalakat bontott, és a legkövérebb tetemet tartalmazó díszes érckoporsót is lábújhegyen csempészte ki a temetőböl. Arinas árnyékként követte, esetleg a szerszámokat cipelte. Ricco meg a furgonban várt. A probléma annyi volt, hogy az esetek jó felében a rokonok nem áldoztak pénzt a megboldogult maradványaiért. A leggondosabb kiválasztás melett sem. Ilyenkor elhagyott vidéki temetőkben földelték el a maradványokat. Bosszankodva.
Következő fogásuk viszont biztosnak tünnt. Az elhunyt társadalmi rangja, a rokonság sznobériája igen jó esélyekkel kecsegtettek. Az egyetlen probléma az elhúnyt súlya volt, de az óriás óriási erejével ez sem tünt akadálynak. Mégis ez lett a probléma. Bár máskép, mint gondolnánk.
Akita Nasigaj eltüntetéssel foglalkozott. Embereket tüntetett el. Nyomtalanul. Megbízói nem óhajtottak halottkémet, bünügyi helyszinelést és azonosítást a hullaházban. Hült helyét kívánták látni az áldozatnak. Így Akita munkájának nehezebb része volt, hogy imárom hidegre tett áldozatait hogyan tüntesse el. Általában tökéletesen biztos módszerkhetz tudott folyamodni. mint középületek betonalapja, autópályalehajtók, savkádak, krematóriumok megvesztegetett dolgozókkal... Néha helyismeret és idő híjján kénytelen volt valami kevésbé biztonságos megoldáshoz folyamodni. Igy volt ez von Matilde nyugdíjas zongoratanárnő és kórusvezető esetében is. Valakik nem óhajtották, hogy tovább üldögéljen nagy, kopott lakása hüvős nappalijában, és az emlékein töprengjen... Így von Matilde szomorú lelke eltávozott, sovánny porhüvelye viszont pompás sírhelyet kapott. Nem sajátot, de pompásat. Egy báró hatalmas koporsójában nyugodott, a hatalmas báróval együtt, banán alakban meghajlítva az irdatlan pocak által. Akita úgy számolta, hogy főnemest aligha exhumálják, mivel halála körülményei teljesen tisztázottak voltak, és a családi kriptát legfeljebb a távoli jövő régészei bolygatják majd, de addigra már tényleg mindegy. A szörnyű hírről az újságokból értesült, és a célországba érkezett tizenkét óra alatt. Elrabolták a koporsót, mit sem tudva társbérlőjéről. Vagy már kiderült, hogy a koporsó nem egyszemélyes csónakként evezet átt a Styx vizén, vagy ha nem, akkor hamarosan kiderül. Ha nem cselekszik gyorsan.
A rendörség teljes aparátusát bevettette a kegyeletsértő büncselekmény felderítése érdekében. Nem volt eldugott zug, bűntanya vagy félreeső szálló, amit meg ne bolygattak volna. A Hilton szálló elnöki lakosztáylára nem gondoltak. Itt szált meg egy bizonyos Wenig van Meer, tulipánkereskedő, személyi titkárával és igen termetes testőrével. A tulipánhagymákat tartalmazó ládát felvitette a szobába. A szálloda menedszsere némi roszallással szemlélea dolgot, de amikor von Meer bizalmasan elárulta az összeget, amennyit a tulipánhagymák érnek, csak egy megértő bólintás volt a válasz. A hatóságoknak persze eszébe sem jutott itt keresni az elkövetőket. Akitának csak miután már járt a Mariottban és a Grand hotelben. Két felismerés alapján jutott el a koporsóhoz:
-ahol a rendörség keres, ott talál, sőt, már talált volna, mire ő befutott. Nem látta értelmét annak, hogy magányos emberként ugyanazon helyeken kutakodjon, ahol a rendörség oly nagy igyekezetetel sem lelt semmit. Vagy máshol lesznek az emberek, vagy horogra akadnak, akármit is tesz. Tehát, teljesen máshol kell keresni.
-a másik ötlet az elkövetők személyére vonatkozott. A rendörség elképzelni nem zudta, milyen módszerrel bírták felemelni a kripta hatalmas fedőlapját, és elvinni a kétmázsánál nehezebb szarkofágot. A sajtó az "elképzelhetetlen" és az "ismeretlen gépezet" kifejezéseket használta, bár berendezésnek nyoma nem marad, a temető száraz, murvás földjén csak pár azonosíthatatlan lábnyom akadt. Az elképzelhetetlen megtörtént, tehát megtették. Akita szerint, aki megtette, az olyan rettenetes erővel kellet bírjon, hogy az testalkatán is messziről látható. Így keveredett az előkelő szállodák környékére, és leselkedett, kérdezösködött. Sok életét féltő gazdag ember lakott drága szobákban, sok nagydarab gorillával. De Tito szemet szúrt még ezek között is, mert jó, hogy a kafferbivaly jó nagy állat, de azért az elefántot mégsem nagy művészet megkülönböztetni tőle.
Ricco hetekkel korábban kibérelte a lakosztályt, és elhelyezte a tulpánhagymákat tartalmazó ládát. A hullarablás éjszakáján csak becsúsztatták a hagymák alá a hatalmas cinkoporsót - szerencsére jól zárt- és tovább múlatták napjaikat. Az ilyen történetek bukópontja általában a a váltságdíj átadása, de Ricco ennek valóságos művésze volt. Most is kidolgozta szokás szerint zseniális és bámulatos tervét, majd megfékezendő örjöngve pörgő fogaskerekeit, elfogyasztott egy üveg Calvadost. Kimerítő, alapos részegség után ébredve borzalmas másnaposság gyötörte. Az elnöki lakosztály tulságosan puccos volt, így a takarítószertárat nézte ki az utazáshoz. Főleg, hogy Arinas felhangon beszélt hülyeségeket mindenről, ami létezzik, elsősorban a mumifikálásról, és a csokoládáfagylelt készítéséről. Éppen az ültetvény és évfolyamszelektált kakaóbabok beszerzésének nehézségeinél tartott- különös tekintettel a nagymagasságú, madagaszkári extraminőségü ültetvényekre - amikor Ricci meglépett. Moppsok és hipósüvegek között lógatta fejét, míg a beleszálló vértől lassan elvesztette eszméletét a klórszagban.
Magához térvén elméje tiszta volt, lehelete üde, szemefehérje dúzzadó vérerektől mentes. Vastag kubai szivarra gyujtva sétált át a lakosztályba. Ahol, tudomása szerint egy hulla kellet volna legyen, de valójában kettő volt, eredetileg. Most is kettő volt, de részben másik kettő, mint amiről eddig félig nem tudott. A báró hatlams holteste kifrdulva a tulipánhagymák között rejtező bárkányi koporsójából, félig a földön hevert, dagadt férgek mohóny fogyasztották az ocsmány szövethalmot. Tito hullája az aranybaldahinos ágyon hevert, apró lyukkal homloka közepén. Kis, hangtompítós fegyver piciny golyója ölte meg.
F él órával korábban Akita felbukkant a szobában, nagyon rosszúl időzitve. Mert sietett. Így nem kémlelte ki, mikor van ott minden elkövető, pincérruhában, gurulós zsúrkocsival lépett a szobába. Csak Tito volt jelen, éppen csokifagyikelyheket rajzolt egy szinházműsorfüzet hátuljára. Apró ceruzacsonkkal. Irdatlan hegy teste nehézkesen görbült a papirfecni fölé, kezében a ceruzacsonk gyufaszálnak sem hatott. A bérgyilkos becsukta maga mögöt az ajtót, és szolgain várt. Kezében apró revolver csillogott. Várt. A gorilla félig kidugott nyelvére ráharapva firkált. Végül pattanásig feszült a levegő, és ő csak rajzolt. A feszültség pattant.
-Elnézést, önök rendeltek fejbelövést?
-Orhm...hm...nem tudom...
Erre fejbelőtte. Tito finoman hanyat dölt az ágyon. A másik két perc alatt végzett. Szétszedte a tulpánhagymás hombárt, nagy örömmel megállapította, hogy a koporsó sértetelen, felfeszítette, és a néhai von Matilde maradványait egy vastag, szagokat át nem eresztő, jól zárható zsákba gyömöszölte. Majd a zsákot egy vastag, szagokat át nem eresztő, jól zárható zsákba tette. Majd mégegyszer. Közben mindíg kesztyüt cserélt. A használt kesztyüket a zsákokba dobta. A végén a zsúrkocsi alsó részébe gyömöszölte mindezt. Mivel akárkik is voltak még benne a történetben, nem látták nyitva a koporsót, fölösleges energiapocsékolás lett volna megvárni őket. Akita amúgy sem szeretett fölöslegesen ölni. Viccelni szeretett. A kezében levő, jelzés nélküli fegyverre nézett, majd a döbenetesen undorító tetem lábán nagyjából épen maradt cipőkre. Volt nála még fegyvber. És, volt nála még kesztyű.
Tito tetemét így az ágyon találták,. Az életét kioltó fegyver a koporsójából kifordult förtelmes tetem kezében volt, kinek sáros lábnyomai a koporsótól az ágyig vezettek, majd vissza. Rico azon kezdett gondolkozni, vajon lehet-e ilyen szép és tiszta egy fegyver, ami egy ilyen rohadó hullánáll volt. Rájöt, hogy gondolatai tévútra viszik, de nem tudta kigubancolni öket. Hullámokban tört rá a roszúllét, szörnyen másnapos lett hirtelen. Arinas másodpercekkel késöbb ért fel a hotalbárból, és döbenten állt. Csúf, koravén arcán könnyek csorogtak. A másik öklendezve visszatért a vécéről, és megint ketten áltak döbenten és értetlenül. Végül letérdeltek a hatalmas tetem mellé, finoman lecsukták szemeit.
-Az élet országutján csak kamionosok vagy kurvák lehetünk - mondta Arinas, és elmorzsolt egy kövér könycseppet.
Imeerawanyee sosem volt friss. Bármilyen élenk tavaszi szél fújt, frissító zápor hullott, esetleg dingók, vadászok, favágók bukkantak fel a ligetet övező sivatag horizontján, mindíg megőrizte fajtáját jelemző végtelen tompultságát. Kifejezéstelen véreres szemekkel meredt maga elé, lassan rágicsálva, vagy ólmos, ügyetlen mozdulatikkal mászkált. Csak egy-egy pilanatra villant fel bene az élénkség, de azonnal újra teljesen bamba volt. Irigyelték is rettenet mód könnyebben felidegesíthető társai. Titka szerfelett bonyolult volt. Egyszer, amikor egy köröző ragadozómadár látványa teljesen kizökkentette mámoros nyugalmából, kapálodza megcsúszott, és fejjel lefelé egy oduba szorult. A vér elöntötte mogyorónyi agyát, és már már egy-eyg szívdobanáasát is hallotta. Úgy érezte, el kezd sülyedni, át nagyon sok mindenen, amit nem értet, és nem is érdekelte. Majd felbukkant a világ másik felén, ormótlan lyukacsos sziklák szabdalta nyüzsgő helyeken, ahol mindenféle esztelen, rémületes kalandokba keveredett, rettenetes hangáradat, villanások és színkavalkád közepette, megélvén a félelem, a remény, a bánat és a rémület talmi érzéseit. Majd miután felfoghatatlan időt kavargott ebben a szürreális élményben, saját világában alig egy órával késöbb vissza is tért csendes kis ligetébe, és ezt a falatka időt a többiek észre sem vették.
1 megjegyzés:
Ha hosszabb lett volna, Rejtőbb lett volna. Höhö...
Megjegyzés küldése