Pabam!!

XVIII Ulf temetése az ország legszebb hagyományai szerint zajlott. Rémitő méretü koporsóját ágyútalpon vontatták át a fellobogózott fövároson. A csöpp hadsereg büszkesége volt a Nagy Háborúból megmaradt rettenetes ágyú. Eredetileg a kikötő öble fölé tornyosuló fekete sziklatömeg rejtette bunkerben várt arra a sohasem eljövő pillanatra, hogy a jeges habokon valamilyen ellelnséges hajó próbálja meg a piros házikós, tarka halászbárkákkal borított partú városkát megtámadni. Mikor a szikla labirintuszserü járatrendszerét egy multimiliárdos megvette, hogy a világ legelökelöbb barlang-luxusszállodáját megépítse, az ágyu hontalanná vált. Ekkor szereltek rá a hajógyárban-merthogy más nehézipari létesítmény nem akadt az országban - félelmetes fekete kerekes talpat, csecsemőfejnyi szegecsekkel. Még a bárkányi koporsó is csak gyufásdoboznak hatott az acélszörny hátán.
Méltóságteljesen haladt a menet. Leghátul távoli rokonok és kisebb elökelőségek, aztán gazdag kereskedök, az ország mágnásai. Elöttük a parlament tagjai, miniszterek, és polgármesterek. Majd papok, az összes felekezet és szekta képviselőitől. Különböző szinű ruhákban vonultak férfiak és nők, ki keresztet emelt, ki szenteltvizet szórt, lótusszirmokat hintett, vagy szárított nyúllábat dobált. Az Ősvallást újraálesztő hagyományörzök nyers állatbörbe csavarva, mezitláb vonultak komoran, pézsmatulokkoponyás póznát hordozva. Előrébb az ország méltóságai, maroknyi főnemes, furcsa fossziliák naftalinszagu ruhákban, csupa rízspor és járókeret. Azután jöttek az Állami Árvaház lakói, rendezetlen, piszkos ruhában rohangáltak, tapsoltak, nevettek, fogócskáztak, ugróköteleztek, nem beszélve a bakugrásokról és a trágár kiszámolós versikékről. Élükön a Főgondozó haladt, elégedett mosollyal. Egy hetük volt betanulni a koreográfiát, ehhez képest remekül ment. Csak nagy ritkán kezdett el egy gyerek szótlanul, szabályosan menni. Elörébb a királyi család tagjai mentek az udvartartással.
Körben a Nép állt, szinte mindenhol. Zászlók lobogtak mindenfelé, nagyrészt feketék, de az ország a város, a különböző családok lobogói is fel-fel tünedeztek, hogy ne csak a gyász legyen nyilvánvaló, hanem az is, hogy ki teszi. Jeges szél fújt, a kék égen egy-egy fehér felhőcafrang száguldott át. Jégkristályként szikrázott a nap. Ilyen szép idő még augusztusban is ajándék volt errefelé. A legtöbb pocsolya felolvadt. Tömve is volt az utca emberekkel. Amúgy is, szerették jó öreg királyukat.
Gyászmenetet a díszlépésben jövő katonák nyitották. A légierő teljes létszámban akarta képviseltetni magát, de sajnos az egyik pilóta eltörte a lábát, igy csak öten voltak. Ezután jött... nos, ezután jött a vontató. Az ágyuvontató. Egyetlen jármű volt széles-e hazában, ami elbirta ezt a tömeget. Egy Merkava IV, amit az akkor még baráti Palesztinától kapott ajándékba XVIII Ulf . Késöbb a viszony megromlott, és visszakövetelte Arafat hazája büszkeségét, legszebb hadizsákmányukat, de Ulf a kényes közelkeleti politikai helyzet miatt kérését megtagadta. Hogy ne mérgesedjen el teljesen a viszony, kárpótlásul küldött egy konténer tökehalmájat, de azért utána már semi sem lehetet a régi. A hatalmas tank hatalmas vonatványával csak nagyon kevés utcában fért el az ősi fővárosban, és az utca alá benyuló pincéket mindenhol aláducolták. Igy haladt a nép meséiben élő sárkánynál is rémületesebb vasszörny, a sarkifűz fájából ácsolt koporsót hordozva. Sirályok vijjogtak, az időröl fekete kőfalak fölött, szerencsére modern épületet közel távol nem láttak, mert nem volt. Ulf bölcs uralkodásának köszönhetően manzárdtetők, girbegurba utcácskák, ősfás parkok, kis kopott villák, milliónyi templom, és nagyon kevés középület alkotta a várost. Ezért is volt csak olyan rövid az utvonal, amin végigmehetett a menet. Cserébe lassan mentek. Ahogy a Temető felé vezető útra fordult a vontatvány, és a 12 hüvelykes cső fenyegető torka a használaton kívüli, fellobogózótt és fekete damasztal bevont víztorony felé fordult, olyasmi történt, ami még soha: az ágyú rettenet dörrenéssel elsült. Elvben nem volt hozzá lőszer, már vagy ötven éve, de elsült. Árva gyerekek és parókák röpködtek a hatalmas kavarodásban, emberek sikoltozva ugráltak, a sirályok rémülten a nyilt tenger felé vették az irányt. Csak Ulf koporsója maradt nyugton a talpon. Mindig ilyen volt az öreg.

A rend viszonylag hamar helyreállt, végül is, jeges viharokhoz szokott nép ez, nem afféle anyámasszony katonái. És, ahogy rendezték soraikat, elöször csak egy-két szemfülesebbnek, majd egyre többeknek tünt fel, egymás bögdösték, mondták és mutogattak, a víztoronyra. Annak fényezet bádogteteje átszakadt, ahogy a tartályba hatoló lövedék felrobbant, és száz év belejegecesedett isszapját szórta az ég felé, fekete fergetegként. Ahogy lassan aláereszkedett a por, mint ha hatalmas fekete gyászvirág nyilt volna a szikrázóan kék égen. A leszakadt leplek és fekete zászlók örűlt dementorokként keringtek a jelenség körül. Gert, a királyné, megigazította rakott szoknyáját, letörölte szemüvegét, és alaposan megszemlélte a lassan elnyíló égi virágot. Majd gyanakodva végigmérte Thordadson-Maria Hoomelhoff vom Magnuws-t, az udvari bolondot, a ronda kis intrikust, csúf pirisruhás törpét. De az csak zavartan vigyorgott, és a vállát vonogatta.