Virstli

-Hozzátok, hozzátok!-ordította recsegő, öreg hangon, asszott karjait rázva. Boldogtalan tekintetű, kizsigerelt emberek lépdeltek felé bizonytalanul, szükülő kört alkotva. Kezükben bőrövek, cípők, enyves dobozok, faragot dísztárgyak. No meg hús. Sok hús.
-Véget ért a hazudozások ideje! Lejárt a hazugok uralma! Távoli mennyekkel, nem létező Eliziumok békéjével hitegetnek évezredek óta! Pedig csak a sírok dermedt némaságát tudják mutatni, hallkan csámcsogó férgekkel! Rettegnek a csodától! Rettegnek a csodától, mert a Szürke Üresség szolgái ők, a Gonosz szolgái ők, a Reménytelenség alantas pribékjei ők!
A gyülevész népség lassan szükebbre vonta a kört, bizonytalanúl lépkedve a középpontban álló rongyos alak felé.
-Feltámadtok majd valamikor, nagyon hamar, mondják évzredek óta! Aranyos távoli felhőbirodalmat épít nekünk az Ő istenük, mondják. Csodás Istenenk nevezik. Szereti ez az Isten a csodákat? Mondják, hogy igen. És mit tesznek az ő felkent papjai, csodát látván? Démonokat, boszorkányságot emlegetnek borzadva. Miért is? Mert rettegnek a csodáktól, mert a Szürke Semmitmondás, és a Reménytelen Pangás prófétái ők! -göcsörtös botot rázott üvöltés közben. Szürke szakállába bele-belekapott a szellő. A szomorú tekintetű emberek már egymnáshoz értek, olyan szük gyűrüt vontak köré. Asszott, borissza férfiak, elhízott, formátlan asszonyságok olcsó kartonruhábban, maszatos arcú gyermekek. Mindnek a kezében valami, ha csak egy szarúfésű, vagy egy szelet marhapárizsi is.
-És mit mondanak legújabb papjaink, a tudósok? A haladás mantráját zengik, meg jólétről beszélnek, haladásról, szép tiszta új világról, nyomor és betegség nélkül. Ez van? Ezt látjuk?-körbemutatot a nyomorgók seregén, sok testi -lelki betegen.
-Ez a mi új Istenünk, a technika? A szerető, megváltó Isten?- felmutott a villanydrótok kusza kábelére, a húszméteres rozsdás oszlopokra, melyek a távolban szürkéllő átkapcsolóállomásba vezettek. Mögötte szürke hütötornyok szürke gőzt okádtak a sötétszürke égre. Ahol elkeveredtek a baljósan meredő kémény fekete füstjével. Körben romos bérkaszárnyák áltak, papirral toldott-foldott ablakokal, az üveg emlékét csak fényüket vesztett cserepek őrizték.
-És mit mondanak ezek a tudósok a csodáról? Hideg, élettelen csodákról áradoznak! Atomokból raknak ki betüket, meztelen egeret csinálnak genetikai kisérletekkel, résszecskegyorsítóban nem létező molekulákat hoznak részre a másodperc miliomod részére. Ez csoda? Ez csoda?Ez a csoda? Feltámad ettől egy gyermek is? Talán a gazdagok gyermekei lesznek holtak helyett eleven, félelven szerzetek, drága gépekkel és mérgekkel gyógyítva, rengeteg pénz révén. Talán egyesek eljutnak az aranyos menyországba, biztonsági őrök védte gyeptéglás Eliziumukra, de ki törödik a többivel, az emberek javával?-berekedt, köszörülni kezdte inas torkát. Már rengeteg ember gyült köré, így ideje volt rátérni a lényegre, a szomorú körülmények ecsetelése után.
-Mert Mammont szolgálják a tudósok, az Aranyborjút imádják ök, barbár, szeretetet nem ismerő bálvány az ővék. A papok meg sápadozva kapirgálják nevetséges csodácskáikat árnyékos zugokba, ahol nem pörköl fel káprázatot és büvésztrükköt a tudomány hideg fénycsóvája. mert ő nem tűri a másféle csodákat, a papok kivénhedt Isteneitől meg már csak mutatványosbódéba kivánkozó csalafintaság telik. Igen, emberek, igen! A Gonosznak számos arca van, de mind féli a csodát! Az igazi csodától az összes álarca lehullik, és megmutatkozik a maga pőre sutaságában Moloch, hogy a csoda szétsugárzó ereje hatására hamuvá essen! Csodát emberek, csodát! Hozzátok a Holt dolgokat, hogy ismét Élő lehessen! Csoda!
A seregnyi ember halomba hordta mindazt, amit hoztak nyomrult oduikból. szarú és bőrtárgyak, párizsi és virsli, bélszinrolló, sült oldalas és nyers marhanyak, ököruzsájleves és szarú borotvanyél. poros ocskaságok, és romlott hús. Az öreg próféta három segítője - három energikus fiatal, a Gyülekezet egyszerü szabású, vakítóan tiszta fehér ruhájában, saruban, fülük mögé tűzött lótusszal- a tárgyakat gyorsan szétvállogatta. a feleslegesnek itélteket a szószéknek használt fűrészbakok alá szórták, a többi az öreg tekintete elött egyre felismerhetöbb formát alkotó folttá állt össze.
-Indiában a tehén szent. Tisztelik, mert tejet ad. Mint az anyánk. Fejlett lelkiségű ember nem fogyaszt húst. SOHA!!! A húsevés bűn, az élet szentségének megsértése-körbehordozta izzó tekintetét a bünbánó tömegen.
-A tehén elfogyasztása még nagyobb bűn, mint más életé. Mérgezitek a testeteket és a lelketeket. És hagyjátok, igen hagyjátok és EZÉRT hagyjátok, hogy ezt tegyék veletek!-körbemutatott a düledező házakon, a mocskos utcán, a gyomos telkeken. Pár gennysárga utcai lámpa zavartan pislákolni kezdett az est közeledtével, a szürke ég tintakékbe fordult.
-Csoda kell! És én. ma, itt csodát teszek! Szent anyánk testéből -ó rettenetes bűn - mit csináltatok? Bűzös ételeket, mérgeket, ronda tárgyakat, tetemének darabjait testeteken ordoztátok. Rettenet! De van megbocsátás, mert VAN CSODA. Itt VAN csoda! Most VAN csoda! Nem valaha volt, egy mesés tájon! Nem a távoli jövöben lesz a túlvilágon! Nem kifordult tekintetű mártirok teszik megsötétűlt olajképeken! Nem gépek és hazugságok dollármilliós csodái. Csoda! Itt, és most!
Örjöngő lelkesedéssel gesztikulált mocskos rongyruhájában. A tanitványok tisztelettudóan hátraléptek, miután kirakták a tehén alakját bőrtárgyakból, ruhákból,virsliból, párizsiból, bélszinből, ököruszálylevesből, marhamájkrémből, pacalból, és még ki tudja, mi mindenből.
-Csoda! Csoda! Láss csodát!-az öreg botjával köröket kezdett írni a levegőben, ami szikrázott, kékes villámok cikáztak belőle. A tömeg tátott szájjal bámulta. A vén Mágus termete hatalmassá nőt, szemeiből túlvilági fény sütött, vakitó fénye láthatatlanná tette a bánatos nyomortanya-díszleteket. Menydörgő hangon üvöltötte:
-Kellj föl, és állj!-majd rácsapott a groteszk halomra a botjával. Hatalmas vörös szikraeső hullott a döbbent tömegre, s a holt tárgyak halam helyén panaszosan bögő tehén állt. A tömeg döbbent "Ah" kiáltást hallatott. És pár percig csak tehénbőgés hallatszott. Senki nem mozdult. Az agg logó karokkal, fáradtan térdepelt az emelvényen. Összeszorított ajkain piciny mosoly. botja még füstölgött. Lassan megélénkültek az emberek, egyre hangosabban morogtak, egy-egy kiáltás harsant, egy -egy tenyér csattant, majd mintah gát szakadna át, hangos ujjongás és tapsorkán töltött be a nyomornegyed utcáját. És mindent elsöpörni látszot a lekesedés.

Ekkor a tehén felborult. Tompa puffanással esett az oldalára, és elhallgatott. Teste összelappadt, mint egy gumiállat, amikor kilyukad, málló bőre csontjaira simult. Az eddig ödvözült mosollyal táncoló segítők odafutottak.
-Szörnyűség, ennek az állatnak nincs szeme!-kiáltott az egyik.
-Szörnyűség, ennek az állatnak nincs végbele!-kiáltot a másik.
-Szörnyűség, ennek az állatnak nincs füle!-kiáltot a harmadik.
Az embersereg megdermedt, elcsendesedett. Kicsit nézelődtek, tébláboltak, majd szétszéledtek, mintha csak véletlen futottak volna össze páran. Mentek el. Ki haza, ki kocsmába, ki a henteshez, aki két nap rettegés után megint ki mert nyitni.
Csak négyen maradtak az út közepén, egy sereg lommal, meg egy döglött tehénnel.
A Próféta most vagy ezeresztendősnek tünt. A segédek csak meredtek maguk elé. Végül az egyik megtörte a nátriumsárga csendet.
-Talán több virsli kellet volna...
Az öreg csak morgott valamit hosszú prófétaszakállába.