Viharlámpással a kezében ment botladozó, ügyetlen léptekkel. Fekete esőköpeny volt rajta, bokáig érő. Vihar is volt, az eső is esett. A mindent átitató tompa szürkét kékessé tette a sárga lámpafény kontrasztja. Persze, ahova világitott, ott sárgává, no de ez logikus is. Bottal járt. Tehát vihar. Meg alkonyat. Bozótos, erdősávok. Most hagyjuk a temetőt. De...egy régi bányavasút romos pályája, hangulatosan szétszórt csillés kocsikkal. Meg egy- két épület. Amilyeneket általában melléképületnek hívunk. De itt nincs fő. A fa már csak föld és korhadék, a vas vörös rozsdapikkelyek formályában képviselteti magát, ami a lemezeket illeti, a vastagabb tartókarok, tengelyek és vasgerendák még egyben vannak, de gondosan megrágcsálta őket a korrózió, és girbegurbák. Mindehez még tartozik sok sárga fű, és a háttérben egy fekete kutya is elszaladt. Így találkoztunk. A kő még bírta. A beton is. Így lehetett, hogy egy kőboltives raktárrész volt az egytelen száraz hely. A gombás, korhadt fa bűzösen éget, és gyorsan fogyott. De volt még pár köbméter, így bizton kitart reggelig. Merthogy a kötetőtöl védve nem vált földé. Még. Most majd hamuvá.Viharlámpáról gyújtottunk a tüzre. Meleg volt, sütni meg nem volt mit. De meleg volt.
Ősz szakála volt. Mosolygós zöld szeme. Ormótlan halászcsizmája. És a falak is bemelegedtek lassan. Már nem simogatták nyirkos újak a hátunkat, miközben arcunkat a tüz vöröse melengette. Egy butykos rum azért akadt. Mit is várnánk egy tengerészcsizmás vándortól? Közben a fekete kutya is felbukkant, némi tarhálnivaló ügyében járt. Ennivaló nem akadt, a rum meg nem igazán nyügözte le. Végül úgy döntött, mégis megtisztel minket társaságával, hiszen társas lény lenne ő. Az öreghez húzódott, pedig szerintem azért az én megjelenésem valamivel bizalomgerjesztöbb volt, legalább is a társadalmi normák szerint. Kutyanormák szerint nem, ezek alapján. Rajtam még vélhetően érezhető volt valamiféle szappan távoli emléke. Szikrák keresték a kiutat a köplafonon. Jó páran ki is találtak egy négyszögletes kis nyíláson. Vélhetően kéménylyuk lehetett valaha. Minő irónia. Az öreg viharlámpája- az öreg viharlámpa - kopott réz alkalmatosság. Szerepelt rajta egy szám, hogy 1711, de az lehet, hogy csak a felújjítás éve volt, ahogy kinézett. Vagy amikor kiásták egy ősi sírból. Az öreg mellől. Ahogy az kinézett. Minden esetre annyi még kiderült a lámpa felirásából, hogy egy Manuel Glockenhart nevű Genfi mester kze munkája. A kutya volt még a legjobb kondiban, max tíz éves lehetett. Tükör nem volt szerencsére. Közben esett. Kövér cseppek mászkáltak elő a repedésekből.
Beszélgettünk az időjárásról. Adta magát a téma. De hamar kimerült. A rumosbutykos viszont, igényeinkhez mérten, feneketlennek bizonyult. Így hát elaludtam. Álmomban egy régi bányavasút félig összedölt épületében üldögéltem, egy viharos éjszakán egy köboltív alatt, egy morozús öreggel, és egy közepesen barátságos feket ebbel. Enni nem volt mit, így ittunk. Rumot. Éhgyomorra. Már majdnem elpilledtem, amikor az öreg mesélni kezdett.
-Volt egy folyó. Elszédültél a partján álva, ahogy még széles folyóként sem volt hajlandó barnszöld óriáskigyókén elnyúlni valamely lankákon, és békésen kanyarogva szúnyogokat és békákat tenyészteni. Mohón szivta hatalmas hegyek vizét, és még jó száz öl szélesen is vad hegyi patakként zubogott a sziklák között. Ahogy partján áltál, ha elég közel merészkedtél a jeges árhoz, hát a párába vesző szemhatárig robogott elötted az víz, hatalmas fehér tarajokat dobva, ahol még dacoltak vele a kiálló szirtfokok. És hatalmas erejével mélyre vágta magát a sziklákba, rettenet völgyet szántva. Illetlen sietséggel lépett ki a magas bércek közül, nagy hevesen rontva be a sikvidék világába, ahogy egy heves ifjú ront be egy nyugdijas klubdélutánra, elröpítve az édes és sós teasüteményekhez mellékelt fehér szalvétákat. És persze, megpróbálták megzabolázni, hogy tavaszi olvadásokkor, és sürü nyári záporok idején ne tegye végtelen tóvá a termékeny földeket. És ez sikerült is, sok-sok évre. De egyszer hosszú, hosszú tél után hirtelen jött a tavaszi meleg, a komor hegyekről rémitő gyorsasággal olvadt le a hó, a glecserek a tűző napfényben ijedten visszahuzták jégnyelvükket, és az öregek aggódva méregették a túlságosan gyorsan sötétedő hegyoldalakat. És jöt az ár, és egyetlen unott mozdulattal szétrugta a biztosnak vélt föld és kögátakat, és haragos fekete vizével mindent elárasztott. Mindenki azt firatta, vajon kinek a hibája volt mindez, és vajon az áldozatok mennyire érdemelték meg, ami lesújtott rájuk. De a boszorkányüldözés, és dühöngés időszaka után eljöt a valódi gyász időszaka is, hogy aztán mindezen átlépve olyan igéretes kor jöjjön, amikor az emberek ésszerüen nekiláttak megoldani a megoldható részét a gondoknak. Így lett a szeszélyes folyó egy gyengédebben szabályzott folyó, és a termékyeny völgyek egy része bizony tó maradt. A magasabb területeket sikeresen száritották. Szélmalmokkal, mint németalföldön, kipumpálták a vizet. És a folyó, szeszélyes kedvében, a völgyekbe töltögethette fölös vizét. Gondosan ásott csatornákon keresztül. Tó lett arrafelé, sok csatornával. Így a hídépítő ács, és a révész keresett foglalkozás lett. Akik termőföld nélkül maradtak, de nem fuladtak vízbe, vagy nem égtek el máglyán, azok találtak megélhetést. Élt egy révész hát, egy különösen mély és sötét tó partján. Közepén kereszt ált, tanuskodva róla, milyen égbe horgadó templomot is építettek a völgyben levő apátságnak. Nagyon-nagyon szerettek a hegyről lemászó hideg párák megülni e komor fekete víz felett. Szépen elnyúló tavacska volt a közepén kis félszigettel, így kinálta a helyet a révésznek. Ott is lakott. Családjával. Veszélyes tó volt. Nem csak a köd miatt. Rengeteg fatörzs úszott a vízben, alattomos zátonyok meredtek csónakfenékre éhesen a partközelben. A révész áltlában csak délelött dolgozott, a délutáni-esti fuvarok legidősebb fiára maradtak. Ilyenkor ő részegeskedett. Az első két-három átkelésből futotta egy demizson borra, így innen ő pihent. A gyereknek kellet a család fenntartásához szóükséges pénzt előteremtenie, az apja borát kivéve. Nem ment könnyen. A roskatag bárka elbírt egy utast, meg egy lovat, vagy négy utast. Voltak még különböző kombinációk haszonállatokkal, de nincs értelme részletezni.
Szóval a fiú keményen hajtott. Igy is kicsi volt, és gyengének bizonyult általában, de az utasok, jobb híjján, segitettek. Aztán a végén, egyéni hajlamok szerint, ki kevesebbet fizetett emiatt, ki nem. Néha többet. A kisebb testvérek a háztartásban segítettek, az üde erdőkben gyüjtöttek ennivalónak is alkalmas dolgokat, és apjuk bormámorban is veszélyesen gyors kezét kerülgették. Minnél több csimaszt, minnél kevesebb kék foltot gyüjteni... A révészné a molnárlegény karjaiban vigasztalódott, de néha fözött.
És akkor jött egy este, amikor a sápadt hold vastag ködpaplanra világitott rá, és tompán csobbantak az apró hullámok. És jött egy utas, arcát kámzsa takarta, és át kellett vinni a túlpartra, mert sietet, és jó félnapi kerülő a tó, meg a körötte elnyúló mocsarak. Ezért is volt itt a rév. A fiú nagyon nem szerette az ilyen éjszakákat. A csürben aludt, barátságosan tehénszagú, marha-meleg vackában ilyenkor, ha tehette. Nem vágyott a szürke köd borította fekete vizre, a patinával borított keresztre, a gondolatokra az alatta nyugvókról, a fatörzsek és sziklák alattomos csapdáira. De az idegen sietet, és nemet mondani lázadás let volna. A csür a parton volt, maga a révészház egy ősi lakotorony harmadik emelete, az első két szintett immár kagylók és szivacsiok lakták. Korhadt deszkájú moló vezetett a házig, és a házat kerülve az apró bárkáig. Lassan mentek végig, recsegés, léptek kongása. A fiú nagyon félt, de apjától még jobban, mint a mély víz sötétjétől.
Így az otromba bárkácskán tekergette a csörlőt, a kötél átázva, lusta kövér kígyóként tekerget. Az idegen szótlan ült a bárka orrában, hátát mutatva az erölködő révészneklegénynek, néma mozdulatlanságban. Másnap a bárka tétlen ringot a tó közepén, üresen. A fiúnak, utasnak nyoma sincs. Visszaúton történhetet a baj, mert az átkelés bére ott hever a bárka alján, ez egyben kizárja a rablást is. Azért keresik az utast, de nyoma veszett.
A fiú két nappal késöbb felbukkant, de ez csak arra volt jó, hogy a hullámból földsírba tegyék. Az apa zavaros tekintettel állt ott, apró vörös disznószemekkel. Az anya zokogva sajnálta, gyermekét és magát. A gyerekek a testvérüket. Aztán a második fiú lett a révész, mert az apa gyászában még többet ivott, és az anyának is több vigaszra volt szüksége. a második testvér óvakodott a ködös estéktől. A kereszt már sötétzöld és ídőrágta lett, és a fiú már annyira bírta feladatát, mint bátya, vagy nem bírta, de megoldotta, valahogy. És ősz lett, és minden este ködös, és az egyetlen tehén teste melege fűtött a csürben, ahol a testvérek aludtak. És jöt egy este... És nem sütött le a Hold a ködre, mert vastag fekete felhők borították az eget. Komoran csüngött havasesőtől terhes hasuk. A fekete viz, és a fekete gomolyfelhők közöztt a pára szürkés csikja volt a választó. És a kereszt zöldelett ebben a sötétben, és kis fények villantak a víz alatt. A kuvik bánatos hangja tompán szólt, és olyan közelinek hatott, mintha csak a válladon ülne. És őrület, de jött egy utas, akinek sürgös volt, és a kötél a láthatatlan túlpartra vezetet tévedhetetlen, legyen bármely sötét és köd is. És jó erős fényű viharlámpása is volt. Nem érdekelték a fatörzsek, az alattomos sziklák és a víz mélyén villanó fények. És ezüstpénz villant a kezében. A szülők nem tudnának az útról, és ennyi pénzből lehetne új cipő, nem csak apja levedlett roncs bakkancsa. Némán ült az idegen csónak elejében, és ahogy a vékonydongájú legénykéből kifogyott a szufla, szótlanul segített. Aztán elérték a túlpartot, és a visszaút már egyedül volt. És az idegen akkor adott még valamit, nagylelküségének lenyügöző bizonyítékát. Az ütöt kopott viharlámpát, amelynek fénykörében nem látszott a köd. Csak szines éjjeli lepkék. Amik máshol nem látszhatnak, mert az éjjeli lepkék igen ritkán szinesek errefelé.
Visszafelé sokszor megált pihenni a jeges víz felett, ami a szélcsendben is furcsán fodrozódott. Aztán távoli kongás támadt, nagyon folytott, nagyon halk, elöször csak a gyomrában érezte. Aztán egyre erösebb lett a hang, és rájött, hogy a vizalatti templom hínáros harangja kong, és már furcsa, folytott zsoltáréneklést is hallott. A kis gyenge mécses helyett most a furcsa lámpa világított. És jöt a málladozó kerszt. És izzott, kisérteties zöld fényben. Vakítot, megbüvöl. És a fiú egyszere csak sülyedet a mélybe, kezében a lámpással. Ami sárga fényével világított a hínárlepte falakra. A templom ólomüveg ablakai zöld fényben ízzottak, és a zsoltár hangja a fiú fejében dübörgött. Nyitva volt a kapu, és bennt hatalmas vigaszság folyt. Ott ült az öszes barát, ettek millió furcsa vízi herkentyűt, miközben a templom közepén zöldfényű máglya égett. Felfordított kupáikat fejük fölé emelve vörös buborékokat hörpöltek. És jöttek még többen, a szétázott sírolból, korhadt koporsóikat vonszolták, hogy legyen mire ülniük, és nem látták a lámpás sárga fényét. A zsoltár peig mindenhonnan szólt, férfi, nő és gyermekhangok zengték a furcsa nyelvű szöveget. A kövér apát az úrasztalán ült, mohon nyeldekelte a vörös bubborékokat, és vidám volt, ahogy vidámnak tünt mindenki, akinek még volt ajka, hogy a mosolya árulkodjon róla, legyen bár püffedt, málló, aszott, darabos, zöld vagy fekete. És ekkor már az orgona is szólt, a hatalmas sípok feketén füstöltek, és hangja néha menydörgött, néha vékony füstöt fújva távoli hegedűszónak hallott, furcsa, extatikus ritmusban zengett. És a fiú körberepülte a termet, angolnák sallangját kerülgetve, miközben holt vizimadarak járatokat fúrtak az iszapba. Mulattak a jó papok, némán, végtelen boldogságban. És egyszere foszladozni kezdtek, és ahogy a zöld fény elszürkült, meglátták a fiút, és aggódva intettek neki egyesek, mások kérlelve nyújtották felé kezüket, a legrodhattabak pedig rémült vonaglásban menekültek likaik felé. A zenéből már csak a kongás és mély torkhangú hörgés maradt, szürkéskék derengés váltotta a zöld izzást, és a tivornya szinhelyére hatlalmas fekete árnyúszott be. Teste furcsa fonadék, málló kötelekből fonódó háló. S a hálóban sápatadt, rémült alakok. Ezek alkotják a sötét árny testét, hol halványan felderengenek, hol visszaolvadnak. Mint egy hatalmas halraj, ami hol millió apró életnek látszik, hol egy folyamatosan változó, hatalmas alak. Amikor kirajzolodnak, halványsápadt formátlan csomóvá terbélyesedik az egész, hol meg fekete ragadozó alakjában fenyegetően kutakodik, s közben minden átmeneti formában is jelen van, egy pillanat állandóság nélkül. És amikor sárkányszerü alak, fenygetően keresi a fiút, aki a gótikus oszlopfők mögött próbál megbújni, hogy aztán közömbös felhőként lebegjen megint. És talán a báttya is ott van a rengeteg alak között, mintha látná néha, de semmi sem bizonyos az örökké változó kavarodásban. De megint ragadozó a lény- vagy sereglet - szürke szemeivel -emberarcok ezek- mohón keresi zsákményát, meg is lelte volna már rég, de a viharlámpa réz árnyékolója magátol lezárta a fény útját. És a Fekete Sárkány, ami érthetelen hirtelenséggel félbeszakadt életek feloldatlan feszültségeiből keletkezetet, és ezért mindent felfal, elpusztit és magáévá tesz, ami pótolná reményeiben mindezt a veszteséget, ami benne tárgyiasúl, egyre mohóbb, ahogy érzi, hogy nem csak kísértetek lakomájára érkezet, hanem van valami nagyon élő, eleven, sóvárogtató is itt. És megleli, és csigolyákból álló hosszú csontnyelve kicsapódik, és rátekeredik a fiú piszkafalábára, és nem csapódik fel alámpán az árnyékoló, mert rá kell magától jönnie, hogy mi a dolga, és ahogy rájön és zsembevilágítja az eleven mélysárga fénnyel a szörnyet, abból füstszerű kavargásban robbanak ki az alakok, és a zsugoródó szörny szájában a letépett bocskorral rémülten elinal. És halványan dereng az oltár, és tovább zúg a távoli zene, ahogy a fiú átfagyott, sovány teste a felszin felé lebeg, az oszló felhök közül felbukkanó hold hullámos fénykörébe.
Hát, erről még sokáig meséltek a környéken. Volt, akik látni véltek egy vándort lámpással, és azt állították, volt még egy éjszakai fuvarja a révésznek, voltak, akik nem hitték. Egyesek szerint a fiával vitte át az igyekvőt, mások gonoszul azt mondták, bizonyára csak a gyermek lehetet ily késői órán, mert az apa már ilyenkor általában már a borgőzös menyországban járt. Gonosz nyelvek. Akkor mindenesetre kijózanodhatott valamely kora hajnali órán. Csak így lehet, hogy valahogy kimentete másodszülött fiárt a vízből. A bárka valahol a sötét tó közepén lebeget csendesen, törödötten, a kereszt közelében. A fiú átfagyva, szürkén a parton hevert, s három nap után tért csak vissza belé a lélek. Az révész a víz áldozata lett, de hogyan, azt senki nem értette. Milió pici nyom kutakodó csapája kerengett az iszapos parton, millió apró sáros nyom rajzolta zegzugos útját sárral a moló korhadt deszkáira, mint amikor a farkas szagot keres, hogy aztán nyílegyenesen rontson vissza a vízbe, attól a ponttól, ahol az összerágott, szépcsipkedett test feküdt. Apró harapások cincálták szét. Otromba patkolt csizmája volt a bizonyíték, hogy egyáltalán kinek a porhüvelye ez. Azt már senki nem kérdezte, ha valaki a vízből fuldoklót mentett ki, miért van a lábán csízma, ami ráadásul száraz. Más lábbelije nem volt a korhelynek, szakadt, levetett cipőjét a fia viselte eddig, az éjszakai kaland során az egyik fele végkép szétázott, a másik ugyancsak csunyán megtépázva a parton hevert, a furcsa nyomok mellett Ha bárkinek elég merész fantáziája, és elég vizsla tekintete lett volna, hogy alaposan megnézze a nyomokat, és elengedje képzeletét, hát, a millió szúrt kis nyomot apró emberi lábaknak látta volna, és a millió kis harapásnyomban apró emberi fogsorokra ismerhett volna. De nem tette ezt senki. A holtestet gyorsan eltemették, amennyire a kegyelet csak engedte, a nyomokat a forgolódó lábak, és a segítőkész eső hamar eltüntették. A fiú szépen felépült, a molnárlegény meg jó révésznek, jobb apának bizonyult. Viharlámpás idegenről nem hallot senki ezután.
Így fejezte be az öreg a mesét, majd elaludt. Én felébredtem, az öreg aludt, az eső ködszitálássá finomodott. Reggelre újra raktunk a tűzre, hogy rövid rum-reggeli után elváljanak útjaink. még próbáltam faggatni az öreget, hogy van e bármi köze az álombeli történethez, vagy csak furcsa figurája meg ósdi lámpája termékenyítette meg képzeletem. Nem akarta érteni a kérdéseimet, én meg csak immel-ámmal mondtam el neki a mesét, mert furcsán nevetségesnek éreztem magam. A kutya fejét vakarászva megtörölte borzas bajszát, és nem mondott többet, minthogy annyit ő is tud az életről, hogy a Szörny szájában kinek a cipőjét érdemes hagyni. a sajátodat soha. Majd nevetett. Romos bányavasút mentén ment mindenki tovább a maga útján, és közbben megint esni kezdett az eső.
2 megjegyzés:
a belső sztori főmotívumát ismertem. Tóban templom, kinn a kereszt, néha harangzúgás ködben. Vajon honnan?
Stendhal? Nem, várj... Moliere?
Megjegyzés küldése